Nick Vujicic: Élet korlátok nélkül

Ahogy már írtam, nemrég olvastam Nick Vujicic motivációs előadó könyvét, és ígértem, hogy írok majd róla bővebben. Mivel már értékeltem a könyvet a Molyon, onnan idézem.

20140719-133019-48619563.jpg

“Nick Vujicic motivációs beszédeiből először csak egy rövid ízelítőt kaptam, amikor egy személyiségfejlesztő tanfolyamon levetítették egy előadásának azt a hihetetlenül erőteljes néhány perces részletét, amiben a karok és lábak nélküli fickó arccal előre eldől a színpadon, és kiszolgáltatott helyzetében azt kérdezi a közönségtől: ha én, aki karok és lábak nélkül, arccal a föld felé fekszem itt, azt mondom, hogy fel tudok állni, elhiszed nekem, hogy te is fel tudsz állni a padlóról, bármilyen kétségbeejtőnek tűnik is a helyzeted?… Majd, a fejére és csonka vállára támaszkodva, küszködve és ügyeskedve, lassan feláll. (A közönség zokog.) – Ezután persze feltúrtam utána a Youtube-ot (és zokogtam, zokogtam), most pedig a könyvét is elolvastam.

Nick fantasztikus személyisége csak úgy süt az előadásaiból, és a könyvében is sok megindító személyes történetet és megfontolandó gondolatot oszt meg. Ugyanakkor minél tovább haladtam előre a könyvben, annál inkább azt éreztem, hogy túl sok a hézagokat kitöltő közhely-szagú intelem. Természetesen, az ember egészen máshogy fogadja egy karok és lábak nélkül született fickótól az olyan szokásos bíztatásokat, mint hogy mindig talpra tudsz állni, vagy hogy a tökéletes külsőnél többet jelentenek a belső értékek, vagy hogy bármilyen rossz lapokat osztottak neked, mindig tudsz olyat találni, amiért megéri hálásnak lenned. Hiszen csak rá kell nézni, és az ember látja, hogy ez a fickó nem a hasára csapva osztja az észt, tényleg átment dolgokon, tényleg megküzdött sok mindennel. A gond csak az, hogy míg az előadásaiból megjelenésével, jelenlétével, demonstrációival árad ez az állandó megerősítés, a könyvben a személyes történetek kicsit kisebb hangsúlyt kapnak annál, mintsem folyamatosan fenn tudnák tartani azt a légkört író és olvasó között, ami előadó és néző között megvan.

Ettől függetlenül mindenkinek nagyon jó szívvel ajánlom ezt a könyvet (Nick előadásait még inkább), mert hihetetlen erő van abban, ahogy ez a végtelenül szimpatikus kis fickó az életét éli, és ezt meg is osztja másokkal. Nagyon sokat lehet belőle tanulni és meríteni.”

Blogszülinap – 2 éves a Kincsesfüzet

Ismét elérkezett egy évforduló: ma két éves a Kincsesfüzet blog. (Boldog születésnapot, kicsi! :))

Egy évvel ezelőtt, a Kincsesfüzet első születésnapjára írt cikkemben olvashattatok róla, milyen csinos statisztikákkal büszkélkedhetek. A Kincsesfüzet első éve a nyüzsgésről és a növekedésről szólt. Az elmúlt egy évem tele volt eseménnyel és változással (néha csak kapkodom a fejem és alig akarom elhinni, mennyi minden történik körülöttem), a blog életében viszont ez az év a stagnálás és a vissza-visszaesés időszaka volt. Őszintén szólva, néhányszor megfordult a fejemben, hogy talán itt volna az ideje, hogy – forradalmi ötletek és látványos eredmények híján – felhagyjak a dologgal.

