Mit csináltam az elmúlt évben?

A pénteki sörözésünk alkalmával az egyik gyakornokunk nekem szegezte a nagy kérdést: “Ha nem vagyok indiszkrét, megkérdezhetem, hogy mivel foglalkozol akkor, amikor csak négy órában dolgozol?”

Az agyam lázasan járni kezdett. Megpróbált bizonyítékokat keríteni arra, hogy VALAMIVEL azért szoktam foglalkozni az évnek abban a 6-8 hónapjában, amikor nem dolgozom teljes munkaidőben. Mivel elég kevés produktumot tudtam felköhögni, végül csak kinyögtem, hogy “őszintén – leginkább lógok”.

Ami nem igaz.

És még ha a sarokba szorított egóm, ami csak akkor érzi magát validálva, ha egy sor készterméket fel tud mutatni, nem is tudott egyenes választ adni, utólag kicsit leültem elmélkedni a kérdés fölött. És mivel amúgy is írni akartam ide is arról, hogy pontosan milyen dolgokkal is töltöttem az elmúlt évet – mert hogy blogolással nem, az elég nyilvánvaló :) -, ezért ide is elhoztam az elmélkedésem eredményét.

EASE & OPEN

Ahogy tudjátok, már második éve, hogy Susannah Conway évvégi sorozata segítségével év szavát választok. Ez tavaly az EASE (könnyedség) volt, az idei szavam pedig az OPEN (nyíltság, nyitottság, nyitni).

View this post on Instagram

#PlanWithMeChallenge : planning burnout 🇬🇧 Honestly? This whole year was a big planning burnout for me. 😂 Last year around this time I chose my word for the year: EASE. I thought it will be a reward year when I finally can go forward for my dreams and goals with ease. Lol, silly me! 🙈 I found myself in mud instead and I was forced to realize that if it’s not my surroundings that keep me from living at ease, than the burden is in me. I spent the whole year looking inwards and looking back, hence I spent very little time to look forward, to plan. I don’t have my word for 2018 yet and not sure how far am I from processing this muddy stuff in there, but I hope eventually I can start looking forward again. 🇭🇺 Őszintén? Ez az egész év egy nagy burnout volt, ami a tervezést illeti. 😅 Nagyjából egy éve ilyenkor kiválasztottam az év témáját (vagy az választott engem), a könnyedséget. Úgy gondoltam, ez majd egy fincsi kis jutalom-év lesz, amikor végre úgy tudom szervezni az életem, hogy könnyedén indulhassak el a céljaim és az álmaim felé. Hahhhah, én kis naiv! 😂 Mert mi van akkor, ha az ember rájön, hogy minden külső feltétel adott, de valami még mindig visszatartja? Akkor az a valami bizony belül van. Az évemet ezért befelé figyeléssel és visszafelé kémleléssel töltöttem. Nem tudom, mennyire vagyok messze a céltól, de azért remélem, hogy idővel eljön az a pont is, amikor újra el tudok kezdeni előrenézni és terveket szőni. Úgy legyen! 🙏

A post shared by Timi ☕️ Time (@timi.tea.time) on

A tavalyi évem elég cinikusan sült el (hasznosan, de cinikusan – senki nem mondhatja, hogy az életnek nincs humora). Ugyanis úgy vágtam neki az évnek, hogy VÉGRE, több év előkészület után végre megteremtettem magamnak (Peti támogatásával) azt az életvitelt, amiben végre nem kell az állandó hajszoltság, kimerültség, sarokba szorítottság, elveszettség érzésével élnem! Amikor minden időm és lehetőségem megvan rá, hogy könnyeden éljek! – És mit találtam abban a sok szabadidőmben? Még több hajszoltságot, kimerültséget, reményvesztettséget, kétségbeesést. Más szóval: depressziót és szorongást.

Jó, hát, szó mi szó, jobb volt erre rádöbbenni, mint még évekig vagy évtizedekig a munkára vagy bármi másra fogni. Attól még persze nem volt könnyű – még mindig nem könnyű – szembenézni velük. De a felismerés, még ha eleinte még több félelemhez és fájdalomhoz vezetett is, egy nagyon fontos és szükséges úton indított el.

