Boldogságterv #19 – Házasság és a varázsszavak

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok.

A február témája a házasság, a hónap első boldogságterv bejegyzésében pedig már írtam a kapcsolaton belüli kommunikácio 1×1-éről, a pozitivitásról. De ezen a héten eszembe jutott, hogy van egy ennél is elemibb kommunikációs szabály, amiről gyakran megfeledkezünk.

A varázsszavak

Egy gyereknek hamar megtanítjuk a legelemibb “varázsszavakat”, amikkel boldogulhat a világban, ezek pedig a kérem, a köszönöm és a sajnálom. De vajon alkalmazzuk-e ezeket az egyszerű és alapvető szavakat, kommunikációs eszközöket a házasságunkban, a párkapcsolatunkban?

Ahogy a Valentin-nap kapcsán már írtam róla, egy házasságban is nagyon fontos, sőt, még fontosabb, hogy ne hagyjuk elsikkadni az olyan dolgokat, mint az egymásra való odafigyelés, egymás megörvendeztetése, az apró ünnepnapok megélése. Hasonlóan fontos az, hogy éljünk az olyan elemi varázsszavakkal, mint a kérem, a köszönöm és a sajnálom.

Kérlek!

A húgom egyszer szóvátette a férjemnek, hogy milyen klassz, hogy már olyan régóta együtt vagyunk, hogy már megtanult alkalmazkodni ahhoz, hogy néha rettentő halkan beszélek, és már azt is hallja, amikor alig suttogok.
Amire a férjem azt felelte: – Ennél többről van szó. Nem azt hallom, amit suttog, hanem azt, amit gondol.

Ami néha igaz is – néha viszont nem. És ez így természetes: még a legolajozottabb, legösszeszokottabb kapcsolatban sem szabad azt feltételeznünk, hogy a társunk hallja minden gondolatunkat, és ha nem tesz meg valamit, amire vágyunk, azt csak undokságból, hanyagságból csinálja, azért, mert már nem szeret minket vagy nem figyel ránk.

Nem vagyunk gondolatolvasók – legalábbis nem mindig. Ha szeretnénk valamit, meg kell tanulni a célzások, utalások és a hallgatagon duzzogás helyett egyszerűen azt mondani: kérlek!

Köszönöm!

– Köszönöm, hogy ilyen jó vagy hozzám!
– A férjed vagyok. Ez a munkám.
– Köszönöm, hogy ilyen jól végzed a munkád.

Ez a párbeszéd nagyjából hetente le szokott játszódni köztünk ilyen vagy olyan formában. A gondolatolvasáshoz hasonlóan ugyanis azt sem szabad készpénznek venni, amit a társunk tesz értünk – akkor sem, ha egy rendes férjnek, feleségnek, barátnak, barátnőnek természetesen ez a feladata. Nem alapértelmezett ugyanis, hogy van egy rendes férjünk, feleségünk, barátunk, barátnőnk. Szerencsések vagyunk, hogy így van, és felelősek vagyunk azért, hogy így is maradjon.

Felelősek vagyunk azért, hogy ne két kötelességszerűen robotoló ember legyünk egymás mellett, hanem hogy a társunknak holnap, holnapután és húsz év múlva is ugyanúgy örömet okozzon az, hogy főzhet nekünk egy kávét, kiviheti a szemetet vagy segíthet beszedni a teregetést. Ez pedig igazán nem kerül sokba, csak egy-egy köszönömbe.

Sajnálom!

Legutóbb arról írtam, hogy bármilyen meglepő is, köztünk is szoktak lenni igazán nagy, csapkodós, sértegetős veszekedések, ha nem is túl gyakran. Ezek általában sértett, bosszúálló duzzogásba torkollanak, majd amikor a mosolyszünet és a nembeszélekveled hangulat már elviselhetetlen súllyal telepedik ránk, valakinek ki kell mondania a varázsszót: sajnálom.

Ez nem old meg egy csapásra mindent, de ha ki tudjuk mondani, hogy sajnálom (ha mást nem, akkor sajnálom azt a hangnemet, amit veled szemben használtam – ha a többi pontban kötjük is az ebet a karóhoz), már a legapróbb bocsánatkérés is egy egészen új szintre tudja emelni a kommunikációt és sokkal közelebb visz a megoldáshoz.

