Ahogy a dolgok vannak 1. rész

Ati barátomtól kaptam kölcsön két Láma Ole könyvet: az Első lépés a gyémánt úton és az Ahogy a dolgok vannak címűt, miután a meditációról beszélgettünk. Az első könyv inkább egy útinapló Ole és Hannah Nydahl tibeti kalandjairól akkor, amikor még nem a buddhizmus beavatott nyugati képviselői voltak, csak egyszerű hátizsákos drogcsempész hippik, akik épp csak ismerkedtek a keleti kultúrával — a második viszont a buddhizmus tanításairól szól.

View this post on Instagram

🇬🇧 What is more fitting for Lent than learning about buddhism and visiting shaman rituals?! 😅 (I’m a pagan Christian, remember. 😅) Also the effect of week-long sleep and the spring sun seems working, I woke up at 5:30am and this day had a pretty productive start. 🇭🇺 Nagyböjtre: buddhista olvasmányok és táltosdobos élmények. 😅 (Ne feledjük: pogányként vagy pogány keresztényként azonosítom magam. 😅) Végre az átkómázott hét és a tavaszi napfény is kezdi meghozni a hatását: 5:30-kor ébredtem ma, és elég produktívan indult ez a nap! Töltöttem fel videót Patreonra (patreon.com/nagytimi85), és a Kincsesfüzetre is szeretnék írni még ma. Szombaaaaaaaaht! 📚☕️

A post shared by Timi ☕️ Time (@timi.tea.time) on

Nagyon a szívemhez szólt az, ahogy Láma Ole leírta, hogy miért is van olyan jó helyen nyugati kezekben a buddhizmus, például mert:

  • a kritikus nyugati gondolkodás alapjain tisztán és gyakorlatiasan tud szárba szökkenni a buddhista gondolatvilág
  • a friss nyugati szemek el tudják választani a fölösleges szertartásosságot az alapoktól, és modern köntöst adni a buddhizmusnak
  • a fejlett országokban elmosódnak a határok a szerzetesek, jógik és világi gyakorlók között (hiszen, ahogy írja, a világi gyakorlók kénytelenek voltak a létfenntartás mögé soroni minden lelki fejlődést, a szerzetesek kénytelenek voltak cölibátussal és elvonulással óvni magukat attól, hogy a világi élet feleméssze a lelki életre szánt tartalékaikat, a jógik pedig csodabogárként kénytelenek voltak kitűnni a sorból, hogy így szerezzenek maguknak anyagi támogatást — egy jóléti társadalomban viszont nem kell efféle szélsőségekre ragadtatnunk magunkat), így nyugaton többen és mélyebben élhetnek jelentőségteljes életet anélkül, hogy elszakadnának a hétköznapoktól
  • nagyon sok lehetőségünk van rá, hogy ott lépjünk rá az előre mutató lelki ösvényre, ahol nekünk a legjobb — tanítókból és forrásokból nem szenvedünk hiányt, és sokkal egyszerűbb és hatékonyabb új fejlődni, hogy három nap zarándokút helyett egy könyvesboltnyira, sőt egy kattintásra van tőlünk a számunkra leginkább testhezálló tanítás
  • az, hogy szenvedéstől mentesen éljük az életünket, a jóléti társadalmakban sokunk számára nem életcél, hanem alapelvárás — így megadatik az a spirituális luxus, hogy az életcélunkat gyakran a “boldoguláson túli boldogságban” és mások életének támogatásában tudjuk meghatározni

Nagyon sok hasznos és értékes gondolatot találtam ebben a könyvben, és hogy ne csússzon ki a téma a kezeim közül, megpróbálom néhány egyszerű felsorolásba gyűjteni azokat az alapgondolatokat, amik szeretném, ha velem maradnának akkor is, amikor végre visszaszolgáltatom Atinak a könyvet. :) (Ez nem lesz nehéz, hiszen Láma Ole is felsorolásokban építette fel a könyvet — én csak kicsipegetem ezeket. :))

Kis út, nagy út, nagyon nagy út 

A buddhizmus három útja:

  • A kis út — a mindennapi szenvedéstől való megszabadulás útja
  • A nagy út — az együttérzés útja, ami túlmutat a saját szenvedésünkön
  • A gyémánt út — a buddhaként járt út

Ezek egymásra épülő dolgok, és a kulcs az, hogy mekkora távolságot tudunk vonni az élményeinktől. Talán azért is érzem azt, hogy telibe talált engem ez a könyv, mert pontosan ez az, amin a szorongással kapcsolatban évek óta tudatosan (és szakértő segítséggel) dolgozom, és amiben annyira kézzel foghatóak az eredményeim: minél inkább hagyom, hogy az élményeim, a rossz érzéseim, a negatív gondolati spiráljaim beszippantsanak, annál inkább maga alá temet az élet — de minél többet gyakorlom azt, hogy távolságot tartsak a saját gondolataimtól, minél jobban megy az, hogy tudatosítsam magamban, hogy a gondolataim és az érzéseim jönnek-mennek, de nem határoznak meg engem, minél gyakrabban tudok venni egy mély levegőt, hátrébb lépni és egy kis távolságból figyelni az életemet, annál jobban mennek a dolgaim.

