Könyvajánló: Távoli tűz – Book review: Distant Fire

Ismeritek az érzést, amikor egy dal úgy összeforr egy történettel, hogy már nem tudjátok nem együtt kezelni a kettőt? Nos, így vagyok én. Ha meghallom a Beatlestől a Here Comes the Sun első akkordjait, elmosolyodok, és megjelenik a szemem előtt Avana tengerpartja. Aki nem tudja, miről beszélek, annak mindjárt elmagyarázom.


[PLEASE SCROLL DOWN for the English version, and you can also read my “Welcome and sorry for my English” post here.]


A nyáron az egyik munkatársammal a könyvekről beszélgettünk. Akkor épp Lemtől Az Úr hangját olvastam, de szóbakerült a Felhőatlasz és a Csodaidők is, hiszen a téma a “sci-fik, amik nem annyira sci-fik” volt, és ezt az ajánlást kaptam tőle: ha még nem olvastam Zsoldos Péter Távoli tűz c. regényét, feltétlen olvassam el, mert szeretni fogom.

Mindkét kérdésben igaza volt: valóban olyan történet ez, amit olvasva az első néhány oldal után elfeledkezik az ember, hogy tudományos fantasztikus könyvet és nem egy történelmi regényt tart a kezében – és szerettem… mit szerettem, imádtam!


A könyv egy trilógia középső kötete, de hallgattam a munkatársam ajánlására és itt kezdtem az olvasást. De csak annyiban éreztem, hogy egy történet közepébe csöppentem, hogy azonnal magával ragadott az áramlat, hiányt vagy hátrányt viszont nem jelentett, hogy nem olvastam az előzménykötetet.

A történet Gregor Man űrhajós naplója, aki egy küldetés után nem tarthat hazatérő társaival, hanem a felderített bolygó egy bronzkori társadalmában ragad. Feljegyzéseibr egyszerre személyes hangnemben és történelmi hűséggel igyekszik megörökíteni azokat az évtizedeket, amiket a tengerparti városállam élén tölt, aminek népe istenkirályként maga fölé emelte. Gregor Man, az “isteni úr” pedig igyekszik minden erejével és tudásával új népét szolgálni, felvirágoztatni új otthonát, és az évezredekkel előbbre járó földi tudás, szellemiség és erkölcs segítségével nemcsak jobbá tenni Avana népének életét, de a gondolkodásukat és a maga képére formálni.

Bármennyire is szeretem a Beatles zenéjét, azt hiszem, elsősorban nem az ő érdemük az, hogy néhány pillanat elég, hogy olyan élő módon kinyíljon előttem Avana képe, a két öböl, a halászok bárkái, a kézművesek utcái, a templomok, az emberek arca, hangja, mozdulatai, mintha én is ott jártam volna. Valóban egy olyan történet ez, ami sosem ismert, új világokba repít, egyszerre a jövőbe és a távoli múltba. (És nem is tudom, mikor voltam utoljára olyan szerelmes egy fiktív személybe, mint Zsoldos Péter Inimmájába. :))

Akár a tudományos fantasztikum, akár a történelmi mese iránt érdeklődtök, mindenképpen nagyon jó szívvel ajánlom ezt a kötetet.

Distant Fire – the most amazing not-so-science fiction

Do you know that feeling when a song and a story get so connected in your brain that you couldn’t even imagine them without each other anymore? I feel the same when I hear the first few accords of Here Comes the Sun by The Beatles, and I instantly think of the beach of Avana. But where is Avana? I’ll let you know soon.

When I was reading His Master’s Voice by Stanislaw Lem this summer and mentioned that it’s a science fiction, but not really (the book itself admints that it’s more a “philosophy fiction” than a science fiction), one of my coworkers said: if you want to read a good sci-fi where you forget after a few pages that you’re reading a sci-fi, sure check Távoli tűz (Distant Fire) by Péter Zsoldos, you gonna like it.

And he was right: I felt more like reading a historical novel than a science fiction – and I didn’t just like it, I loved it.

The story is the memoir of an astronaut named Gregor Man (who totally could be pictured by Matt Damon if you ask me). He and his crew visit and Earth-like planet that’s on an earlier stage of social evolution, but he gets injured and cannot travel home with the others. So he stays at one of the bronze-age city-states, and becomes their leader with the title of the god-king from the stars.

Mixing personal view and historical perspective, the narrator, Gregor is giving us the chronicle of his decades as the king of Avana. But – just as in the Foundation by Isaac Asimov – he isn’t really the hero of the story: Avana and its people are. They are who come to life on the pages, they are the ones who win our hearts and soon become like old friends.

I started with that Beatles song, but I think it’s not the music tho – it’s this amazingly written novel that makes me travel in space and time (forth and back in time at once), and without closing my eyes, I’m right there in Avana, I see the coast, see the craftmens streets, see the faces of the people and hear their voices. (And I have to admit, I can’t recall the last time I was so in love with a fictional character, as the “fierce war-lord” Inimma stole my heart here. :))

My only heartache is that this Hungarian masterpiece has no English translation so I can share only my enthusiasm with you but cannot recommend the book itself. But maybe you can recall and share something similar with me? Any recommendations on a “not-so-science fiction”?

Félbemaradt könyvsorozatok – Olvasmányajánló önmagamnak (is)

Múlt hónapban arról írtam, hogy hosszú évek után végére jártam egy régi “tartozásomnak”, és elolvastam Isaac Asimov Alapítvány-sorozatát. Most pedig, hogy a Trónok harca sorozat nemrég befejeződött friss évada ismét meghozta hozzá a kedvem, egy másik félbemaradt könyvsorozatom, A tűz és jég dala is ismét a kezembe került.

Ennek apropóján szeretnék bemutatni nektek néhány hasonló “tartozást” – azokat a könyvsorozatokat, amiknek az olvasásával félbemaradtam az évek során, de szeretném velük újra felvenni a fonalat, hiszen nem elégedetlenség vagy panasz miatt hagytam félbe az olvasásukat, így tulajdonképpen magamnak, és magammal együtt nektek is ajánlom őket.

könyvsorozatok-600

Raana Raas (Görgey Etelka): Csodaidők / Időcsodák

Ez a szívet szorongató családi történet a jövőben játszódik, de inkább társadalmi dráma, mint sci-fi. A Csodaidők sorozat egy faji-vallási előitéletektől terhes időben kirobbant háború során szétszakadt család történetét mutatja be, míg az Időcsodák a Csodaidők alternatív univerzuma, “mi lett volna, ha…?” története a szerző tollából.