Ti használjátok a varázsszavakat a kapcsolatotokban?

Boldogságterv #17 – A stabil házasság titka

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok.

Februárban a Valentin-nap ürügyén a témám a házasság.

1×1 a párbeszédben

Gretchen Rubin szerint “a stabil házasság titka az, ha minden áldott nap legalább három dolgot nem teszünk szóvá” – míg Farkas Lívia azt tanácsolja, hogy minden napot zárjunk azzal, hogy három pozitív élményt megosztunk a házastársunkkal. Úgy gondolom, ez a két tanács nagyon jól összevethető és tulajdonképpen egy irányba mutatnak: hogy ha választhatunk, hogy a házasságunkban pozitívan van vagy negatívan kommunikáljunk egymással, mindenképpen a pozitív utat kell választanunk, nyaggatás, piszkálódás, szurkálódás nélkül.

Stay Positive

Emlékszem, amikor Ditta barátnőm megkérdezte tőlem, hogy mi szoktunk-e veszekedni (úgy igazán, haragból, marakodón veszekedni), és a meglepő válasz az, hogy igen, szoktunk – ha nem is gyakran, de szoktunk. De amit ennél fontosabbnak tartok, az az, ahogy ezek a veszekedések végződni szoktak, miután túlvagyunk a válogatott sértéseken és a tüntetőleges hallgatáson. Mindig eljön ugyanis a pont, amikor rájövünk, hogy ezek a sérelmek is ugyanolyanok, mint az összes többi, ami a hétköznapokban ér: legszívesebben egymásnál keresnénk rájuk a gyógyírt. És ezt is tesszük. – Akármeddig is tart, de elkerülhetetlen, hogy visszatérjünk egy konstruktív párbeszédhez, ami már nem arról szól, hogy mindenki eldurrogtatja a leghalálosabb fegyvereit, hanem arról, hogy megpróbálunk újra utat keresni egymáshoz, aztán pedig együtt egy utat kifelé a kalamajkából, amibe keveredtünk.

Zsák a foltját

Sokáig voltam a foglya annak a tévhitnek, hogy a párom feladata az, hogy megváltoztassa a természetemet. Mindig introvertált típus voltam, aki nehezen mozdult ki a csigaházából, és sokáig azt reméltem, hogy ez párként meg fog változni – majd sokat bosszankodtam rajta, hogy a párom galád módon nem volt hajlandó megfelelni ennek az elvárásnak.

Mígnem lassan szembenéztem a ténnyel, hogy mi egy tökéletes “zsák a foltját” stílusú, introvertált pár vagyunk. Tökéletesen érezzük magunkat a négy fal között, a magunk zárt világában, ahol az életünk a maximális megelégedésünkre zajlik, amint felhagyunk azzal, hogy megpróbáljunk másmilyennek tűnni, mint amilyenek vagyunk.

Először egy embert kell szeretned

Teréz anya szerint addig nem várhatjuk el magunktól, hogy szeretni tudjuk az egész világot, amíg nem tudunk egyetlen embert, méghozzá a hozzánk legközelebb lévő embert igazáb szeretni.

Ami azt illeti, amikor először olvastam, a férjem jutott az eszembe, és teljes szívemből egyetértettem ezzel az üzenettel, mert én magam is érzem, hogy mekkora erőt ad nap mint nap az, hogy a férjemmel olyan a kapcsolatom, amilyen. De aztán ahogy egy kicsit jobban belegondoltam, rájöttem, hogy van egy ember, akit még a társunknál is jobban kell szeretnünk, hiszen még nála is közelebb áll hozzánk, ez az egy ember pedig nem más, mint önmagunk.

Ugyanúgy, ahogy a világ felé irányuló szeretet és az egy ember felé irányuló szeretet nem ellentmondásosak, nem egymást kioltó törekvések, ugyanúgy az sem mond ellent egymásnak, hogy teljes szívünkből szeressük, támogassuk, tiszteljük önmagunkat, és ugyanezt megtegyük a társunkért. Sőt, ezek egymást feltételező és egymást erősítő dolgok.

Amióta egyre inkább elfogadom önmagamat olyannak, amilyen vagyok, azóta sokkal teljesebben tudom szeretni a férjemet is, és boldogabb a kapcsolatunk, mert ahelyett, hogy megpróbálnám rátestálni a problémáimat, inkább mindkettőnket felszabadítom alóluk.

