Álmok – munkában a tudatalatti

Az álmokról beszélgettünk nemrég Annával, a Blogger Irományok Projekt egyik ötletgazdájával. Sokakhoz hasonlóan ő is elámult kicsit, amikor elmeséltem egy álmom, és azt, milyen részletességgel emlékszem rá. Erről eszembe jutott, hogy írjak az álmokról, és hogy mennyire különbözően éljük meg őket.

Ismerek olyanokat, akik sokáig azt hitték, ők nem is álmodnak egyáltalán. Pedig mindannyian álmodunk, ez az agyműködésünk egészséges és szükséges része.

Vannak, akik nem tudják felidézni az álmaikat. Még gyerekkoromban láttam egy érdekes dokumentumfilmet, amiben laboratóriumi körülmények között, kamerával megfigyelt szobában figyelték az alanyok alvását, és az álomszakaszban felébresztették őket. Ők kótyagosan bár, de pontosan beszámoltak arról, amit álmodtak, majd visszaaludtak. Reggel hitetlenül nézték vissza a kutatókkal együtt a videófelvételeket, és nem is akartak hinni a szemüknek, hiszen nemhogy az álomra, de az éjszakai beszélgetésre sem emlékeztek.

Vannak, akik emlékeznek ugyan az álmaikra, de csak foszlányokban, részletekben tudják felidézni őket, esetleg csak az álom és az ébrenlét határán, aztán pedig el is illan az emlék. Egy másik érdekes jelenség a kedvesem észjárása, akinek saját bevallása szerint csak reális álmai vannak, mert amint felbukkan bennük egy irreális elem, ő felismeri, hogy álomban van, és a felismeréstől felébred.

Ezzel szemben az én álmaim gyakran fantasztikus filmbe illő, szövevényes és akciódús történetek, és sokszor egészen részletesen emlékszem rájuk. (Azt hiszem, ez egy olyan különleges képességem, amit még nem tanultam meg kiaknázni.)

Az álmok ezen kívül bizonyos fokig befolyásolható, felhasználható eszközök, amik hozzáférést biztosítanak a tudatalattinkhoz (és talán a kollektív tudathoz is). “Kérhetünk” álmokat, adhatunk feladatokat a tudatalattinknak, amin az dolgozik és álom formájában válaszol. Ez nem holmi hókusz-pókusz, hanem tudatos és hasznos kiaknázása annak a jelenségnek, amikor például egy esti horror után vagy egy stresszes időszak közepén rémálmoktól forgolódva ébredünk, hiszen álmunkban az agyunk tovább dolgozik azokon a témákon, amiket még ébren “adtunk ki neki”.

Ti szoktatok álmodni? Használjátok tudatosan is az álmaitokat?

Reklámok

Gondoljunk egymásra

“Úgy döntöttem, hogy mostantól kapsz tőlem napi 1-2 szem- és léleknyugtató képet nézegetési-relaxációs célzattal.” – Ezt az e-mailt kaptam a hét elején a húgomtól Angliából, amiért (és a léleknyugtató képekért) azóta is hálás vagyok.

Azon kívül, ez az apró gesztus, az, ahogy eltökélte, hogy minden nap gondolni fog rám, a lelki békémre, és ezt ki is fejezi felém, eszembe juttatott valamit.

Agykontroll tanfolyamon találkoztam ezzel a gondolattal: ahogy a látszólag különálló fák gyökerei összefonódnak a föld alatt, úgy kapcsolódnak egymáshoz a látszólag különálló emberek elméi is.

Nos, én magam a kollektív tudatot elég megfoghatatlan dolognak tartom, mert még nem volt vele kapcsolatos személyes élményem. Mégis, ha valaki azt mondja, pozitív gondolatokat küld nekem, gondol rám, vagy imádkozik értem, az sokat jelent a számomra.

Az apró tettekről és arról, hogy egy jó cselekedet sosem lehet elég apró ahhoz, hogy ne legyen érdemes megtenni, már írtam. De a cselekedetek mellett én azt sem tartom lényegtelennek vagy üres frázisnak, ha egyszerűen gondolunk valakire, vagy imádkozunk érte, hitünktől függően.

Küldjetek ti is valakinek egy képzeletbeli ölelést, egy kis virtuális erőt, egy pozitív gondolatot! (Ha más nem jut eszetekbe, küldjetek nekem, elkél.)

Mormon péntek – Sebzett nép

Ismét péntek, ismét egy gondolat, amit az angol óráról hoztam magammal a mormon fiúktól. Valószínűleg köszönhetően annak is, hogy van egy nagyon közvetlen, nagyon beszédes elderünk, az órák sokszor elkanyarodnak személyes irányba, amikor beszélgetés jelleggel a gondolatainkat, tapasztalatainkat osztjuk meg egymással.

Tegnap az óra egyik résztvevője kíváncsiságból megkérdezte, milyennek látnak minket, a magyar embereket külső szemmel a fiúk. Egy megható, szép választ kaptunk: “látszik, hogy a magyar egy megsebzett nép”.

Ha forgatni kezdjük ezt magunkban, ugyanolyan szomorú, mint amilyen szépen megragadta a fiú a gondolatot. A magyar karakternek már szenteltem egy cikket, de ez a megjegyzés ismét az eszembe juttatta a dolgot.

