Boldogságterv #13 – Tökéletlenség és időpazarlás, avagy a valódi luxus és gazdagság

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

A decemberem témájául az otthonteremtést választottam, azóta pedig eltelt a második hét is ebből a remek kis hónapból, amin a makacsul múlni nem akaró betegségtől, az év végi hajtástól és a november utózöngéitől úgy vonszoljuk át magunkat minden napon, és ebben a roppantul alkalmatlan időszakban váratlanul sokat tanulok a választott témámmal kapcsolatban.

“Amit érdemes csinálni, azt rosszul is érdemes csinálni”

Úgy döntöttem, hogy ha már a szívvel-lélekkel flyladyhez a legkevésbé sincs most energiám, legalább annyit megteszek magamért, hogy újra nekifogok és még egyszer elolvasom Marla Cilley, az igazi FlyLady Sink Reflections című könyvét. Sok újdonságot már nem mond a könyv – sok újdonságot már elsőre sem mondott, hiszen a FlyLadys “kollektív tudás” nagy részet már magamba szívtam Viánál. Mégis, úgy érzem, hogy érdemes volt újra kézbe fogni, mivel olyan ez, mint minden nap kifényesíteni a mosogatót: ezeket a mantrákat (mint a fenti bölcsesség is) nem lehet elégszer hallani.
A FlyLady egyik orrvérzésig ismételt igazsága az, hogy a tökéletességre való igényünk az, ami a legnagyobb galibákat okozza. A tökéletességre való igényünk az, ami miatt inkább nem is állunk neki takarítani, ha nem tudunk órákat rászánni, vagy ha nem tudunk egy szusszra és rögtön tökéletesen elvégezni egy feladatot. Tessék-lássék módon inkább neki sem állunk a feladatoknak.
Ez pedig egy letagadhatatlan kihívása a mostani időszakomnak. Hiszen hiába találtam ki magamnak annyira jól, hogy majd hétvégenként egy-egy órát fogok szánni a háztartásra, ha egyszer olyan állapotban vagyok, hogy hétvégenként mindössze két dolog húz ki az ágyból: az, hogy a kutyát ki kell engedni, hogy elvégezhesse a dolgát, és az, hogy fekve erősebben köhögök, mint függőleges helyzetben…
“A tökéletlenül végzett házimunka is áldás a családnak”, és “amit érdemes csinálni, azt rosszul is érdemes csinálni.” – Ezek szerint pedig ha valamit érdemes egy órán át csinálni, azt érdemes öt percen át is csinálni. Ezért ma feladtam azt a tökéletes tervemet, hogy háromszor tizenöt percet fogok szánni a zónáimra, és helyette az újdonsült tojásfőző órámmal háromszor öt percet szántam az ebédlő – konyha – háztartási helyeség zónahármasomra. Amennyire azt hittem, hogy csak a lelkiismeretem elhallgattatására szolgáló látszattevékenység lesz, annyira meglepődtem, hogy mekkora áldásnak bizonyult az az öt perc mikro-zónánként.

Tégy úgy, mintha! – Vagy tégy úgy igazán…

A FlyLady egy másik tanácsa úgy szól, hogy “dolgozz olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudsz, hogy hamarabb a feladataid végére érj”. Az időzítő használata önmagában is segíthet ennek a tanácsnak a gyakorlatba való átültetésében, és további segítség lehet, ha úgy teszünk, mintha vendégeket várnánk, és egy ötperces tűzoltás során azokkal a dolgokkal foglalkozunk, amiket valóban először szeretnénk eltüntetni a föld színéről, ha vendéget várnánk.
Viszont, mintha-játék ide vagy oda, a leghatásosabb módszer az, ha tényleg hívunk egy vendéget. Az elmúlt időszakban egyszer sem takarítottam olyan intenzíven a gócpontok (hot spotok) körül, mint amikor tudtam, hogy a hazaérkezésünk után nagyjából tíz perccel meg fog érkezni a kivitelezőnk ellenőrizni a házat és rendezni a papírmunkát.

Használd a saját szemüvegedet!

