Cesar Millan Budapestre érkezik

  
Hallottatok róla? Cesar Millan kutyapszichológus hamarosan Magyarországra érkezik, hogy előadást tartson módszeréről. 

Tudom, kicsit későn szólok, de akinek még nincs programja arra a hétvégére és szeretné megnézni Cesart, annak szeretettel ajánlom – én ott leszek! 😉 

TOVÁBBI INFÓK ÉS JEGYVÁSÁRLÁS ITT

Így neveld a vevődet – 4 dolog, amit a kutyákról tanultam, de a vevőkkel is működik

A férjem eladóként dolgozik, és mióta egy zárt irodából félig-meddig a frontvonalba kerültem, én is gyakran foglalkozom ügyfelekkel. Ezért a közös tapasztalataink alapján összegyűjtöttem néhány tippet, amit Cesar Millantől a falkaszellemű kutyanevelésről tanultunk – de a vásárlókkal kapcsolatban is nagy hasznát vesszük.

1. Problémád van? Oldd meg az ő problémáját!

Ha Cesar Millan kutyapszichológust egy problémás esethez hívják, mindig figyelmesen meghallgatja a gazdák panaszait és igényeit, de a megoldáshoz vezető úton mindig ez az első kérdése: rendben, de vajon mi a kutya igénye? Igen, értem, hogy tiszta és biztonságos otthont szeretnél, ép bútorokkal, tiszta szőnyeggel, és azt, hogy a családban és a környéken egy kisállatnak vagy kisgyereknek se kelljen félnie a kutyádtól. De vajon mi van a problémás viselkedés mögött? Miért rág, piszkít, harap, kapar, támad, rángat, szökik, vonyít, húz? Talán fél, szorong? Talán kezeletlen agresszió feszíti, aminek az egészséges levezetésére nem adsz lehetőséget? Talán sok az energiája, szellemileg vagy fizikailag nincs lemozgatva? Talán rossz a napirendje, nem látod el megfelelően? – A proglémád megoldásához mindig előbb a kutyád problémáját kell megoldani.

Az üzletben sincs ez másképp: lehet a célod a több vevő, a nagyobb bevétel, a kevesebb adminisztráció, a gördülékenyebb kommunikáció, kiszámíthatóbb napirend. Akárhogy is, úgy kell nekifognod, hogy megpróbálod megtudni, mi forog a fejében annak, aki a pult másik felén áll, mert a te problémáid megoldása az ő problémáinak a megoldásán keresztül lehetséges.

2. Ne hagyd, hogy a félelem vezessen!

Kutyával is, vevővel is volt már mindenkinek rossz tapasztalata. Ugyanakkor egy kutya és egy vevő sem született vérszomjas vadállatnak, sőt, általában nem is úgy kelnek föl reggel, hogy ma meg fognak enni egy eladót, akármi történjék is.

Sokszor riogatnak azzal, hogy a kutyák felé nem szabad félelmet mutatni, mert megérzik és vérszomjassá válnak. A helyzet persze nem ilyen tragikus: nagyon kevés kutya vérszomjas és vár csupán a gyengeség jelére, hogy gyilkolhasson – és egyébként ennek a gondolatnak a sulykolása nem kelt mást, csak még több félelmet. Azonban annál több kutya – a legártatlanabb, legbájosabb jószágokat is beleértve – bizonytalanodik el, ha bizonytalan, zavart, félelemmel teli módon közelednek hozzá, a bizonytalanságból pedig kinél-kinél más fakad: félelem, feszültség, kezelhetetlenség, kajlaság, akár agresszió.

A félelem újrateremti önmagát: ha egy párbeszédnek (folyjon az egy kutyával vagy egy emberrel) félelemmel vágsz neki, ha hagyod, hogy egy korábbi rossz tapasztalatod rányomja a bélyegét, nagyon valószínű, hogy további rossz tapasztalatokkal fogsz kijönni belőle. Nem kell ahhoz egy ordítós vevőnek állnia a pult túloldalán – bár ilyenek is vannak –, hogy a feszült, bizonytalan hozzáállásod, a riadt motyogásod bosszúságot, türelmetlenséget, ingerültséget szüljön. Ne hagyd, hogy a félelem vezessen! Meg kell tanulni bizakodón nekivágni minden új beszélgetésnek.

  

3. Nem a te falkád, nem a te gondod

A sikeres séta alapszabálya: nem a te falkád, nem a te gondod. Egy acsargó vadállat rázza a kerítést, amerre sétálsz? Egy másik vadul rángatja a pórázát a túloldalon? Elhúzott mellettetek egy zajos teherautó? Egy szemtelen, vagy csak izgága gyerek tapsikolva próbálja megzavarni a sétáló kutya nyugalmát? – Nem a te falkád, nem a te gondod. Az előtted álló feladat ez: magabiztos, nyugodt falkavezérként sétálni, és megtartani a kutyádat a magabiztos, nyugodt követő lelkiállapotában. Elsősorban saját magaddal kell foglalkoznod, másodsorban pedig azzal, hogy ha a kutyád kibillen, segíts neki visszabillenni. Minden más lényegtelen. Még az is, hogy vajon mi húzódik a kutyád – vagy akár a saját – reakcióid hátterében. Ez nem egy hosszúra nyúló terápiás alkalom a pszichológusoddal, ahol mélyre hatolóan feltárjátok, vajon melyik reakció milyen eltemetett élményből ered: egy egyszerű feladatot kell végrehajtani, és ennyi az egész.

Nincs ez másképp egy vevő-eladó közti kommunikációval sem. A feladat, amit meg kell oldani, általában nagyon egyszerű. Erre kell koncentrálnunk, nem pedig arra, hogy kiöntsük egymásra a frusztrációnkat – mert mindeki hoz magával otthonról, a buszról, a kávézásból vagy a főnöke irodájából olyan reakciót, ami miatt legszívesebben megrugdosná az első gyanútlan szembejövőt –, vagy a probléma megoldása helyett kifelé mutogassunk – bezzeg a konkurencia, meg az a rohadt gyártó, és különben is a mocskos kormány. Nem a te falkád, nem a te gondod. A legfontosabb, hogy tisztában légy az épp előtted álló feladattal, megtaláld magadban a megfelelő lelki egyensúlyt, hogy ellásd, és arra ösztökéld a partneredet, hogy ő is erre törekedjen. Nézd meg, te magad mit tudsz tenni az ügy érdekében, és tedd meg azt – de minden más a hatókörödön kívül van, így nemcsak nem érdemes, de nem is szabad foglalkozni vele vagy idegeskedni miatta. Nem a te falkád, nem a te gondod.

4. A problémákat azon az energiaszinten kell megoldani, ahol keletkeztek

A kutya és gazda közti kommunikáció sokszor egyszerűen ott siklik félre, hogy egy akcióra nem megfelelő szinten érkezik a reakció. Ha egy kutya épp csak megszagol valamit, amit szerinted nem kellene, nem szükséges ordítanod vele és olyan erővel fellépned, mintha épp a postás lábát próbálná letépni. Egy ciccentés, egy apró mordulás, néha még egy szigorúan összevont szemöldök is elegendő – egy békés, baráti útmutatás, semmi több. Ha viszont épp támad, mondjuk őrjöngve rázza a kerítést, akkor nem elegendő az udvar másik végében elsuttogott “ejnye, na”.

