Kutyák a macskák ellen – Nevess és tanulj!

Ígérem, hogy nem leszek mókás állatos videókat árasztó blog, de amellett, hogy nagyon jókat nevettem az alábbi videón, rengeteg megosztandó gondolatom is támadt tőle. Úgy gondolom, hogy nagyon sokat tanulhatunk abból, hogy az állatokat figyeljük.

Mit tanulhatunk a macskáktól?

Komolyan mondom, nézzétek meg azokat a macskákat! A kutyák nagyobbak és erősebbek náluk, és ami azt illeti, minden jel arra mutat, hogy jogosan akarják odébb hessegetni a macskákat. De a macskák, miután eldöntötték, hogy mi a tervük, hogy ez az ő helyük, ez nekik jár, borzasztó nehezen ingathatók meg. Nemcsak hogy nem futamodnak meg az első nehézségnél, de szinte nincs az a megfélemlítés vagy erőszak, amivel eltéríthetőek a terveiktől, és mindeközben még a sodrukból kihozni is roppant nehéz őket, hiszem szilárd meggyőződésük, hogy pontosan ott vannak, ahol lenniük kell.

Mi vajon így állunk ki a céljaink mellett, vagy a legelső alkalommal, amikor ránk vakkantanak, odébb somfordálunk?

Mit tanulhatunk a kutyáktól?

A legtöbb kutya, habár nem tud olyan határozottan és pofátlanul fellépni, mint a macskák, szelíden és állhatatosan visszatérnek újra és újra és újra. Ha az édesgetés nem működik, próbálkoznak hangoskodással, csellel, a szükséges mértékű erőszakkal, egészen addig, míg el nem érik a céljukat. Viszont addig is hajnaldóak átmenetileg beérni valami kevesebbel, megpihenni, és megtalálni a számításukat a második legjobb helyen is, amíg el nem jön az idő, hogy elérjék a végső célt.

Mi hajlandóak vagyunk nekifutni újra és újra és újra, keresve a különböző lehetőségeket? Figyelünk rá, hogy éljünk a második legjobb lehetőség adta előnyökkel is?

Mit tanulhatunk a végkifejletből?

Van olyan, hogy valaki győz és valaki veszít. De van olyan is, hogy ha úgy tetszik, mindenki veszít, hiszen senki nem kapta pontosan azt, amit eredetileg akart, de ha úgy tetszik, mindenki nyert. A kompromisszum, az osztozás, az alkalmazkodás arra vezethet, hogy nemcsak egy kényelmes helyünk van, de még törődő társaságunk is akad.

Mi ki tudunk lépni a fekete-fehér szituációkból, és beérni valamivel, ami nem felel meg száz százalékosan a terveknek – de lehet, hogy sokkal jobb?

Cesar Millan módszerei a gyakorlatban, avagy falkaszellem a mindennapjaimban 1. rész

Már írtam arról, mennyire kedvelem Cesar Millant és kutyapszichológiai módszerét, de úgy gondoltam szentelek neki még (legalább) egy cikket, és megpróbálom most már talán valóban a kutyások örömére is bemutatni, hogyan alkalmazzuk elveit és módszereit a hétköznapjainkban.

Mindketten kutyás családban nőttünk a kedvesemmel, de Dió az első közös és saját kutyusunk. Ráadásul szobakutya, aki az itthon töltött napjaink minden percét megosztja velünk, nem mondom, hogy szinte családtag, mert ő ténylegesen családtag, sőt néha már szinte aggasztó mértékig élvezi a törődésünket és a szeretetünket. Azért vettük magunkhoz, hogy élettel töltse meg és boldogabbá tegye a hétköznapjainkat – amire hihetetlenül nagy szükség is volt, miután nem sokkal az érkezését követően veszítettem el az anyukámat -, és nagy felelősséget éreztünk aziránt, hogy a nevelését komolyan vegyük és jól csináljuk, hogy valóban az öröm és ne a bosszúság forrása legyen az otthonunkban és az életünkben.