De ilyenkor blogger idolom, Via szavai jutnak az eszembe: mindenkinél eljön az a pont, amikor úgy érzi, talán jobb lenne kiszállni. Aki ennek ellenére is folytatja, az lesz az a “piszok mázlista” a végén, akinek “bezzeg összejött”, mert “szerencséje volt”. Ezért addig is, amíg be nem indul újra a pezsgés, egyszerűen csak csendes hálával gondolok erre az időszakra (az esőre a szivárvány előtt), hogy utólag elmondhassam: ez volt az az különleges időszak, amikor csatlakoztam a piszok mázlisták klubjához.

Úgyhogy ne aggódjatok – én még maradok. :) Remélem, maradtok ti is.

Továbbra is követhettek az alábbi platformokon:

Blog: kincsesfuzet.hu (kincsesfuzet.wordpress.com)
Instagram: @timi_kincsesfuzet
Tumblr: kincsesfuzet.tumblr.com
Facebook: facebook.com/kincsesfuzet
Twitter: @nagytimi85
Moly: @nagytimi85
Pinterest: pinterest.com/nagytimi85

Ha szeretnétek valami apróságot adni blogszülinapi ajándékként, meséljetek valakinek a blogomról, küldjétek el a linkjét e-mailben, vagy osszátok meg Facebookon! :)

Mormon péntek – Elesni és felállni

“Amikor fiatal voltam, az elesés és a felállás egyetlen mozdulatsornak tűnt. Az évek múltával azonban arra a nyugtalanító megállapításra jutottam, hogy a fizika törvényei megváltoztak – és nem az én javamra.” (Dieter F. Uchtdorf)

Amikor fejlődéspszichológiát tanultam, az előadáson megnéztünk egy végtelenül bájos kisfilmet arról, ahogy a babák mászni, felállni és járni tanulnak. A rövid film tagadhatatlan bizonyítéka volt annak, hogy az emberek azzal a biztos tudással jönnek a világra, hogy a kudarc nem tragédia, hanem magától értetődő része minden sikersztorinak: hogy a legtermészetesebb dolog elesni, és újra elesni, és megint, megint, megint és még egyszer a padlóra kerülni, és hibázni, és tökéletlenül végezni a dolgunkat, mielőtt sikerre viszünk valamit.

Kedvenc mormon vezetőm, Dieter F. Uchtdorf beszédeit böngészve a kudarcról szóló előadására akadtam, aki a fenti gondolattal indította beszédét, amiben többek közt arra kereste a választ, miért változik meg a kudarchoz való hozzáállásunk, hogyan veszítjük el azt a képességünket, hogy a padlóra kerülés után magától értetődően talpra álljunk?

Miért kezeljük nehezen a kudarcot?

  • Túl sokat várunk magunktól. Bajnokok akarunk lenni – de nemcsak az út legvégén, hanem már közben is. Minden vagy semmit játékot játszunk, és nem akarunk gyengének vagy alkalmatlannak tűnni egyetlen pillanatra sem.
  • Mindvégig biztonságban akarjuk tudni magunkat. Nem vagyunk hajlandóak kockázatot vállalni – inkább elfogadjuk azt, hogy nem hozzuk ki magunkból a legjobbat és elszalasztjuk a lehetőségeinket.
  • Bűntudatba és önmarcangolásba lovalljuk magunkat a kudarcaink után, de nem használjuk fel a kudarcok felett érzett szomorúságunkat arra, hogy a hibákból való tanulás motivációja legyen.
  • Nem fogadjuk el a felénk nyújtott segítő kezet, és főleg nem kérünk segítséget.
  • Nem vagyunk tisztában azzal, hogy kik is vagyunk valójában, kikké akarunk válni és mit is akarunk valójában. Hagyjuk, hogy a figyelmünk elkalandozzon és elterelődjön a legfontosabb céljainkról, így sem energiánk, sem motivációnk nem marad, hogy újra és újra felálljunk és tovább dolgozzunk a stratégiai céljainkon.

Ti hogyan küzdötök meg a kudarccal?