Az emberekkel sincs másként. Vevőként mindenki ismeri azt a helyzetet, amikor még be sem lépett a boltba, de már a nyakában van egy eladó, aki szinte bűntudatkeltően sürgeti – talán csak segítő szándékkal –, de azt is, amikor már robbanni tudna a tehetetlenségtől, és még mindig senki nem törődik vele, hogy segítsen a problémája megoldásában. (Ez utóbbi egyébként a kerítésnél őrjöngő kutya esetének édestestvére, akinek senki nem segít megnyugodni.) Eladóként azonban nemcsak azt fontos megtanulni, hogy hogyan ne rohanjunk le, tegyünk frusztrálttá és üldözzünk el egy épp csak ráérős, kíváncsi vevőt, de azt is, hogy hogyan különböztessük meg az udvariasságot a mulyaságtól. Egy agresszív, támadó, ordító, személyeskedő és pocskondiázó vevővel szemben nem elegendő egy szerény mosoly és egy halk “ejnye, na”.

Sokan azért nem mernek erélyesen föllépni a kutyájukkal szemben, mert keverik az agressziót a dominanciával, és nem akarnak kegyetlenek lenni. Ez ugyanakkora hiba, mint azért kerülni a határozott föllépést, mert nem akarunk udvariatlanok lenni. Mindenki szereti azokat a helyzeteket, ahol egy őszinte mosoly és a kedvesség elegendő, de ha nem az, akkor nem kell és nem is szabad visszariadni attól, hogy letegyük a lábunkat és megmutassuk az erőnket, hogy aztán azzal foglalkozhassunk tovább, amiért végül is itt vagyunk. Egy akció mindig azonos intenzitású reakciót igényel, egy problémát mindig azon az energiaszinten kell megoldani, ahol keletkezett.

Te tanultál olyan trükköt a kutyádtól, ami jól működik emberekkel is?

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – Kedvenc sorozat / Tv műsor

A VKP kihívás keretében ezen a héten arról írunk, hogy mi a kedvenc TV műsorunk, a kedvenc TV sorozatunk.

Vigyázz! Kész! Posztolj!

Sokat töprengtem, ízlelgettem, hogy melyik aktuális kedvencemről vagy régi nagy szerelmemről kellene írnom, majd rájöttem, hogy melyik volt az a sorozat, ami a legnagyobb hatással volt rám és még mindig bármikor meg tudom nézni bármelyik részét, ez pedig nem más, mint Cesar Millan: A csodálatos kutyadoki (Dog Whisperer) című sorozata.

Cesar Millan nagyapja mexikói farmján nőtt fel, és egész gyerekkorában arról ábrándozott, hogy egyszer híres kutyakiképző lesz belőle. Aztán amikor illegális bevándorlóként megérkezett Amerikába, ahol először kutyakozmetikusként tudott a kutyákkal foglalkozni, szembesült vele, hogy az embereknek egészen másra van szüksége, mint a kutyák kiképzésére. Hamar kiderült, hogy Cesar volt az, akire a legproblémásabb eseteket is rábízhatták, hiszen megtalálta a közös hangot azokkal a kutyákkal is, akikhez a többi kozmetikus hozzá sem mert érni. Cesar pedig szembesült vele, hogy bár ezeknek a kutyáknak a gazdái rengeteg pénzt, időt és energiát fordítanak arra, hogy a háziállataik tökéletesen kozmetikázottak, tiszták, csinosak és jól tápláltak legyenek, valójában fogalmuk sincs arról, hogy mi zajlik a kutyáik lelkében és rengeteget gyötrődnek a viselkedésük miatt – míg odahaza láthatta, hogy bár a nagyapja farmján félvad falkába verődtek a kutyák, akik koszosak, büdösek voltak és maguknak vadászták a napi betevőt, mégis valódi vezérként tisztelték a nagyapját, mindig követték az utasításait és soha nem fordultak egyik családtagjuk ellen sem.

Cesar ezért így fogalmazta át küldetését: segíteni akarom a kutyákat és tanítani az embereket. Ez lett nagy sikerű TV sorozatának, A csodálatos kutyadokinak (Dog Whisperer) a mottója is.

2015/01/img_0854.jpg

A sorozat egy átlagos epizódjában két-három problémás esetet ismerhetünk meg egymás után. Valamennyi esetnél a következő a menetrend:

  • A család házi videófelvételekkel és elbeszélésekkel bemutatja a problémát, a kutya viselkedését (itt a félelemtől a romboláson át a legkeményebb agresszióig mindenféle problémával találkozhatunk).
  • Cesar megérkezik a családhoz és személyesen is elbeszélget velük a kutyáról, a probléma előzményeiről, arról, hogyan éreznek ezzel kapcsolatban és hogyan próbálták eddig kezelni a helyzetet.
  • Cesar megismerkedik a problémás kutyával, feltérképezi a viselkedését, tisztázza kettejük viszonyát (itt már gyakran előfordulnak döbbent, könnyes heuréka pillanatok, amikor Cesar pusztán a megfelelő fellépéssel, hozzáállással percek alatt eléri azt, amit a családnak évek alatt nem sikerült).
  • Cesar elmondja és bemutatja a családnak, hogyan kell viselkedniük, mire kell figyelniük, hogy a kutyájuk viselkedésében változásokat érhessenek el.
  • Miután valamennyi esetet megismertük, az epizód végén visszajelzést kaphatunk, hogy néhány hónap múltán hogy alakult a kutyák és a családok sorsa.

A rendhagyó epizódokban ezen kívül még sokféle esetet láthatunk: van, hogy Cesar kutyát választani segít, van, hogy egy egész utca vagy egy kutyabarát munkahely életét reformálja meg, és persze olyan eset is akad, ahol a kutya és a gazda kapcsolata már nem hozható helyre, ilyenkor a kutyák gyakran Cesar központjában találnak új otthonra, majd új gazdákra, ha a rehabilitációjuk sikeresen a végére ért.

Amiért nagyon szeretem Cesar módszerét, az az, hogy nem egy-egy trükk bemutatására, betanítására korlátozódik, hanem holisztikusn kezeli a problémákat és az emberi lélek legmélyére ásva igyekszik feltérképezni annak a gyökereit. Előfordul, hogy a családban bekövetkezett tragédia, veszteség borította fel az egyensúlyt, vagy épp ellenkezőleg, egy új családtag (egy kisbaba, vagy egy másik kutya vagy kisállat) érkezése volt az ok. Az is lehet, hogy nem egy változás a probléma gyökere, hanem valami állandó dolog: nem jut elég érzelmi vagy fizikai energia, idő a kutya nevelésére, vagy egyszerűen teljesen más lelkülettel fordulnak a kutya felé, mint amire szüksége van. Akárhogy is, Cesar soha nem adja alább, mint hogy a szemléletformálással kezdje el a munkát, és csak miután sikerült az emberi érzelmeket, az emberi gondolatokat a megfelelő mederbe terelni, akkor jöhetnek az apróbb trükkök, praktikák.