Amikor először éreztem rá az ízére annak, hogy milyen érzés is megosztani a hétköznapok apróságait (egy vacsora, egy bögre tea vagy egy szépen bevetett ágy képét) az interneten, Peti sokat morgott velem, sokat elégedetlenkedett, amikor nem engedtem hozzányúlni a reggelijéhez, amíg nem készítettem egy előnyös fotót a csendéletről. De ahogy hozzászokott ehhez a mániámhoz, már az ő hétköznapjainak is a részévé vált, hogy odakészítse a hétköznapi apróságokat a kezem alá, a kezembe adja a telefonomat, és évődő megjegyzésektől kísérve kivárja, amíg dokumentálok.
Amikor rájöttem, hogy szívesebben végzek el egészen apró feladatokat (mint a használt papírzsebkendők kidobása vagy a használt tányérok deportálása a mosogatóba), ha tudom, hogy ellenkező esetben zavarnák az összképet egy instagramra szánt fotón, egy kicsit elszégyelltem magam. De aztán arra gondoltam: én ilyen vagyok. Miért szánnám arra az energiáimat, hogy megpróbáljak megváltoztatni vagy letagadni valamit, ami a részem, ahelyett, hogy felhasználnám annak érdekében, ami a célom? Ha engem motivál az, hogy az interneten megosszam (vagy legalábbis alkalmassá tegyem a megosztásra) a házimunkám eredményét, miért ne hagynám, hogy így legyen?
Engem előbbre visz az, ha egy lehetséges instagramos fotóként tekintek a háztartásom részleteire. Valószínűleg ez nem motivál mindenkit, hiszen mindenki más szemüvegen keresztül nézi a világot. De mindenkinek segíthet, ha megtalálja a saját szemüvegét, ha nem valaki más elhangolt lencséjén keresztül próbálja nézni az összképet, hanem megtalálja a saját apró motivációit az apró feladatok mögött.

Mennyi időt pazarolsz a díszpárnákra?

Még gyerekkoromból emlékszem egy filmbéli jelenetre (fogalmam sincs, hogy melyik filmből ragadt örökre az emlékezetembe), ahol a szereplők arról elmélkedtek, vajon életük során összesen hány napot pazarolnak el azzal az értelmetlen feladattal, hogy rendezgetik a díszpárnákat.

IMG_0791.JPG

A FlyLady ezzel szemben arra motivál, hogy ehhez hasonló “értelmelten” feladatokkal töltsük az időnket nap mint nap – például vessük be az ágyat minden reggel. Most, hogy már nem egy szoba az életterünk és a hálószobánkat nem látjuk egész nap, csak akkor, amikor kizuhanunk az ágyból reggel, és akkor, amikor este újra belezuhanunk az ágyba. Valóban: mi értelme van akkor azzal tölteni az időnket, hogy olyan értelmetlen feladatokat végzünk, mint hogy eligazgatjuk a paplanokat és úgy hajtogatjuk rájuk a plédet, mint egy stílusos hotelszoba cselédei?
Ma reggel elvégeztem ezt a feladatot, este pedig (amikor a legközelebb láttam a hálószobát) felragyogott az arcom és ezzel fordultam a férjemhez: nézd csak, egy kis tündér milyen szépen megágyazott nekem!
Tim Ferriss, a 4 órás munkahét c. könyv szerzője jutott eszembe, aki (sok más bölcs forráshoz hasonlóan) azt írja a könyvében, hogy a fényűző életmód megteremtésének egyik elengedhetetlen feltétele az, hogy rájöjjünk, valójában nem gazdagok akarunk lenni, hanem át akarjuk élni azokat a dolgokat, amiket szerintünk csak a gazdagok engedhetnek meg maguknak. – Talán azt hisszük, hogy csak akkor érezhetjük a művészien megvetett ágy vagy egy lakberendezési magazinba illően megkomponált kanapé mámorát, ha megengedhetjük magunknak, hogy cselédek dongjanak minket körül az otthonunkban, vagy hogy drága hotelszobákban éljük az életünket. Ez azonban nem így van: egy fillérbe sem kerül, csak egy kis munkába reggel, hogy nap közben vagy este rácsodálkozzunk, milyen jók voltak hozzánk azok a kis tündérek, akik megteremtették azt a környezetet, amit élvezhetünk.
Na igen, az igaz, hogy ha megengedhetnénk magunknak, hogy cselédeink legyenek, akkor azt a kis munkát sem nekünk kellene elvégeznünk. De a helyzet az, hogy én is, és gondolom, e sorok olvasóinak döntő többsége is azzal tölti az idejét, nem tízévetne vagy évente, hanem hetente negyven (vagy több) órát, hogy dolgozik azért, hogy fenntartsa az életét, hogy boldoguljon. Emellett tényleg akkora időpazarlás lenne naponta néhány percet arra szánni, hogy egy kis luxus-érzetet teremtsünk magunknak? Szerintem nem, sőt, ezek a legkevésbé haszontalan dolgok, hiszen ezektől válik az életünk elfogadhatóból irigylésre méltóvá – gazdaggá.