Már az érkezése előtt elkezdtem magamba szívni Cesar Millan módszereit, elsősorban A csodálatos kutyadoki (Dog Whisperer) című sorozatának epizódjaiból, de az azonos című könyvét is elolvastam. Sőt, ami azt illeti, Cesarnek nagy szerepe volt abban, hogy kutyát vállatunk, hiszen a módszereit megismerve garantáltnak láttam azt, hogy kiegyensúlyozott, boldog kisállatot fogunk tudni nevelni, aki gondtalanabbá és örömtelibbé, nem pedig bonyolultabbá teszi majd az életünket, és ki ne vágyna egy plusz örömforrásra az életben?

Aki Cesar Millan módszerei szerint szeretné nevelni a kutyáját (amit részemről erősen ajánlok, egyszerűen azért, mert a boldog kutya-gazda kapcsolat záloga), az jobb, ha egyszer és mindenkorra tisztázza magában, hogy a kutya az kutya, akkor is, ha ruhába öltöztetjük, kicsikémnek szólítjuk, magunkat pedig a mamájának hívjuk. (Ezek a dolgok nem tilosak, és én sem vagyok minden bűn nélkül való, de ami tilos: megfeledkezni arról, hogy a kutyánk nem egy kisgyerek vagy egy plüssmackó, vagy csengő vagy riasztóberendezés, hanem a kutyánk egy kutya.) Ha ezt a néha nem is annyira könnyen feldolgozható tényt tisztáztuk magunkban, érdemes tisztába jönni azzal is, hogy a kutya természetéből fakadóan falkaszellemű lény, és az marad akkor is, ha ő az egyetlen kutya egy emberekkel teli házban, és ha egészséges lelkű házikedvencet szeretnénk nevelni, tekintettel kell lennünk rá, mik az igényei.

Mint minden lény, a kutya is megpróbálja egy csapatban, egy társaságban, egy falkában feszegetni a határait, próbálgatni az erejét. De jobb, ha tudjuk, hogy ugyanúgy, ahogy az emberek közt is nagyon kevesen éreznék jól magukat, ha valójában kineveznék őket egy nagyvállalat (vagy akár csak egy osztály vagy csoport) élére, az ezzel járó összes felelősséget a vállukra rakva, ugyanígy a kutyák legnagyobb százaléka sem alkalmas arra, hogy falkavezér legyen (ha a természetben élnének sem lennének egy falka vezetői), de a maradék kis százalék is képes rá, hogy falkatagként teljes életet éljen, ha egy nála rátermettebb falkatag (figyeljünk, ezek vagyunk mi!) veszi át a falka irányítását. Jobb tehát, ha a saját és kutyánk lelki békéje érdekében helyre tesszük magunkban ezt a kérdést: a kutyánknak arra van szüksége, hogy mi legyünk a falkavezérek. Higgye el mindenki, az én hétkilós, puhamancsú kisállatom nem aludna nyugodtan éjszakánként, ha azt hinné, hogy az ő felelőssége megőrizni az otthonunk biztonságát, hogy neki kell megvédenie minket, hogy neki kell gondoskodnia a napi betevőnkről, és neki kell megszerveznie a család életét. Talán néha berzenkedik a korlátok miatt, amiket neki szabunk, de hosszú távon igazán boldogtalan lenne, ha nem biztosítanánk róla, hogy olyan (képletes) falakkal van körbevéve, amelyek biztonságossá teszik az életét, hiszen a falka vezetőiként nekünk kell gondoskodnunk mindazokról a dolgokról, amik a biztonságot jelentik számára és számunkra.