Azért mondom mindig azt, hogy Cesar műsorait nemcsak kutyásoknak ajánlom, mert Cesar szerint (ahogy mottója is mondja: segítek a kutyáknak és tanítom az embereket) a problémák zöme nem a kutyák lényében gyökerezik, hiszen ezek a fantasztikus lények nagyon hamar túl tudnak lépni korábbi sérelmeiken, elhagyni rossz szokásaikat. A problémát általában az emberi lélek gondjai okozzák, Cesar pedig ezekre keres megoldást: az embereket tanítja. Az embereknek mutatja meg, hogyan lehet túllépni a korábbi sérelmeinken, a félelmeinken, hogyan lehet magunkban megtalálni az erőt, a határozottságot, a biztonságot, az egyensúlyt (nemtől, kortól, fizikumtól függetlenül), ez pedig olyasmi, ami nemcsak a kutyák, de az emberek életében is hatalmas fordulatokat hozhat.

A FlyLady azt mondja: cssst!

Marla Cilley, az eredeti FlyLady Sink Reflections c. könyvét olvasom most újra, de már az első olvasásnál is elérkezett egy heuréka pillanatom, amikor eldöntöttem, hogy meg fogom osztani a felfedezésemet veletek. Egy ponton a könyvben ugyanis felfigyeltem arra, hogy miközben Marla sorait olvasom, Cesar Millan hangját hallom a fejemben, ahogy határozottan és ellentmondást nem tűrően azt mondja: cssst!

Cssst! Elég a nyafogásból!

Hogy mikor volt ez? A FlyLady a könyvében egy egész fejezetet szentel annak a kérdésnek, hogy “hogyan vehetném rá a családomat, hogy többet segítsenek a házimunkában”, a könyörtelen válasz pedig ez: sehogy. Bevallom (bár nekem nincsenek ilyen problémáim – az ég áldja érte a férjemet /és az anyósomat/!) kicsit meghökkentő volt ezt olvasni azok után, hogy a könyv megelőző fejezeteiben, amikor annak lélektani gyökereit, gyerekkori traumáit és felnőttkori hatásait taglalta, hogy hogyan és miért nem tudja sok ember kézben tartani a háztartását, amikor másoknak ez annyira egyszerűen megy, Marla stílusa annyira pihe-puha, támogató, megnyugtató és erőt adó volt, mint a legszeretőbb ölelés.

Amikor azonban elérkeztünk ahhoz a kérdéskörhöz, hogy mennyire igazságtalan és nehéz az, hogy rendben kell tartanom a háztartást, miközben bezzeg a férjem…, bezzeg a gyerekeim…, akkor Marlából mintha kitört volna az őrmester (vagy, mint később rájöttem: Cesar Millan), és ellentmondást nem tűrően, keményen elkezdte szajkózni: nem érdekel. Nem érdekel a nyafogásod. Nem érdekel, mivel magyarázod, nem érdekel, ha duzzogsz, nem érdekel, ha vannak érveid és azokat el akarod mondani. Nem hallgatom meg. Hagyd abba a nyafogást és állj neki takarítani. Igen, akkor is, ha eközben bezzeg a férjed és bezzeg a gyerekeid. Nem érdekel. Ne méricskélj. Ne nyafogj. Csak tedd meg, amit meg kell tenni. (Én pedig eközben egyre hangosabban hallottam a fejemben Cesar Millan hangját: cssssst!)

Persze nem a FlyLady szeretete és támogatása fogyott el a könyv közepére. Hanem, ahogy Marla írta, túl kell tennünk magunkat azon a hozzáálláson, hogy méricskéljük, mennyit tettünk bele a közös projektbe mi és mennyit a körülöttünk élők, mert ezzel egyrészt pocsékoljuk az energiáinkat, másrészt pedig visszafogjuk magunkat. Pedig, ahogy írja, egy házasságban a fair-share nem arról szól, hogy mindenki beleteszi a maga 50%-át, hanem arról, hogy mindenki beleteszi a maga 100%-át, a lehető legjobbat, legtöbbet adva abból, amire képes. Ha tehát arra törekszünk, hogy semmiképp se adjunk magunkból 50%-nál többet, miközben kritikus szemmel méregetjük, vajon a másik fél hozzájárulása eléri-e az 50%-ot, akkor alaposan félreértelmeztük a feladatot és nem is várhatjuk el, hogy a másik felünk helyesen értelmezze. Ehelyett el kell kezdenünk beletenni a magunk 100%-át, nyafogás, duzzogás és méricskélés nélkül, jó példát állítva. És csak amikor ennek a hozzáállásnak a konzekvens alkalmazása megmutatkozik az életünkben, akkor van jogunk elkezdeni kérni és nagyobb részvételre bíztatni a hozzánk tartozókat (ha egyáltalán szükség van rá és nem csatlakoznak be maguktól).

De hogy hogyan jön ide Cesar Millan?

Ahogy Marla ellenkezést nem tűrő, mindenféle lázadozást azonnal letörő szavait olvastam, Cesar Millan jelent meg a lelki szemeim előtt. Ahogy a belső szörnyetegünk tiltakozik azellen, hogy dudorászva, boldog és könnyű szívvel takarítsunk és mosogassunk, miközben a férjünk már megint a kanapén henyélve nézi a meccset, a FlyLady pedig ránk mordul, hogy “cssst, nem érdekel, engedd el és tedd a dolgod”, ugyanúgy viszonyul Cesar Millan is a kutyákhoz, ha azok helytelenül viselkednek. Számára a szeretet, a kutyánk lénye iránt táplált gyengéd érzelmek és a helytelen viselkedéssel szembeni maximális intolerancia nem ellentétes fogalmak – sőt.

Ha egy kutya helytelenül viselkedik, az egyetlen elfogadható, azonnali reakció rá (nem az agresszió!) a kizökkentés. Amikor azt mondjuk a kutyának, “cssst!”, egyben azt is mondjuk: elég, nem érdekel! Nem érdekel, hogy azt hiszed, az a kutya furcsán nézett rád. Nem érdekel, ha szerinted a postásnak semmi joga belenyúlni a postaládába. Nem érdekel, ha szerinted a gyerekeknek nem szabadna zörgő műanyag motorokkal közlekedni a kerítésed előtt. Nem érdekel, hogy felbosszantottad magad. Nem érdekel, ha meg akarod kóstolni, át akarod ugrani, ki akarod kaparni, meg akarod ugatni vagy szét akarod tépni. Cssst. Nem. Nem érdekel. Amikor azt mondjuk a kutyának, “cssst!”, akkor nem kérjük ki a véleményét, nem hallgatjuk meg az érveit, nem keressük a motívumait, nem simogatjuk meg a buksiját és nem öleljük magunkhoz. Csak elvárjuk, hogy visszatérjen a helyes viselkedéshez, a helyes lelkiállpothoz. Marla Cilley szavaival élve: hagyd abba a nyafogást és tedd meg, amit meg kell tenni!

És a csodálatos az egészben, hogy még különösebb jutalmazásra sincs szükség, hiszen mindkét esetben önmagában foglalja a jutalmát az, ha felhagyunk a nyafogással és a helyes dolgokra összpontosítunk.