Stephen King: A Setét Torony

Stephen King ebben a sorozatban a fantasy műfajban próbálja ki magát, de a sorozat hangulatát és stílusát tekintve hű marad önmagához, sok szálon futó, szövevényes, sötét történetet ismerhetünk meg, amelyben a tengelyükből kimozdult különböző világok utazói próbálják megtalálni a rejtélyes Setét Toronyot, hogy helyreállítsák a világok egyensúlyát és megakadályozzák a pusztulást.

George R.R. Martin: A tűz és jég dala

És végül persze itt van George R.R. Martin népszerű történelmi fantasy sorozata, ami a kis emberek küzdelmeitől a királyságok háborúin át az emberek egész birodalmát fenyegető misztikus erők ébredéséig nagyszabású és mégis emberarcú és olvasmányos eposzban mondja el a történetét.

Ezzel az utóbbi sorozattal egyébként nemcsak én maradtam félbe: az író is várat még magára az utolsó kötet(ek) megírásával.

A KonMari módszer – Első rész: az elmélet

Marie Kondo: Rend a lelke mindennek c. könyvének borítója “varázslatos japán módszer”-ként mutatja be a KonMari néven is ismert rendrakási módszert. Ahogy az olvasók értékeléseit böngésztem, gyakran visszatért az a vélemény, hogy sokminden van a könyvben, ami csak Japánban működik. Ezzel egyáltalán nem értek egyet: semmi olyat nem olvastam benne, amihez japánnak kellene lenni – annál többet viszont, ami gyökeres szemléletváltásra hív, és számomra ezek voltak a legfontosabb üzenetei a könyvnek.

A KonMari módszer

Mi benne a varázslat?

A könyvben leginkább a szemlélete fogott meg. A KonMari módszer alapja, hogy keress érzelmi kapcsolatot a tárgyaiddal – az összessel, az utolsó gemkapocsig, amit a fiók sarkában találsz –, vedd őket a kezedbe egyenként, és tedd fel magadnak a kérdést: ez örömet okoz? Ezután pedig, legyen szó ruhákról, könyvekről vagy konyhai eszközökről, következetesen és kitartóan ismételd ezt mindaddig, amíg az otthonodban már csak olyan holmik vesznek körül, amik örömmel töltenek el.

Nem tudom, emlékeztek-e még rá, amikor – anélkül, hogy bármit tudtam volna a KonMari módszerről – ugyanezt tettem meg a könyvespolcommal. Így bár a könyv olvasása óta egyelőre csak a zoknijaimat selejteztem ki és rendeztem, erős kapcsolatot éreztem a módszerrel, hiszen egyszer már én is végigéltem, nemcsak fizkailag, de lelkileg is.

Amikor a könyveimet rendeztem, úgy fogalmaztam meg a népirtási alapelvemet, hogy a könyvespolcom “legyen szép és vállalható” – de valójában ez a kérdés állt mögötte: örömet okoznak-e nekem ezek a könyvek (hiszen akkor vállalom őket szívesen), és ha nem, megtartsam-e őket a múltba való kapaszkodás, a másokkal (például a könyvmoly édesanyámmal) szemben érzett bűntudat, esetleg a jövőtől való félelem (de mi lesz, ha kidobok valamit, amit később mégis el szeretnék olvasni, és talán akkor derül ki, hogy nehezen beszerezhető?) vagy épp a külső megítélés miatti aggodalom (mit fognak gondolni rólam, ha csak egy maréknyi könyvet tartok itthon?) miatt.

Másfél év telt el azóta és egy költözésen is túlvagyunk, így most már biztonságos távolságból mondhatom: a legjobb döntés volt így megritkítani a könyvespolcomat. Igaz, hogy most töredékannyi könyvem van, de egy sem szorul hátsó sorokba, egy sem bujkál, egy sem veszik el a tömegben, hanem bármelyiken akad meg a szemem, mosolyt csal az arcomra.

Korábban sok olyan könyvem volt, amikről nem is igazán tudtam, hogyan kerültek hozzám, a tartalmuk sem érdekelt, egyszerűen azért tartottam meg őket, mert hát… könyvtől nem válunk meg, nem igaz? Azok a könyvek, amiket szerettem, gyakran nyomorogtak a bűntudatból vagy megszokásból megtartott lomok közt. Most a könyvespolcomra nézve csak olyan könyveket látok sorakozni, amik elmondhatják magukról (és rólam), hogy szeretem őket. A többiek pedig a helyi könyvtár polcaira kerültek, és ki tudja, azóta hány embernek tettek jó szolgálatot?

Mi tehát a varázslat, mi az, amiért a KonMari módszert nem is elsősorban rendrakó stratégiaként, de szemléletformáló gyakorlatként mindenképp tudom ajánlani?

  • Lassíts és figyelj! – A módszert azt írja elő, hogy minden egyes holmidat egyenként vedd kézbe és figyelj az érzéseidre vele kapcsolatban. Ez megköveteli, hogy kiszakadj a megszokott mókuskerékből, a kapkodásból, a racionalizálásból, és a figyelmedet, minden fizikai érzékedet, az elmédet és a lelkedet is időben és térben koncentráld. Ez egy remek mindfulness gyakorlat, jelen pillanat gyakorlat, és minden megvan benne, ami flow élményhez vezet.
  • Megérdemled, hogy boldog légy! – Bár nem feltétlen vagyunk tudatában, ha a holmijainkról van szó, gyakran vezérel minket a másokkal szemben érzett bűntudat vagy megfelelési vágy, esetleg saját félelmeink a jövőtől vagy görcsös kapaszkodásunk a múltba. Ha a rendrakás közben elengedjük azokat a szempontokat, hogy “jó, jó, két éve nem volt rajtam ez a nadrág, be sem tudom gombolni és a színét is utálom, de ha ezt is kidobom, már csak három nadrágom marad” (= a jövőtől való “nem lesz mit felvennem” félelem), vagy “ki sem bontottam a dobozból és soha az életben nem fogom használni, de hát hogyan dobhatnék ki egy teljesen új tányérkészletet” (= a bűntudat és a félelem, hogy pazarlónak bélyegeznek), stb., és egyetlen vezérlőelvre hagyatkozunk, hogy mi okoz NEKÜNK örömet MOST, az nemcsak a lomtalanításnak ad lendületet és nemcsak az otthonunkat tölti meg olyan dolgokkal, amiket szeretünk (anélkül, hogy bármit is vásárolnánk), de nagyon fontos önismereti gyakorlatként is működik, aminek során következetesen, újra és újra, egészen pontosan annyi alkalommal, ahány darab holmi van az otthonunkban, gyakorlnunk kell a múlt és a jövő elengedését, és az önmagunk iránt tanúsított szeretetet. Minden alkalommal meg kell hozni a döntést: megérdemlem, hogy boldog legyek, megéredemlem, hogy azalpján hozzak döntést, hogy mi okoz nekem örömet.
  • Teremts kapcsolatot! – Talán azért írják olyan sokan, hogy ehhez a módszerhez japánnak kell lenni, mert sokszor visszatérő eleme az animista megközelítés, amikor Marie Kondo a tárgyakat, holmikat, az otthonokat lélekkel ruházza fel és arra szólít fel, hogy beszélgessünk velük. Nos, nem mondhatnám, hogy hiszek benne, hogy a zoknijaimnak lelke volna vagy hogy a házam másképp viselkedik, ha megköszönöm neki, hogy tetőt ad a fejem fölé. Abban viszont igen, hogy az ilyen gyakorlatok megváltoztathatják a kapcsolatunkat a környezetünkkel. Nemcsak emberekre, de dolgokra is igaz, hogy ha néha megállunk egy kicsit hálát adni – köszönetet mondani –, megváltozik velük a kapcsolatunk, sokkal hajlamosabbá válunk meglátni bennük a jót, nem vesszük már olyan természetesnek, hogy vannak, hanem éberré válunk rá, hogy milyen jó, hogy velünk vannak. Ha nekik nem is, nekünk feltétlen jót tesz, ha kifejezzük feléjük a hálánkat. És hogy japánnak kell-e lenni ahhoz, hogy szertartásosan üdvözöljünk egy zoknit vagy egy nappalit? Nem, nem hiszem. A nyugati kultúrában is úgy születik minden gyerek, hogy bír a gyermeki animizmus képességével – azaz hisz benne, hogy a dogoknak lelkük van. Nem kell valami roppant idegen dolgot elsajátítanunk – csak a gyermeki lelkünkhöz kell egy kicsit visszanyúlni.