View this post on Instagram

#PlanWithMeChallenge : my word 🇬🇧 Last year I thought it would be a fun experiment to choose a word for the year 2017 with @susannahconway’s method. Then my word (EASE) brought me on so many unexpected adventures (in rollercoaster-kind-of unexpected ways, but still, very much on point 😂), that after last year’s “well, why not?”, this year I was “oh hell yes, I NEED one!”. So I went through the process again (check her page, susannahconway.com/word if you are interested in the details) and it seems the word of 2018 for me will be OPEN. I hope it will be a kinder year to me, but whatever it brings, I will try to stay open for it (ha-ha 😅). 🙌 🇭🇺 Előző év végén választottam először év szavát (EASE), akkor még csak ilyen “hm, ez mókás, miért ne?” módon. Aztán ez az ártalmatlan könnyed kis szó egy olyan hullámvasútra ültetett fel, amit nem nagyon vártam és nem nagyon kértem 😂, de kétségtelenül nagy szükségem volt rá. És mindent összevéve, a legváratlanabb és legironikusabb módokon bár, de annyira telitalálat volt, hogy egy év elteltével már úgy futottam neki újra, hogy “ez nekem KELL!”. Úgyhogy már tűkön ülve vártam @susannahconway év végi hírleveleit (akit érdekel a dolog, a susannahconway.com/word oldalon tud feliratkozni), és miután menetrendszerűen a karácsonyfa alatt elfogott a töprengő hangulat, kiválasztottam a 2018-as év szavát is: OPEN. Azért annyit remélek, hogy ez a szó már kevésbé gyomorszájon vágó módokon fog meglepni és kedvesebb lesz hozzám, de akárhogy is, nyitott szívvel várom. (Ha-ha, értitek, NYITOTT szívvel. 😅)

A post shared by Timi ☕️ Time (@timi.tea.time) on

Az idei év aztán már reményteljesebben kezdődött. Az idei évem szava az OPEN. Nem csak azért esett erre a szóra a választásom, mert 2018-ban egy nemzetközi esküvőn való tanúskodás, és a vele járó nemzetközi esküvő- és lánybúcsú szervezési feladatok álltak előttem, amik sok-sok-SOK nyitottságot igényeltek. Hanem kreatív, szociális, spirituális, és minden szempontból szerettem volna nyitottabb lenni. A produktumokra való fókuszálás helyett (nem említettem épp valami ilyesmit?…) a nyitott csatornaként üzemelést, az új emberekre, helyzetekre és élményekre való nyitottságot, és a spirituális tapasztalatok felé nyitást is szerettem volna megélni.

Susannah Conway szerint azért jó konkrét fogadalom helyett egy szót választani az évre, mert egy szó, bár megadja az irányt, de váratlan módokon tud meglepni. És gyerekek, ez az év meglepett!

21CBE0F1-0568-4EBC-850A-3DA681A6E14D

Mit csináltam az elmúlt egy évben?