/home/wpcom/public_html/wp-content/blogs.dir/632/38546006/files/2015/01/img_0828.jpg

Csak magaddal foglalkozz, ne mással!

“Senki mást nem tudsz megváltoztatni, csakis önmagadat” – mondja a FlyLady. Akárhányszor és akármilyen formában teszik fel neki a kérdés, hogy “hogyan változtathatnám meg a férjem hozzáállását a házimunkához”, a válasz egyszerű és mindig ugyanaz: sehogy. Megváltoztathatod a saját hozzáállásodat és remélheted, hogy az önmagában foglalt jutalom mellett bónuszként sikerül másokat is megfertőznöd a jó példával, de nem foglalkozhatsz azzal, hogy vajon hogyan tudnád szánt szándékkal megváltoztatni, manipulálni, befolyásolni a szeretteidet.

Ahogy Marla Cilley könyörtelenül következetes sorait olvastam arról, hogy hagyj fel a méricskéléssel, hagyj fel mások bírálatával és fordítsd a figyelmedet saját magad felé, mert az a te ügyed, hogy te mit teszel és nem más, szintén Cesar Millan képe jelent meg előttem.

Amikor Cesar a problémás kutyák gazdáinak oktatja a helyes sétatechnikát, gyakran találkoznak azzal a jelenséggel, hogy a kutyák figyelmét elvonják a más pórázok végén vagy a kerítések mögött csaholó, őrjöngő, támadó kutyák, és az agresszív érzelmek rájuk is átragadnak. Cesar hozzáállása ehhez egyszerű: nem a te falkád – nem a te dolgod. Arra bíztatja a póráz másik végén álló gazdákat, hogy úgy tekintsenek a kerítés vagy az utca túloldalán lázongó kutyákra, mintha ott sem lennének, és határozottan zökkentsék ki kutyáikat is az átvett haragos lelkiállapotból, egészen addig, míg már a megfelelő helyre figyelnek és a megfelelő helyről veszik át az érzelmeket: a nyugodt gazdájuktól.

Más szóval: nem tudod megváltoztatni azt, aki a kerítés vagy az utca másik oldalán őrjöng. Nem tudod rávenni, hogy máshogy viselkedjen, de ez nem is a te dolgod. A te dolgod az, hogy helyesen viselkedj, hozd a legjobb formád, hiszen neked is így a legjobb, és ne bosszankodj más helytelen viselkedése miatt, ne kövess mást, ne versengj mással a rosszaságban – ne akarj megváltoztatni mást, csak önmagadat.

Légy a saját falkavezéred!

Többször írtam már, hogy mennyi mindent tanulhat az ember Cesar Millan módszereiből, nemcsak akkor, ha kutyája van, de akkor is, ha egy emberfalkát kell összetartania, és akkor is, ha önmagával szeretne jobban tisztába kerülni. Az, hogy megtaláltam ezt a szórakoztató analógiát Marla Cilley (a FlyLady) és Cesar Millan módszerei között, ismét egy ékes példája volt ennek a számomra.

Ahogy a férjem szokta mondani (és ami egyébként Cesar Millan egyik mottója is, mint azt nemrégiben megtudtam az instagram fiókjából): az élet egyszerű, ha nem bonyolítjuk túl magunknak. Cesar Millan kutyapszichológiai sorozatának (amelynek mottója, hogy segítsen a kutyáknak és tanítsa az embereket) egyik legmeghatóbb visszatérő momentuma az, amikor az emberek hirtelen rádöbbennek, milyen hamar megoldódik a kutyáik legtöbb problémája, ha a gazdáik felhagynak azzal, hogy túlbonyolítsák az életüket (hogy következetlen, elletmondó utasításokat adjanak nekik, hogy ne szabjanak nekik korlátokat és szabályokat, stb.). Ha a kutyák megkapják az olyan egyszerű, hétköznapi ajándékokat, mint azt, hogy mindig tudják, mit kell tenniük, vagy hogy mindig van valaki, aki kizökkenti őket a helytelen lelkiállapotból, a gondjaik szertefoszlanak, és ezek a csodálatos kis (és nagy) állatok eltelnek szeretettel, nyugalommal, békével.

Erre emlékeztettek Marla Cilley sorai, amik azt sugallták nekem, mennyire bölcs dolog lenne, ha felvállalnánk azt a felelősséget, hogy a saját fakavezéreinkké váljunk. Ha megtanulnánk kizökkenteni magunkat az olyan helytelen lelkiállapotokból, mint a nyafogás, a duzzogás, az agresszió, a harag, és a helyes dolgokra irányítanánk a figyelmünket: a feladatainkra, a céljainkra, az előttünk lévő apró, mindennapos örömökre, és megtalálnánk az ebben rejlő békét.

Boldogságterv #6 – Az ima: az elme, a lélek és a test állapota

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

Az októberi témám a “spiritualitás a gyakorlatban”, pontosabban az ima, mint egy gyakorlatias spirituális tevékenység becsempészése a mindennapjaimba. A hit témakörét eredetileg az adventi időszakra tartogattam, de az ima kérdése két olvasmány nyomán is megihletett a közelmúltban, és más dolgok is közrejátszottak abban, hogy előre hozzam mostanra a témát.

Az ima, mint állapot

Emlékszem, hogy mennyire találónak tartottam Gretchen Rubin leírását arról, ahogy egy teendőktől zsúfolt nap után, amit szinte robotpilóta módban vezetett végig, a csendes lakásban este egyedül a folyosón egyszer csak hirtelen érzi, hogy “megérkezik a testébe” – mintha addig a teste és az elméje két külön úton járt volna, és csak akkor találtak volna egymásra, amikor a mindennapi teendőktől elszakadva akadt egy kis ideje magára figyelni, “egészben lenni“, jelen lenni.

Amikor imádkozom – amikor akár csak néhány pillanatra megállok hálát adni és összefoglalni a vágyaimat, a kéréseimet az elkövetkező órákra, napokra, hónapokra, évekre vonatkozóan, akár utazás közben, vagy munka közben megállva egy pillanatra –, én is érzem, hogy ez nemcsak egy gondolatsor, de az elmének, léleknek, testnek is egy bizonyos állapota is. Ilyenkor érzem, hogy a homlokom kisimul, a fejbőröm mintha könnyebb és puhább lenne, és akaratlanul is mélyebben, egyenletesebben lélegzem, mielőtt vagy miközben az ima első, formai bevezető szavait elmondom magamban. Ez arra emlékeztet, amikor a különböző tanfolyamokon a meditációba való elmélyülést tanultuk, és ez egy nagyon jó “tünetegyüttesnek” tűnik, mivel érinti az elmét, lelket, testet egyaránt, így elég az egyik elemre figyelnem – elmondanom az ima bevezető szavait vagy tudatosan ellazítani a homlokom, sóhajtani egy mélyet –, hogy a többi szinte ösztönösen következzen ezután.