Ti hogyan teszitek boldogabbá a kapcsolatotokat, és a kapcsolatotok hogyan tesz boldogabbá titeket?

Hogyan kritizálj? – A kritika-szendvics

Már írtam arról, hogy egy szakmai továbbképzésen megtanultam egy egyszerű de hatékony módját annak, hogy hogyan mondjunk nemet. A Facebookon egyébként kaptam egy aranyos hozzászólást a cikk címére. – Hogyan mondjunk hatékonyan nemet? – Határozottan.

Nos, valóban, a kérdés leginkább az, hogy hogyan mondjunk hatékonyan és konstruktívan nemet.

Arra a kérdésre, hogy hogyan kritizáljunk, szintén lehetne a válasz egyszavas: őszintén. Ennél kicsit bonyolultabb – de nem sokkal – az, ha úgy szeretnénk hatékony kritikát adni, hogy ne bántsuk meg a másikat, ne érezze támadásnak az észrevételünket, és ezzel egyébként növeljük az esélyét annak, hogy az építő kritikánkat megfogadják. (Ha a kritikád nem építő jellegű, hanem öncélú, mert szereted nézni, ahogy egy negatív megjegyzésed célba ér, húsba vág és fájdalmat okoz, akkor is tudok egy egyszerű módszert javasolni: tartsd csukva a szádat.)

A hatékony, építő jellegű kritika megfogalmazásának módszere is három egyszerű lépésből áll, és kritika-szendvicsnek is nevezik:

  1. Pozitívummal indíts
  2. Mondd el a negatívumot
  3. Pozitívummal zárd le

A kritika megfogalmazásakor is érvényes az én-üzenetek elve és az, amit az elutasításnál tanultunk, tehát az, hogy a kritikát személyeskedés nélkül adjuk át.

Egy példa egy te-üzenettel súlyosbított kritikára: Pocsék szakács vagy.

Egy példa az én-üzenettel csiszolt változatra: Nekem nem ízlett a hús.

Egy példa a kritika-szendviccsel átadott üzenetre: Csodálatos volt ez a terítés! A hús nekem nem ízlett, de a desszert nagyon finom volt, elkérhetem a recepted?

Ugye, hogy nem ördöngősség? De ezeknek az apró praktikáknak az elsajátítása nagyon sokat lendíthet az ember és ember közötti kommunikáción, és nemcsak a felesleges érzelmi sérülés megelőzésében segítenek, de azon is, hogyan adjuk át hatékonyabban az üzeneteinket.

Én-üzenetek, te-üzenetek

“Ne vádold a másikat, ne sértegesd, hanem magadról beszélj: te mit érzel, neked mi a baj.” (Farkas Lívia)

Kamaszként tagja voltam egy önkéntes ifjúsági csoportnak, ahol a különböző megmozdulások szervezése mellett sokat foglalkoztunk önismereti és csapatépítő feladatokkal, játékokkal, gyakorlatokkal is. Azt hiszem, az aktív önismereti, önfejlesztő kutatómunka alapjait, amit ma is végzek, ott rakták le bennem.

A fenti idézetről eszembe jutott, hogy a Via által is szorgalmazott kommunikációs módot a csoportban mi úgy neveztük: én-üzenetek és te-üzenetek. Valahányszor beszélgetésre, vitára, ötletelésre, közös munkára került sor, kértek, hogy te-üzenetek helyett én-üzenetekkel kommunikáljunk.

Az én-üzenet jellemzője, hogy saját gondolatainkat, érzéseinket, véleményünket fejezzük ki, míg te-üzenet esetén hárítunk, kivetítünk, személyeskedünk. Nem könnyű elsajátítani, hogy én-üzenetekkel kommunikáljunk, mert könnyebb mások dolgaival foglalkozni, mint mélyre ásni, megtalálni, megfogalmazni és kiadni a véleményünket, de ha belejövünk, minőségibb, és konfliktusoktól mentesebb társalgásokat kapunk jutalmul.

Az én-üzenetekről és te-üzenetekről itt olvashattok egy részletes, példákkal és gyakorlatokkal jól illusztrált cikket, ajánlom a figyelmetekbe!