Erről szól tehát a dolog:

  • Felismerjük, hogy a gondolataink és érzelmeink múlandóak, jönnek-mennek, és gyakoroljuk, hogy ne hagyjuk magunkat általuk rángatni ide-oda
  • Felismerjük, hogy más emberek is ugyanúgy a saját gondolataik és érzelmeik csapdájában lehetnek, mint mi, ezért elkezdünk türelmet és együttérzést gyakorolni az irányukba
  • Felismerjük, hogy mind egy összefüggő rendszer részei vagyunk, ahol minden tapasztalat egy ok-okozati lánc része (karma), ezért elkezdünk azon igyekezni, hogy jó ok-okozati láncokat indítsunk el vagy ilyenekbe csatlakozzunk be (avagy ne pofonért álljunk sorba, hanem inkább ölelésért)
  • És minél több jó élmény ér minket, annál szabadabban, bizakodóbban és örömtelibben tudunk élni

Mindegyik úthoz tartozik néhány “okos lista”. A kis út listái leginkább zavaró érzelmekről és kerülendő dolgokról szólnak, a nagy út tuti tippjei a szeretet formáiról, a gyémánt út pedig már a buddha-lét hogyanjával és mikéntjével foglalkozik.

Le a szenvedéssel!

Láma Ole szerint Buddha szerint minden szenvedést a nem tudás okoz: az, hogy mindannyian önálló kis univezrumoknak hisszük magunkat, és nem ismerjük fel azt, hogy valójában mind egy hatalmas univerzum vagy akár multiverzum szerves részei vagyunk, és az élményeink elválaszthatatlanok attól, ami körülöttünk történik és előttünk történt.

(A tisztán látás kedvéért: én magam például a reinkarnációban nem hiszek, azt viszont senki sem tagadhatja, hogy az életünket meghatározzák nemcsak a saját múltbéli cselekedeteink vagy döntéseink, de olyan emberek cselekedetei és döntései is, akik réges régen előttem éltek — szóval ha a lélek fogalmának boncolgatásától most eltekintünk… és én most eltekintenék —, akkor szerintem egyet tudunk érteni a buddhistákkal abban, hogy az élményeink ok-okozatai messssssze a születésünk előttre nyúlnak vissza.)

Ez a fajta nem tudás, ez a fajta izoláltság érzés hat egymással összefüggő olyan zavaró érzelemhez vezet, amik nagyban meg tudják nehezíteni az életünket:

  • a kötődéshez és a belőle fakadó kapzsisághoz (mert görcsösen kapaszkodunk abba, amit szeretünk)
  • az ellenszenvhez és a belőle fakadó irigységhez (mert minden áron távol akarjuk tartani magunkat mindentől és mindenkitől, ami és aki kellemetlennek ígérkezik — sőt még azt is nehezen viseljük, ha valakinek, aki ellenszenves nekünk, úgy látjuk, hogy több jut a jóból)
  • a nem tudásunk (az izoláltságunk érzése) pedig kizáró büszkeséghez vezet (azaz mindig az a célunk, hogy jobbak, szebbek, többek, nagyobbak, erősebbek, sikeresebbek legyünk másoknál)

Ezeket a zavaró érzelmeket aztán persze tettekre is váltjuk, mert ilyen az emberi természet — a tetteinkkel pedig “rossz karmát” teremtünk, rossz élményeknek ágyazunk meg az életünkben.

Ártó cselekedetekként ezeket nevezik meg:

  • ölés
  • lopás
  • szexuális ártás
  • hazugság
  • rágalmazás
  • jelentőség nélküli beszéd
  • nyers és bántó beszéd
  • irigység
  • rosszakarat
  • téves nézetek terjesztése

És mi a módja annak, hogy távol tartsuk magunkat a zavaró érzelmektől és az ártó cselekedetektől? — “Egyszerű.” Elméletben persze. Gyakorlatban… nos, higgyetek nekem, aki évek óta a fizetése 10%-át terápiára költi, a gyakorlatban ez türelmes gyakorlás kérdése. Hossssssszas, türeeeeeelmes gyakorláááás kérdése.

Az “egyszerű” gyakorlatok pedig a következők:

  • Tudatosítjuk magunkban ok-okozat törvényét, tehát hogy az élményeink sosem izoláltak, mások élményei sem izoláltak, mind össze vagyunk kötve ebben az utazásban.
  • Meditálunk. Meditálunk, meditálunk, meditálunk, mert ezáltal egyre nagyobb gyakorlatot szerezhetünk abban, hogy távolságot vonjunk magunk és a zavaró érzelmek között, és egy mély lélegzettel hátrább tudunk lépni tőlük, mielőtt a saját magunk és mások életét megkeserítő ártó cselekedetek lesznek belőlük.