Mi benne az ámítás?

Bár a KonMari módszer engem is teljesen elvarázsolt, azért több gyenge pontot is felfedeztem a könyvben, amik zavartak.

Ezek közül a legfájóbb az volt, hogy többször rajtakaptam azon, hogy csúsztat. A könyv nagyon határozottan igyekezett elhatárolni magát azoktól a módszerektől – mint például a FlyLady módszer –, amik a rendrakást rutinként kezelik, és sokszor és kitartóan hangsúlyozta, hogy a KonMari módszerrel nincs szükség rutinokra, csak egyetlen nagy lendületre, amivel végigsöpörve az otthonunkon örökre száműzhetjük a rendetlenséget a környezetünkből.

Azonban gyakran összemossa a rendrakás és a takarítás fogalmait – ez utóbbira nyilvánvalóan szükség van a rend szintentartásához, hiszen ha mást, nem, a mindennapi életünk nyomait rendbe kell szednünk. A lomtalanítás is örök feladat marad, hiszen ahogy egyszer meg kell válnunk olyan dolgoktól, amik valaha talán fontosak voltak, de már többé nem azok, úgy később is keletkezhetnek felesleges dolgok a mostani fontos holmikból.

De a legfájóbb csúsztatása talán az volt, amikor ráakadtam egy elejtett félmondatra, ami megjegyzi, hogy egy efféle gyors és lendületes rendrakás legalább fél évig tart. Talán az én fogalmaim különböznek, de úgy érzem, hogy ha valami legalább fél évet átfog az életemből, ahhoz jól jönne egy ütemterv, pár ütemezési tipp, és ami azt illeti, valamilyen szinten rutin is lesz az életemben (talán napi, heti vagy havi rutin? – erre nem kaptam választ a könyvből), ha nem is örökre, de fél-egy éven át.

Jólesett volna, ha ahelyett, hogy a rutinokra épülő technikáktól való látványos elhatárolódás és a “csak most, csak egyszer” hangsúlyozása helyett bővebben kitért volna azokra a tippekre és tapasztalatokra, hogy milyen ütemben, mekkora időszeletekben, milyen gyakorisággal érdemes tervezni egy ilyen átfogó, nagy lomtalanítást – még ha ezzel le is rombolja a “gyors, lendületes, egyszeri” rendrakás látványképét.

További sokat támadott hozzáállása az, hogy mindent, amire már nincs szükség, ami már nem okoz örömet, szemétként kezel. Büszkén hozza a statisztikákat arról, hogy az ügyfelei hány szemeteszsáknyi holmit dobtak ki, miközben az adakozásról szó sem esik. A könyvektől való megválásra a javaslata, hogy ha csak néhány oldal, néhány kedves idézet vagy megkapó gondolat miatt ragaszkodunk az adott könyvhöz, egyszerűen tépjük ki az adott lapokat, és aztán dobjuk ki a könyvet.

Amikor megváltam a könyveim nagyrészétől, jólesett a gondolat, hogy míg nálam csak porfogónak szolgálnak és a bűntudatomat, diszkomfortérzetemet táplálják, a könyvtárban esetleg hasznára lehetnek valakinek. Természetesen nem tudunk minden lyukas zokninak és csorba nyelű villának második esélyt adni, de a köszönettel és hálával való elengedés számomra magába foglalja, hogy amelyik tárgynak lehet – különös tekintettel a könyvekre, ruhákra, játékokra –, biztosítsunk további hasznos életet.

Mi benne a hasznos tipp?

Sokat beszéltem a mögötte álló szemléletről, hiszen szerintem ez a KonMari módszer legnagyobb ütőkártyája, de emellett sok hasznos tipp is akad a könyvben, aminek hasznát vesszük a rendrakáskor.

Azonban attól tartok, ez a cikk már így is túl hosszúra nyúlt, így a KonMari módszer gyakorlati oldalára majd egy következő alkalommal térek vissza. 🙂

Andy Weir: A marsi

 

Ahogy a januári emlékeim közt láthattátok, nemrég megnéztem Andy Weir: A marsi c. könyve alapján készült filmet (kétszer) – de ami azt illeti, a könyvet is olvastam előtte. Most pedig eljött az ideje, hogy ajánljam is – mindkettőt.

A tinikorom kedvenc regényei alapján már sejthettétek, hogy engem egy jó sci-fivel nem nehéz megvenni.

image

“Hat nappal ezelőtt Mark Watney az elsők között érkezett a Marsra. Most úgy fest, hogy ő lesz az első ember, aki ott is hal meg.

Miután csaknem végez vele egy porvihar, ami evakuációra kényszeríti az őt halottnak gondoló társait, Mark teljesen egyedül a Marson ragad. Még arra is képtelen, hogy üzenetet küldjön a Földre, és tudassa a világgal, hogy életben van – de még ha üzenhetne is, a készletei elfogynának, mielőtt egy mentőakció a segítségére siethetne.

Bár valószínűleg úgysem lesz ideje éhen halni. Sokkal valószínűbb, hogy még azelőtt vesztét okozzák a sérült berendezések, a könyörtelen környezet vagy egyszerűen csak a jó öreg „emberi tényező”.