Fontos tisztázni, ki a falkavezér és a falkatag, és mi a különbség a kettő között. Az emberek otthonaiban, emberek, kutyák és néha más állatok által is alkotott falkák nem egészen olyan felépítésűek, mint a vadonban bolyongó farkas- vagy kutyafalkák. A természetes falkákban egy alfahím vagy esetleg egy alfapár van, családjainkban azonban minden ember – a totyogó gyermekek, a bottal járó nagyszülők és a postás is – falkavezér, míg a kutya vagy kutyák falkatagok. Segít tisztán látni a különbségeket, ha megismerkedünk a Cesar Millan módszerének egyik alapkövét adó tudatállapotokkal. A tudatállapotok érzelmi töltetüket illetően lehetnek feszültek vagy nyugodtak, a hatalmi pozíciót tekintve dominánsak vagy alárendeltek. Egy sarokban reszkető kutya feszült és alárendelt, egy papuccsal ütlegelő és kidagadt erekkel ordító gazda feszült és domináns, egy kerítést támadó kutya feszült és domináns, egy kisgyerek, aki fél megsimogatni ezt az állatot, feszült és alárendelt. A feszültség (ami bármikor agresszióba torkollhat) mindenképpen elkerülendő, hiszen sosem lehet egy egészséges kapcsolat alapja. Ha pedig nem szeretnénk olyan házban élni, ahol a kutyánk dönti el, mikor ehetünk és mikor nem, mikor alhatunk nyugodtan az ágyunkban és mikor nem, mikor fogadhatunk vendégeket és mikor nem, hordhatunk-e ép cipőket és ruhákat vagy nem, és így tovább, akkor azt is jobb tisztázni, ki van domináns és ki alárendelt pozícióban. A két tudatállapot tehát, amit keresünk, a nyugodt domináns és a nyugodt alárendelt (megadó) állapot.

(Hamarosan innen folytatjuk!)

A “csitt!” hatalma, avagy Cesar Millan és a belső szörnyetegem

Nemrég ismét összefutottam a tévében Cesar Millan kutyapszichológus műsorával, aki nálunk “A csodálatos kutyadoki” néven, hazájában mint “Dog Whisperer”, azaz kutyákkal suttogó vált ismertté.

Cesar Millan módszerének már azelőtt nagy rajongója lettem, hogy kiskutyánk, Dió hozzánk került volna, és eltökéltem, hogy az ő elvei szerint fogjuk nevelni. Minden egyes nap érzem ennek áldásos hatását, amikor látom, milyen nyugodt, ragaszkodó, kiegyensúlyozott, energikus, hogy milyen fantasztikus képessége van arra, hogy elengedjen maga mellett minden feszültséget (például az utcán őrjöngő kutyák rossz energiáit fel sem veszi), vagy arra, hogy könnyedén váltson a lelkiállapotok között, heves játékból nyugodt figyelembe, pihenésből energikus játékba, magától vagy egy-egy irányító szó vagy mozdulat hatására.

Cesar Millan módszere azért figyelemre méltó, mert a klasszikus kondicionálás és az emberi pszichológiához hasonló módszerek helyett a kutyák ősi természetéhez nyúl vissza, abból merít tapasztalatot. Módszerének gyökerei nagyapja mexikói farmjára vezethetők vissza, ahol a félvad kutyafalka felett nagyapja agressziótól mentes, de határozott, ösztönös dominanciával uralkodott, pontosan úgy, ahogy azt a kutyák természete diktálta és igényelte.

Azonban most nem is kifejezetten a kutyanevelésről szeretnék beszélni – bár minden kutyatulajdonosnak szívből ajánlom műsorait és könyveit -, hiszen első találkozásunkkor én sem kutyatulajdonosként figyeltem fel rá.

