Éhezők viadala könyvkritika #2 – Kell-e gyereket vállalni?

A Valentin-nap apropóján már megosztottam a véleményemet arról, hogy milyen üzenetet közvetít a Hunger Games könyvsorozat befejezése a szerelemről és a házasságról. Nemrég a kétrészes Mockingjay film első részét is megnéztük Petivel, ezért eszembe jutott az a félretett tervem, hogy egy másik témát is megvizsgáljak az Éhezők viadala végkifejletének fényében. Ez pedig nem más, mint a gyermekvállalás.

Azok, akik nem olvasták a könyveket, ne aggódjanak. A korábbi cikkemhez hasonlóan itt is előbb megosztom az általános gondolataimat, a spoilereket pedig csak a cikk további részére kattintva mondom el. 

Kell-e gyereket vállalni?

Idén volt a tizedik évfordulója, hogy együtt vagyunk Petivel, sőt, idén augusztusban már a házasságunk is a harmadik évébe lép. Egyben idén leszek harminc éves, és bár még jópár évem van, mielőtt visszavonhatatlan döntéseket kellene hoznom a gyermekvállalással kapcsolatban, már most is tapasztalom, hogy egyre nagyobb rajtam a nyomás szűkebb és tágabb környezetem részéről, hogy gyermeket vállaljak. Nagy általánosságban elmondhatom, hogy még annak is, aki csak néhány perce találkozott velem először, és egyáltalán semmit nem tud rólam, az életemről, a terveimről vagy az érzéseimről, egészen pontos elképzelése van arról, mihez kellene kezdenem szerinte az életemmel.

Bár borzasztó személyes ügy, de az emberek soha nem haboznak a gyermekvállalásról kérdezni, és ami azt illeti, soha nem kérdezik meg, tervezek-e egyáltalán gyermeket vállalni. A kérdés egyedül az, hogy mikor – és miért nem tettem még meg eddig, mégis mire várok még? Úgy tűnik, a társadalom nem hogy nem fogadja el, de elképzelni sem tudja azt, hogy létező épeszű opció lenne az, hogy egy nő ne akarjon gyermeket szülni. Sőt mi több: egyenesen bűn.

Az egyik legbántóbb vélemény, amit ezzel kapcsolatban kaptam, egy jóindulatúnak szánt kijelentés volt, amit egy kertipartin jegyzett meg mosolyogva, szinte mellékesen apukám egyik kollégája, ez volt: két ilyen egészséges, értelmes, jó gondolkodású fiatalnak kötelessége gyereket vállalnia, hogy javítsa a társadalmi átlagot. 

Ami az érdekes ebben, az az, hogy még soha senkivel nem találkoztam, aki azt mondta volna, hogy nem akart ő igazán gyereket, de ez nem akarat kérdése. Egy valamire való ember befizeti az adót, betartja a KRESZ-t, és gyereket nemz vagy szül, hiszen ez is afféle társadalmi kötelezettség. Hallottam már persze sokféle okot, amiért az emberek gyermeket vállaltak, attól kezdve, hogy támogatást kapjanak a lakáshitelhez, azon át, hogy örömet okozzanak egy súlyosan beteg nagyszülőnek, aki még szeretné megérni az unokája születését, egészen addig, hogy ki akarják cselezni a halált azzal, hogy egy részük továbbéljen akkor is, ha ők már nem lesznek. Van olyan, akit a legtisztább vágyakozás hajt, és van, akinek egyszerűen így alakul az élete. De egyáltalán nem ismerek olyat, aki társadalmi felelősségből vállalt volna gyereket.

Annál is inkább, mert bár ez egy hangzatos érv, valójában elég ingatag lábakon áll. Én úgy vélem, hogy ha a társadalmi felelősségtudat bármekkora részt is jelentene a gyermekvállalásról hozott döntésben a személyes motívumokkal szemben, akkor senki nem ragaszkodna hozzá, hogy szaporítsa az éhes szájakat egy túlnépesedett bolygón, amíg van egyetlen árva gyermek is, akinek otthont adhatna. Az ember azonban nem erre vágyik, ha gyermeket szeretne. Szeretné viszontlátni a halott édesanyja szemét, szeretné látni a saját alakját egy apró testben, amikor a saját teste már elmúlóban van, kötődést és közös élményeket szeretne az első szívdobbanástól. 