Hálakövek

Hogy tovább erősítsem ezt a reflexet, rendeltem magamnak az internetről két gyönyörű hálakövet. (Sajnos még nem érkeztek meg.) A hálakő vagy imakő (angolul worry stone, azaz “aggódókő” vagy palmstone, azaz “marokkő”) arra szolgál, hogy részben a természetes forma és tapintás nyugtató hatásának, részben pedig a vele kialakított rituálénak köszönhetően segítsen elengedni a feszültséget (az aggodalmakat, ahogy az angol neve sejteti), és egy nyugodtabb tudatállapotba vezessen. Ezen kívül eszembe jutott még róla egy gyakorlat, amit a gyermekpszichológusomtól tanultam akkoriban, amikor pánikrohamok gyötörtek: válassz ki egy érdekes tárgyat, és vizsgáld meg minél alaposabban, minél inkább a részletekbe merülve. (Ez a gyakorlat segít lefoglalni az elmét, ami így az apró részletek alapos tanulmányozásával van elfoglalva a pánikroham továbbgörgetése helyett.) Ezért én olyan hálaköveket választottam, amik egyben izgalmas mintázatúak is.

Kutyásoknak, illetve bármilyen nyugodt természetű, kezes háziállattal rendelkezőknek egyébként a figyelmébe ajánlom, hogy mennyire remek “hálakövek” az állatok. Ha nem játszom Dióval, csak egyszerűen letelepszem mellé a földre és simogatom, megfigyelhetem, hogy mennyire jól működik ilyen szerepben is: a bundája tapintása, a testmelege, a lélegzetének természetes, lassú üteme tökéletesen alkalmas arra, hogy megnyugtasson és segítsen lehorgonyozni a jelen pillanatban, azon kívül minél tovább nézi az ember, annál több apró, érdekes részletet fedez fel benne – a bundája színének és állagának apró változásait, a helyenként kivillanó bőrfelületeket, a nedves orr fekete, erezett felületét, a szemet, a mancs kemény, szürke párnáit, stb. –, amik a végtelenségig le tudnák kötni egy csapongó elme figyelmét. Emellett egyszerűen fantasztikus, hogy egy állat milyen könnyedén és teljesen el tudja engedni a feszültséget és az aggodalmat, és milyen sokáig képes egyszerűen csak lenni, mindenféle nyüzsgés, tervezés, tépelődés nélkül, és ha sikerül vele együtt elmerülno ebben az egyszerű és hihetetlenül bölcs állapotban, az könnyedén megnyitja az utat a hétköznapi aggodalmaktól megfosztott ima előtt.

Ti milyen rituálékkal könnyítitek meg magatok számára az imát, a meditációt?

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – Házikedvencek

A kutyanevelés visszatérő téma nálam a blogon, mivel Cesar Millan és filozófiája egy meghatározó pont az életemben. Most, hogy a {Vigyázz! Kész! Posztolj!} blogger kihívásban a házikedvencek a téma, ismét megragadom az alkalmat, hogy beszéljek a kutyanevelésről. (Elnézést a diszkriminációért a többi házikedvenctől, ők is szeretni valóak, de én kutyás vagyok, így erről tudok érdemben írni. :))

20140713-222359-80639771.jpg

Nemrég találkoztam a Facebookon egy harcos-öntudatos kutyatulajdonos szöveggel, amiről egyébként is szót akartam ejteni. Valahogy így szólt (csak lényegében idézem): ha a kutyám felugrik rád, ne lökd el, ha összeszőröz vagy összenyálaz, ne nyafogj, ne kérd, hogy zárjam el, amikor itt vagy, ha nem tetszik, ne ülj le nálam vagy ne gyere be – te sem szeretnéd, ha így viselkednék a gyerekeddel, én sem szeretem, ha így viselkedsz a kutyámmal.

Sok gondolatot elindított bennem ez a kinyilatkoztatás és a hozzá érkezett kommentek, ezeket szeretném most megosztani.

Gyerek-e a kutya?

Mielőtt Dió hozzánk került, a férjemmel, Petivel ünnepélyesen megfogadtuk, hogy mi soha nem leszünk azok a zakkantak, akik babaruhának is beillő, cuki kis ruhákba öltöztetik az állatot és a kutya mamijának meg papijának, vagy anyucijának meg apucijának hívják magukat. – Nos… ezt a két dolgot valóban nem csináljuk. De az összes többi zakkant dolgot igen.

A családjainknak korábban is voltak kutyái, de Peti nemrég nagyon találóan úgy fogalmazta meg az érzéseinket, hogy amíg mások szerint nem is igazi kutya az, amelyik nem ér a térdedig, addig szerintünk nem is igazi kutya az, amelyik nem lehet veled a lakásodban. Hangsúlyozom, ezek a mi érzéseink. Egy percig sem kételkedem benne, hogy más ugyanilyen szeretetet táplál a kinti kutyái iránt. Egyszerűen számunkra Dió hozta el azt az érzést, amiért valószínűleg az ember legjobb barátjának tartják a kutyát: az érzést, hogy teljesebb vele az életünk, amit már nem tudnánk elképzelni nélküle, hogy minden nehézsége ellenére vele sokkal könnyebb minden, mert ha csak a közelünkben van, a szívünk csordultig telik tőle szeretettel. (És igen, ölbe vesszük, és ringatjuk, és megcsókoljuk a homlokát, és játékot veszünk neki, és leülünk vele játszani a padlóra, és esténként a kiságya fölé hajolva nézzük, ahogy alszik.)

Szóval, gyerek-e a kutya? Nem, a kutya nem gyerek, mert a kutya nem is ember. Ahogy nem is riasztóberendezés, kerti dísz, munkaeszköz, lábtörlő, díszpárna, plüssmackó vagy boxzsák. A kutya az kutya, egy értelmes és érzelmes lény, a maga adottságaival, személyiségével, igényeivel és szükségleteivel – és emellett a kutya: családtag.

Bánj vele úgy, mintha a gyerekem lenne!

Még egyszer: a kutya nem gyerek. Sok szempontból mégis egészen helytálló és hasznos lehet, ha úgy gondolunk rá, mint egy gyerekre. Hiszen a kutya egy gyerekhez hasonlóan egyszerre igényli a szeretetünket, a figyelmünket, a gondoskodásunkat, de az erőnket és az iránymutatásunkat is. Felelősséggel tartozunk érte, a fejlődéséért, a viselkedéséért, a tetteiért és annak következményeiért is.

Cesar Millan: Dog Whisperer – A csodálatos kutyadoki című sorozatában volt egy számomra nagyon emlékezetes epizód, amiben Cesart egy asszony hívta segítségül, akinek az ölebe komisz módon terrorizált minden vendéget és főleg az asszony fiát: támadta és csipkedte őket, nem hagyott nekik nyugtot. Amikor Cesar elhelyezkedett a kanapén az asszony mellett és a kutya ellezdte őt is csipkedni, Cesar ezzel a kérdéssel fordult az asszonyhoz: – Mondja csak, mit tenne, ha a fia viselkedne így velem? Ha ő csipkedné az oldalamat és rángatna, szidalmazna és taszigálna? – Hát rászólnék! – hangzott az asszony habozás nélküli válasza. – És miért nem szól rá a kutyájára, amikor ugyanezt teszi? – Azért mert… ő csak egy kutya.