Akkoriban épp Eckhart Tolle: A most hatalma c. könyvét hallgattam hangos könyv formájában, amely annak fontosságáról szól, hogy letegyük a minket nyomasztó terheket azzal, hogy elengedjük a múltból magunkkal hurcolt sérelmeket és kivetítjük aggodalmainkat a jövőre. Egyszer aztán az ebédlőasztalnál ülve arra kaptam fel a fejem, hogy a hátam mögött a tévében pontosan ezek a gondolatok hangzanak el: azért nem tudsz pozitív élményt szerezni a jelen pillanatban, mert a múltbéli sérelmeidet vetíted ki a mostra, és hagyod, hogy a félelmeid fessék eléd az elkövetkező pillanatokat, amikkel így elő is idézed a bajt.

A televízióban Cesar Millan beszélt épp egy olyan gazdához, akit már többször megharapott a kutyája, és ezért valahányszor felé közeledett, az járt a fejében, hogy megint meg fogja tenni, a közéjük feszülő félelem és negativitás pedig olyan feszültté tette kutyát és gazdáját egyaránt, hogy ez a nyomás valóban agresszióhoz vezetett. Cesar Millan azonban megtanította a fiatal nőnek azt, hogy a kutya az emberrel ellentétben nem őrzi az elmúlt dolgokat, nem kapaszkodik beléjük, így senki más, mint maga a múltbéli terheket cipelő ember az, aki újra és újra feleleveníti, nem hagyja elmúlni és ismétlődésre hívja ezeket az eseményeket.

Ahogy elbűvölt ez a különös fickó, és a sorozata rendszeres nézőjévé tett, megtudtam, hogy a legfontosabb pillér a módszerében az energia, az a belső lelki- és tudatállapot, amelyet mindenek előtt meg kell teremtenünk magunkban és kifelé sugározni, valamint fel kell tudnunk ismerni és tudnunk kell befolyásolni kutyánkban is. Hogy kapcsolatunk ezekkel a lényekkel akkor harmonikus és egészséges mindkét fél számára, ha egyik részről sincs benne agresszió, félelem vagy bizonytalanság, és pontosan tisztázott a dominancia kérdése. Minden más (a híres Cesar Millan féle “csitt!”, a póráz, a testtartás, stb.) csak ennek megnyilvánulása, eszköze, de a mag a megfelelő tudatállapot mind a domináns fél részéről (aki nem agresszióval, hanem nyugodt felelősségvállalással irányít) és a megadó fél részéről (aki tudja, hogy biztonságban és jó kezekben van, ezért szívesen átadja az irányítást).

Ahogy figyeltem Dió lelki békéjét, azon gondolkodtam, hogyan tudnám mindezt alkalmazni a stresszkezelésben, amivel mostanában erősen küzdök. Eszembe jutott a belső kis szörnyetegem, az a jószág, amit biztosan mindenki ismer, mert szerintem mindenkinek van egy ilyen háziállata, aki annyira hajlamos rá, hogy átvegyen mindenféle feszültséget, hogy tépje-rágja az aggodalmakat, idegen helyzetekben különösen feszültté és harapóssá váljon, és ha felé nyúlunk, belénk is marjon. Ugye nem csak nekem van ilyen belső szörnyetegem?

Arra gondoltam, talán ez a belső kis stresszgombóc sem vágyik másra, mint hogy valaki tudassa vele, hogy nem az ő nyomasztó felelőssége, hogy minden helyzetben megvédje és irányítsa a gazdáját, hogy valaki csak kizökkentse abból a negatív önmarcangolásból, a gumicsont dühödt csócsálásából, amibe belekergette magát, és egyszerűen csak a földre vigye és azt mondja neki: nyugi, majd én irányítok, te csak pihenj és kövess.

Ha valaki belegabalyodott volna a hasonlatomba, arról beszélek, hogy a tudatom legyen a tudatalattim “gazdija”.

