A FlyLady azt mondja: cssst!

Marla Cilley, az eredeti FlyLady Sink Reflections c. könyvét olvasom most újra, de már az első olvasásnál is elérkezett egy heuréka pillanatom, amikor eldöntöttem, hogy meg fogom osztani a felfedezésemet veletek. Egy ponton a könyvben ugyanis felfigyeltem arra, hogy miközben Marla sorait olvasom, Cesar Millan hangját hallom a fejemben, ahogy határozottan és ellentmondást nem tűrően azt mondja: cssst!

Cssst! Elég a nyafogásból!

Hogy mikor volt ez? A FlyLady a könyvében egy egész fejezetet szentel annak a kérdésnek, hogy “hogyan vehetném rá a családomat, hogy többet segítsenek a házimunkában”, a könyörtelen válasz pedig ez: sehogy. Bevallom (bár nekem nincsenek ilyen problémáim – az ég áldja érte a férjemet /és az anyósomat/!) kicsit meghökkentő volt ezt olvasni azok után, hogy a könyv megelőző fejezeteiben, amikor annak lélektani gyökereit, gyerekkori traumáit és felnőttkori hatásait taglalta, hogy hogyan és miért nem tudja sok ember kézben tartani a háztartását, amikor másoknak ez annyira egyszerűen megy, Marla stílusa annyira pihe-puha, támogató, megnyugtató és erőt adó volt, mint a legszeretőbb ölelés.

Amikor azonban elérkeztünk ahhoz a kérdéskörhöz, hogy mennyire igazságtalan és nehéz az, hogy rendben kell tartanom a háztartást, miközben bezzeg a férjem…, bezzeg a gyerekeim…, akkor Marlából mintha kitört volna az őrmester (vagy, mint később rájöttem: Cesar Millan), és ellentmondást nem tűrően, keményen elkezdte szajkózni: nem érdekel. Nem érdekel a nyafogásod. Nem érdekel, mivel magyarázod, nem érdekel, ha duzzogsz, nem érdekel, ha vannak érveid és azokat el akarod mondani. Nem hallgatom meg. Hagyd abba a nyafogást és állj neki takarítani. Igen, akkor is, ha eközben bezzeg a férjed és bezzeg a gyerekeid. Nem érdekel. Ne méricskélj. Ne nyafogj. Csak tedd meg, amit meg kell tenni. (Én pedig eközben egyre hangosabban hallottam a fejemben Cesar Millan hangját: cssssst!)

Persze nem a FlyLady szeretete és támogatása fogyott el a könyv közepére. Hanem, ahogy Marla írta, túl kell tennünk magunkat azon a hozzáálláson, hogy méricskéljük, mennyit tettünk bele a közös projektbe mi és mennyit a körülöttünk élők, mert ezzel egyrészt pocsékoljuk az energiáinkat, másrészt pedig visszafogjuk magunkat. Pedig, ahogy írja, egy házasságban a fair-share nem arról szól, hogy mindenki beleteszi a maga 50%-át, hanem arról, hogy mindenki beleteszi a maga 100%-át, a lehető legjobbat, legtöbbet adva abból, amire képes. Ha tehát arra törekszünk, hogy semmiképp se adjunk magunkból 50%-nál többet, miközben kritikus szemmel méregetjük, vajon a másik fél hozzájárulása eléri-e az 50%-ot, akkor alaposan félreértelmeztük a feladatot és nem is várhatjuk el, hogy a másik felünk helyesen értelmezze. Ehelyett el kell kezdenünk beletenni a magunk 100%-át, nyafogás, duzzogás és méricskélés nélkül, jó példát állítva. És csak amikor ennek a hozzáállásnak a konzekvens alkalmazása megmutatkozik az életünkben, akkor van jogunk elkezdeni kérni és nagyobb részvételre bíztatni a hozzánk tartozókat (ha egyáltalán szükség van rá és nem csatlakoznak be maguktól).

De hogy hogyan jön ide Cesar Millan?

Ahogy Marla ellenkezést nem tűrő, mindenféle lázadozást azonnal letörő szavait olvastam, Cesar Millan jelent meg a lelki szemeim előtt. Ahogy a belső szörnyetegünk tiltakozik azellen, hogy dudorászva, boldog és könnyű szívvel takarítsunk és mosogassunk, miközben a férjünk már megint a kanapén henyélve nézi a meccset, a FlyLady pedig ránk mordul, hogy “cssst, nem érdekel, engedd el és tedd a dolgod”, ugyanúgy viszonyul Cesar Millan is a kutyákhoz, ha azok helytelenül viselkednek. Számára a szeretet, a kutyánk lénye iránt táplált gyengéd érzelmek és a helytelen viselkedéssel szembeni maximális intolerancia nem ellentétes fogalmak – sőt.

Ha egy kutya helytelenül viselkedik, az egyetlen elfogadható, azonnali reakció rá (nem az agresszió!) a kizökkentés. Amikor azt mondjuk a kutyának, “cssst!”, egyben azt is mondjuk: elég, nem érdekel! Nem érdekel, hogy azt hiszed, az a kutya furcsán nézett rád. Nem érdekel, ha szerinted a postásnak semmi joga belenyúlni a postaládába. Nem érdekel, ha szerinted a gyerekeknek nem szabadna zörgő műanyag motorokkal közlekedni a kerítésed előtt. Nem érdekel, hogy felbosszantottad magad. Nem érdekel, ha meg akarod kóstolni, át akarod ugrani, ki akarod kaparni, meg akarod ugatni vagy szét akarod tépni. Cssst. Nem. Nem érdekel. Amikor azt mondjuk a kutyának, “cssst!”, akkor nem kérjük ki a véleményét, nem hallgatjuk meg az érveit, nem keressük a motívumait, nem simogatjuk meg a buksiját és nem öleljük magunkhoz. Csak elvárjuk, hogy visszatérjen a helyes viselkedéshez, a helyes lelkiállpothoz. Marla Cilley szavaival élve: hagyd abba a nyafogást és tedd meg, amit meg kell tenni!

És a csodálatos az egészben, hogy még különösebb jutalmazásra sincs szükség, hiszen mindkét esetben önmagában foglalja a jutalmát az, ha felhagyunk a nyafogással és a helyes dolgokra összpontosítunk.

/home/wpcom/public_html/wp-content/blogs.dir/632/38546006/files/2015/01/img_0828.jpg

Csak magaddal foglalkozz, ne mással!