A gyermekvállalás roppant személyes ügy. Az ember önmagának szeretne gyermeket, nem a társadalomnak, és éppen ezért azon emberek közel száz százalékának az égvilágon semmi köze ehhez a döntéshez, akik olyan bátran próbálnak beleszólni a döntésbe. És a maradéknak sincs olyan sok. Egy nagyszülőt, egy dédszülőt szomorúan érinthet, ha megszakadni látja a családi vonalat, hogy az örökség, amit a gyermekeikben hagynak, nem száll tovább az unokáikra, dédunokáikra. De ez a döntés leginkább mégis azoknak a legszemélyesebb ügye, akiknek az életére a legtöbb hatással van: ez pedig az a nő és férfi, akik anya és apa lesznek – vagy nem lesznek anya és apa. 

Miután sem szülő, sem nagyszülő vagy reménybeli nagyszülő nem vagyok, annak a nőnek a nézőpontjából rágtam át már nagyon sokszor ezt a kérdéskört, aki még azelőtt a döntés előtt áll, hogy akar-e anya lenni vagy sem. Ez pedig, hogy őszinte legyek, egy rémítő kérdés. De miért is annyira az?

Az egyetlen végleges döntés

Gretchen Rubin írta a Boldogságterv című könyvében, amikor a szülői szerep és a boldogság kapcsolatáról elmélkedett, hogy mielőtt az első gyermeke megszületett volna,  legjobban a szülői lét véglegességétől félt. Attól, hogy míg bármikor választhat új pályát az ember, változtathat munkahelyet, bármikor új házba vagy új városba költözhet, sőt, bár az egyik legfájdalmasabb döntés, de egy házasságból is kiléphet és újat kezdhet, egy gyermekkel kapcsolatban azonban már nem lehet másképp dönteni. Ha egyszer szülővé válik, szülő is marad. A szülői lét olyasmi, ami mellett véglegesen kell dönteni.

És bár Gretchen Rubin anyaként nem tért ki erre, én azoban hozzátenném, hogy a gyermektelenség mellett dönteni is ugyanilyen végleges döntés. Sőt, még egy ördögi fordulat a kérdésben, hogy bár az élet többi dolgában akár hetven, nyolcvan vagy kilencven évesen is válthatunk irányt, addig a gyermekvállalásban – legalábbis nekünk, nőknek – egy elég határozott időkorláta van annak, amíg még önszántunkból meghozhatjuk ezt a döntést. 

A döntés véglegessége tehát már önmagában is elég rémítő, ha az ember egy kicsit belegondol, és egy kicsit is bizonytalan, hogy melyik utat válassza, hiszen bármelyik mellett teszi le a voksát, onnan már egy bizonyos pont után nincs lehetőség a megbánásra, felülvizsgálatra, változtatásra és újrakezdésre. 

Hogy milyen terhekkel, nehézségekkel, lemondásokkal, áldozatokkal, kihívásokkal jár az, ha az ember a gyermekvállalás mellett dönt, arról nem hiszem, hogy írnom kell, ahogy arról sem, milyen jutalmakkal, örömökkel jár ez az út. Mindenki tudja. Mindenkinek vannak olyan szülők a közelében, a saját szülei, a nagyszülei, a barátai szülei, vagy akik annyi idősek, mint én, a barátaik közt is bőven akad olyan, akik tudnak mesélni a szülői hivatás poklairól és gyönyörűségeiről. 

De mi a helyzet a másik úttal? Az sokkal trükkösebb. Sokkal kevesebb hiteles forrást találni, hiszen az emberek többsége szülő akar lenni, vagy egyszerűen az lesz. 