Ömm, na jól van, úgy ítelem meg, hogy ez a bejegyzés már így is elég hosszúra nyúlt, és van benne máris bőven elmélkedni való, ezért inkább szétosztom a jegyzeteket egy sorozatra.

Jó sok hasznos olvasmányom volt az elmúlt egy vagy két, amikről nem írtam, majd igyekszem hozni okosságokat azokból is, de addig is, aki kíváncsi rá, mit olvasok éppen, az követhet Molyon: https://moly.hu/tagok/nagytimi85

Aki napi szinten szeretne hallani felőlem, annak ott az instagram: http://instagram.com/nagytimi85 és http://instagram.com/timi.tea.time

Aki pedig szeretne anyagilag is támogatni, annak irány a Patreon: http://patreon.com/nagytimi85

3×3 apró meditáció

Ma három apró-cseprő meditációs technikát osztok meg veletek. Hogy miért 3×3? Mert mindhárom technika jó, ha három percet vesz igénybe.

3x3 apró meditáció

3 percig csak a légzésedre figyelj

Thomas Frank, a College Info Geek bloggere a 5 Ways to Build Focus and Concentration c. videójában elmondja, hogy azért is fontos rendszeresen meditálnunk, mert a koncentráció is úgy működik, akárcsak az izomerő vagy az ügyesség: edzenünk kell, hogy jobbá váljunk benne.

Elmondja azt is, hogy az ő mindennapos meditációja nem több, mint hogy reggelente 3 percen át a légzésére és csakis arra figyel. Természetesen, ahogy mondja, eközben a figyelmünk kalandozik, de a cél nem görcsösen egy helyen tartani, hanem finoman újra és újra visszaterelni a célra.

Légy ott, ahol vagy, csináld azt, amit csinálsz

A mindfulness egy divatos szó, egyre többfelől hallhatjuk, de mit is takar pontosan? A hétköznapi tudatosságot és jelenlétet jelenti: légy ott, ahol vagy, csináld azt, amit csinálsz.

Judson Brewer pszichiáter A Simple Way to Break a Bad Habit c. TED beszédében arról beszél, hogy hogyan alakulnak ki a téves megerősítésen alakuló rossz szokások (étkezési zavarok, dohányzás, céltalan szörfölés a neten, stb.), és ezek hogyan törhetőek meg pusztán azzal, hogy tudatossá válunk velük kapcsolatban: hogy megszokás helyett teljes odafigyeléssel, teljes jelenléttel éljük meg őket, és így megérezzük, vajon tényleg vágyunk-e rá, hogy helyük legyen az életünkben.

A hétköznapi tudatosságnak ez a formája olyan gyakorlat, amibe bármikor beléphetünk, anélkül, hogy meg kellene szakítanunk azt, amit csinálunk. Ahogy beszédében Judson Brewer javasolja, tudunk tudatosan enni, dohányozni, sms-ezni, internetezni. De tudunk tudatosan mosogatni, tudatosan takarítani, tudatosan teregetni, tudatosan sétálni, stb.

A légzésünk megfigyeléséhez hasonlóan itt is, sőt itt még inkább előfordulhat, hogy a figyelmünk elterelődik, de mindig van lehetőségünk arra, hogy visszatereljük arra, amit csinálunk és arra, ahogy azt megéljük: az izmaink, az érzékszerveink, az elménk részvételére a folyamatban.

Ez egy mindennél kézenfekvőbb megoldás arra, hogy még ha csak rövid etapokra is, de bárhol és bármikor, áldozat vagy kieső idő nélkül tartsuk edzésben és fejlesszük koncentrációs készségünket.

Hagyd abba, amit csinálsz

Farkas Lívia (Via) az Ennél zöldebb nem lesz! c. könyvében a mélypontok kapcsán oszt meg egy gyakorlatot:

“Ne csinálj tehát semmit. Hogyan lehetne semmit nem csinálni? Akkor megfordítom: hagyd abba, amit addig csináltál.”

A másik két gyakorlathoz hasonlóan egyszerűnek tűnik – kitartó gyakorlással egyszerűbbé is válhat –, de ha megpróbálkozunk vele, kiderülhet, hogy nem is olyan egyszerű. A mélypontokról írva osztja meg, hogy a mélypontok pánikhelyzetbe sodornak, a pánikhelyzetekből pedig legszívesebben menekülnénk, legszívesebben nekiállnánk hamar-gyorsan tenni valamit, ami elűzi a bajt – de a mélypontokkal kapcsolatban a legjobb teendő, ha hagyjuk őket megtörténni és elmúlni.