Azt kérni, hogy kezeld úgy a kutyámat, mintha a gyerekem lenne, jó mankó lehet, ha olyasvalakivel van dolgunk, aki egészen más minőségben tekint a kutyára, mint mi: aki nem érzi át, hogy számunkra a kutya több, mint egy házőrző rendszer vagy egy felhúzható játék, a kutya számunkra egy szeretett családtag. Ugyanakkor nagyon jó lenne, ha mi, kutyatulajdonosok nem élnénk vissza ezzel a kettős mércével és egészében elfogadnánk ezt a gondolatot: a kutya olyan, mintha a gyerekem lenne.

Ha a gyermeked összekeni krétaporral vagy lekvárral a kanapét, nem mondod a vendégednek, hogy csak ülj le, ne nyafogj, majd kimosod a ruhádat, és nem várod el, hogy Lego kockákon lépkedjen, hanem feltakarítasz a gyermeked után és tudatosítod benne, hol szabad ennie és játszania, és hol nem, hogy megóvja a környezetet, amiben éltek. Ha a gyermeked akar nyakig maszatosan birkózni a vendégeddel, amivel kárt tehet a vendéged öltözetében, vagy tartja mókásnak, hogy ugrálással, lökdösődéssel és nyálas puszikkal üdvözöljön másokat, tudatod vele, hogy nem szabad mindent, hogy tekintettel kell lennie másokra is és meg kell tanulnia udvariasan viselkedni az emberekkel. Különben is tudod, hogy nincs mindenki olyan viszonyban a gyermekeddel, hogy ölelgesse, csiklandozza és birkózzon vele, nem igaz? Ha a barátod arra kér, hogy szeretne kettesben váltani veled néhány szót, egyszerűen a szobájába küldöd a gyermeked vagy magatokra zárod a konyhaajtót. Ha a gyermeked kezd el ingerülten kiabálni idegenekkel az utcán vagy ordít durva szavakat mindenkire, aki elhalad a kaputok előtt, komolyan elgondolkodsz, mi baja lehet és hogyan segíthetnél rajta, ha pedig megpróbálja megharapni a postást vagy elgyepálja a szomszéd gyereket, mert nem tetszett neki, ahogy az ránézett, akkor azon leszel, hogy ez ne történjen meg még egyszer.

És mindez nem azért van így, mert a tulajdonodnak tekinted, elnyomod és uralkodsz rajta, hanem mert tudod, hogy az iránta érzett szereteted része az is, hogy szabályokat és korlátokat állíts fel, hogy megismertesd az illemmel és megtanítsd tekintettel lenni a többiekre, felelősséget érezz a tettei iránt és alkalmassá tedd a békés, kulturált együttélésre másokkal.

Megértem, hogy rossz érzés, ha egy szeretett családtagodra azt mondják: “de hiszen ez csak egy kutya!”. Viszont én így vagyok ezzel: ha szeretnéd, hogy a kutyáddal úgy bánjanak, mintha a gyermeked lenne, bánj vele te is úgy! – Nemcsak az örömeit kiélvezve, de felvállalva minden felelősségét és nehézségét, gondoskodva nemcsak a testi szükségleteiről, de a jelleme ápolásáról is, komoly elvárásokat támasztva felé, hogy ne csak a te személyes játékszered lehessen, de méltó egyede a világnak, amiben él (annak minden tűzcsapjával, kerítésével, postásával, kanapéjával és tiszta nadrágjával együtt). Ne csak azt a kérdést tedd fel magadnak, hogy engednéd-e, hogy a gyermekeddel így viselkedjenek, hanem azt is, hogy engednéd-e, hogy a gyermeked így viselkedjen – hogy amikor aztán a tettei téged minősítenek (mert téged minősítenek), akkor te is úgy tudd felvállalni őt, mintha a gyermeked lenne, nem pedig “csak egy kutya”.

Miért ne a kutya legyen a falkavezér?

Nemrég belefutottunk a férjemmel egy borzalmas “szórakoztató” műsorba a tévében, ahol “rosszcsont” kutyákat mutattak be, akik “mókás” (és kevésbé mókás) galibákat okoztak a házban és a családban. Egyáltalán nem volt vicces, hanem inkább szomorú és bosszantó látni, hogyan sodorják ezek az állatok magukat és családjukat is hol kisebb, hol nagyobb veszélyekbe azért, mert senki nem tesz ellene semmit, sőt, néha még bátorítják is őket, hiszen ez a viselkedés “annyira cuki”.

Azon a ponton kértem, hogy kapcsoljon el, amikor egy gazdi a felvételre kész videokamera előtt a WC csészéhez hívta a kutyáját, heves mutogatással oda irányította a figyelmét, éles, izgatott felhívásokkal teljesen felcsigázta (nézd! nézd-nézd-nézd! mi van ott, na mi az?! mit látsz?! nézd-nézd-nézd!), majd amikor a feszültség a tetőfokára hágott, megnyomta az öblítő gombot. A kutya persze hevesen belevetette magát az öblítővízbe és kapkodta-nyelte a WC-ben kavargó vizet, a gazdája pedig a következő jelenetben már arra panaszkodott, mennyire kezelhetetlen probléma a kutya WC-fixációja.

Bár itt elkapcsoltunk, de túl nem léptünk a dolgon, és még egy jó darabig beszélgettünk róla. Peti a beszélgetésünk során gunyorosan (mondván, hogy az ilyen gazdák megérdemlik a sorsukat) feltett egy kérdést: ha néhány ember ennyire alkalmatlan a falkavezérségre, miért ne hagyhatnánk néhány kutyának, hogy falkavezér legyen? Úgy érzem, ez egy olyan kérdés, amit érdemes itt is megválaszolnom.

Már sokat írtam a falkaszellemű nevelésről, de kezdetnek most is leszögezném: a falka nem demokrácia. Konfliktusok és megmérettetések során a legrátermettebb az élre kerül, ezután pedig a többiek elfogadják a rátermettségét: nem kérdőjelezik meg a döntéseit, hanem egyszerűen követik.

Miért nem engedhetjük tehát, hogy a kutya legyen a falkavezér a családban?

Két egyszerű okból:

  1. A legtöbb kutya nem szeretne falkavezér lenni. Ha mégis ő tűnik a legkevésbé alkalmatlannak, jobb híján magára vállalja a szabályalkotás feladatait (mi mást tehetne, ha senkihez nem fordulhat, amikor döntést kell hoznia?), de kívánjuk-e a kutyánknak, hogy olyan legyen, mint az az alkalmatlan vezető, akit az állandó őrlődés miatt negyvenévesen elvisz a szívroham?
  2. A legtöbb ember nem szeretne falkatag lenni. Legalábbis biztosan nem egy kutyafalkában. Gondoljunk csak bele: ha elfogadjuk, hogy a kutyánk a falkavezér, azzal elfogadjuk a döntéseit is. Ha ő úgy dönt, hogy oda lehet piszkítani abba a sarokba, akkor oda lehet piszkítani abba a sarokba. Ha úgy dönt, hogy azt a cipőt szét lehet rágni, akkor azt a cipőt szét lehet rágni. Ha szerinte a területe túllóg a lakásunk vagy a kertünk határain, biztosítjuk neki az utat – ha visszajön, visszajön, ha nem, nem. Ha szerinte azt a kisállatot (mókust, macskát, a szomszéd ölebét) le lehet vadászni, megteheti. (Ami azt illeti, falkatagként illene segítenünk is neki, nem csak nézni és helyeselni.) – Ha elfogadjuk a falkavezért, elfogadjuk a szabályait is.