De Mark nem hajlandó feladni. Találékonyságát, mérnöki képességeit, és az élethez való hajthatatlan, makacs ragaszkodását latba vetve, rendíthetetlenül állja a sarat a látszólag leküzdhetetlen akadályok sorozatával szemben. Vajon elegendőnek bizonyul-e leleményessége a lehetetlen véghezviteléhez?” (Forrás: Moly.hu)

A marsi története izgalmas, feszültséggel és fordulatokkal teli, de ami igazán elragadó benne, az a stílusa. A könyv nagyobbik részében Mark Watney űrhajós naplóbejegyzésein és rögzített beszélgetesein keresztül ismerjük meg a történéseket, Mark pedig… nem tudok mást mondani, hatalmas arc. Fergeteges, a helyzete fölötti végtelenül ironikus humorral kommentálja végig az eseményeket, egyik katasztrofális helyzetet, lélekőrlő nehézséget, életmentő barkácsötletet a másik után. Ezáltal a könyv ezt a nagyon is súlyos témát mindvégig szórakoztatóan mutatja be, anélkül azonban, hogy elviccelné vagy elvenné a komolyságát.

A film is (amit képtelen vagyok Mentőexpedíciónak hívni, úgyhogy úton-útfélen rajta fogtok kapni, hogy A marsi néven emlegetem) hű maradt a könyv hangulatához. Amit pedig még kifejezetten érdekesnek tartottam, azok a filmhez készült kis teaser-ek, amik nem is a filmbe akartak bepillantást nyújtani, hanem általuk úgy érezhetjük, mintha valóban egy űrprogram részesei lennénk.

Hiszen nem pont ugyanez történne, ha az igen-igen közeli jövőben az űrhajósaink elindulnának a Marsra? Tudományos ismertető műsorok szólnának arról, hogyan működik a küldetés, az űrhajósokkal reklámokat forgatnának, a kilövést élő twitter hírfolyam követné… és ha az űrben rekedne egy űrhajós, hashtag kampány indulna érte, hogy hazahozzák.

A marsi ugyan nem fogja megváltani a világot mély filozófiával vagy világrengető mondandóval, de aki szereti a sci-fit, és egy lendületes, izgalmas, szórakoztató élményt keres, annak A marsit – a filmet és a könyvet – egyaránt jó szívvel ajánlom!

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – Tinikorom kedvenc regényei, avagy induljon a retró sci-fi maraton!

A VKP rovaton belül már többször is foglalkoztunk a könyvekkel – volt már szó a kedvenc regény(ek)ről és a kedvenc gyerekkori könyv(ek)ről. Ezúttal pedig a tinikori kedvenc könyvek kerültek terítékre.


Mi ez? A {Vigyázz! Kész! Posztolj!} egy kéthetente jelentkező blogger kihívás, ahol a résztvevők előre meghatározott, egészen a cikkek megjelenéséig titkos témákról írnak blogjukban. Ha csatlakoznál vagy érdekel a kihívás részletes szabályzata, keresd fel a VKP kihívás összefogó bejegyzését. A többi résztvevő írása az inlinkz gyűjtemény gombjára kattintva érhető el. A kihívásra írt korábbi cikkeimet a vkp címke alatt találhatjátok meg.


Mit mondhatnék? Világ életemben sci-fi nörd voltam, és anyukám lenyűgöző házi könyvtárának retró tudományos-fantasztikum részlege bőven ellátott olvasnivalóval.

Itt a top 5 könyv, amikre még mindig izgalommal gondolok vissza tinikori olvasmányaim közül. Tinikoromban sokszor újraolvastam őket – milyen érdekes lenne ismét elővenni őket most!

Fehér Klára: Oxygénia

A sokoldalú, kitűnő írónő újból fantasztikus regénnyel jelentkezik. A régóta várt Fehér-sci-fi-ben egy földi űrhajótörött egy távoli bolygóra, Oxygéniába kerül, ahol megdöbbenve figyeli az oxigénhiányos környezetben dolgozó-sínylődő „ormányosok” lélektelen életét. Egy különös fiatalembertől megtudja, hogy az egykor virágzó növényi élet az elődök könnyelműsége folytán a környezetszennyezés hatására kipusztult. A súlyosbodó helyzetet egy érdekcsoport a maga hasznára fordította, s azóta uralkodik a sanyarú sorsú bolygólakók milliárdjain. A földi ember eljut az elenyésző számú uralkodó osztály pazar pompával felépített és berendezett városába is – és a bolygó titkainak megismerése után nemcsak saját szabadulását készítheti elő, hanem az elnyomott bolygólakók felszabadulását is. A feszült izgalmakba, meglepő fordulatokban bővelkedő sci-fi figyelmeztető kiáltás az emberiséghez a környezetszennyezés ellen: ne engedjük Oxygénia sorsára jutni a Földet!


(Forrás: moly.hu)

Stanislaw Lem: Csillagnapló

Ijon Tichy, a Csillagnapló lejegyzője talán a legkedvesebb állandó hőse Lemnek. Münchausen báró és Gulliver rokona ő. De mindegyiktől megkülönbözteti őt lényének egészen sajátos bája.

A Naplóban Tichy fejezentenként egy-egy űrutazását meséli el. A kalandok színhelye egy mesés Világegyetem, a részben valódi, részben kitalált nevű csillagok és ködök sok millió lakott bolygóján többé-kevésbé emberi formájú, mindig emberi lelkületű emberi lények társadalmai élnek, ebben a végtelen mesevilágban utazgat Ijon Tichy, ezer fényéveket röppen át egyszemélyes kis űrhajójával, amely gyakran defektet kap, mindig beszorul az ajtaja, de azért elég kényelmes: lehet ebéd után a tetején sétálni egyet, az atommáglyában krumplit sütni, a szkafandert kiakasztani a csapóajtó elé száradni. Ijont hajtja a tudásvágy, új meg új értelmes társadalmakat látogat meg, mindenütt vannak új és régi barátai, felfedezéseit a Földön egész tudományos intézet, sőt tudományág: a tichológia dolgozza fel. A távoli bolygókon többnyire vendégszeretően fogadják, de az antiutópia-történetek diktatórikus társadalmaiban gyakran börtönbe, munkatáborba kerül…


(Forrás: moly.hu)

Clifford D. Simak: A város

Az emberiség, amikor már képtelen tovább elviselni a szupercivilizált városok zsúfoltságát, de az elért tökéletességtől sem szeretne megválni, úgy dönt, elhagyja a földet, és egy másik bolygóra települ át. Van azonban néhány ember, aki valamiféle kitörölhetetlen, ősi nosztalgia folytán mégsem képes megtenni ezt a lépést, és nem kér a csábító álomból. ők ott maradnak a városban, s az elburjánzó tájakat a kutyák veszik birtokukba. A még tovább élő néhány humanoid robot segítségével ekkor egy másik civilizáció kezdődik, mely évezredek múltán kutatni kezdi saját eredetét.