“Senki mást nem tudsz megváltoztatni, csakis önmagadat” – mondja a FlyLady. Akárhányszor és akármilyen formában teszik fel neki a kérdés, hogy “hogyan változtathatnám meg a férjem hozzáállását a házimunkához”, a válasz egyszerű és mindig ugyanaz: sehogy. Megváltoztathatod a saját hozzáállásodat és remélheted, hogy az önmagában foglalt jutalom mellett bónuszként sikerül másokat is megfertőznöd a jó példával, de nem foglalkozhatsz azzal, hogy vajon hogyan tudnád szánt szándékkal megváltoztatni, manipulálni, befolyásolni a szeretteidet.

Ahogy Marla Cilley könyörtelenül következetes sorait olvastam arról, hogy hagyj fel a méricskéléssel, hagyj fel mások bírálatával és fordítsd a figyelmedet saját magad felé, mert az a te ügyed, hogy te mit teszel és nem más, szintén Cesar Millan képe jelent meg előttem.

Amikor Cesar a problémás kutyák gazdáinak oktatja a helyes sétatechnikát, gyakran találkoznak azzal a jelenséggel, hogy a kutyák figyelmét elvonják a más pórázok végén vagy a kerítések mögött csaholó, őrjöngő, támadó kutyák, és az agresszív érzelmek rájuk is átragadnak. Cesar hozzáállása ehhez egyszerű: nem a te falkád – nem a te dolgod. Arra bíztatja a póráz másik végén álló gazdákat, hogy úgy tekintsenek a kerítés vagy az utca túloldalán lázongó kutyákra, mintha ott sem lennének, és határozottan zökkentsék ki kutyáikat is az átvett haragos lelkiállapotból, egészen addig, míg már a megfelelő helyre figyelnek és a megfelelő helyről veszik át az érzelmeket: a nyugodt gazdájuktól.

Más szóval: nem tudod megváltoztatni azt, aki a kerítés vagy az utca másik oldalán őrjöng. Nem tudod rávenni, hogy máshogy viselkedjen, de ez nem is a te dolgod. A te dolgod az, hogy helyesen viselkedj, hozd a legjobb formád, hiszen neked is így a legjobb, és ne bosszankodj más helytelen viselkedése miatt, ne kövess mást, ne versengj mással a rosszaságban – ne akarj megváltoztatni mást, csak önmagadat.

Légy a saját falkavezéred!

Többször írtam már, hogy mennyi mindent tanulhat az ember Cesar Millan módszereiből, nemcsak akkor, ha kutyája van, de akkor is, ha egy emberfalkát kell összetartania, és akkor is, ha önmagával szeretne jobban tisztába kerülni. Az, hogy megtaláltam ezt a szórakoztató analógiát Marla Cilley (a FlyLady) és Cesar Millan módszerei között, ismét egy ékes példája volt ennek a számomra.

Ahogy a férjem szokta mondani (és ami egyébként Cesar Millan egyik mottója is, mint azt nemrégiben megtudtam az instagram fiókjából): az élet egyszerű, ha nem bonyolítjuk túl magunknak. Cesar Millan kutyapszichológiai sorozatának (amelynek mottója, hogy segítsen a kutyáknak és tanítsa az embereket) egyik legmeghatóbb visszatérő momentuma az, amikor az emberek hirtelen rádöbbennek, milyen hamar megoldódik a kutyáik legtöbb problémája, ha a gazdáik felhagynak azzal, hogy túlbonyolítsák az életüket (hogy következetlen, elletmondó utasításokat adjanak nekik, hogy ne szabjanak nekik korlátokat és szabályokat, stb.). Ha a kutyák megkapják az olyan egyszerű, hétköznapi ajándékokat, mint azt, hogy mindig tudják, mit kell tenniük, vagy hogy mindig van valaki, aki kizökkenti őket a helytelen lelkiállapotból, a gondjaik szertefoszlanak, és ezek a csodálatos kis (és nagy) állatok eltelnek szeretettel, nyugalommal, békével.

Erre emlékeztettek Marla Cilley sorai, amik azt sugallták nekem, mennyire bölcs dolog lenne, ha felvállalnánk azt a felelősséget, hogy a saját fakavezéreinkké váljunk. Ha megtanulnánk kizökkenteni magunkat az olyan helytelen lelkiállapotokból, mint a nyafogás, a duzzogás, az agresszió, a harag, és a helyes dolgokra irányítanánk a figyelmünket: a feladatainkra, a céljainkra, az előttünk lévő apró, mindennapos örömökre, és megtalálnánk az ebben rejlő békét.

Reklámok

Boldogságterv #12 – Pizsamanap a nappaliban, örömünnep a konyhában

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

Eltelt az első hét decemberben, amit a boldogságtervem során az otthonra való fókuszálás hónapjának jelöltem ki, és ezalatt az egy hét alatt rájöttem, hogy mennyire alkalmatlan volt az időpont választás ehhez a témahoz, mert…

    … a november annyira kiszipolyozta az energiáimat (szakdolgozat leadás, beköltözés, NaNoWriMo), hogy még a hétköznapokba való visszatérés is kihívást jelent, nemhogy a bárhová való fókuszálás!
    … az októbert és a novembert átmeneti körülmények között töltöttük a költözés miatt, így a helyreállítandó rutinjaim sokkal messzebb vannak, mint azt elsőre gondoltam.
    … a közelgő ünnepek miatt még Via, a zónázás hazai védőszentje is azt tanácsolja, hogy lazítsunk a gyeplőn és ne most akarjuk szívvel-lélekkel tartani a rutinokat.
    … ééés a hónapot egy orbitális, párban végrehajtott lebetegedéssel sikerült indítanunk, aminek köszönhetően szó szerint a hétköznapokon való átevickélés is nagy kihívást jelent.

Aztán ahogy azon töprengtem, hogyan tudnék feltűnésmentesen és elegánsan kihátrálni ebből a témából, az jutott eszembe, amit az előző hónapban, a NaNoWriMo alatt tanultam: attól, hogy a dolgok nem az eredeti tervek szerint alakulnak, még érdemes lehet megnézni, mi sül ki belőlük – sőt, ilyenkor kaphatjuk a legváratlanabb leckéket.

Az én házam, az én váram!