Gyakran ehhez hasonló rohanásban éljük a mindennapjainkat is, ide kapunk, oda kapunk, ide rohannánk, oda szaladnánk. Ezért akár lelki dolgok, aggodalmak, félelmek hajszolnak, akár a hétköznapi teendők özöne, rövid távon is felüdítő és hosszú távon is erősítő gyakorlat lehet ez: néhány percre hagyd abba, amit épp csinálsz, és helyette… ne csinálj semmit!

Boldogságterv #6 – Az ima: az elme, a lélek és a test állapota

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

Az októberi témám a “spiritualitás a gyakorlatban”, pontosabban az ima, mint egy gyakorlatias spirituális tevékenység becsempészése a mindennapjaimba. A hit témakörét eredetileg az adventi időszakra tartogattam, de az ima kérdése két olvasmány nyomán is megihletett a közelmúltban, és más dolgok is közrejátszottak abban, hogy előre hozzam mostanra a témát.

Az ima, mint állapot

Emlékszem, hogy mennyire találónak tartottam Gretchen Rubin leírását arról, ahogy egy teendőktől zsúfolt nap után, amit szinte robotpilóta módban vezetett végig, a csendes lakásban este egyedül a folyosón egyszer csak hirtelen érzi, hogy “megérkezik a testébe” – mintha addig a teste és az elméje két külön úton járt volna, és csak akkor találtak volna egymásra, amikor a mindennapi teendőktől elszakadva akadt egy kis ideje magára figyelni, “egészben lenni“, jelen lenni.

Amikor imádkozom – amikor akár csak néhány pillanatra megállok hálát adni és összefoglalni a vágyaimat, a kéréseimet az elkövetkező órákra, napokra, hónapokra, évekre vonatkozóan, akár utazás közben, vagy munka közben megállva egy pillanatra –, én is érzem, hogy ez nemcsak egy gondolatsor, de az elmének, léleknek, testnek is egy bizonyos állapota is. Ilyenkor érzem, hogy a homlokom kisimul, a fejbőröm mintha könnyebb és puhább lenne, és akaratlanul is mélyebben, egyenletesebben lélegzem, mielőtt vagy miközben az ima első, formai bevezető szavait elmondom magamban. Ez arra emlékeztet, amikor a különböző tanfolyamokon a meditációba való elmélyülést tanultuk, és ez egy nagyon jó “tünetegyüttesnek” tűnik, mivel érinti az elmét, lelket, testet egyaránt, így elég az egyik elemre figyelnem – elmondanom az ima bevezető szavait vagy tudatosan ellazítani a homlokom, sóhajtani egy mélyet –, hogy a többi szinte ösztönösen következzen ezután.

Hálakövek

Hogy tovább erősítsem ezt a reflexet, rendeltem magamnak az internetről két gyönyörű hálakövet. (Sajnos még nem érkeztek meg.) A hálakő vagy imakő (angolul worry stone, azaz “aggódókő” vagy palmstone, azaz “marokkő”) arra szolgál, hogy részben a természetes forma és tapintás nyugtató hatásának, részben pedig a vele kialakított rituálénak köszönhetően segítsen elengedni a feszültséget (az aggodalmakat, ahogy az angol neve sejteti), és egy nyugodtabb tudatállapotba vezessen. Ezen kívül eszembe jutott még róla egy gyakorlat, amit a gyermekpszichológusomtól tanultam akkoriban, amikor pánikrohamok gyötörtek: válassz ki egy érdekes tárgyat, és vizsgáld meg minél alaposabban, minél inkább a részletekbe merülve. (Ez a gyakorlat segít lefoglalni az elmét, ami így az apró részletek alapos tanulmányozásával van elfoglalva a pánikroham továbbgörgetése helyett.) Ezért én olyan hálaköveket választottam, amik egyben izgalmas mintázatúak is.

Kutyásoknak, illetve bármilyen nyugodt természetű, kezes háziállattal rendelkezőknek egyébként a figyelmébe ajánlom, hogy mennyire remek “hálakövek” az állatok. Ha nem játszom Dióval, csak egyszerűen letelepszem mellé a földre és simogatom, megfigyelhetem, hogy mennyire jól működik ilyen szerepben is: a bundája tapintása, a testmelege, a lélegzetének természetes, lassú üteme tökéletesen alkalmas arra, hogy megnyugtasson és segítsen lehorgonyozni a jelen pillanatban, azon kívül minél tovább nézi az ember, annál több apró, érdekes részletet fedez fel benne – a bundája színének és állagának apró változásait, a helyenként kivillanó bőrfelületeket, a nedves orr fekete, erezett felületét, a szemet, a mancs kemény, szürke párnáit, stb. –, amik a végtelenségig le tudnák kötni egy csapongó elme figyelmét. Emellett egyszerűen fantasztikus, hogy egy állat milyen könnyedén és teljesen el tudja engedni a feszültséget és az aggodalmat, és milyen sokáig képes egyszerűen csak lenni, mindenféle nyüzsgés, tervezés, tépelődés nélkül, és ha sikerül vele együtt elmerülno ebben az egyszerű és hihetetlenül bölcs állapotban, az könnyedén megnyitja az utat a hétköznapi aggodalmaktól megfosztott ima előtt.