Én nem látom rossz dolognak azt, ha tisztában vagyunk vele, ha nem söpörjük a szőnyeg alá, hogy terheket cipelünk – nemcsak személyes, de a kollektív tudattalanunkban meghúzódó terheket is. A tudatosítás, a “beismerés” fontos első lépés a jobbítás felé. Ezáltal nem megtagadni akarjuk magunkat, és természetellenes változás felé igyekezni, hanem tisztába jövünk azzal, hol vagyunk, honnan indulunk. Ez nem azt jelenti, hogy le kell ülnünk és dagonyáznunk ebben az érzésben.

Ismerjük el a terheket, amiket cipelünk – ismerjük el mások terheit is -, és aztán kezdjünk el dolgozni azon, hogyan engedhetnénk el őket.

A magyarok és az öngyilkosság

Ma komorabb vizekre evezek, mert a hétvégi előadásomon hallottam egy nagyon érdekes felvetést arról, hogy miként része a magyar karakternek az öngyilkosság, és ez elgondolkodtatott, hogyan van ez jelen a mi hétköznapi életünkben.

Magyarország már régóta vezeti Európában az öngyilkossági statisztikákat, és világszinten is az élvonalban vagyunk. A mai napig nem tisztázott dolog, hol és hogyan van elrejtve a nemzeti tudatunkban az öngyilkosságra való hajlam, de tény, hogy ott van valahol. Megrázó utánagondolnom, hogy csak én magam személyesen öt olyan emberről tudok velem egykorú ismerőseim között, akik komolyan foglalkoztak már ezzel a gondolattal, sőt akár próbáltak is kárt tenni magukban, és csak amíg felnőttem, a városunk diákjainak körében, a kortársaim közül ketten vetettek véget az életüknek. Számunkra, magyarok számára az öngyilkosság egy körülöttünk élő, látható lehetőség, amelynek a gondolatával akarva-akaratlanul együtt növünk, a hajlam pedig ott rejtőzik valahol a kollektív tudattalanunkban vagy a génjeinkben.

Nem azokról és azoknak szeretnék most írni, akiknél olyan erős ez a hajlam, hogy valóban fontolgatják a gondolatot, hogy kilátástalannak vélt helyzetükből öngyilkosságba meneküljenek. Azok véletlenül se az én cikkem alapján próbáljanak boldogulni, hanem azonnal forduljanak szakemberhez, keressenek fel egy pszichológust.

Azonban mindenki másnak is jól jöhet, ha tud róla, hogy ez a hajlam valahol ott bujkálhat benne, ha nem is ilyen drasztikus formában, de akár úgy, hogy apróbb nehézségeket is hatalmas akadálynak érzünk, hogy a változékony időszakokat kétségbeejtőnek és kilátástalannak látjuk, hogy nem tudjuk elengedni a stresszt, hanem magunkban forgatjuk és hagyjuk, hogy emésszen, hogy a lehetőségek közül mindig a legrosszabbtól rettegünk, ahelyett, hogy a legjobb fűtene minket.

Jó hír, hogy a megfigyelés gyakran már önmagában is változtat egy rendszer működésén. Ezért tudatosítsuk magunkban ezeket a hajlamokat, és engedjük el őket. Gondoljunk a latin népekre, akik szegénység idején is olyan önfeledten mulatnak és élvezik az életet, az afrikaiakra, akik a legmélyebb nyomorban sem ismerik az öngyilkosság gondolatát, vagy azokra a magyarokra, akik számára ugyanaz a nemzeti karakter, ugyanaz a genetika, ugyanaz a kollektív tudattalan adott, és mégis kiegyensúlyozottan és boldogan tudnak élni vele. Hiszen a jellemünk, a reakcióink, a belső világunk keretei nem mozdíthatatlan kőfalak, és nem is egy szűk ösvényen járunk, amiből nincs lehetőségünk kilépni. Mindannyian hivatottak vagyunk a változásra, a jobbulásra, a tanulásra. Ha a világ többi lakójánál hajlamosabbak is vagyunk a borúlátásra, az aggodalomra, a csüggedésre, az nem jelenti azt, hogy nem is adottak a lehetőségeink, hogy megtanuljuk mindezt kezelni, és felismert gyengeségeinkkel együtt jussunk el a boldogságig.

[A boldogságra rá lehet találni a legsötétebb időkben is, csak fel kell kapcsolni a villanyt.]

És ha már a nemzeti karakterre gondolunk, ne feledkezzünk meg arról sem, hogy mi vagyunk az a nép, aki arányaiban a legtöbb Nobel-díjast adja a világnak, aki ontja magából a találmányokat, aki olyan intelligens, hogy Isaac Asimov világhírű sci-fi író viccesen az emberi faj mellett a másik értelmes földi fajként jelölte meg a magyarokat, hogy a nyelvünk (és általa a gondolkodásunk is) egyedülállóan összetett és csodálatos a világon, hogy híresen találékony nép vagyunk, aki a jég hátán is megél. Bőven van olyan erősségünk, amire építkezni tudunk és amiből erőt meríthetünk a nehéz időszakokban.

Te milyen helyzetekben fedezed fel magadban a tipikus borúlátó magyart, és hogyan csalnád elő helyette a zsenit?

(Én például zaklatottan ébredtem az éjszaka közepén és nem tudtam visszaaludni, csak bámultam szorongva a sötétbe. Úgyhogy helyette felkeltem inkább és dolgozni kezdtem, összeszedtem a gondolataimat az öngyilkosságról és nekiláttam írni. Ez a cikk hajnali fél három és háromnegyed négy között született egy nyomasztó éjszakán, és miután megírtam, az elvégzett munka, az alkotás sikerélményével tudtam visszabújni a paplan alá és pihenni.)