Vasárnap reggel van, amikor ezeket a sorokat írom. Szombaton pizsmanapot tartottam – szó szerint ki sem bújtam a pizsamámból egész nap. Ma már tervezek rendes ruhát húzni, de még nem érzem elérkezettnek az időt. A kanapén kuckózok, a használt papírzsebkendőkkel telenhintett paplan alatt, az iPademmel az ölemben, mellettem egy kancsó meleg, citromos tea, és időnként megtorpanok kinézni az ablakon, hogy a hátsó szomszédunkban előbújtak-e már a kecskék az udvaron és hogy nyüzsögnek-e a madarak a madáretetőm körül, de valószínűleg egyik sem fog megtörténni, mert csak azt látom, ahogy a víztől fényes teraszunkra folyamatosan pötyörög az eső. A hálószobánk ajtaja zárva, és a férjem még odabent durmol, csak azt hallom, ahogy néha felköhög álmában.
Ha valami, hát ez igazán ráirányítja a figyelmemet, hogy milyen jó, hogy van saját otthonunk.
Ahogy a Gabinak adott interjúmban is elmeséltem, a lassan tíz éves kapcsolatunk során (akár otthon laktunk, akár albérletben), soha nem volt több saját életterünk egy szobánál. Nem volt más ajtó, amit magunkra zárhattunk volna, de még ott sem voltunk soha magunk, hiszen bármikor jöhetett egy kopogás, amire válaszolni kellett. És ugyan ezalatt az idő alatt remekül megtanultuk, hogyan alkalmazkodjunk egymáshoz és hogyan teremtsünk magunknak személyes teret, hogyan szabjunk ki személyes időt akkor is, ha a másik ott van tőlünk két lépésnyire, most azért hihetetlenül élvezzük azt, ahogy a térrel játszhatunk, és azt is, hogy egy zárt ajtó most már valóban zárt ajtót jelent.

IMG_0779.JPG

Én úgy szeretek mosogatni!

Őszintén megmondom, hogy mindig felidegesítenek azok a buzdítások, amik valaki más nehéz helyzetével próbálnak rávilágítani arra, amiért hálásnak kellene lennem. Nem akarom behunyni a szemem senki nyomorúsága fölött, de ha hálásnak szeretném érezni magam, akkor a hálára, az örömre, a jóra szeretnék koncentrálni, nem pedig arra, hogy más milyen szenvedéseket él át, amikhez képest, valljuk be, az enyém semminek tűnik – mert számomra ez a legkevésbé sem a hála megalapozásának a légkörét teremti meg, inkább keserűséggel tölt el.
Most azonban egészen más megvilágításba került számomra ez a megközelítés. Továbbra sem pártolom, hogy olyan nyomorúságokat vetítsek rá az életemre, amiket nem kell megélnem – az viszont tény, hogy sokkal jobban értékelem azt, ami van, ha előtte megtapasztaltam, milyen az, amikor nincsen.
Az én házam, az én váram érzését évek óta hiányoljuk, viszont ami miatt eszembe jutott megosztani ezt a gondolatot, az a mosogatás kérdése. Ó, mennyit nyűglődtünk a mosogatással az évek során! Hány nyűgös estét, vitát és paktumot szült ez a téma! Aztán amikor beköltöztünk a házikónkba, ott találtuk magunkat mosogató nélkül. Nagyjából két hetet töltöttünk el úgy, hogy a fürdőszobai mosdókagylóban kellett mosogatnom, miközben Peti folyamatosan, poharanként és kanalanként ingázott a konyhapult és a fürdőszoba között a tiszta és a szennyes áruval, és most az az egyszerű tény, hogy mosogathatok és egy mozdulattal a csöpögtetőre helyezhetem a tiszta edényeket, hatalmas megelégedéssel tölt el.
Én aztán nem fogok senkit arra bíztatni, hogy hálaadás címszóval mások tragédiáin merengjen vagy belenyugodjon a saját nehéz helyzetébe azzal, hogy jól van, végül is van, akinek rosszabb ennél – az viszont nem árthat, ha néha visszatekintünk arra, honnan indultunk és mekkora utat tettünk meg azóta, mert talán észre sem vettük, mennyit haladtunk és mennyivel lettünk gazdagabban út közben, apróbb és nagyobb dolgokban egyaránt.

Új hely, új helyzet

Néha rácsodálkozom, milyen természetességgel költöztünk be az új házikónkba. Talán amiatt, mert lélekben már nagyon régóta készen álltunk rá, vagy talán azért, mert folyamatosan figyelemmel kísértük az építkezés folyamatát, és így a falak, az ajtók, a terek már mind ismerősek voltak, mire belaktuk őket – nem tudom. De már az első pillanattól fogva olyan érzése volt mindkettőnknek, mintha már ezer éve itt éltünk volna.
Ugyanakkor az új hely nyilván rengeteg új helyzettel is jár.
Az anyósom szerint a takarítás szempontjából a ház legnagyobb ütőkártyája az, hogy új. Azt, ami új, ami tiszta, könnyebb tisztán tartani, mint reménytelenül takarítani valamit, ami mindig kopott és lelakott marad (akkor is, ha tiszta), és könnyebb észrevenni és megelőzni a kialakuló gócpontokat, még mielőtt meggyökeresednének.
Korábban, amikor csak egy szobánk volt, a rendetlenség gócpontja, flyladys kifejezéssel élve a hot spot a kanapé volt – ez volt az a Murphy-féle vízszintes felület, amit mindig elleptek a dolgok. Most, az új helyünkön, mérhetetlenül büszke voltam magunkra, hogy ezt a gócpontot felszámoltuk, a kanapé már nem olyan hajlamos az elrendetlenedésre – majd felfedeztem, hogy született egy új gócpontunk: az ebédlő asztal (amink korábban ugye egyáltalán nem is volt). Hot spot sajnos mindig, minden lakásban lesz – örülök, hogy még időben sikerült nyakon csípni és még nem harapózott el annyira a helyzet.
Hasonlóan időben nyakon csípett dolog volt Dió viselkedésének változása is. Ahogy már írtam a kutyaneveléssel kapcsolatban, azok, akik rácsodálkoznak, milyen bájos és jólnevelt a kutyánk, a legtöbbször mintha azt hinnék, hogy valami különösen szerencsés genetikájú egyedet sikerült kifognunk, és el sem tudják képzelni, hogy mindezt bárki megtehetné a saját kutyájával, hiszen akkor ráeszmélne, milyen hatalmas mennyiségű munka és figyelem van a részünkről abban, hogy Dió olyan, amilyen. A kialakulóban lévő gócpontokhoz hasonlóan a helytelen viselkedés (az új hely új szabályainak tesztelése) is olyasmi, amivel kapcsolatban szemfülesek voltunk és nem hagytuk magunkat lazítani, elkényelmesedni, mert ha az apró jelek fölött elsiklunk, később nehezebb lesz helyrerázni a dolgokat.