A gyermektelenséggel kapcsolatban az egyik legfelemelőbb értekezés, amivel találkoztam, Elizabeth Gilbert Hűség című tanulmánykötetében olvasható. A szintén gyermektelen Elizabeth Gilbert, aki a munkájának szenteli az életét, leírja, hogy bár a társadalom gyakran lenézi, önzőnek, másodrendűnek, hibásnak vagy hiányosnak bélyegzi a gyermektelen nőket, a “gyermektelen nagynénik”azonban, ahogy ő nevezi őket, egy nagyon fontos kötőszövete a társadalomnak, szűk családi és tágabb szinten is. Ők azok, akiket sem anyagilag, sem lelkileg nem köt le teljesen az, hogy a saját gyermekeiknek jelent és jövőt teremtsenek. Ők azok, akik ott vannak a család számára biztonsági hálóként, ha valamilyen tragédia történik, és ők azok, akik a helyi közösség, a társadalom vagy akár az egész emberiség szintjén el tudnak köteleződni olyan ügyek mellett anyagi, szellemi, lelki erőforrásaikkal, amiket a gyermekes szülők csak azokkal a forrásokkal tudnak támogatni, amit a saját gyermekeiktől spórolnak meg.

A társadalom szintjén tehát a gyermektelen nagynénik és nagybácsik legalább olyan fontos munkát végeznek, mint azok, akik gyermeket vállalnak, még ha jelentősen kisebb megbecsüléssel vagy támogatással teszik is. 

Ami az egyén szintjén igazán ijesztő ebben az útban, az az én meglátásom szerint az, hogy míg arra megszámlálhatatlanul sok – jobb vagy rosszabb – példát látunk, hogyan hagyhatunk örökséget a gyermekeinkben és az unokáinkban, hogy hogyan élhetünk tovább az emlékezetükben, addig nagyon kevés olyan emberrel van alkalmunk találkozni, akik úgy döntöttek, örökös nélkül hagynak örökséget, és azokban élnek tovább, akiket tanítanak, akiket inspirálnak, akiknek segítenek. Ez egy olyan életút, aminek arányaiban nagyon kevés képviselője van. Nem születnek hozzá tonnaszám a szakkönyvek, nem épülnek rá intézmények, nem beszélnek róla úton-útfélen. Amíg napestig tudnánk sorolni azokat a szülőket, akiket ismerünk, talán egy kezünk is elég hozzá, hogy megszámoljuk, hány ilyen emberrel beszéltünk. 

Ez a választás sokkal ritkább, és éppen ezért sokkal kevesebb a támogatás vagy a segítség hozzá, sokkal kevesebb a példa és az útjelző. Ezért ijesztőbb. Ezért nehezebb. Ezért van az, hogy aki nem tudatosan és meggyőződéssel teszi le a voksát, az nagyobb valószínűséggel a másik, az ismerősebb úton köt ki. 

Éppen ezért viszont úgy érzem, fontos lenne tudatosítani, hogy sem a társadalom, sem az egyén szintjén nem helyezhető egyik választás értéke a másik fölé egyszerűen azért, mert az egyik ismerős, a másik pedig ismeretlen, mielőtt még több fiatal nőbe, lányba sulykoljuk bele, hogy ha nincs jobb ötleted, akkor vállalj inkább gyereket, az a biztos, az a megszokott. 

És itt következnek a gondolataim az Éhezők viadala könyvsorozat befejezéséről.

Bővebben…

Éhezők viadala könyvkritika és az örök szerelem anatómiája

A Valentin-nap tiszteletére, és mivel ezt a hónapot egyébként is a házasságnak szenteltem a boldogságtervem keretében, egy rendhagyó könyvkritikával készültem, ami azóta motoszkál a fejemben, hogy januárban egy szusszra kiolvastam a Hunger Games – Éhezők viadala sorozatot. A cikk első felét mindenki nyugodtan olvashatja, de a “tovább” gombra csak az kattintson, akit nem zavar, ha a sorozat végkifejletét taglalom.

“Ne azért imádkozz, hogy az legyen a társad, akit szeretsz, hanem azért, hogy szeresd a társadat.” (Spencer W. Kimball)

A napokban olvastam egy cikket, aminek hatására hosszan elmélkedtem a boldogságról: hogy mi a boldogság és mi nem az, hogy mi az, amit csak összekeverünk vele. Összetévesztjük az örömöt a boldogsággal, holott a kettő közel sem ugyanaz. Az öröm a boldogság építőköve, de önmagában csak egy pillanatnyi érzés, és ha nem dolgozunk meg azért, hogy ezt az örömöt megtartsuk, megéljük, újra és újra megteremtsük, akkor önmagában még nem tesz minket boldoggá.