Bár a Kincsesfüzeten nem voltam épp aktív, de alternatív platformokra bőven írtam (Moly, Amino)
Pszichológushoz jártam terápiára (ez egy azóta is tartó kaland)
Dolgoztam a depressziómon és a szorongásomon, ennek (oké, és legyünk korrektek: a gyógyszeres terápiának) köszönhetően sokkal naposabban látom az életem
Elkezdtem egy spirituális utazást (vagy az eddigi spirituális tapogatózásom egy új fejezetét, érzésem szerint kicsit több világossággal)
Újpogányként címkéztem fel magam, kutatásokat és kísérletezéseket folytattam, spirituális gyakorlatokat vezettem be az életemben, amik a terápiákkal kézenfogva nagyon sok könnyebbséget hoztak az életembe
Lomtalanítottam a kisszobámat és berendeztem kreatív kuckónak
Megengedtem magamnak, hogy játsszak: kirakóztam és kavicsokat gyűjtöttem
Bezöldítettem a lakást, szobanövényeket gondoztam
Olvastam, jegyzeteltem, tanultam, új és új módokkal kísérleteztem, hogy rendszerezzem a tudásomat
Esti oldalakat vezettem, azaz bevezettem (hónapokon át tartottam, és azóta is igyekszem több-kevesebb rendszerességgel tartani) a mindennapos jegyzetelés szokását, ami egy nagyon hatékony elme-lomtalanító gyakorlat
Új instagram fiókot indítottam, eredetileg csak a naplós képeknek, de azóta sok más is megtalálta ott az otthonát
Barátokat szereztem, részt vettem egy új kis tribe kialakításában és a csapattudatunk megerősítésében – és persze egy csomót mulattam
Sok ember előtt nyíltam meg és sokan nyíltak meg előttem
Kétszer is elutaztam Amszterdamba
Új dolgokat próbáltam ki, mint a véradás, a festés, a falmászás vagy a kocsmakvíz
Támogatni tudtam számomra fontos embereket viharos helyzetekben úgy, hogy nem vesztettem el a saját horgonyomat
Dittával és a sógornőivel segítettünk megszervezni és lebonyolítani egy nemzetközi esküvőt, és előtte megszerveztünk egy nemzetközi lánybúcsút Amszterdamban
Zöldre festtettem a hajam
Tetoválást csináltattam
Úgy általában egyre komfortosabbnak és kifejezőbbnek érzem magam a bőrömben

És biztos van még, ami nem került fel a listára. Szóval bőven volt mit tennem, még ha nincs is sok “kiállítási darab”, amit felmutathatok.

Kíváncsian éltem

Még elcsuklik a hangom és nehezen mondom ki: amikor épp nem a túlélésért taposok, akkor egyszerűen kíváncsian élek – ez a cél és ez elég.

Elizabeth Gilbert szavaira igyekszem emlékezni:

A szenvedély néha riasztóan távolinak tűnhet – messzi lángtorony, amely csupán a zsenik és a kiválasztott kevesek számára hozzáférhető. A kíváncsiság ennél szelídebb, barátságosabb, demokratikusabb entitás. A tétje mindig sokkal alacsonyabb, mint a szenvedélyé. (…)
A kíváncsiság valójában csupán egyetlen egyszerű kérdést tesz fel neked. Van bármi, ami érdekel?
Bármi?
Egy hangyányit is?
Függetlenül attól, hogy mennyire hétköznapi vagy apró dolog?
A válasznak nem kell lángra lobbantania az életedet, nem kell arra ösztökélnie, hogy felmondj a munkahelyeden, áttérj egy másik hitre vagy világgá menj, csak meg kell ragadnia a figyelmedet egy pillanatra. Ha ilyenkor meg tudsz állni egy pillanatra és be tudsz azonosítani valami aprócska kis érdeklődést valami iránt, akkor a kíváncsiság még arra kér, hogy fordítsd el a fejed egy centivel, és vizsgáld meg azt a dolgot kicsit közelebbről.
Tedd meg.
Ez egy jel. Lehet, hogy nem tűnik semmi különösnek, de egy jel. Kövesd ezt a jelet. Bízz benne. Fedezd fel, hová vezet a kíváncsiságod. (…)
Az is lehet, hogy nem vezet sehova.
Megeshet, hogy az egész életedet azzal töltöd, hogy a kíváncsiságodat követed, és a végén nem tudsz mit felmutatni – leszámítva egy dolgot: azt a kielégítő tudatot, hogy a kíváncsiság nemes emberi erényének szentelted az egész létezésedet.
És ez több mint elég ahhoz, hogy bárki is kijelenthesse, gazdag és csodás életet élt.

 

Reklámok

Merre mutat az iránytűm? | The compass of my curiosity

Sokat gondolkodtam azon, vajon mi vezetett ahhoz, hogy egyre ötlettelenebbé váltam a bloggal kapcsolatban, és bár ez persze egy nagyobb és összetettebb tendencia része volt az életemben (leginkább: tünet), az egyik ok az lehetett, hogy a kíváncsiság helyett elkezdtem válaszokat követelni.