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – Házikedvencek

A kutyanevelés visszatérő téma nálam a blogon, mivel Cesar Millan és filozófiája egy meghatározó pont az életemben. Most, hogy a {Vigyázz! Kész! Posztolj!} blogger kihívásban a házikedvencek a téma, ismét megragadom az alkalmat, hogy beszéljek a kutyanevelésről. (Elnézést a diszkriminációért a többi házikedvenctől, ők is szeretni valóak, de én kutyás vagyok, így erről tudok érdemben írni. :))

20140713-222359-80639771.jpg

Nemrég találkoztam a Facebookon egy harcos-öntudatos kutyatulajdonos szöveggel, amiről egyébként is szót akartam ejteni. Valahogy így szólt (csak lényegében idézem): ha a kutyám felugrik rád, ne lökd el, ha összeszőröz vagy összenyálaz, ne nyafogj, ne kérd, hogy zárjam el, amikor itt vagy, ha nem tetszik, ne ülj le nálam vagy ne gyere be – te sem szeretnéd, ha így viselkednék a gyerekeddel, én sem szeretem, ha így viselkedsz a kutyámmal.

Sok gondolatot elindított bennem ez a kinyilatkoztatás és a hozzá érkezett kommentek, ezeket szeretném most megosztani.

Gyerek-e a kutya?

Mielőtt Dió hozzánk került, a férjemmel, Petivel ünnepélyesen megfogadtuk, hogy mi soha nem leszünk azok a zakkantak, akik babaruhának is beillő, cuki kis ruhákba öltöztetik az állatot és a kutya mamijának meg papijának, vagy anyucijának meg apucijának hívják magukat. – Nos… ezt a két dolgot valóban nem csináljuk. De az összes többi zakkant dolgot igen.

A családjainknak korábban is voltak kutyái, de Peti nemrég nagyon találóan úgy fogalmazta meg az érzéseinket, hogy amíg mások szerint nem is igazi kutya az, amelyik nem ér a térdedig, addig szerintünk nem is igazi kutya az, amelyik nem lehet veled a lakásodban. Hangsúlyozom, ezek a mi érzéseink. Egy percig sem kételkedem benne, hogy más ugyanilyen szeretetet táplál a kinti kutyái iránt. Egyszerűen számunkra Dió hozta el azt az érzést, amiért valószínűleg az ember legjobb barátjának tartják a kutyát: az érzést, hogy teljesebb vele az életünk, amit már nem tudnánk elképzelni nélküle, hogy minden nehézsége ellenére vele sokkal könnyebb minden, mert ha csak a közelünkben van, a szívünk csordultig telik tőle szeretettel. (És igen, ölbe vesszük, és ringatjuk, és megcsókoljuk a homlokát, és játékot veszünk neki, és leülünk vele játszani a padlóra, és esténként a kiságya fölé hajolva nézzük, ahogy alszik.)

Szóval, gyerek-e a kutya? Nem, a kutya nem gyerek, mert a kutya nem is ember. Ahogy nem is riasztóberendezés, kerti dísz, munkaeszköz, lábtörlő, díszpárna, plüssmackó vagy boxzsák. A kutya az kutya, egy értelmes és érzelmes lény, a maga adottságaival, személyiségével, igényeivel és szükségleteivel – és emellett a kutya: családtag.

Bánj vele úgy, mintha a gyerekem lenne!

Még egyszer: a kutya nem gyerek. Sok szempontból mégis egészen helytálló és hasznos lehet, ha úgy gondolunk rá, mint egy gyerekre. Hiszen a kutya egy gyerekhez hasonlóan egyszerre igényli a szeretetünket, a figyelmünket, a gondoskodásunkat, de az erőnket és az iránymutatásunkat is. Felelősséggel tartozunk érte, a fejlődéséért, a viselkedéséért, a tetteiért és annak következményeiért is.

Cesar Millan: Dog Whisperer – A csodálatos kutyadoki című sorozatában volt egy számomra nagyon emlékezetes epizód, amiben Cesart egy asszony hívta segítségül, akinek az ölebe komisz módon terrorizált minden vendéget és főleg az asszony fiát: támadta és csipkedte őket, nem hagyott nekik nyugtot. Amikor Cesar elhelyezkedett a kanapén az asszony mellett és a kutya ellezdte őt is csipkedni, Cesar ezzel a kérdéssel fordult az asszonyhoz: – Mondja csak, mit tenne, ha a fia viselkedne így velem? Ha ő csipkedné az oldalamat és rángatna, szidalmazna és taszigálna? – Hát rászólnék! – hangzott az asszony habozás nélküli válasza. – És miért nem szól rá a kutyájára, amikor ugyanezt teszi? – Azért mert… ő csak egy kutya.

Azt kérni, hogy kezeld úgy a kutyámat, mintha a gyerekem lenne, jó mankó lehet, ha olyasvalakivel van dolgunk, aki egészen más minőségben tekint a kutyára, mint mi: aki nem érzi át, hogy számunkra a kutya több, mint egy házőrző rendszer vagy egy felhúzható játék, a kutya számunkra egy szeretett családtag. Ugyanakkor nagyon jó lenne, ha mi, kutyatulajdonosok nem élnénk vissza ezzel a kettős mércével és egészében elfogadnánk ezt a gondolatot: a kutya olyan, mintha a gyerekem lenne.

Ha a gyermeked összekeni krétaporral vagy lekvárral a kanapét, nem mondod a vendégednek, hogy csak ülj le, ne nyafogj, majd kimosod a ruhádat, és nem várod el, hogy Lego kockákon lépkedjen, hanem feltakarítasz a gyermeked után és tudatosítod benne, hol szabad ennie és játszania, és hol nem, hogy megóvja a környezetet, amiben éltek. Ha a gyermeked akar nyakig maszatosan birkózni a vendégeddel, amivel kárt tehet a vendéged öltözetében, vagy tartja mókásnak, hogy ugrálással, lökdösődéssel és nyálas puszikkal üdvözöljön másokat, tudatod vele, hogy nem szabad mindent, hogy tekintettel kell lennie másokra is és meg kell tanulnia udvariasan viselkedni az emberekkel. Különben is tudod, hogy nincs mindenki olyan viszonyban a gyermekeddel, hogy ölelgesse, csiklandozza és birkózzon vele, nem igaz? Ha a barátod arra kér, hogy szeretne kettesben váltani veled néhány szót, egyszerűen a szobájába küldöd a gyermeked vagy magatokra zárod a konyhaajtót. Ha a gyermeked kezd el ingerülten kiabálni idegenekkel az utcán vagy ordít durva szavakat mindenkire, aki elhalad a kaputok előtt, komolyan elgondolkodsz, mi baja lehet és hogyan segíthetnél rajta, ha pedig megpróbálja megharapni a postást vagy elgyepálja a szomszéd gyereket, mert nem tetszett neki, ahogy az ránézett, akkor azon leszel, hogy ez ne történjen meg még egyszer.