Ha nem határozunk úgy, hogy falkavezérek leszünk, megszabjuk a szabályokat és elvárjuk azok betartását, ugyanakkor a kutyánk szabályai sem tetszenek, akkor a falkánk egy bizonytalan anarchiába süllyed, ahol senki sem tudja, mi a teendő, senki sem ismeri a szabályokat és azt sem tudja, ki hozza őket. Ez a mindennapos bizonytalanság pedig felőrli a mi lelkünket, a kutya lelkét, és szétzilálja a falkát, amit mi családnak és otthonnak hívunk.

Ha olyan falkában – családban – akarunk élni, ahol mindenki biztonságban van (testileg-lelkileg egyaránt), egyszerűen nem tehetünk mást, mint hogy magunkra vállaljuk a falkavezér szerepét, aki felelősen és odafigyelve gondoskodik mindenki szükségleteiről. És, ami azt illeti, a jó falkavezér nem él vissza a hatalmával: elválasztja a szigort az agressziótól, az elvárást a hatalmaskodástól, és nem vezeti rossz irányba a falkáját – nem sodorja veszélybe a falka tagjait csak azért, mert az “annyira mókás”.

Szerintetek milyen a jó falkavezér?

Sétálj, mint egy falkavezér! – 2. rész

A kutyasétáltatásról szóló cikkemet konkrét tippekkel folytatom, hogy segítsek elsajátítani a Cesar Millan-féle, falka-szellemű kutyasétáltatás technikáját…

20140719-184236-67356761.jpg

(… és te is lencsevégre kapott hírességnek érezhesd magad a kutyáddal az oldaladon – a fenti lesifotón Olivia Wilde, kedvesével az oldalán és babapocakjával maga előtt sétáltatja a kutyáját. :))

Tippek a kutyasétáltatáshoz:

  • Először magaddal tisztázd, hogy te vagy a falkavezér! Az, hogy merre mentek, mikor álltok meg, mikor indultok tovább, mit vizsgáltok meg és mit nem, kivel barátkoztok és ki mellett sétáltok el érdektelenül, nem demokrácia kérdése, hanem te döntöd el. Ne csak tudd, de érezd is át, hogy te vagy a falkavezér! Ha te nem érzed, a kutyád sem fogja érezni.
  • Jutalmazd meg a helyes viselkedést! (És csak azt.) Te határozod meg a séta ütemtervét. A kutyának nem kell minden percben szorosan melletted lennie (ez nyilvánvaló, ha a séta célja a szükségletek elvégzése is, de akkor is igaz, ha a séta célja csak a közös barangolás megélése), de ne a kutya döntse el, hogy mikor van a fegyelem és mikor a felfedezés ideje. Ha ügyesen, fegyelmezetten sétált, azt jutalmazd hosszú pórázzal (vagy szabadon engedéssel, ha alkalmas rá a terep és eléggé megbízol benne), a szaglászás és egyéb szabadidős tevékenységek engedélyezésével (khm, zacskó!). De ekkor se feledkezz el róla, hogy te vagy a főnök: ha úgy döntesz, itt az ideje tovább indulni, ahhoz nem kell kikérned a kutyád véleményét és megszerezni az egyetértését – csak jelezd, hogy indulás, és indulj.
  • Járj elöl! Egy fegyelmezetlen kutyát terepen rászoktatni a követésre nem lehetetlen, de nem egyszerű. Ezért nem árt gyakorolni, ahol csak lehet: kutyaiskolában, kutyafuttatóban, gyakorlóterepen (kertben, erdőben, stb.), otthon. Mi már bébi korától fogva minden egyes küszöbnél betartatjuk a szabályt: a falkavezér megy elöl. Ajtóknál (és ha időben elcsípjük a helytelen viselkedést, terepen is) jó módszer, ha a testeddel blokkolsz és belépsz a kutya útjába, mielőtt megelőzhetne. Ha séta közben eléd vág, és nem elég egy egyszerű, gyors figyelmeztetéssel (egy csettintéssel, mordulással vagy a póráz megrántásával) emlékeztetni a hibára, akkor irányt is változtathatsz, hogy ismét te kerülj a kutya elé.
  • Használd helyesen a pórázt és a nyakörvet! A póráz fő funkciója, hogy kommunikációs csatorna legyen a kutya és a gazdája között. A műanyag, csévés fogantyú és a zsinóros póráz nem közvetíti jól az üzeneteket, különösen, ha arra használod, hogy több méterre elengedd magadtól a kutyát. Használj hagyományos pórázt, minél rövidebbre fogva. A nyakörved tartsd minél magasabban a kutya nyakán, ne hagyd lecsúszni az izmos vállra, szügyre, mert így a kutya sokkal érzékenyebb a jelzésekre, nem kell erőszakosnak lenned, hanem elég finom jeleket adnod, hogy megértse, ha akarsz tőle valamit. Te se szorítsd görcsösen, mert azzal csak idegességet ragasztasz át a kutyára. A pórázt akkor használod helyesen, ha akár két laza ujjal is meg tudod tartani, akárcsak egy finom porcelán csésze fülét. Az ujjaid, a kezed, a csuklód, a karod, a vállad, és az egész tested, az, ahogy a pórázt tartod és a sétát vezeted, mind azt kell hogy mutassa és éreztesse: mindketten tudjuk, hogy én vagyok a főnök, és nem kell megküzdenem vagy megbirkóznom minden percben azért, hogy ezt tisztázzuk.
  • Ne veszekedj, csak korrigálj! Ne menj bele kötélhúzásba, se győzködésbe, rimánkodásba, birkózásba. Használhatod a pórázt, a hangodat, a lábadat, nagyobb kutyáknál, akiket hajlongás nélkül elérsz, a kezed érintését is, hogy jelzéseket adj, de azok legyenek gyorsak és határozottak: egy rántás, egy csettintés, egy dobbantás, egy bökés. Nem kell fájdalmasnak lennie, főleg nem haraggal telinek vagy hatalmaskodónak: ez semmivel sem több vagy rosszabb annál, mint mikor megbököd a sétapartnered könyökét, ha nem veszi észre a hátulról közeledő biciklist, vagy rászólsz, hogy “hé, erre!”, ha a rossz sarkon akar befordulni. Ez nem fizikai kontroll (nem az erőfölényről és a másik lebirkózásáról szól), hanem egy elmétől elméig terjedő, gyors, határozott, informatív üzenet – ezért nincs semmi köze az erőviszonyokhoz, és ezért lehet egy nagytestű, csupa izom kutyának is jó vezetője egy madárcsontú tízéves, miközben nap mint nap látom, ahogy felnőtt, erős férfiak nem birkóznak meg a feladattal, hogy egy pillekönnyű, tenyérnyi szőrmókot elrángassanak egy tűzcsap mellől.