(Forrás: moly.hu)

Szentmihályi Szabó Péter: A tökéletes változat

A regény antiutópia, amely nem távoli csillagrendszerekbe viszi el hőseit és olvasóit, hanem a nukleáris háborúban csaknem teljesen elpusztult Földre, amelynek lakói – a maroknyi túlélők törzse – a vadság állapotába visszasüllyedve vívják reménytelen harcukat az életért és az emlékezetért, hogy emlékezzenek arra a nyelvre, kultúrára és civilizációra, melynek már csak halvány nyomai maradtak. A száműzöttek kis csoportja azonban visszatér a Földre, hogy egykori vezetőjük, Gwandal világmodelljének tervei és utódai, a Kurátorok irányítása alatt megalapítsák Perfectopolist, a Tökéletes Várost. Kétezer esztendő telik el a nagy világkatasztrófa után, amikor a haldokló Kurátor egy fiatal vadembert nevez meg utódjául…


(Forrás: moly.hu)

Zsoldos Péter: A feladat

Egy távoli naprendszer Föld-típusú bolygóján az oda küldött kutatóűrhajó egyik reaktora „megszalad”. A hat tagú legénységből négy azonnal elpusztul, a két túlélő közül az egyiknek órái, a másiknak legfeljebb napjai vannak hátra. Az űrhajó haldokló orvos-biológusának, Gillnek, olyan ötlete támad, melynek lehetőségében az első pillanatokban ő maga sem hisz. Azután mégis, léte utolsó percéig megszállottként dolgozik, hogy végrehajtsa azt a feladatot, amelyet maga elé tűzött. Így kezdődik a történet, melyben végigkísérhetjük, sikerült-e teljesíteni, és ha igen, hogyan és kiknek Gill elképzelését? Az emberi fizikai létét túlélő akarat kegyetlen drámája ez a regény, izgalmas fordulatai a felvállalt feladat erkölcsi kérdéseire is választ keres. Zsoldos Péternek ez a regénye a két hazai kiadás mellett orosz, német, lengyel, bolgár és svéd nyelven jelent meg eddig.


(Forrás: moly.hu)

A többiek kedvenc tinikori olvasmányait itt böngészhetitek:

Matt Beaumont: e-sztori

“Az e-sztori az őszintétlenség, az intrika és a szemérmetlen szemétség szőttese – szóval a mindennapi hivatali élet alig eszményített ábrázolása. A könyv teljes egészében e-mailekből áll, és a Miller Shanks reklámügynökségnek azt a néhány sorsdöntő hetét követi végig, amikor belevágnak, hogy megnyerjék a Coca-Cola versenypályázatát. Ezért a megbízásért dömpingáron eladnák anyjukat, nagyanyjukat és valamennyi női hozzátartozójukat vagy akár a férfiakat is, ha úgy hozná a sors. És a pályázat valóban feledhetetlennek bizonyul…”

Matt Beaumont: e-sztori

Az elmúlt időszakban igyekeztem hasznos és konstruktív olvasmányélményeket gyűjteni, inspirálódni, azonban természetesen mindig eljön az a pont, amikor az ember csak egy kis büntetlen lazításra, felüdülésre vágyik. Erről beszéltünk már a női limonádék kapcsán, most azonban egy egészen más stílusú üdítő olvasmányba vetettem bele magam.

Matt Beaumont e-sztorija régi kedvencem, kíváncsiságból vettem elő, hogy lássam, még mindig tetszik-e – és ó, igen, ó, de még mennyire. Szinte letehetetlennek bizonyult, és hatalmasakat nevettem rajta.

Az e-sztori bővelkedik szexista klisékben és botrányos fordulatokban, emellett viszont szövevényes (üzlet)politikai és személyes játszmákat, emberi gyarlóságokat és kompetens karakterek mindennapos harcait is bemutatja, mindezt ötletes, email-regény formátuban.

A fordítás helyenként mókásan félresikerült (egyben szórakoztató lenyomata annak, hogy az internetes szleng milyen gyorsan változik), és néha nehéz volt eldöntenem, hogy egy-egy fogalmazási vagy nyelvtani hiba szándékos-e vagy a korrektúra hiányosságairól árulkodik, de még ezek a bakik sem tudták elrontani az olvasmányélményt.

Én ismét fergetegesen szórakoztam, jó szívvel ajánlom a könyvet nektek is!

Mi a ti kedvenc humoros olvasmányotok?

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – A Felhőatlasz és az időutazás

Nemrég megnéztük Petivel a Felhőatlasz c. filmet, majd rögtön utána elolvastam az alapjául szolgáló könyvet is.

David Mitchell könyve hat egymástól távoli korban játszódik, és történetei közt úgy vándorolnak a lelkek, az emberi sors fordulatai, az emberi jellem alapmotívumai, az emberiség történetének refrénjei, mint az égen a felhők: feloszlanak majd újra összeállnak, különböző formákat vesznek fel, de mindig újjászületnek, és végső soron, ugyanabból az anyagból születnek újjá, így a rabszolgaság korától a jelenünkön és a jóléti társadalom még fényesebb jövőjén át egészen a posztapokaliptikus törzsi létig nem is változnak olyan sokat.

A Felhőatlasz egy tanulságos időutazás – épp ezért ragadtam meg az alkalmat, hogy az eheti {Vigyázz! Kész! Posztolj!} kihívásra, aminek témája az időutazás, erről a könyvről írjak, egészen pontosan az általa ébresztett gondolatokról az idővel kapcsolatban.


Mi ez? A {Vigyázz! Kész! Posztolj!} egy kéthetente jelentkező blogger kihívás, ahol a résztvevők előre meghatározott, egészen a cikkek megjelenéséig titkos témákról írnak blogjukban. Ha csatlakoznál vagy érdekel a kihívás részletes szabályzata, keresd fel a VKP kihívás összefogó bejegyzését. A többi résztvevő írása az inlinkz gyűjtemény gombjára kattintva érhető el. A kihívásra írt korábbi cikkeimet a vkp címke alatt találhatjátok meg.