És mindez nem azért van így, mert a tulajdonodnak tekinted, elnyomod és uralkodsz rajta, hanem mert tudod, hogy az iránta érzett szereteted része az is, hogy szabályokat és korlátokat állíts fel, hogy megismertesd az illemmel és megtanítsd tekintettel lenni a többiekre, felelősséget érezz a tettei iránt és alkalmassá tedd a békés, kulturált együttélésre másokkal.

Megértem, hogy rossz érzés, ha egy szeretett családtagodra azt mondják: “de hiszen ez csak egy kutya!”. Viszont én így vagyok ezzel: ha szeretnéd, hogy a kutyáddal úgy bánjanak, mintha a gyermeked lenne, bánj vele te is úgy! – Nemcsak az örömeit kiélvezve, de felvállalva minden felelősségét és nehézségét, gondoskodva nemcsak a testi szükségleteiről, de a jelleme ápolásáról is, komoly elvárásokat támasztva felé, hogy ne csak a te személyes játékszered lehessen, de méltó egyede a világnak, amiben él (annak minden tűzcsapjával, kerítésével, postásával, kanapéjával és tiszta nadrágjával együtt). Ne csak azt a kérdést tedd fel magadnak, hogy engednéd-e, hogy a gyermekeddel így viselkedjenek, hanem azt is, hogy engednéd-e, hogy a gyermeked így viselkedjen – hogy amikor aztán a tettei téged minősítenek (mert téged minősítenek), akkor te is úgy tudd felvállalni őt, mintha a gyermeked lenne, nem pedig “csak egy kutya”.

Miért ne a kutya legyen a falkavezér?

Nemrég belefutottunk a férjemmel egy borzalmas “szórakoztató” műsorba a tévében, ahol “rosszcsont” kutyákat mutattak be, akik “mókás” (és kevésbé mókás) galibákat okoztak a házban és a családban. Egyáltalán nem volt vicces, hanem inkább szomorú és bosszantó látni, hogyan sodorják ezek az állatok magukat és családjukat is hol kisebb, hol nagyobb veszélyekbe azért, mert senki nem tesz ellene semmit, sőt, néha még bátorítják is őket, hiszen ez a viselkedés “annyira cuki”.

Azon a ponton kértem, hogy kapcsoljon el, amikor egy gazdi a felvételre kész videokamera előtt a WC csészéhez hívta a kutyáját, heves mutogatással oda irányította a figyelmét, éles, izgatott felhívásokkal teljesen felcsigázta (nézd! nézd-nézd-nézd! mi van ott, na mi az?! mit látsz?! nézd-nézd-nézd!), majd amikor a feszültség a tetőfokára hágott, megnyomta az öblítő gombot. A kutya persze hevesen belevetette magát az öblítővízbe és kapkodta-nyelte a WC-ben kavargó vizet, a gazdája pedig a következő jelenetben már arra panaszkodott, mennyire kezelhetetlen probléma a kutya WC-fixációja.

Bár itt elkapcsoltunk, de túl nem léptünk a dolgon, és még egy jó darabig beszélgettünk róla. Peti a beszélgetésünk során gunyorosan (mondván, hogy az ilyen gazdák megérdemlik a sorsukat) feltett egy kérdést: ha néhány ember ennyire alkalmatlan a falkavezérségre, miért ne hagyhatnánk néhány kutyának, hogy falkavezér legyen? Úgy érzem, ez egy olyan kérdés, amit érdemes itt is megválaszolnom.

Már sokat írtam a falkaszellemű nevelésről, de kezdetnek most is leszögezném: a falka nem demokrácia. Konfliktusok és megmérettetések során a legrátermettebb az élre kerül, ezután pedig a többiek elfogadják a rátermettségét: nem kérdőjelezik meg a döntéseit, hanem egyszerűen követik.

Miért nem engedhetjük tehát, hogy a kutya legyen a falkavezér a családban?

Két egyszerű okból:

  1. A legtöbb kutya nem szeretne falkavezér lenni. Ha mégis ő tűnik a legkevésbé alkalmatlannak, jobb híján magára vállalja a szabályalkotás feladatait (mi mást tehetne, ha senkihez nem fordulhat, amikor döntést kell hoznia?), de kívánjuk-e a kutyánknak, hogy olyan legyen, mint az az alkalmatlan vezető, akit az állandó őrlődés miatt negyvenévesen elvisz a szívroham?
  2. A legtöbb ember nem szeretne falkatag lenni. Legalábbis biztosan nem egy kutyafalkában. Gondoljunk csak bele: ha elfogadjuk, hogy a kutyánk a falkavezér, azzal elfogadjuk a döntéseit is. Ha ő úgy dönt, hogy oda lehet piszkítani abba a sarokba, akkor oda lehet piszkítani abba a sarokba. Ha úgy dönt, hogy azt a cipőt szét lehet rágni, akkor azt a cipőt szét lehet rágni. Ha szerinte a területe túllóg a lakásunk vagy a kertünk határain, biztosítjuk neki az utat – ha visszajön, visszajön, ha nem, nem. Ha szerinte azt a kisállatot (mókust, macskát, a szomszéd ölebét) le lehet vadászni, megteheti. (Ami azt illeti, falkatagként illene segítenünk is neki, nem csak nézni és helyeselni.) – Ha elfogadjuk a falkavezért, elfogadjuk a szabályait is.

Ha nem határozunk úgy, hogy falkavezérek leszünk, megszabjuk a szabályokat és elvárjuk azok betartását, ugyanakkor a kutyánk szabályai sem tetszenek, akkor a falkánk egy bizonytalan anarchiába süllyed, ahol senki sem tudja, mi a teendő, senki sem ismeri a szabályokat és azt sem tudja, ki hozza őket. Ez a mindennapos bizonytalanság pedig felőrli a mi lelkünket, a kutya lelkét, és szétzilálja a falkát, amit mi családnak és otthonnak hívunk.