Ti milyen rituálékkal könnyítitek meg magatok számára az imát, a meditációt?

Boldogságterv #5 – Hárman utazunk a buszon: én, a férjem és Isten

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

Az októberi témám a “spiritualitás a gyakorlatban”, pontosabban az ima, mint egy gyakorlatias spirituális tevékenység becsempészése a mindennapjaimba. A hit témakörét eredetileg az adventi időszakra tartogattam, de az ima kérdése két olvasmány nyomán is megihletett a közelmúltban, és más dolgok is közrejátszottak abban, hogy előre hozzam mostanra a témát.

Hárman utazunk a buszon: én, a férjem és Isten

Amikor rájöttem, hogy az új lakóhelyünk miatt a napi ingázási időm csaknem három órára nő, rögtön eldöntöttem, hogy ezt a hirtelen jött, újszerű holtidőt valamilyen építő módon kell kitöltenem.

Eleve nagy ajándéknak tartom azt, hogy reggel és este is a férjemmel együtt utazom: míg eddig csak alva láttam reggelente, amikor kiosontam a szobából, most együtt kelünk az ébresztő hangjára, együtt készülődünk, együtt megyünk ki a buszra, együtt utazunk egy jókora szakaszon oda és vissza, és együtt érünk haza este. Ezen kívül a napokban rácsodálkoztam magunkra, hogy hiába vagyunk lassan tíz éve együtt, még mindig olyanok vagyunk, mint a friss szerelmesek: sustorgunk, összebújunk, megcirógatjuk egymást, kéz a kézben utazunk. Most, hogy az együtt töltött időnk drasztikusan megnőtt az ingázással, egy kicsit fel is pezsdültünk, és méginkább fókuszba került nálam az, hogy mennyire jó összhangban vagyunk.

Annyira viszont már nem új a kapcsolatunk, hogy napi három órát csiviteléssel ki tudjunk (vagy akarjunk) tölteni minden nap (meglepő, de egy idő után még nekem is elapad a beszélőkém), és nem is a teljes vonalon utazunk együtt, így a három órát nemcsak az egymással töltött minőségi idő foglalja le. Állandó társam továbbra is a Kindle ebook olvasóm és a telefonom, rajta a zenéimmel és a mobil internet kapcsolattal. Így utazás közben olvashatok könyvet, böngészhetem a netet (például a konferenciai beszédeket), írhatok cikket, vagy csak hallgathatom a zenét és elmélkedhetek kifelé meredve az ablakon. (Tömött buszon, ahol legfeljebb az ajtónak szorítva van egy zsebkendőnyi állóhelyem, úgyis csak ez utóbbi lehetőségem van.)

Más szóval, napi három óra ingázás remek alkalom arra, hogy minőségi időt töltsek el önmagammal, a férjemmel és Istennel.

A zene gyümölcse az ima

Teréz anya egyszerű útjának első lépése szerint “a csend gyümölcse az ima”. Gondolkodtam a csend értelmezésén ebben az egyszerű képletben, és arra jutottam, hogy a hangtalanságnál fontosabb a belső csendesség: az elhatárolódás a mindennapi gondokat, teendőket, kérdéseket körüldongó gondolatoktól, eltávolodás a nyüzsgéstől, ami akár belül van, akár kívülről körbevesz.

Az októberi témám másik “védőszentje”, Marla Cilley (a “FlyLady”) is leírja a könyvében, hogy az ő mindennapos reggeli áhitatának, Istennel töltött minőségi idejének a szerves része a zene. Chris Baty, a novemberi regényíró kihívás guruja pedig azt tanácsolja, hogy aki el akar mélyedni (az alkotás folyamatában), de nem tudja magára zárni az ajtót és kirekeszteni a külvilágot, az tegyen fel egy fülhallgatót (akár zenével vagy anélkül), mert ez nemcsak fizikailag és lelkileg határolja el a külvilágtól, de egyértelmű üzenet is arról, hogy “most nem vagyok itt”, és önmagában is felér egy “ne zavarj!” táblával.

A zene számomra is jó partner az ellazulásban, elmélyülésben, akár csend van körülöttem, akár zaj, és egy emberektől zsúfolt buszon nagy segítséget jelent az elhatárolódásban is.