A könyv egyik szereplője az időnek egy következő elméletét vázolja fel (kiegészítve a saját gondolataimmal):

  • A múlt valódi és virtuális formában létezik. A valódi múlt az, ami valóban megtörtént, azonban minél távolabb van tőlünk, annál töredezettebbek róla az emlékeink, a nyomaink, a bizonyítékaink, és a róla alkotott képet annál több fantáziával, magyarázattal és értelmezéssel töltjük ki. Így születik meg a virtuális múlt, az a múlt, amit mi ismerünk – a múlt, ahogy mi látjuk. A virtuális múlt lassan bekebelezi a valódi múltat, ahogy a múlt emlékek híján már csak a sokszor átíródott történetekben él.
  • A jövő valódi és virtuális formában létezik. A valódi jövő az, ami ténylegesen meg fog történni, de amíg jelenné nem válik, csak jóslataink, elképzeléseink, prognózisaink, reményeink és félelmeink vannak arról, hogy milyen lesz – ez a virtuális jövő, az, amit a jelenben a jövőből látunk. A valódi jövő kiszorítja a virtuális jövőt, amikor valósággá válik, vagy magába olvasztja, hiszen vannak önbeteljesítő jóslatok is, és a jövőről alkotott remények és félelmek befolyásolják a jövő alakulását.
  • A jelen valódi és virtuális formában létezik. (Ez már az én hozzáfűzésem a könyvbéli tudós gondolataihoz.) Azt hihetnénk, hogy legalább a jelen csak egy verzióban létezik, csak a valódi jelen az, amit magunk körül látunk, de ez közel sem igaz. Valójában semmi mást nem érzékelünk, mint a virtuális jelent: egy olyan képet a jelen valóságról, amit a saját korábbi tapasztalatainkon (a virtuális múltunkon) és a jövőhöz fűződő reményeinken, félelmeinken, elképzeléseinken (a virtuális jövőnkön) át látunk, és ami mintha egy szűrőn át jutnak el hozzánk, azon keresztül érzékeljük és értelmezzük.

A történet foglalkozik a születés és újjászületés (reinkarnáció) kérdéseivel, azzal, hogyan gyakorolnak hatást a tetteink a saját jelenünkre és másokéra, valamint a saját és mások jelenére a jövőben, következő életeinkben.

Néhány kiragadott központi gondolat a történetből:

  • “A történelem emberi tapasztalatok egész tárházát vonultatja fel”, amik támaszt nyújthatnak számunkra a jelenben. (idézet a könyvből)
  • “Az életünk nem csupán a miénk. Kötődünk másokhoz, a múltban és a jelenben. És minden egyes bűntettel vagy kedves gesztussal jövőnk keletkezéséhez járulunk hozzá.” (idézet a filmből)
  • “Hiszem, hogy vár ránk egy másik világ. Egy jobb világ. És én ott fogok várni rád. Hiszem, hogy nem soká maradunk halottak.” (idézet a filmből)

A történet szerint tehát így utazhatunk az időben:

  • Visszautazhatunk az időben, vagy legalábbis belepillanthatunk a múltba, hogy mások tapasztalataiból tanuljunk, választ kapjunk a kérdéseinkre, segítséget és támogatást kapjunk a jelen helyzeteinkhez.
  • Előreutazhatunk az időben azáltal, hogy a gondolataink és tetteink hatása, mindaz, amit a múltból merítettünk, amit a jövőről elképzeltünk és amit ennek hatására cselekedtünk a jelenben, továbbgyűrűzik és túlél minket.
  • Más korokban, új és új testekben újjászülethetünk, és így nemcsak az “árnyékunk”, de mi magunk is több korban élhetünk.

Az eheti VKP kihívás többi írását itt olvashatjátok:

Szamárfül helyett: így olvasok könyvet

Úgy alakult, hogy az utóbbi időben visszaszoktam a papír alapú könyvekre. 

Továbbra is teljes szívemmel hiszek az ebookokban – és továbbra sem hiszek abban, hogy “a könyv csak papíron könyv”. Az viszont igaz, hogy az elektronikus könyveknek még nincs akkora kultúrája, mint a hagyományos testvéreiknek, így például ebookokhoz jutni olcsón (vagy ingyenesen) és legálisan közel sem olyan könnyű, mint teszem azt befizetni az éves könyvtárbérletet és szabadon garázdálkodni a könyvtár kínálatából. Vannak viszont olyan funkciók, amiket égetően hiányoltam, amikor ebookról visszaszoktam a papírformátumú könyvekre. 

Egy ebookkal egyszerű: ahol becsukom, ott nyílik ki legközelebb, és ennyi az egész. Ami azt illeti, papíralapú könyveknél már fénykoromban sem tudtam rászoktatni magam a “böcsületes” könyvjelzők használatára. Korábban zsebkendők, cetlik, fecnik töltötték be a könyvjelző szerepét, úgy általában bármi, ami a kezem ügyébe került. Mivel mostanában főleg buszon olvasok, újabban leginkább buszjegyek nyerik meg ezt a szerepet. 

De ami a könyvjelzőnél is nagyobb fejtörést okozott, az az idézetek megjelölése volt. Az ebookok olvasásakor (akár iPaden, iPhone-on vagy Kindle-ön) lehetőségem volt “szövegkiemelővel” besatírozni, besárgítani, aláhúzni azokat az idézeteket, amiket félre akartam tenni későbbre, még akár megjegyzéseket is fűzhettem hozzájuk, ezek pedig aztán könnyen visszakereshetőek voltak egy külön menüből, aztán később törölhetőek, ha úgy tetszett. 

Természetesen ezt nem tehetem meg ilyen könnyelműen egy hagyományos könyvvel, amit ha egyszer beszamárfülezek, kiemelőzök vagy firkálok, úgy marad. És bár tudom, hogy a könyv nem szent, de… azért mégiscsak az, na. Sem sajátba, sem könyvtáriba nem firkálnék, színeznék, jegyzetelnék szívesen.

Itt siettek segítségemre a post-it cetlik. 

  
Így használom őket:

  • Amikor elkezdek olvasni egy könyvet, egy kis köteg post-it cetlit beragasztok a hátsó borító belső oldalára, hogy mindig kéznél legyenek. 
  • Ha olvasás közben egy megjegyzendő gondolatot találok, letépek egy post-it cetlit a tartalékból, megjelölöm az érdekes rész kezdetét úgy, hogy a cetli túllógjon a lapszéleken, hogy könnyebben visszakereshető legyen. 
  • Amikor van egy kis időm, nekiülök és kimásolom az idézeteket a Moly.hu-ra, hogy később is könnyen visszakereshető legyen, amikor például a könyvet már ezer éve visszavittem a könyvtárba.
  • A post-it cetli ezután visszakerül a hátsó borítóra, hiszen még újrahasználható.

Ha ti is kedvet kaptatok hozzá, ne felejtsétek el, hogy még egy hét van nevezni a blogszülinapi játékba, ahol többek közt bájos post-it készleteket is lehet nyerni!

Mennyibe kerülnének a könyvek?

Egy érdekes, és végső soron se füle, se farka dolog jutott eszembe.

Nemrég vásároltam magamnak egy Bibliát, és aztán elkezdtem számolgatni egy kicsit. Méghozzá azt, hogy mennyibe kerülnének a könyvek, ha oldalszámuk arányában annyiba kerülnének, mint a Biblia.