Ha olyan falkában – családban – akarunk élni, ahol mindenki biztonságban van (testileg-lelkileg egyaránt), egyszerűen nem tehetünk mást, mint hogy magunkra vállaljuk a falkavezér szerepét, aki felelősen és odafigyelve gondoskodik mindenki szükségleteiről. És, ami azt illeti, a jó falkavezér nem él vissza a hatalmával: elválasztja a szigort az agressziótól, az elvárást a hatalmaskodástól, és nem vezeti rossz irányba a falkáját – nem sodorja veszélybe a falka tagjait csak azért, mert az “annyira mókás”.

Szerintetek milyen a jó falkavezér?

Sétálj, mint egy falkavezér! – 2. rész

A kutyasétáltatásról szóló cikkemet konkrét tippekkel folytatom, hogy segítsek elsajátítani a Cesar Millan-féle, falka-szellemű kutyasétáltatás technikáját…

20140719-184236-67356761.jpg

(… és te is lencsevégre kapott hírességnek érezhesd magad a kutyáddal az oldaladon – a fenti lesifotón Olivia Wilde, kedvesével az oldalán és babapocakjával maga előtt sétáltatja a kutyáját. :))

Tippek a kutyasétáltatáshoz:

  • Először magaddal tisztázd, hogy te vagy a falkavezér! Az, hogy merre mentek, mikor álltok meg, mikor indultok tovább, mit vizsgáltok meg és mit nem, kivel barátkoztok és ki mellett sétáltok el érdektelenül, nem demokrácia kérdése, hanem te döntöd el. Ne csak tudd, de érezd is át, hogy te vagy a falkavezér! Ha te nem érzed, a kutyád sem fogja érezni.
  • Jutalmazd meg a helyes viselkedést! (És csak azt.) Te határozod meg a séta ütemtervét. A kutyának nem kell minden percben szorosan melletted lennie (ez nyilvánvaló, ha a séta célja a szükségletek elvégzése is, de akkor is igaz, ha a séta célja csak a közös barangolás megélése), de ne a kutya döntse el, hogy mikor van a fegyelem és mikor a felfedezés ideje. Ha ügyesen, fegyelmezetten sétált, azt jutalmazd hosszú pórázzal (vagy szabadon engedéssel, ha alkalmas rá a terep és eléggé megbízol benne), a szaglászás és egyéb szabadidős tevékenységek engedélyezésével (khm, zacskó!). De ekkor se feledkezz el róla, hogy te vagy a főnök: ha úgy döntesz, itt az ideje tovább indulni, ahhoz nem kell kikérned a kutyád véleményét és megszerezni az egyetértését – csak jelezd, hogy indulás, és indulj.
  • Járj elöl! Egy fegyelmezetlen kutyát terepen rászoktatni a követésre nem lehetetlen, de nem egyszerű. Ezért nem árt gyakorolni, ahol csak lehet: kutyaiskolában, kutyafuttatóban, gyakorlóterepen (kertben, erdőben, stb.), otthon. Mi már bébi korától fogva minden egyes küszöbnél betartatjuk a szabályt: a falkavezér megy elöl. Ajtóknál (és ha időben elcsípjük a helytelen viselkedést, terepen is) jó módszer, ha a testeddel blokkolsz és belépsz a kutya útjába, mielőtt megelőzhetne. Ha séta közben eléd vág, és nem elég egy egyszerű, gyors figyelmeztetéssel (egy csettintéssel, mordulással vagy a póráz megrántásával) emlékeztetni a hibára, akkor irányt is változtathatsz, hogy ismét te kerülj a kutya elé.
  • Használd helyesen a pórázt és a nyakörvet! A póráz fő funkciója, hogy kommunikációs csatorna legyen a kutya és a gazdája között. A műanyag, csévés fogantyú és a zsinóros póráz nem közvetíti jól az üzeneteket, különösen, ha arra használod, hogy több méterre elengedd magadtól a kutyát. Használj hagyományos pórázt, minél rövidebbre fogva. A nyakörved tartsd minél magasabban a kutya nyakán, ne hagyd lecsúszni az izmos vállra, szügyre, mert így a kutya sokkal érzékenyebb a jelzésekre, nem kell erőszakosnak lenned, hanem elég finom jeleket adnod, hogy megértse, ha akarsz tőle valamit. Te se szorítsd görcsösen, mert azzal csak idegességet ragasztasz át a kutyára. A pórázt akkor használod helyesen, ha akár két laza ujjal is meg tudod tartani, akárcsak egy finom porcelán csésze fülét. Az ujjaid, a kezed, a csuklód, a karod, a vállad, és az egész tested, az, ahogy a pórázt tartod és a sétát vezeted, mind azt kell hogy mutassa és éreztesse: mindketten tudjuk, hogy én vagyok a főnök, és nem kell megküzdenem vagy megbirkóznom minden percben azért, hogy ezt tisztázzuk.
  • Ne veszekedj, csak korrigálj! Ne menj bele kötélhúzásba, se győzködésbe, rimánkodásba, birkózásba. Használhatod a pórázt, a hangodat, a lábadat, nagyobb kutyáknál, akiket hajlongás nélkül elérsz, a kezed érintését is, hogy jelzéseket adj, de azok legyenek gyorsak és határozottak: egy rántás, egy csettintés, egy dobbantás, egy bökés. Nem kell fájdalmasnak lennie, főleg nem haraggal telinek vagy hatalmaskodónak: ez semmivel sem több vagy rosszabb annál, mint mikor megbököd a sétapartnered könyökét, ha nem veszi észre a hátulról közeledő biciklist, vagy rászólsz, hogy “hé, erre!”, ha a rossz sarkon akar befordulni. Ez nem fizikai kontroll (nem az erőfölényről és a másik lebirkózásáról szól), hanem egy elmétől elméig terjedő, gyors, határozott, informatív üzenet – ezért nincs semmi köze az erőviszonyokhoz, és ezért lehet egy nagytestű, csupa izom kutyának is jó vezetője egy madárcsontú tízéves, miközben nap mint nap látom, ahogy felnőtt, erős férfiak nem birkóznak meg a feladattal, hogy egy pillekönnyű, tenyérnyi szőrmókot elrángassanak egy tűzcsap mellől.