Ez nem a tudatalatti elnyomását és a tudat mindenhatóságát jelenti természetesen. Nagyon becsülöm a tudatalattimat, ahogy becsülöm Diót is, az elemi bölcsességét, a soha nem szűnő vidámságát, a lazításra való képességét, a szeretetet, ami benne lakik. Ezt soha nem akarnám megtörni, megsemmisíteni, megalázni vagy lebecsülni. Mindezt azonban nem tudná átélni és átadni nekem, ha nem lennék tudatos, felelős, domináns gazdája, ha nem vennék le a válláról olyan terheket, amiket nem hivatott cipelni, ha nem tanítottam volna meg, hogyan zökkenjen ki a feszült állapotból és nyugodjon meg úgy, hogy átadja az irányítást nekem.

Érdekes, hogy akármilyen mély gödörben is vagyok lelkileg, akármilyen fáradt is vagyok fizikailag, akármilyen elgyötört is vagyok szellemileg, olyan stabilan sikerült kialakítanom a domináns-alárendelt kapcsolatomat Dióval, hogy ebből sosem billenünk ki, a legnagyobb vész esetén sem, ami mindkettőnknek csak jót tesz, mindkettőnk számára meghálálja magát.

Úgyhogy arra gondoltam, teszek egy próbát, és megpróbálom a bennem lakó, aggódó, félős, agresszióra hajlamos, elveszett kis lényt úgy kezelni, mint egy sajátos házi kedvencet, aki sokkal többre hivatott, mint hogy szétcincálja a lábtörlőt és kétségbeesetten őrizze a házat. Diótól már megtanultam, hogy nemcsak hogy képes vagyok rá, de némi gyakorlás után különösebb megerőltetés nélkül folyamatosan képes vagyok rá, hogy biztonságot nyújtó, domináns gazda legyek. Most örökbe fogadom ezt a másik jószágot is. Neve még nincs.

Ti hogy boldogultok a belső manótokkal?

Kutyás jóga – DOGA a gyakorlatban

Kutyás jóga. Ilyen van? Tényleg? Tényleg. Ilyen van.

Nem tudom, hogy Magyarországon létező sport-e, de a tengerentúlon a DOGA (a dog=kutya és yoga=jóga szavak összevonásából megszületvén) a kutyás jóga egy élő ága a jógának.

Legyinthetnénk is rá egyet, hogy eh, mit ki nem talál, aki ráér! De ahogy már láthattátok, nekem is voltak már teljesen spontán tapasztalataim az ügyben – csak nem tudtam róla, hogy egy létező sportot űzök.

Aki bele szeretné ásni magát a témába, konkrét gyakorlatokat és pózokat keresni, az nyugodtan vesse rá magát az internetre és a videómegosztókra “doga” vagy “yoga with dogs” kereséssel. Én inkább meg sem próbálnék szakértő módon nyilatkozni a témában, ellenben megosztanám a teljességében laikus tapasztalataimat, gondolataimat.

Bővebben…

Boldog születésnapot, Dió!

“Menjen haza és hagyja, hogy a kutyája megnyalja az arcát! A kutyanyál a leghatásosabb recept nélkül kapható antidepresszáns.”

Ma van a kiskutyánk, Dió első születésnapja. Gondoltam, ez alkalomból megemlékezek róla egy kicsit, hiszen annyi jót hoz az életembe. Arra késztet, hogy felkeljek és tegyem a dolgom akkor is, ha legszívesebben a fejemre húznám a takarót. Mindig ad okot a nevetésre. Mindig tud szeretetet adni, és fel is tudja ébreszteni bennem a szeretetet. Megmutatja, hogyan lehet a pillanatban élni. Megmutatja, hogyan lehet egyszerűen elengedni a rossz érzéseket és megnyugodni. Hogy hogyan lehet valaki boldog olyan egyszerű dolgoktól, mint a napfény, az önfeledt ugrándozás, vagy valaki közelsége, akiben megbízunk.

Köszönök neked mindent, Dió, legyél még sokáig velünk, és legyél ugyanolyan odaadó kis örömgombóc, amilyen életed első évében voltál!

20120902-080908.jpg