Az ima gyümölcse a hit

Az imában számomra az egyik legnagyobb kihívást az ima formátuma jelenti – egészen pontosan az, ha elkezdek töprengeni az ima formátumán. Írtam már, hogy praktikus megközelítésben az ima nem más, mint a hálaadásnak, a célkitűzésnek, a sugallat igényenek és a terhek elengedésének szavakba szedett formája, méghozzá a sikeres kívánság jellemzőivel: azzal a tudattal, hogy a kéréseink célba értek és már csak idő kérdése, hogy a megfelelő pillanatban és a megfelelő formában a válaszok eltaláljanak hozzánk. Ugyanakkor arról is elmélkedtem már, hogy sokkal könnyebb ahhoz imádkozni, aminek arcot tudunk adni – viszont itt esem folyton a racionalitás csapdájába, hiszen egy részről könnyebb egy személyhez címezni az imáimat, de minél többet gondolkodom rajta, létezhet-e valójában ilyen személy, annál kevésbé hiszek benne. Ez egy róka fogta csuka helyzet a számomra.

Teréz anya egyszerű útjának következő lépése viszont elgondolkodtatott ebben az ügyben is. Eszerint “az ima gyümölcse a hit”. – Az ima gyümölcse a hit, nem pedig fordítva. Tehát annak, hogy tovább lépjünk az egyszerű ösvényen (amelynek a végén egyébként nem Isten áll, hanem a béke), nem feltétele a hit. Ha pedig ez így van, akkor az Istenről alkotott véleményemnek tulajdonképpen semmi dolga nincs az imáimmal.

Az imákhoz (és egyben Istenhez) való viszonyomat egyébként sokáig meghatározta, hogy hiába kaptam vallásos oktatást, a családomban nem volt olyan valódi hívő, aki valódi párbeszédet folytatott volna Istennel. Megtanultam, hogy evés előtt magunkban elmormoljuk az Édesjézus-légyvendégünk kezdetű mondókát, elalvás előtt pedig az Énistenem-jóistenem-lecsukódik-máraszemem kezdetűt, és miután kötelező volt a részvétel a vasárnapi miséken, az ott elhangzó verseket is jól ismertem, de ebben ki is merült az imákról szerzett tapasztalatom. Most már tudom, hogy később az évek során másféle imákat is megtanultam, még ha akkor nem is imáknak hívtam őket, hanem meditációnak, de ahogy most látom, szinte mindegy is a terminológia: hogy vizualizációval küldjük el a kéréseinket az Univerzum felé, hogy a tudatalattink megszemélyesített képviselőin keresztül szólítjuk meg a Kollektív Tudattalant, vagy imádkozunk Istenhez. Az egymással helyettesíthető kifejezések végső soron ugyanazt takarják: a személyes mondandónkkal megszólítunk valamit, ami hatalmasabb nálunk.

A terminológia tehát szinte lényegtelen bizonyos szempontból, de lényeges abból a szempontból, hogy nem árt megtalálni azt a formát, ami a legjobban illik hozzánk, ami a leginkább megkönnyíti számunkra ezt a megszólítást. Sok helyen tanultam már sokféle meditációt, és mindegyik nagyon hasznos volt, egyenként és együtt is sokkal messzebbre vittek, mint az, hogy álmomból felriasztva is el tudom mondani a Miatyánkot. Mégis, valahogy egyik sem illett hozzám egészen.

Bár szigorúan véve a mormonok nem keresztények (még ha annak is vallják magukat), a keresztényi gyökerekhez kapcsolódó első igazi imákat tőlük tanultam. Ezek a tört magyarsággal beszélő fiúk voltak az elsők, akik a társaságomban, a fülem hallatára hangosan is kimondva úgy szólították meg Istent, hogy valóban hittek benne, hogy Isten hallgatja őket. Még a hívő keresztény ismerőseim sem mondtak soha személyes imákat a jelenlétemben hangosan, tehát lényegében soha nem hallottam azelőtt senkit Istennel beszélgetni. Ez pedig, a hitvilágomtól függetlenül egy meghatározó élmény volt a számomra. Olyannyira, hogy amíg a tanult meditációs technikák önmagukban továbbra is idegenül hatnak, addig a mormon fiúktól tanult imakezdő és imazáró formulákat egészen természetesen tudom alkalmazni.

Persze, ahogy írtam, sokszor a 22-es csapdájába esek, ha elkezdek töprengeni rajta, helyes-e, szabad-e, értelmes-e valakinek, aki nem hisz Isten személyében, úgy kezdi az imádságait, hogy megszólítja Istent. De amellett, hogy ez sem más, mint bármelyik meditáció-indító technika, amit tanultam (egy formula, egy rituálé, ami segít a megfelelő tudatállapotba helyezkedni), Teréz anya által is igazolva érzem magam: nem a hit gyümölcse az ima, hanem az ima gyümölcse a hit – tehát nem az ima feltétele a hit, hanem a hit feltétele az ima.

Ti mit gondoltok az imáról?