A boldogság tehát egy hosszabb távú projekt: döntések, odafigyelés és munka eredménye. A boldogság: építkezés. – És a szeretet is az. A vonzalom, a szenvedély, az egymásban lelt öröm mind pillanatnyi érzések, építőkövek, de folyamatosan oda kell figyelnünk és meg kell dolgoznunk azért, hogy ezekből az építőkövekből felépítsük a szeretetet, a szerelmet.

Vonzalmat, szenvedélyt sokan ébreszthetnek bennünk, de elköteleződni olyasvalaki mellett érdemes, akivel hosszú távú (élethosszig tartó) szövetséget tudunk kötni arra, hogy együtt végezzük azt az építőmunkát, amelynek során folyamatos összefogásban dolgozunk azon, hogy a szerelem, a szeretet köztünk fennmaradjon és mindig megújuljon. Ezért is fontosabb arra törekednünk, arra figyelnünk, hogy hosszú távon szeretni tudjuk a társunkat, ahhoz kérni útmutatást, erőt, ihletet, hogy a szeretet építőmunkáját el tudjuk végezni, mint arra vágyni, hogy egy pillanatnyi szenvedélyt varázsütésre örök életűvé tudjunk tenni.

Most pedig, hogy ezt a gondolatmenetet megosztottam veletek, el is érkeztünk az Éhezők viadalához. Nem szokásom egy könyvet sem túl kritikus, túl elemző szemmel olvasni, mivel viszont az Éhezők viadala egy ifjúsági történet, és a disztópikus világ problémáin túl olyan nagyon is aktuális és korosztály-specifikus kérdésekkel foglalkozik, mint a valóságshow-kból felörő celebek élete vagy a kamaszkori szerelem, párválasztás, a szokásosnál egy kicsit élesebb szemmel figyeltem, milyen üzenetet közvetít a könyvsorozat befejezése ezekben a témákban.

Bővebben…

Merítés és mormon péntek – Hány felesége van egy mormonnak?

A Merítés augusztusi számába is bekerültem a Molyon! Ezúttal a vallásos rovatba válogattak be, méghozzá egy vitaindító kérdéssel és egy optimista Biblia-idézettel.

Érdekes, hogy amikor a rovat szerkesztője még a megjelenés előtt írta, hogy két tartalmamat is beválogatta, azt hittem, az a könyvkritikám (vagy mondjuk inkább úgy, hogy fülszövegkritikám) is ezek között van, amit a mormon egyházzal kapcsolatban írtam. Erről viszont eszembe jutott, hogy ejtsünk pár szót itt a mormon péntek rovatban a mormon életformát övező félreértésekről.

Amikor először meséltem a barátaimnak arról, hogy mennyire tetszik az ingyenes angolórákat tartó mormon fiúk pozitív kisugárzása, az egyik csípős megjegyzés, amit válaszul kaptam, ez volt: persze, hogy pozitívak – nyaralnak itt pár évet, aztán várja őket otthon a hat feleségük!

Nem csoda, hogy a mormonokról az ember első gondolata a többnejűség, hiszen a mormon egyház története így kezdődött. Azonban a 19. század végén (politikai okokból, hogy Utah is felvételt nyerhessen az Egyesült Államok soraiba), megszületett a többnejűség gyakorlatát tiltó egyházi határozat, amit az egyházon belüli forrongások és leszakadások követtek. Ma is vannak többnejűséget gyakorló mormon felekezetek, ahogy a kereszténységnek is vannak oldalhajtásai, amik elsodródtak az anyaszentegyháztól, de a hivatalos mormon egyházban (Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházában) már csak annyira gyakorlat a többnejűség, mint a mai katolikusok életében a boszorkányégetés.

Aki kíváncsi arra, milyen egy mai mormon élete az egyházban, az a szektákról szóló filmek és regények helyett lapozza fel inkább valamelyik mormon mami blogot (Naomi Davist és Stephanie Nielsont már többször ajánlottam itt a blogon, de a MormonBlogs.org-on böngészhettek más mormon bloggerek oldalai és tematikusan válogatott cikkei között is).

Zárásul pedig elhozom ide a kritikámat, ha már a Merítésbe mégsem került bele.