Boldogságterv #11 – Célszalag és ami azután következik

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

Ebben a hónapban a boldogságterv programom és cikkeim keretében azzal foglalkozom, hogy a NaNoWriMo, az egy hónapos (regény)írói kihívás hogyan tesz boldogabbá, mit tanít nekem a boldogságról.

Izzadtság nélkül a célszalagnál

“Jó reggelt, november 30-a! Ma egy komoly dolognak kell a végére érnem!”ebben a hangulatban dobott ki ma az ágy.

Nos, ahhoz már elég régen vagyok NaNoWriMo induló, hogy biztosan elmondhassam: minden év más. Idén mintha a hónap elejére zsúfolódott volna minden nagyobb hangulatingadozás, a november második felén pedig teljes lelki nyugalommal lavíroztam át magam. Igen, félredobtam egy tervet, igen, csaltam, igen, egy rakás értékelhetetlen irományt is produkáltam ezalatt az egy hónap alatt (egek, már most is meglepődök, mik szaladtak ki néha az ujjaim alól, amikor végignézem a nanós dokumentumomat, pedig még nem is hónapok vagy évek, hanem csak hetek, napok távlatából látom!), de végső soron véghez vittem egy küldetést, teljesítettem egy kihívást, az eddigi legnagyobb lelki nyugalommal, amikor az eddigiekhez képest talán a legkevésbé volt alkalmas rá az idő.

Ha az emlékeim nem csalnak, tavaly írta az egyik régi motoros résztvevő a buzdító levelében, hogy ennyi év részvétel után már nem kételkedik abban, hogy végig tudja vinni a kihívást. Én is most érkeztem el ebbe a lelki állapotba, ami fantasztikus élmény: szembesülni azzal, hogy valami, ami néhány éve még annyira lehetetlennek, annyira őrült és hatalmas feladatnak tűnt, ma már kétségeket sem ébreszt bennem azzal szemben, hogy vajon képes vagyok-e megtenni. Ez pedig nem más, mint a fejlődés élménye – és mivel azt biztosan állíthatom (csak egy futó pillantást vetve a kéziratnak csúfolt ömlesztvényre), hogy nem az írói képességeim fejlődtek ezalatt az idő alatt…

Kétségek nélkül nekivágtam egy kihívásnak, ami elől évekkel ezelőtt még megfutamodtam volna. Le mertem lépni az előre lefektetett ösvényről, pedig évekkel ezelőtt még a legfontosabb, leggörcsösebb elhatározásom az lett volna, hogy teljesítsem az eredeti tervet. Mertem olyat alkotni, ami rossz (sőt, egek, helyenként bődületesen szörnyű!), pedig évekkel ezelőtt azt akartam volna, hogy minden szót, amit leírok, tökéletesen helyénvalónak érezzek, bármibe kerül is ez. Mindez valóban a fejlődés élményével tölt el, és valóban büszkévé tesz.

IMG_0767.JPG

Nagyon érdekes volt ismét szembesülni azzal is, hogy valahányszor egy kis eltévelyedés vagy csüggedés után visszahelyezem a fókuszt a blogra, az szinte azonnal meghálálja magát. Néha egészen misztikusnak tűnnek azok az utak, ahogy a jutalom érkezik, de annyiszor történt már meg ez, hogy már nem tudom véletlennek nevezni. Nemcsak a kedves kommentekről vagy a hirtelen, látszólag ok nélkül meglóduló statisztikáról van szó, hanem arról is, hogy ilyenkor mintegy váratlanul rám találnak lehetőségek, megnyílnak új utak a blog előtt.