Újra mormon péntek! – Legyen bizodalmad

A születésnapi kérdőív kitöltői közt volt olyan is, aki hiányolta a mormon péntek rovatomat, de megértését jelezte, hogy biztosan nyári szünet van az ingyenes angolórákon, azért kell nélkülöznie az általam tolmácsolt lelki üzeneteket. Az igazság azonban az, hogy én tartottam nyári szünetet a vizsgaidőszak és az esküvőszervezés miatt – a missziós munka sosem szünetel. :)

De most visszatértem, ismét angolozhattam, gyakorolhattam a bemutatkozást, aminek során egyébként megtapasztalhattam, hogy egyre ügyesebben és meggyőzőbben beszélek a blogomról – és persze hoztam lelki üzenetet is.

A fiúk az alábbi bibliai idézetet osztották meg velünk tegnap:

Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből; a magad értelmére pedig ne támaszkodjál. Minden te útaidban megismered őt; akkor ő igazgatja a te útaidat. (Példabeszédek 3:5-6)

Ha őszinte akarok lenni, ez az idézet is ugyanúgy felzúdulást keltett bennem első hallásra (és az első néhány olvasásra…), mint az alázatról szóló passzus. Hiszen elég sokra tartom az értelmemet, és nem kelt bennem jó érzést, a valaki el akarja vitatni tőlem a használatát.

Aztán az jutott eszembe, amin sokat gondolkodtam a napokban: hogy a belső hang, sugallat, a megérzés olyan jelenség, amelyet ugyan szinte mindenki megtapasztalt már, de hittől függően nagyon sokféle értelmezése van. Van, aki Isten üzeneteként értelmezi, amit imával kérhetünk, van, aki a bölcs tudatalatti vagy a magasabb szintű kollektív tudat válaszának hiszi, amihez meditációval férhetünk hozzá.

De aztán kiderül, hogy végső soron mindegyik tan egyetért abban, hogy bölcsebb dolog elengedni a múltba kapaszkodó és a jövő miatt tépelődő egónk, a hétköznapi életünk apró-cseprő dolgai körül keringő tudatunk, a “magunk elméjének” aggódását, és helyette elcsendesedni, tanácsot kérni egy másik szintről, és az így kapott tanácsra hagyatkozni döntéseinkben, problémáink megoldásában, a kiutak keresésében.

Ti szoktatok felsőbb tanácsot, útmutatást kérni?

Hinta-palinta – Gyermekkorom meditációja

Via könyvének gyerekkor-idéző gyakorlatait olvasva rájöttem, hogy soha nem tudtam jobban meditálni, mint gyerekkoromban, amikor a kertünkben a hintán ülve órákon át csak lengtem, lengtem, figyeltem a nap ívét, a fák lombját, hallgattam a természet és a kertváros hangjait magam körül, és nem tettem mást, mint lustán hagytam a gondolataimat áramlani.

Nektek volt gyerekkorotokban meditációs helyetek? És most?

Pihentető figyelem, avagy kaland egy mazsolával

“A figyelem lazít. Amikor figyelsz a jelen pillanatra, az agyad is pihen, mert nem kell gondolkodnia, elemeznie, döntéseket hoznia, cselekvéseket előkészítenie. Bármikor szánhatsz egy percet a figyelemre, ha úgy érzed, hogy túl sok impulzus ér, és egy kis nyugalomra van szükséged.” (Farkas Lívia)

A fenti idézetet Via Ennél zöldebb nem lesz! c. könyvében olvastam. Via különböző gyakorlatokat is ajánl a figyelem gyakorlására: figyelj arra, amit látsz, amit hallasz, amit érzel. A jelen pillanat megélése nem hangzik bonyolult dolognak – nem is az -, de annyira elszoktunk tőle, hogy valóban igényel némi gyakorlást az, hogy visszataláljunk hozzá.

Tavasszal a Rebarbara Egészségház nyíltnapján részt vettem egy előadáson, ami a tudatosságról szólt. Ott elvégeztünk egy nagyon érdekes és szórakoztató “jelen pillanat gyakorlatot”. Ez abból állt, hogy elfogyasztottunk egyetlen szem mazsolát, szinte rituálisan. A mazsolát kézbe fogtuk, megtapintottunk, megéreztük a felszínét, a belső rugalmasságát, súlyát. Majd megszagoltuk, és alaposan, lassan megvizsgáltuk, megnéztük minden ráncát. Lehunyt szemmel emeltük a szánkhoz, és végigkövettünk minden apró érzetet attól fogva, hogy a mazsolaszem az ajkunkhoz ért, a rágás lassú folyamatán át egészen addig, míg a mazsola lecsúszott a torkunkon át a gyomrunkba, és mi nehezebbek lettünk egy mazsola súlyával. Tehát, nehány percen át a teljes, osztatlan, kiélezett figyelmünket a mazsola apró pontjába, a jelen pillanat apró és ráncos megtestesülésébe fókuszáltuk. Nagyon jó szemléltető volt ez a gyakorlat.

Próbáljátok ki ti is, mazsolával, vagy bármilyen apró dologgal, és gyakoroljátok a pihentető figyelem állapotát!