Mire gondolok?

Elizabeth Gilbert ezt írja a kíváncsiságról a Big Magic c. könyvében:

“A szenvedély néha riasztóan távolinak tűnhet – messzi lángtorony, amely csupán a zsenik és a kiválasztott kevesek számára hozzáférhető. A kíváncsiság ennél szelídebb, barátságosabb, demokratikusabb entitás. A tétje mindig sokkal alacsonyabb, mint a szenvedélyé. (…)
A kíváncsiság valójában csupán egyetlen egyszerű kérdést tesz fel neked. Van bármi, ami érdekel?
Bármi?
Egy hangyányit is?
Függetlenül attól, hogy mennyire hétköznapi vagy apró dolog?
A válasznak nem kell lángra lobbantania az életedet, nem kell arra ösztökélnie, hogy felmondj a munkahelyeden, áttérj egy másik hitre vagy világgá menj, csak meg kell ragadnia a figyelmedet egy pillanatra. Ha ilyenkor meg tudsz állni egy pillanatra és be tudsz azonosítani valami aprócska kis érdeklődést valami iránt, akkor a kíváncsiság még arra kér, hogy fordítsd el a fejed egy centivel, és vizsgáld meg azt a dolgot kicsit közelebbről.
Tedd meg.
Ez egy jel. Lehet, hogy nem tűnik semmi különösnek, de egy jel. Kövesd ezt a jelet. Bízz benne. Fedezd fel, hová vezet a kíváncsiságod. (…)”

3A333CE7-E3EF-4331-87F0-0F55884E814E

Sokáig azt hittem, hogy a kíváncsiságom cserbenhagyott, hogy kiégtem, hogy a belső iránytűm bemondta az unalmast.

A héten azonban volt egy érdekes beszélgetésem a döntésekkel kapcsolatban, azzal kapcsolatban, hogy a döntés mindig magában foglalja azt a (nem mindig könnyű és nem mindig evidens) feladatot is, hogy el kell engednünk azokat a lehetőségeket, amiket nem választunk. Ez talán könnyebb, ha nem a kíváncsiságunk, hanem a szenvedélyünk hajt, és azt hiszem, nehezebb, ha a kíváncsiságunkat próbáljuk követni.

Amikor elkezdtem írni ezt a blogot, bár nem voltam egészen tudatában, de egyfajta érdeklődési naplóként vezettem. Ha támadt egy ötletem, ha valamit izgalmasnak találtam, ha valami épp csak frissen felkeltette az érdeklődésemet, már billentyűzetet is ragadtam. (Van is néhány bejegyzés a blogon, amit visszaolvasva már olyan kínos nevetgélés fog el, mint amikor eszembe jut az a dal, amit tízévesen a saját csodálatosságomról írtam, és minden rokonomnak elénekeltem, akit csak el tudtam csípni. A “Timcsike-csike-csike barna lány” traktussal kezdődött, és csak homályos emlékeim vannak róla, hogy hogyan folytatódott. ‘:D)

Lényeg a lényeg, valamikor aztán elkezdtem magamévá tenni azt a gondolatot, hogy egy jó blogger arról ír, ami már kikristályosodott benne, amit tud, amiben biztos. És… emlékeztek még a kéthetes szabályra? A férjem szokott viccelődni vele, hogy inkább fel sem izgatja magát semmi miatt, ami még nem tart legalább két hete, mert ennyi idő alatt szoktak megszállni és elhagyni a mágikus nagy felfedezések.

Az utóbbi időben nagyon sok blogbejegyzés nem született meg azért, mert arra gondoltam: “Biztos vagyok ebben? Honnan tudom, hogy ez igaz? Itt lesz még két hét múlva? Nem változik meg a véleményem ezzel kapcsolatban idővel?” – Ezek nem haszontalan kérdések, bennem viszont gátakká nőttek. Megvontam magamtól, hogy arra használjam a blogot, hogy megosszam a friss felfedezéseimet, a friss ötleteimet, a friss gondolataimat – és ezzel magamtól is megvontam azt, hogy felszabadultan átéljem azt a talán kicsit bolondos életérzést, amit a férjem “kéthetes szabály”-nak nevez. “Emlékszel, amikor két hétig ékszerkészítő voltál?”, “Emlékszel, amikor két hétig gyertyaöntő voltál?”, “Emlékszel, amikor két hétig buddhista voltál?” – Ami azt illeti, emlékszem, és igazán hiányzik.