Tudjátok azt is, hogy mennyire szeretem a statisztikákat, a NaNoWriMo honlapja pedig részletes és látványos statisztikákkal lát el. Tegnap este vetettem egy pillantást a szószámot jelző oszlopgrafikonra, ami fölött napról napra ott húzódik az elvárt szószám egyenes vonala is, annak a mindennapi 1667 szónak a vonala, ami a kihívás egyenletes ütemben való teljesítéséhez szükséges. Ekkor pedig rácsodálkoztam valami egészen furcsára: a november során alig néhány olyan nap volt, amikor az elért szószámomat jelző oszlopok az elvárt szószámot jelző vonal fölé értek volna. A statisztikám elég gyalázatosan fest: mindvégig alulteljesítettem ebben a hónapban. A bennem szunnyadó maximalista egészen csalódottnak érzi magát emiatt és nem is érti igazán, hogyan lehet így megnyerni egy versenyt?… Pedig, mint látszik, meg lehet. Ez egy nagyon fontos tanulsága ennek az időszaknak: ismét itt van előttem egy példa arra, hogy egyáltalán nem kell belepusztulni vagy erőn felül teljesíteni ahhoz, hogy kiérdemeljük és elérjük a sikert. Ami pedig megint csak azt jelzi, hogy fejlődnöm kellett valamiben, az az, hogy mindvégig így éreztem, nemcsak utólag csodálkoztam rá erre, de út közben sem kételkedtem benne, hogy célba fogok érni és megérdemelten fogom átvenni a jutalmamat.

Hogyan tovább?

A november egy eszement kaland az elmének, az alkotómunka, az intenzív fókusz időszaka, amikor az írás mellett minden feladat egy kicsit elhomályosul és a fókuszon kívül csúszik. A december a NaNoWriMo indulók számára ezért nemcsak az Advent, az ünnepre készülődés időszaka, de a regenerálódásé és a visszarázódásé is.

Ez, valamint az, hogy a november során mintegy feltűnésmentesen beköltöztünk az olyan régóta vágyott otthonunkba (igen, egy kicsit hihetetlen, hogy ez is ebben a novemberben történt), arra indított, hogy a decemberem témája az otthonteremtés legyen, fókuszban a rutinokkal és az itthoni teendőkkel, de biztosan sok egyéb gondolat is felmerül majd, hiszen annyi de annyi vetülete van annak, ahogy egy otthon boldogabbá tudja tenni az embert!

Tehát erre tovább – a decemberem témája: otthon, édes otthon!

Boldogságterv #8 – NaNoWriMo 2014: kihívás és kiszállás

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

Az idei a harmadik alkalom, amikor belevágok a NaNoWriMo-ba, az egy hónapos regényíró kihívásba. Az első évben egy történettel indultam, pontosan megtervezett vázlattal, és aztán kitartottam mellette jelenetről jelenetre. És közben piszkosul szenvedtem, és nem voltam elégedett az eredménnyel. Tavaly egy memoárral neveztem be, amihez csak hevenyészett jegyzeteim voltak, a szószám gyűlt szépen, még hamarabb is végeztem a tervezettnél, és mindvégig kitartottam a koncepcióm mellett, bár a nagy kép valahogy nem akart összeállni, és bár tudom, hogy ez nem feltétlen a november feladata, valahogy azóta sem vettem rá magam, hogy kezdjek is valamit a kéziratommal. Az idén ismét egy történettel neveztem, és be kell vallanom: egy hét sem telt el, és feladtam. Na, nem a NaNoWriMót – hanem a történetet.