Motivációs poszterek

Találtam egy jópofa honlapot, ahol néhány kattintással klasszikus motivációs posztereket készíthetünk magunknak. Én már mókáztam vele kicsit, és a kedvestől megrendeltem a nyomtatást.

20130713-200846.jpg

Kép: itt, idézet: How I Met Your Mother – Így jártam anyátokkal.

20130713-200856.jpg

Kép: itt, idézet: Diana Robinson.

Jó szórakozást!

Az alvásciklusom és én

A hétvégén írtam arról, hogy áttértem a korábban kelésre. Nem könnyű ez nekem, mivel, ahogy szintén írtam, több mint húsz éve már pontban 6.00-kor kelek – egy ilyen stabil ritmust nem könnyű felborítani.

Erről eszembe jutott, hogy írjak kicsit az alvásciklusokkal kapcsolatos tapasztalataimról.

A meditáció kapcsán már írtam a tudatszintekről, az éber állapottól egészen a mélyalvásig. Alvás közben a könnyű alvás és a mélyalvás szintjei váltogatják egymást.

Néhány évvel ezelőtt kezdtem el alvásciklusos ébresztő órával aludni. Ez a telefonra letölthető alkalmazás, a Sleep Cycle annyit tesz, hogy miközben az ágyban magam mellett tartom a telefont, alvás közben a mozgásomon keresztül figyeli az alvásom ritmusát – most épp mozdulatlanul fekszem mélyalvásban, vagy mocorgok és forgolódok egy könnyebb, felületesebb alvásciklusban? Az alkalmazás egy beállított legkésőbbi időpont (pl. 6.00 vagy az újabb szokásaim szerint 5.30) előtti 15-30 percben akkor kezd el finoman zenélni, amikor érzi, hogy felületesebben alszom, forgolódok, az ébrenlét határán vagyok. Így ahelyett, hogy kirántana a mélyalvásból, finoman kivezet az éber állapotba. Ez öt-tíz perceket ad hozzá a reggelemhez, mivel nem úgy ébredek, mint akit fejbe kólintottak, hanem szinte úgy, mintha magamtól ébredtem volna fel.

Az alkalmazás lehetővé teszi azt is, hogy utólag egy grafikonon megnézhessem, hogyan telt az éjszakám, mikor voltak nyugodt, mélyalvással töltött időszakaim, és mikor forgolódtam, mocorogtam, egyensúlyoztam az alvás és ébrenlét határán. Ezáltal nagyon érdekes jelenségre figyeltem fel.

Egyetemista és főiskolás koromban mindig ragaszkodtam hozzá, hogy ha korábban kell kelnem, mert tanulnom kell az aznapi vizsgára vagy zárthelyi dolgozatra (hiszek a rövidtávú memória hatalmában…), akkor pontban 4.00-ra húzzam fel az órát. Nem fél négyre, nem fél ötre, nem ötre, hanem pontosan hajnali négy órára. Ez nem a tanulásra szánt idővel vagy az anyag mennyiségével volt összefüggésben, hanem egyszerűen két időpontot tudtam elképzelni a felkelésre: 6.00 vagy 4.00.

Mióta figyelem az alvásciklusaimat, rádöbbentem, hogy szinte kivéltel nélkül minden hajnalban négy órakor van egy kiugró tüske a diagramomban, egy aktív időszak, amikor egészen közel vagyok az ébrenléthez. Így valóban, 4.00-kor sokkal könnyebben ébredek, mint 3.45-kor vagy 4.15-kor.

Nem vagyok persze szakember, és utólag lehet vitatkozni rajta, mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, de én úgy gondolom, hogy volt valami ösztönös beleérzés abban, ahogy ragaszkodtam a négy órás ébresztőhöz.

Nektek volt már érdekes tapasztalatotok az alvással?

Gayatri Mantra

Nem vagyok nagy ismerője a mantráknak, ellenben nagy rajongója vagyok a Battlestar Galactica (Csillagközi romboló) sci-fi sorozatnak. A sorozat zenéje Bear McCreary zeneszerző munkája, rendkívül széles világzenei gyökerekkel készült, színes, nagyszerű alkotás.

A sorozat főcímdala egy ősi mantrára íródott, a YouTube-on bolyongva ráakadtam, és arra gondoltam, megosztom veletek:

A Gayatri Mantráról itt olvashattok bővebben.

Eredeti szövegét és fordítását is a fenti oldalról emeltem át, ez pedig így hangzik:

OM
BHUR BHUVA SVAHA
TAT SAVITUR VARENYAM
BHARGO DEVASYA DHIMAHI
DHIYO YO NAH PRACHODAYAT

A Három Világot beragyogó Legfelsőbb Fény
Világítsa meg tudatunkat és
Irányítsa értelmünket az Erényesség útjára!

A mantra egy hosszabb, autentikusabb változatát (akár meditáláshoz) meghallgathatjátok itt.