Carolyn Jessop – Laura Palmer: Menekülés című könyvét A Mormon Könyvéhez címkék alapján kapcsolódó könyvként találtam meg, és akaratlanul is rákattintottam, beleolvastam a fülszövegbe és az értékelésekbe.

A fülszövegben Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza szerepel, és a borítóra is az egyház ikonikus Salt Lake templomának képét szerkesztették. Ezen azért botránkoztam meg, mert a könyv a fülszöveg szerint egy napjainkban játszódó dokumentumregény, egy asszony igaz története, aki a poligámiából menekült el a gyermekeivel – márpedig az egyházban az 1800-as évek vége óta tiltott egyebek közt a poligámia is, emellett pedig még a keresztény források is elismerik, hogy a (hivatalos egyházhoz, nem pedig a leszakadt felekezetekhez) tartozó mormonok példás keresztényi életet élnek, még ha arról folyhat is a vita, hogy teológiai szempontból keresztények-e vagy sem.

Úgyhogy megnéztem az eredeti borítót és fülszöveget (Carolyn Jessop – Laura Palmer: Escape), szintén itt a Molyon, ami már rögtön mást mutat: Fundamentalist Church of Jesus Christ of Latter-Day Saints, azaz az Utolsó Napok Szentjeinek Fundamentalista Jézus Krisztus Egyháza szerepel benne, ami száz éve vált ki az egyházból, és a hasonló névválasztás ellenére az évtizedek elég messze sodorták őket egymástól – nagyjából mint Gizikét a gőzekétől…

A könyvet ugyan nem olvastam, de a borítóválasztás alapján tartok tőle, hogy nem egy egyszavas elgépelésről van szó a fülszövegben, hanem egy durva koncepcionális hibáról a magyar fordításban… Csak hát ez azért olyan, mint egy szakadár világvége szektáról szóló könyvre rányomtatni a pápa arcképét és úgy eladni, mint egy menekülés történetét a katolikus egyház fogságából… Csorbítja kicsit a hitelességet.

Hogyan kritizálj? – A kritika-szendvics

Már írtam arról, hogy egy szakmai továbbképzésen megtanultam egy egyszerű de hatékony módját annak, hogy hogyan mondjunk nemet. A Facebookon egyébként kaptam egy aranyos hozzászólást a cikk címére. – Hogyan mondjunk hatékonyan nemet? – Határozottan.

Nos, valóban, a kérdés leginkább az, hogy hogyan mondjunk hatékonyan és konstruktívan nemet.

Arra a kérdésre, hogy hogyan kritizáljunk, szintén lehetne a válasz egyszavas: őszintén. Ennél kicsit bonyolultabb – de nem sokkal – az, ha úgy szeretnénk hatékony kritikát adni, hogy ne bántsuk meg a másikat, ne érezze támadásnak az észrevételünket, és ezzel egyébként növeljük az esélyét annak, hogy az építő kritikánkat megfogadják. (Ha a kritikád nem építő jellegű, hanem öncélú, mert szereted nézni, ahogy egy negatív megjegyzésed célba ér, húsba vág és fájdalmat okoz, akkor is tudok egy egyszerű módszert javasolni: tartsd csukva a szádat.)

A hatékony, építő jellegű kritika megfogalmazásának módszere is három egyszerű lépésből áll, és kritika-szendvicsnek is nevezik:

  1. Pozitívummal indíts
  2. Mondd el a negatívumot
  3. Pozitívummal zárd le

A kritika megfogalmazásakor is érvényes az én-üzenetek elve és az, amit az elutasításnál tanultunk, tehát az, hogy a kritikát személyeskedés nélkül adjuk át.

Egy példa egy te-üzenettel súlyosbított kritikára: Pocsék szakács vagy.

Egy példa az én-üzenettel csiszolt változatra: Nekem nem ízlett a hús.

Egy példa a kritika-szendviccsel átadott üzenetre: Csodálatos volt ez a terítés! A hús nekem nem ízlett, de a desszert nagyon finom volt, elkérhetem a recepted?

Ugye, hogy nem ördöngősség? De ezeknek az apró praktikáknak az elsajátítása nagyon sokat lendíthet az ember és ember közötti kommunikáción, és nemcsak a felesleges érzelmi sérülés megelőzésében segítenek, de azon is, hogyan adjuk át hatékonyabban az üzeneteinket.