Most, hogy elkezdtem megengedni magamnak, hogy újra a kíváncsiságomra figyeljek, rájöttem, hogy a kíváncsiságom nem ment sehová. Csak, mint egy bizonytalan iránytű, ide-oda mozog, több dolgot is megcéloz egyszerre, engem pedig megbénít a gondolat: de vajon melyik az igazi? Melyikkel kell foglalkoznom? Melyik bizonyul igaznak? – Ahogy mondtam, válaszokat kezdtem követelni. Válaszok híján pedig képtelen voltam elengedni azokat a lehetőségeket, amiket nem választok, ha a bizonytalan iránytűm alapján bökök egy irányt. Mindent akartam egyszerre.

Frusztrált a gondolat: mi lesz, ha ez sem lesz más, mint egy újabb kéthetes bohóság? Most, ebben a pillanatban is frusztrál a gondolat: mi lesz, ha két hét múlva rájövök, hogy a kéthetes bolondságok mégis csak zsákutcát jelentenek az életemben? Szabad erről írnom egyáltalán?

És én most úgy döntök: szabad. :)

ENGLISH VERSION

Lately I’m thinking a lot about how the blog went in the wrong direction (I mean… being basically dead), partly because it was a part of larger tendencies in my life, and solving the blog is part of solving my bigger issues.

I realized how I stopped trusting my curiosity and started to demanding answers.

I read a very inspiring thought about curiosity vs. passion in Elizabeth Gilbert’s book Big Magic. She says, passion is sometimes a drive given for the lucky ones only, but while not every one of us can find passion in every day, or month, or year in our lives, we always can find ourselves being curious, and by following those teeny-tiny inners signs of “hm, this sounds intersting”, we can always move forward.

 

16AC1C98-35E3-4C06-B88C-406F24934A09

For years, my blog was the home of my curiosity. I shared fresh discoveries, fresh ideas, fresh thoughts that just pop out of my mind. They sometimes turned proven untrue, or I changed position about them.

Somewhere along the way, the thought that me as a blogger should share only something that I am perfectly sure about – the thought that I want answers, I won’t blindly trust my curiosity anymore – started to build walls in me.

Many-many blog post ideas died because of questions like “where is the proof that this is true, that I won’t change my mind about this over time?”. And not only on my blog: I started to demand truths and answers in my life too, and refuse to follow my curiosity if I have no proof of the everlasting rightness of the outcome.

I recently had an interesting conversation about decisions: how the ability to let go the unchosen paths is an necessary part of making decisions. And trusting my curiosity is a painfully perfect example. Because, when you have found your passion, when you have a passion project, when you have purpose in your life, letting go the things that don’t support your purpose, might be easier. But with curiosity? There is nothing you can justify your decision with, especially if you have more things you are curious of, and you can fumble with only one at a time.

In retrospective, I was pretty good in following my curiosity back then. My husband called this “the two weeks rule”. Essentially: he won’t even bother with anything not lasting at least since two weeks in my life, because this is the time how freshly found ideas came and went in my life. He used to jokingly ask, “remember when you very a jeweler for two weeks?”, “remember when you were a candle maker for two weeks?”, “remember when you were buddhist for two weeks?”.

The thing is, I do. I remember, and I miss those times. Also, I miss the times when I wasn’t so mesmerized by the need of sharing finished and boxed truths but sharing my new discoveries, stuff I just found and briefly lit my everydays.

I feel this struggle in this exact moment. I feel the doubt if I can share my freshly awakened love for the good old “two weeks rule”, this sudden turn of my curiosity.

And I decided I just have to allow it myself. And I just did so. :)