Hogyan történt? Erős kezdéssel indítottam az idei kihívást, és az első hétvége végére összegyűlt a kitűzött szószámnak több mint a tizede – a történet pedig még mindig csak egy katyvasz volt, még a karaktereket sem sikerült elkapnom, sőt, alig volt olyan jelenet, amivel szívesen elbüszkélkedtem volna bárkinek is. Jöttek a hétköznapok, és alig tudtam rávenni magam, hogy valahogy napi néhány száz szót kiizzadjak magamból, és már előre féltem a hétvégétől, amikor újra gőzerővel kell bedobnom magam ebbe a katyvaszba. Egyszerűen csalódott voltam – csalódott, hogy nem vagyok képes papírra vetni azt a történetet, ami a fejemben van. A szerdai eset után aztán annyira zaklatott voltam, hogy éreztem, aznap egy szót sem fogok haladni a kihívással, ezért az egyik legtipikusabb csaló módszerhez folyamodtam: úgy döntöttem, kiírom magamból, amit ki kell írnom, és bemásolom a dokumentumba, hadd gyarapítsa a szószámot. És amikor ránéztem a szószámra, ami 7000-ről így 7700-ra gyarapodott, elfogott az érzés, hogy az a 700 szó sokkal többet jelent nekem, mint az előtte megírt 7000. Ekkor pedig eldöntöttem, hogy feladom az elkezdett történetet, és cikkekkel, vázlatokkal, jegyzetekkel és tervekkel fogom feltölteni az idei szószámot. A haladásom ezután sem lett jobb a hétköznapokon, de sokkal könnyebb lett és sokkal jobban éreztem magam tőle.

Azt tűztem ki célul ebben a hónapban, hogy megvizsgálom, hogyan tehet boldogabbá mindaz az élmény, amit a NaNoWriMo alatt tapasztalok. Ilyen szemmel nézve pedig a következő tanulságot tudom levonni ebből az első hétből: nem mi döntjük el, kik vagyunk, milyenek vagyunk vagy mink van, de mi döntjük el, mihez kezdünk vele. Sajnos ahogy megy az idő és gyűlnek a próbálkozásaim, annál biztosabb, hogy meg kell barátkoznom a gondolattal: én nem vagyok regényíró. Szeretek történeteket megtervezni, szeretek hangulatokat leírni, de nem tudok egész világokat alkotni, és nem tudok formába önteni egy történetet, még akkor sem, ha érzések, mozzanatok és hangulatok egyvelegeként ott van a fejemben. Rossz érzés szembenézni vele, de lehet, hogy soha nem is leszek regényíró, bármennyire is szeretnék az lenni.

Ugyanakkor roppant elégedettséggel tölt el, ha összehozok egy cikket, és bár több évbe és rengeteg halogatásba telt, de mire a szakdolgozatom végére értem, rájöttem, hogy ha az görcsös izgulás napjait leszámítom, amikor a konzulensem válaszaira vártam, úgy raktam össze egy igényes, szép szakmai publikációt, hogy a belefektetett kutatói és írói munkát alig éreztem meg. Újra es újra szembesülnöm kell a ténnyel, hogy én valószínűleg inkább a szakirodalom berkeibe születtem.

A tavalyi kéziratom üzenete ez volt: az vagy, amit elmesélsz magadról. De mit fogok vajon elmesélni erről az időszakról én? Azt fogom mondani, hogy ez a regényíró kihívás egy kudarc volt, vagy azt, hogy egy tanulságokkal teli hullámvasút, amiben közelebb jutottam magamhoz? Mit fogok elmondani a felsőoktatásban eltöltött évtizedemről? Azt, hogy csalódással, halogatással, zsákutcákkal, kihátrálásokkal és feladásokkal teli időszak volt, vagy azt, hogy egy olyan időszak, amiben mindenre hagytam bőven időt, semmit nem siettem el és rengeteg élményt szereztem: az egyetem első évében megismertem egy remek fiút, összeköltöztem majd összeházasodtam vele, lett egy kiskutyánk és egy házunk, tanultam egy egyetemen és egy főiskolán, és a tantárgyaim a valószínűség számítástól a plüssállatok varrásáig terjedtek egy igen színes skálán, tanfolyamokra jártam, munkába álltam és munkahelyet váltottam, blogot indítottam, szépségtanácsadó lettem, eszperantót tanítottam, megtanultam angolul és németül, és még a spanyolba is belekóstoltam, megismerkedtem a mormon egyházzal, és annyi de annyi dolgot tettem még amellett, hogy elvégeztem egy főiskolát.

