Ma komorabb vizekre evezek, mert a hétvégi előadásomon hallottam egy nagyon érdekes felvetést arról, hogy miként része a magyar karakternek az öngyilkosság, és ez elgondolkodtatott, hogyan van ez jelen a mi hétköznapi életünkben.

Magyarország már régóta vezeti Európában az öngyilkossági statisztikákat, és világszinten is az élvonalban vagyunk. A mai napig nem tisztázott dolog, hol és hogyan van elrejtve a nemzeti tudatunkban az öngyilkosságra való hajlam, de tény, hogy ott van valahol. Megrázó utánagondolnom, hogy csak én magam személyesen öt olyan emberről tudok velem egykorú ismerőseim között, akik komolyan foglalkoztak már ezzel a gondolattal, sőt akár próbáltak is kárt tenni magukban, és csak amíg felnőttem, a városunk diákjainak körében, a kortársaim közül ketten vetettek véget az életüknek. Számunkra, magyarok számára az öngyilkosság egy körülöttünk élő, látható lehetőség, amelynek a gondolatával akarva-akaratlanul együtt növünk, a hajlam pedig ott rejtőzik valahol a kollektív tudattalanunkban vagy a génjeinkben.

Nem azokról és azoknak szeretnék most írni, akiknél olyan erős ez a hajlam, hogy valóban fontolgatják a gondolatot, hogy kilátástalannak vélt helyzetükből öngyilkosságba meneküljenek. Azok véletlenül se az én cikkem alapján próbáljanak boldogulni, hanem azonnal forduljanak szakemberhez, keressenek fel egy pszichológust.

Azonban mindenki másnak is jól jöhet, ha tud róla, hogy ez a hajlam valahol ott bujkálhat benne, ha nem is ilyen drasztikus formában, de akár úgy, hogy apróbb nehézségeket is hatalmas akadálynak érzünk, hogy a változékony időszakokat kétségbeejtőnek és kilátástalannak látjuk, hogy nem tudjuk elengedni a stresszt, hanem magunkban forgatjuk és hagyjuk, hogy emésszen, hogy a lehetőségek közül mindig a legrosszabbtól rettegünk, ahelyett, hogy a legjobb fűtene minket.

Jó hír, hogy a megfigyelés gyakran már önmagában is változtat egy rendszer működésén. Ezért tudatosítsuk magunkban ezeket a hajlamokat, és engedjük el őket. Gondoljunk a latin népekre, akik szegénység idején is olyan önfeledten mulatnak és élvezik az életet, az afrikaiakra, akik a legmélyebb nyomorban sem ismerik az öngyilkosság gondolatát, vagy azokra a magyarokra, akik számára ugyanaz a nemzeti karakter, ugyanaz a genetika, ugyanaz a kollektív tudattalan adott, és mégis kiegyensúlyozottan és boldogan tudnak élni vele. Hiszen a jellemünk, a reakcióink, a belső világunk keretei nem mozdíthatatlan kőfalak, és nem is egy szűk ösvényen járunk, amiből nincs lehetőségünk kilépni. Mindannyian hivatottak vagyunk a változásra, a jobbulásra, a tanulásra. Ha a világ többi lakójánál hajlamosabbak is vagyunk a borúlátásra, az aggodalomra, a csüggedésre, az nem jelenti azt, hogy nem is adottak a lehetőségeink, hogy megtanuljuk mindezt kezelni, és felismert gyengeségeinkkel együtt jussunk el a boldogságig.

[A boldogságra rá lehet találni a legsötétebb időkben is, csak fel kell kapcsolni a villanyt.]

És ha már a nemzeti karakterre gondolunk, ne feledkezzünk meg arról sem, hogy mi vagyunk az a nép, aki arányaiban a legtöbb Nobel-díjast adja a világnak, aki ontja magából a találmányokat, aki olyan intelligens, hogy Isaac Asimov világhírű sci-fi író viccesen az emberi faj mellett a másik értelmes földi fajként jelölte meg a magyarokat, hogy a nyelvünk (és általa a gondolkodásunk is) egyedülállóan összetett és csodálatos a világon, hogy híresen találékony nép vagyunk, aki a jég hátán is megél. Bőven van olyan erősségünk, amire építkezni tudunk és amiből erőt meríthetünk a nehéz időszakokban.

Te milyen helyzetekben fedezed fel magadban a tipikus borúlátó magyart, és hogyan csalnád elő helyette a zsenit?

(Én például zaklatottan ébredtem az éjszaka közepén és nem tudtam visszaaludni, csak bámultam szorongva a sötétbe. Úgyhogy helyette felkeltem inkább és dolgozni kezdtem, összeszedtem a gondolataimat az öngyilkosságról és nekiláttam írni. Ez a cikk hajnali fél három és háromnegyed négy között született egy nyomasztó éjszakán, és miután megírtam, az elvégzett munka, az alkotás sikerélményével tudtam visszabújni a paplan alá és pihenni.)