Ha aggódsz, hogy a falka-szellemű nevelés és a falka-szellemű séta mennyire felel meg a kutyád igényeinek (hogy nem érzi-e elnyomottnak vagy túlfegyelmezettnek magát), emlékeztesd magad arra, hogy a legtöbb kutya (vagy farkas, vagy bármilyen falkában élő állat) még a természetben sem születik falkavezérnek. A többségük meg sem küzd az elsőségért, de még aki harcba is száll a vezető pozícióért, az is minden gond, aggály és hosszútávú lelki sérülés nélkül elfogadja, ha nem ő nyeri el a vezető helyet, és azután készséggel követi a falkavezérét. A falkákban a falka minden tagja teljes és boldog életet él, az is, aki nem vezet. Ezért nem kell aggódnod, ha elvitatod a kutyádtól a falkaelsőséget – sőt, sokkal valószínűbb, hogy ha nem vállalod magadra, akkor egy követőnek született kutyára pakolod rá a vezetés terhét, és állandó aggodalomra, feszültségre és idegeskedésre kárhoztatod. De mint mondtam, még a talpraesettebb, vezető szellemű kutyák is minden lelki sérülés nélkül elfogadják, ha a falkában akad valaki, aki náluk még alkalmasabb a vezetésre – és legyünk őszinték, egy világban, ahol te ismered a piros lámpa jelentését, te tudod, hol árulnak kutyatápot, és te tudod, melyik madzag alkalmas játékra és melyikben folyik áram, mindenképpen te vagy az alkalmasabb a vezetésre. Nemcsak jogod, de kötelességed is magadra vállalni ezt, hogy a kutyád – fizkailag és lelkileg is – biztonságban legyen, és boldog életet éljen.

Cesar Millan javaslatai szerint a séta nemcsak egy egészségügyi szükséglet, de egy remek alkalom is arra, hogy a falkán belüli pozíciókat kialakítsuk, megszilárdítsuk és folyamatosan fenntartsuk. Úgyhogy elő a pórázzal, irány a kert, a kutyafuttató vagy az erdő, és falka-létre fel!

5 tipp, hogyan csendesítsd le, ha túlpörgött

Nemrég egy újabb kutyus érkezett a falkánkba, így tovább emelkedett az egy főre jutó négylábúak száma (9 fő, 7 kutya – már majdnem minden kézre jut egy mancs, ami pacsit tud adni). Ráadásul a sportos és mozgékony sógorom egy hasonlóan sportos és mozgékony kutyát, egy kiskamasz border collie-t választott társul. Ezért az jutott eszembe, hogy megint hozzak néhány Cesar Millan jótanácsot – ezúttal a hiperaktivitásról.

20140515-185947.jpg

[Smart a kuckójában egy mozgalmas nap után. Forrás: http://instagram.com/p/n9kh31MQNR/]

Egyébként ahogy talán említettem már, Cesar Millan tippjeit nem csak kutyásoknak érdemes elolvasniuk, mert nagyon sok közülük jól alkalmazható “emberfalkákban” is – családban, irodában, óvodai csoportban, stb. –, vagy egyszerűen a saját életünkben, önmagunkkal szemben.

Hogyan csendesítsd le, ha túlpörgött?

  • Hagyd figyelmen kívül! A hiperaktív viselkedés sokszor figyelemvágyból ered, ha pedig válaszul megadjuk a várt figyelmet, akkor legközelebb is ugyanazzal a módszerrel fogja keresni. Ezért figyelemmel jutalmazni csak a nyugodt viselkedést érdemes, túlpörgött viselkedésre válaszul pedig próbáljuk ki a hármas aranyszabályt: nincs beszéd – nincs érintés – nincs szemkontaktus!
  • Adj neki feladatot! A hiperaktivitást ugyanúgy okozhatják a le nem kötött pszichikai és fizikai energiák. Ha azonban adunk egy olyan feladatot, amire koncentrálhat, lekötjük a szellemi kapacitást, ami enélkül izgatottan elkalandozna. Például adhatunk súlyokkal megrakott hátizsákot a kutyára, hogy a hordozásra figyeljen a kerítések, macskák és mókusok helyett. Húzó kutyák (például huskyk, berni pásztorok) mögé kiskocsival (akár utazó gyerekekkel) vagy görkorcsolyával is besorakozhatunk.
  • Mozogasd meg! Sétáljunk, fussunk, biciklizzünk vele, hogy elégessük a fölös energiákat, amiktől megszabadulva sokkal könnyebben elcsendesedhet, megpihenhet.
  • Vizsgáld meg önmagad! Környezetünk gyakran minket tükröz vissza. Különösen igaz ez a hangulatunkra roppantul érzékeny kutyákra és gyerekekre, de néhány felnőtt társunkra is. Ha hiperaktív viselkedéssel találkozunk, érdemes egy kicsit magunkba nézni, vajon nem a saját nyugtalanságunk, bizonytalanságunk, fel nem oldott feszültségünk visszhangjával találkozunk-e, és ha szükséges, magunkon kezdeni a probléma orvoslását.
  • Alkalmazz aromaterápiát! Az illóolajak jótékony hatása az emberre ismert, a kutyák szaglása pedig sokkal fejlettebb az emberénél, sőt a kutyák elsődleges érzékszerve az orr (nem pedig a szem, mint az emberek esetében). Érdemes állatorvossal konzultálni, hogy milyen illatok és milyen adagolási módszerek segíthetnek a kutyánkon, anélkül, hogy veszélyeztetnénk az egészségét.

(A cikk forrása: Cesar’s Way – How to Calm a Hyper Dog)

Ti hogyan kezelitek a hiperaktivitást? (Kutyásoknak, gyerekeseknek, előadóknak, csoportvezetőknek, stb. egyaránt ér jelentkezni!)

Ki a hibás valójában?

20131203-201530.jpg

Tudjátok, mennyire szeretem Cesar Millant (Diót is falkaszellemben neveljük), és a fenti idézet megtalált és elgondolkodtatott – de nem csak kutyanevelési szempontból.

“A 70-es években a dobermanokat hibáztatták. A 80-as években a német juhászokat. A 90-es években a rottweilereket. Most a pitbullokat. De mikor fogják hibáztatni az embereket? (Cesar Millan)

A bűnbak kidejezés, mint azt megtudtam egyszer, eredetileg szó szerint bakot jelentett. A zsidó törzsek körében volt szokás, hogy elővezettek egy kecskebakot, ráolvasták a törzs tagjainak összes bűnét, majd szélnek eresztették a pusztában, hogy magával vigye a bűnöket és így mindenki megszabaduljon tőlük.

Nemcsak a kutyanevelés terén, de minden téren hajlamosak vagyunk bűnbakokat keresni a problémáink letételére. Ez remekül megfelel arra, hogy időlegesen letegyük a minket nyomasztó dolgokat – a baj csak az, hogy újratermelődnek, amíg meg nem találjuk a gyökerüket. A kutyanevelés esetén – magát az embert.

Melyek azok a problémáid, amiket újra és újra rá kell rakni egy bakra és elengedni? És hol lehet a valódi gyökere?