Ahogy Tim Ferriss írja a 4 órás munkahét című könyvében: ne halaszd el az álmaidat a nyugdíjas éveidig, hanem oszd be őket a hétvégékre és a nyári szünetekre, biztosíts magadnak rendszeresen egy kis nyugdíj-előzetest, mert visszatekintve nem azt fogod megbánni, hogy miért nem dolgoztál napi két órával többet, hanem azt, hogy miért nem éltél többet azoknak a dolgoknak, amik örömet okoznak. Ha úgy vesszük, az én elmúlt éveim hemzsegtek a nyugdíj-előzetes élményektől, és nem fogom bánni, ha a jövőben is így alakul az életem.

De hogyan jön ez ide, az ezévi élményeimhez? Úgy, hogy amikor bántani kezdett a gondolat, hogy csalással érem el az 50000 szót, és vajon kihívás teljesítésnek számít-e az, ha a kisebb ellenállás irányába megyek, rájöttem, hogy az írás is csak olyan, mint az élet többi része: nem az az érték, nem az a helyes út, amibe belepusztulunk, hanem az, amiben úgy érezzük, most élünk igazán, erre az élményre volt szükségünk.

A NaNoWriMo, bár hivatalosan regényíró kihívás, nem tiltott “rebel”-ként, lázadóként indulni rajta. Ide tartozik mindenki, aki nem a szigorú szabályok szerint játszik, de ez sem tilos, hiszen a nanó egyvalamiről szól: legyőzni önmagunkat. És rájöttem, hogy az én kihívásom nem az, hogy papírra vessek 50000 szót egy hónap alatt, hogy leírjak napi 1667 szót. Az én kihívásom az, hogy megtanuljak a vonalon kívül színezni, nem a szabályok szerint játszani, eltérni a tervtől, és egyszerűen csak mókázni.

Amikor az általános iskolai, középiskolai vagy egyetemi tanulmányaim alatt olyan sokszor felébredt bennem az aggodalom, hogy nem tanultam eleget egy dolgozatra vagy vizsgára, apukám mindig azzal a viccel szokta elütni a dolgot: nem tanulni kell, kislányom, hanem tudni. A kihívás is lehet kihívás, a teljesítése lehet győzelem akkor is, ha nem a legvéresebb, leggyötrelmesebb utat választjuk ahhoz, hogy végigverekedjük magunkat rajta.

Számotokra mitől lesz kihívás egy kihívás?

Az írói hivatás kulcsa: megbocsátani önmagunknak

Múlt héten ismét volt szerencsém egy grafológiai elemzés alanya lenni, amelynek során újfent szembesítettek azzal, hogy alkotó energiáim nagy kerékkötője a maximalizmusom.

Érdekes, hogy pont ugyanaznap talált meg az alábbi idézet, ami tökéletesen leírja annak az okát, miért nem született egy érdemes ötletemből sem regény az elmúlt évek során, és persze megadja a megoldókulcsot is ahhoz, hogyan lehetne illetve kellene túllépni a tökéletesség iránti gúzsba kötő vágyon, ez a kulcs pedig a megbocsátás önmagunk felé. Vagy ahogy Gretchen Rubin is mondja, “ne hagyd, hogy a tökéletes a jó ellensége legyen!”.

“Minden alkalommal, amikor nekivágok, hogy a könyvet (vagy novellát, vagy reménytelenül hosszú esszét), ami varázslatos részletességgel létezik a limbikus rendszerem hatalmas képernyőjén, lefordítsam egy darab papírra […], elsiratom a belőlem hiányzó tehetséget és intelligenciát. Minden egyes alkalommal. Ha okosabb lennék, ha tehetségesebb lennék, hűebb képet tudnék mutatni azokról a csodákról, amiket látok. Mindennél jobban hiszem, hogy ez a bánat az, ami visszatartja az embereket attól, hogy íróvá váljanak. Ezért elegedhetetlen a megbocsátás. Nem tudom megírni azt a könyvet, amit akarok, de meg tudom és meg is fogom írni azt a könyvet, ami a képességeimből kitelik. Életem során újra és újra meg fogok bocsátani magamnak ezért.” (Ann Patchet)

Ti hogyan engeditek el a tökéletesség iránti vágyat (ha küzdötök egyáltalán ilyen problémával) és hogyan engedtek teret a jónak?