Ahogy mondtam, egy se füle, se farka kérdésről van szó, mivel az összevetnésnek nyilván nem sok értelme van. A Biblia az Biblia – minden idők legbiztosabb bestseller kiadványa, amit valószínűleg nem lehet olyan nagy példányszámban nyomtatni, hogy félni kelljen attól, hogy nem kel el. A fordítása, szerkesztése, gondozása, kiadása is teljesen más keretek közt folyik, és úgy általában, egészen más politika van mögötte, mint bármely más könyv mögött, így önköltséget, kiadásokat, haszonkulcsot számolni rajta elég sánta dolog.

Azt, hogy egy szent könyv ára mennyire politikai kérdés (azaz mennyire csak döntés kérdése), azt mi sem mutatja jobban, mint hogy a Mormon Egyház például ingyen adja a Mormon Könyvét bárkinek, aki kéri, bármely nyelven, amire le van fordítva. (Pedig itt valószínűleg már azért nagyobb a kockázat egy nagy példányszámú nyomtatásban egy kis ország nyelvén kiadott fordításban – a Mormon Könyve azért mégsem minden idők legnagyobb bestsellere.)

Az alacsony ár persze nemcsak a vallásos könyvek kiváltsága – emlékszem, hogy anyukám polcai tele voltak az Olcsó Könyvek sorozat könyveivel, amiket az adott kor áraihoz képest is fillérekért lehetett megvásárolni.

Végső soron tehát egy könyv ára annyi, amennyit a mögé helyezett politika, szándék megenged.

Ez a bejegyzés persze nem felhívás – csak egyszerű gondolatjáték azzal, hogy ha hasonló támogató politika lenne bármelyik könyv mögött, mint ami például a közel 1500 oldalas Bibliák árát 3000 forint alatt tartja, mennyibe kerülnének a könyvek?

Játszottam egy kicsit a könyvek árával – mennyibe kerülnének? 

Játsszatok velem kicsit! – Szerintetek milyen lenne az a világ, ahol (a mai fizetések és árak mellett) nehéz lenne 1000 forintnál drágább könyvet találni a könyvesboltok polcain? Vajon többet olvasnánk vagy sem? Vajon népszerűbbek, kedveltebben, népszerűbbek lennének a könyvek vagy sem?

Éhezők viadala könyvkritika #2 – Kell-e gyereket vállalni?

A Valentin-nap apropóján már megosztottam a véleményemet arról, hogy milyen üzenetet közvetít a Hunger Games könyvsorozat befejezése a szerelemről és a házasságról. Nemrég a kétrészes Mockingjay film első részét is megnéztük Petivel, ezért eszembe jutott az a félretett tervem, hogy egy másik témát is megvizsgáljak az Éhezők viadala végkifejletének fényében. Ez pedig nem más, mint a gyermekvállalás.

Azok, akik nem olvasták a könyveket, ne aggódjanak. A korábbi cikkemhez hasonlóan itt is előbb megosztom az általános gondolataimat, a spoilereket pedig csak a cikk további részére kattintva mondom el. 

Kell-e gyereket vállalni?

Idén volt a tizedik évfordulója, hogy együtt vagyunk Petivel, sőt, idén augusztusban már a házasságunk is a harmadik évébe lép. Egyben idén leszek harminc éves, és bár még jópár évem van, mielőtt visszavonhatatlan döntéseket kellene hoznom a gyermekvállalással kapcsolatban, már most is tapasztalom, hogy egyre nagyobb rajtam a nyomás szűkebb és tágabb környezetem részéről, hogy gyermeket vállaljak. Nagy általánosságban elmondhatom, hogy még annak is, aki csak néhány perce találkozott velem először, és egyáltalán semmit nem tud rólam, az életemről, a terveimről vagy az érzéseimről, egészen pontos elképzelése van arról, mihez kellene kezdenem szerinte az életemmel.

Bár borzasztó személyes ügy, de az emberek soha nem haboznak a gyermekvállalásról kérdezni, és ami azt illeti, soha nem kérdezik meg, tervezek-e egyáltalán gyermeket vállalni. A kérdés egyedül az, hogy mikor – és miért nem tettem még meg eddig, mégis mire várok még? Úgy tűnik, a társadalom nem hogy nem fogadja el, de elképzelni sem tudja azt, hogy létező épeszű opció lenne az, hogy egy nő ne akarjon gyermeket szülni. Sőt mi több: egyenesen bűn.

Az egyik legbántóbb vélemény, amit ezzel kapcsolatban kaptam, egy jóindulatúnak szánt kijelentés volt, amit egy kertipartin jegyzett meg mosolyogva, szinte mellékesen apukám egyik kollégája, ez volt: két ilyen egészséges, értelmes, jó gondolkodású fiatalnak kötelessége gyereket vállalnia, hogy javítsa a társadalmi átlagot. 

Ami az érdekes ebben, az az, hogy még soha senkivel nem találkoztam, aki azt mondta volna, hogy nem akart ő igazán gyereket, de ez nem akarat kérdése. Egy valamire való ember befizeti az adót, betartja a KRESZ-t, és gyereket nemz vagy szül, hiszen ez is afféle társadalmi kötelezettség. Hallottam már persze sokféle okot, amiért az emberek gyermeket vállaltak, attól kezdve, hogy támogatást kapjanak a lakáshitelhez, azon át, hogy örömet okozzanak egy súlyosan beteg nagyszülőnek, aki még szeretné megérni az unokája születését, egészen addig, hogy ki akarják cselezni a halált azzal, hogy egy részük továbbéljen akkor is, ha ők már nem lesznek. Van olyan, akit a legtisztább vágyakozás hajt, és van, akinek egyszerűen így alakul az élete. De egyáltalán nem ismerek olyat, aki társadalmi felelősségből vállalt volna gyereket.

Annál is inkább, mert bár ez egy hangzatos érv, valójában elég ingatag lábakon áll. Én úgy vélem, hogy ha a társadalmi felelősségtudat bármekkora részt is jelentene a gyermekvállalásról hozott döntésben a személyes motívumokkal szemben, akkor senki nem ragaszkodna hozzá, hogy szaporítsa az éhes szájakat egy túlnépesedett bolygón, amíg van egyetlen árva gyermek is, akinek otthont adhatna. Az ember azonban nem erre vágyik, ha gyermeket szeretne. Szeretné viszontlátni a halott édesanyja szemét, szeretné látni a saját alakját egy apró testben, amikor a saját teste már elmúlóban van, kötődést és közös élményeket szeretne az első szívdobbanástól. 