Ha aggódsz, hogy a falka-szellemű nevelés és a falka-szellemű séta mennyire felel meg a kutyád igényeinek (hogy nem érzi-e elnyomottnak vagy túlfegyelmezettnek magát), emlékeztesd magad arra, hogy a legtöbb kutya (vagy farkas, vagy bármilyen falkában élő állat) még a természetben sem születik falkavezérnek. A többségük meg sem küzd az elsőségért, de még aki harcba is száll a vezető pozícióért, az is minden gond, aggály és hosszútávú lelki sérülés nélkül elfogadja, ha nem ő nyeri el a vezető helyet, és azután készséggel követi a falkavezérét. A falkákban a falka minden tagja teljes és boldog életet él, az is, aki nem vezet. Ezért nem kell aggódnod, ha elvitatod a kutyádtól a falkaelsőséget – sőt, sokkal valószínűbb, hogy ha nem vállalod magadra, akkor egy követőnek született kutyára pakolod rá a vezetés terhét, és állandó aggodalomra, feszültségre és idegeskedésre kárhoztatod. De mint mondtam, még a talpraesettebb, vezető szellemű kutyák is minden lelki sérülés nélkül elfogadják, ha a falkában akad valaki, aki náluk még alkalmasabb a vezetésre – és legyünk őszinték, egy világban, ahol te ismered a piros lámpa jelentését, te tudod, hol árulnak kutyatápot, és te tudod, melyik madzag alkalmas játékra és melyikben folyik áram, mindenképpen te vagy az alkalmasabb a vezetésre. Nemcsak jogod, de kötelességed is magadra vállalni ezt, hogy a kutyád – fizkailag és lelkileg is – biztonságban legyen, és boldog életet éljen.

Cesar Millan javaslatai szerint a séta nemcsak egy egészségügyi szükséglet, de egy remek alkalom is arra, hogy a falkán belüli pozíciókat kialakítsuk, megszilárdítsuk és folyamatosan fenntartsuk. Úgyhogy elő a pórázzal, irány a kert, a kutyafuttató vagy az erdő, és falka-létre fel!

5 tipp, hogyan csendesítsd le, ha túlpörgött

Nemrég egy újabb kutyus érkezett a falkánkba, így tovább emelkedett az egy főre jutó négylábúak száma (9 fő, 7 kutya – már majdnem minden kézre jut egy mancs, ami pacsit tud adni). Ráadásul a sportos és mozgékony sógorom egy hasonlóan sportos és mozgékony kutyát, egy kiskamasz border collie-t választott társul. Ezért az jutott eszembe, hogy megint hozzak néhány Cesar Millan jótanácsot – ezúttal a hiperaktivitásról.

20140515-185947.jpg

[Smart a kuckójában egy mozgalmas nap után. Forrás: http://instagram.com/p/n9kh31MQNR/]

Egyébként ahogy talán említettem már, Cesar Millan tippjeit nem csak kutyásoknak érdemes elolvasniuk, mert nagyon sok közülük jól alkalmazható “emberfalkákban” is – családban, irodában, óvodai csoportban, stb. –, vagy egyszerűen a saját életünkben, önmagunkkal szemben.

Hogyan csendesítsd le, ha túlpörgött?

  • Hagyd figyelmen kívül! A hiperaktív viselkedés sokszor figyelemvágyból ered, ha pedig válaszul megadjuk a várt figyelmet, akkor legközelebb is ugyanazzal a módszerrel fogja keresni. Ezért figyelemmel jutalmazni csak a nyugodt viselkedést érdemes, túlpörgött viselkedésre válaszul pedig próbáljuk ki a hármas aranyszabályt: nincs beszéd – nincs érintés – nincs szemkontaktus!
  • Adj neki feladatot! A hiperaktivitást ugyanúgy okozhatják a le nem kötött pszichikai és fizikai energiák. Ha azonban adunk egy olyan feladatot, amire koncentrálhat, lekötjük a szellemi kapacitást, ami enélkül izgatottan elkalandozna. Például adhatunk súlyokkal megrakott hátizsákot a kutyára, hogy a hordozásra figyeljen a kerítések, macskák és mókusok helyett. Húzó kutyák (például huskyk, berni pásztorok) mögé kiskocsival (akár utazó gyerekekkel) vagy görkorcsolyával is besorakozhatunk.
  • Mozogasd meg! Sétáljunk, fussunk, biciklizzünk vele, hogy elégessük a fölös energiákat, amiktől megszabadulva sokkal könnyebben elcsendesedhet, megpihenhet.
  • Vizsgáld meg önmagad! Környezetünk gyakran minket tükröz vissza. Különösen igaz ez a hangulatunkra roppantul érzékeny kutyákra és gyerekekre, de néhány felnőtt társunkra is. Ha hiperaktív viselkedéssel találkozunk, érdemes egy kicsit magunkba nézni, vajon nem a saját nyugtalanságunk, bizonytalanságunk, fel nem oldott feszültségünk visszhangjával találkozunk-e, és ha szükséges, magunkon kezdeni a probléma orvoslását.
  • Alkalmazz aromaterápiát! Az illóolajak jótékony hatása az emberre ismert, a kutyák szaglása pedig sokkal fejlettebb az emberénél, sőt a kutyák elsődleges érzékszerve az orr (nem pedig a szem, mint az emberek esetében). Érdemes állatorvossal konzultálni, hogy milyen illatok és milyen adagolási módszerek segíthetnek a kutyánkon, anélkül, hogy veszélyeztetnénk az egészségét.

(A cikk forrása: Cesar’s Way – How to Calm a Hyper Dog)

Ti hogyan kezelitek a hiperaktivitást? (Kutyásoknak, gyerekeseknek, előadóknak, csoportvezetőknek, stb. egyaránt ér jelentkezni!)

A “csitt!” hatalma, avagy Cesar Millan és a belső szörnyetegem

Nemrég ismét összefutottam a tévében Cesar Millan kutyapszichológus műsorával, aki nálunk “A csodálatos kutyadoki” néven, hazájában mint “Dog Whisperer”, azaz kutyákkal suttogó vált ismertté.

Cesar Millan módszerének már azelőtt nagy rajongója lettem, hogy kiskutyánk, Dió hozzánk került volna, és eltökéltem, hogy az ő elvei szerint fogjuk nevelni. Minden egyes nap érzem ennek áldásos hatását, amikor látom, milyen nyugodt, ragaszkodó, kiegyensúlyozott, energikus, hogy milyen fantasztikus képessége van arra, hogy elengedjen maga mellett minden feszültséget (például az utcán őrjöngő kutyák rossz energiáit fel sem veszi), vagy arra, hogy könnyedén váltson a lelkiállapotok között, heves játékból nyugodt figyelembe, pihenésből energikus játékba, magától vagy egy-egy irányító szó vagy mozdulat hatására.