A gyermekvállalás roppant személyes ügy. Az ember önmagának szeretne gyermeket, nem a társadalomnak, és éppen ezért azon emberek közel száz százalékának az égvilágon semmi köze ehhez a döntéshez, akik olyan bátran próbálnak beleszólni a döntésbe. És a maradéknak sincs olyan sok. Egy nagyszülőt, egy dédszülőt szomorúan érinthet, ha megszakadni látja a családi vonalat, hogy az örökség, amit a gyermekeikben hagynak, nem száll tovább az unokáikra, dédunokáikra. De ez a döntés leginkább mégis azoknak a legszemélyesebb ügye, akiknek az életére a legtöbb hatással van: ez pedig az a nő és férfi, akik anya és apa lesznek – vagy nem lesznek anya és apa. 

Miután sem szülő, sem nagyszülő vagy reménybeli nagyszülő nem vagyok, annak a nőnek a nézőpontjából rágtam át már nagyon sokszor ezt a kérdéskört, aki még azelőtt a döntés előtt áll, hogy akar-e anya lenni vagy sem. Ez pedig, hogy őszinte legyek, egy rémítő kérdés. De miért is annyira az?

Az egyetlen végleges döntés

Gretchen Rubin írta a Boldogságterv című könyvében, amikor a szülői szerep és a boldogság kapcsolatáról elmélkedett, hogy mielőtt az első gyermeke megszületett volna,  legjobban a szülői lét véglegességétől félt. Attól, hogy míg bármikor választhat új pályát az ember, változtathat munkahelyet, bármikor új házba vagy új városba költözhet, sőt, bár az egyik legfájdalmasabb döntés, de egy házasságból is kiléphet és újat kezdhet, egy gyermekkel kapcsolatban azonban már nem lehet másképp dönteni. Ha egyszer szülővé válik, szülő is marad. A szülői lét olyasmi, ami mellett véglegesen kell dönteni.

És bár Gretchen Rubin anyaként nem tért ki erre, én azoban hozzátenném, hogy a gyermektelenség mellett dönteni is ugyanilyen végleges döntés. Sőt, még egy ördögi fordulat a kérdésben, hogy bár az élet többi dolgában akár hetven, nyolcvan vagy kilencven évesen is válthatunk irányt, addig a gyermekvállalásban – legalábbis nekünk, nőknek – egy elég határozott időkorláta van annak, amíg még önszántunkból meghozhatjuk ezt a döntést. 

A döntés véglegessége tehát már önmagában is elég rémítő, ha az ember egy kicsit belegondol, és egy kicsit is bizonytalan, hogy melyik utat válassza, hiszen bármelyik mellett teszi le a voksát, onnan már egy bizonyos pont után nincs lehetőség a megbánásra, felülvizsgálatra, változtatásra és újrakezdésre. 

Hogy milyen terhekkel, nehézségekkel, lemondásokkal, áldozatokkal, kihívásokkal jár az, ha az ember a gyermekvállalás mellett dönt, arról nem hiszem, hogy írnom kell, ahogy arról sem, milyen jutalmakkal, örömökkel jár ez az út. Mindenki tudja. Mindenkinek vannak olyan szülők a közelében, a saját szülei, a nagyszülei, a barátai szülei, vagy akik annyi idősek, mint én, a barátaik közt is bőven akad olyan, akik tudnak mesélni a szülői hivatás poklairól és gyönyörűségeiről. 

De mi a helyzet a másik úttal? Az sokkal trükkösebb. Sokkal kevesebb hiteles forrást találni, hiszen az emberek többsége szülő akar lenni, vagy egyszerűen az lesz. 

A gyermektelenséggel kapcsolatban az egyik legfelemelőbb értekezés, amivel találkoztam, Elizabeth Gilbert Hűség című tanulmánykötetében olvasható. A szintén gyermektelen Elizabeth Gilbert, aki a munkájának szenteli az életét, leírja, hogy bár a társadalom gyakran lenézi, önzőnek, másodrendűnek, hibásnak vagy hiányosnak bélyegzi a gyermektelen nőket, a “gyermektelen nagynénik”azonban, ahogy ő nevezi őket, egy nagyon fontos kötőszövete a társadalomnak, szűk családi és tágabb szinten is. Ők azok, akiket sem anyagilag, sem lelkileg nem köt le teljesen az, hogy a saját gyermekeiknek jelent és jövőt teremtsenek. Ők azok, akik ott vannak a család számára biztonsági hálóként, ha valamilyen tragédia történik, és ők azok, akik a helyi közösség, a társadalom vagy akár az egész emberiség szintjén el tudnak köteleződni olyan ügyek mellett anyagi, szellemi, lelki erőforrásaikkal, amiket a gyermekes szülők csak azokkal a forrásokkal tudnak támogatni, amit a saját gyermekeiktől spórolnak meg.

A társadalom szintjén tehát a gyermektelen nagynénik és nagybácsik legalább olyan fontos munkát végeznek, mint azok, akik gyermeket vállalnak, még ha jelentősen kisebb megbecsüléssel vagy támogatással teszik is. 

Ami az egyén szintjén igazán ijesztő ebben az útban, az az én meglátásom szerint az, hogy míg arra megszámlálhatatlanul sok – jobb vagy rosszabb – példát látunk, hogyan hagyhatunk örökséget a gyermekeinkben és az unokáinkban, hogy hogyan élhetünk tovább az emlékezetükben, addig nagyon kevés olyan emberrel van alkalmunk találkozni, akik úgy döntöttek, örökös nélkül hagynak örökséget, és azokban élnek tovább, akiket tanítanak, akiket inspirálnak, akiknek segítenek. Ez egy olyan életút, aminek arányaiban nagyon kevés képviselője van. Nem születnek hozzá tonnaszám a szakkönyvek, nem épülnek rá intézmények, nem beszélnek róla úton-útfélen. Amíg napestig tudnánk sorolni azokat a szülőket, akiket ismerünk, talán egy kezünk is elég hozzá, hogy megszámoljuk, hány ilyen emberrel beszéltünk. 

Ez a választás sokkal ritkább, és éppen ezért sokkal kevesebb a támogatás vagy a segítség hozzá, sokkal kevesebb a példa és az útjelző. Ezért ijesztőbb. Ezért nehezebb. Ezért van az, hogy aki nem tudatosan és meggyőződéssel teszi le a voksát, az nagyobb valószínűséggel a másik, az ismerősebb úton köt ki. 

Éppen ezért viszont úgy érzem, fontos lenne tudatosítani, hogy sem a társadalom, sem az egyén szintjén nem helyezhető egyik választás értéke a másik fölé egyszerűen azért, mert az egyik ismerős, a másik pedig ismeretlen, mielőtt még több fiatal nőbe, lányba sulykoljuk bele, hogy ha nincs jobb ötleted, akkor vállalj inkább gyereket, az a biztos, az a megszokott. 

És itt következnek a gondolataim az Éhezők viadala könyvsorozat befejezéséről.

Bővebben…