Cesar Millan módszere azért figyelemre méltó, mert a klasszikus kondicionálás és az emberi pszichológiához hasonló módszerek helyett a kutyák ősi természetéhez nyúl vissza, abból merít tapasztalatot. Módszerének gyökerei nagyapja mexikói farmjára vezethetők vissza, ahol a félvad kutyafalka felett nagyapja agressziótól mentes, de határozott, ösztönös dominanciával uralkodott, pontosan úgy, ahogy azt a kutyák természete diktálta és igényelte.

Azonban most nem is kifejezetten a kutyanevelésről szeretnék beszélni – bár minden kutyatulajdonosnak szívből ajánlom műsorait és könyveit -, hiszen első találkozásunkkor én sem kutyatulajdonosként figyeltem fel rá.

Akkoriban épp Eckhart Tolle: A most hatalma c. könyvét hallgattam hangos könyv formájában, amely annak fontosságáról szól, hogy letegyük a minket nyomasztó terheket azzal, hogy elengedjük a múltból magunkkal hurcolt sérelmeket és kivetítjük aggodalmainkat a jövőre. Egyszer aztán az ebédlőasztalnál ülve arra kaptam fel a fejem, hogy a hátam mögött a tévében pontosan ezek a gondolatok hangzanak el: azért nem tudsz pozitív élményt szerezni a jelen pillanatban, mert a múltbéli sérelmeidet vetíted ki a mostra, és hagyod, hogy a félelmeid fessék eléd az elkövetkező pillanatokat, amikkel így elő is idézed a bajt.

A televízióban Cesar Millan beszélt épp egy olyan gazdához, akit már többször megharapott a kutyája, és ezért valahányszor felé közeledett, az járt a fejében, hogy megint meg fogja tenni, a közéjük feszülő félelem és negativitás pedig olyan feszültté tette kutyát és gazdáját egyaránt, hogy ez a nyomás valóban agresszióhoz vezetett. Cesar Millan azonban megtanította a fiatal nőnek azt, hogy a kutya az emberrel ellentétben nem őrzi az elmúlt dolgokat, nem kapaszkodik beléjük, így senki más, mint maga a múltbéli terheket cipelő ember az, aki újra és újra feleleveníti, nem hagyja elmúlni és ismétlődésre hívja ezeket az eseményeket.

Ahogy elbűvölt ez a különös fickó, és a sorozata rendszeres nézőjévé tett, megtudtam, hogy a legfontosabb pillér a módszerében az energia, az a belső lelki- és tudatállapot, amelyet mindenek előtt meg kell teremtenünk magunkban és kifelé sugározni, valamint fel kell tudnunk ismerni és tudnunk kell befolyásolni kutyánkban is. Hogy kapcsolatunk ezekkel a lényekkel akkor harmonikus és egészséges mindkét fél számára, ha egyik részről sincs benne agresszió, félelem vagy bizonytalanság, és pontosan tisztázott a dominancia kérdése. Minden más (a híres Cesar Millan féle “csitt!”, a póráz, a testtartás, stb.) csak ennek megnyilvánulása, eszköze, de a mag a megfelelő tudatállapot mind a domináns fél részéről (aki nem agresszióval, hanem nyugodt felelősségvállalással irányít) és a megadó fél részéről (aki tudja, hogy biztonságban és jó kezekben van, ezért szívesen átadja az irányítást).

Ahogy figyeltem Dió lelki békéjét, azon gondolkodtam, hogyan tudnám mindezt alkalmazni a stresszkezelésben, amivel mostanában erősen küzdök. Eszembe jutott a belső kis szörnyetegem, az a jószág, amit biztosan mindenki ismer, mert szerintem mindenkinek van egy ilyen háziállata, aki annyira hajlamos rá, hogy átvegyen mindenféle feszültséget, hogy tépje-rágja az aggodalmakat, idegen helyzetekben különösen feszültté és harapóssá váljon, és ha felé nyúlunk, belénk is marjon. Ugye nem csak nekem van ilyen belső szörnyetegem?

Arra gondoltam, talán ez a belső kis stresszgombóc sem vágyik másra, mint hogy valaki tudassa vele, hogy nem az ő nyomasztó felelőssége, hogy minden helyzetben megvédje és irányítsa a gazdáját, hogy valaki csak kizökkentse abból a negatív önmarcangolásból, a gumicsont dühödt csócsálásából, amibe belekergette magát, és egyszerűen csak a földre vigye és azt mondja neki: nyugi, majd én irányítok, te csak pihenj és kövess.

Ha valaki belegabalyodott volna a hasonlatomba, arról beszélek, hogy a tudatom legyen a tudatalattim “gazdija”.

Ez nem a tudatalatti elnyomását és a tudat mindenhatóságát jelenti természetesen. Nagyon becsülöm a tudatalattimat, ahogy becsülöm Diót is, az elemi bölcsességét, a soha nem szűnő vidámságát, a lazításra való képességét, a szeretetet, ami benne lakik. Ezt soha nem akarnám megtörni, megsemmisíteni, megalázni vagy lebecsülni. Mindezt azonban nem tudná átélni és átadni nekem, ha nem lennék tudatos, felelős, domináns gazdája, ha nem vennék le a válláról olyan terheket, amiket nem hivatott cipelni, ha nem tanítottam volna meg, hogyan zökkenjen ki a feszült állapotból és nyugodjon meg úgy, hogy átadja az irányítást nekem.

Érdekes, hogy akármilyen mély gödörben is vagyok lelkileg, akármilyen fáradt is vagyok fizikailag, akármilyen elgyötört is vagyok szellemileg, olyan stabilan sikerült kialakítanom a domináns-alárendelt kapcsolatomat Dióval, hogy ebből sosem billenünk ki, a legnagyobb vész esetén sem, ami mindkettőnknek csak jót tesz, mindkettőnk számára meghálálja magát.

Úgyhogy arra gondoltam, teszek egy próbát, és megpróbálom a bennem lakó, aggódó, félős, agresszióra hajlamos, elveszett kis lényt úgy kezelni, mint egy sajátos házi kedvencet, aki sokkal többre hivatott, mint hogy szétcincálja a lábtörlőt és kétségbeesetten őrizze a házat. Diótól már megtanultam, hogy nemcsak hogy képes vagyok rá, de némi gyakorlás után különösebb megerőltetés nélkül folyamatosan képes vagyok rá, hogy biztonságot nyújtó, domináns gazda legyek. Most örökbe fogadom ezt a másik jószágot is. Neve még nincs.

Ti hogy boldogultok a belső manótokkal?