{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – Ilyen volt 2014

Amikor nekifogtam az eheti {Vigyázz! Kész! Posztolj!} cikk megírásának, aminek témája nem más, mint a 2014-es év áttekintése, azt hittem, pofonegyszerű dolgom lesz. Hiszen annyi minden történt 2014-ben! De, talán éppen emiatt, mégsem bizonyult olyan könnyűnek ez a feladat.

/home/wpcom/public_html/wp-content/blogs.dir/632/38546006/files/2014/12/img_0809.jpg

A legfőbb céljaimat áfutva, amiket 2014-re feljegyeztem magamnak, nagyon érdekes érzések fogtak el. Feltámadtak bennem azok a gondolatok, amik a céljaim papírra vetésekor viaskodtak bennem, és a következő döbbenetes felismerés ért: az egyéb nagy céljaim mellett (hogy befejezzem a tanulmányaimat, hogy felépüljön a házunk, hogy idén is részt vegyek a NaNoWriMón) a legtöbb kétséget azzal kapcsolatban éreztem, hogy pályát módosítsak. Annak ellenére, hogy szerettem a munkámat és kollégáimat a Magyar Postánál, az állandó bizonytalanság és a hatalmas nyomás miatt már nagyon rosszul éreztem ott magam – csak azt éreztem, hogy menni akarok, mégis annyira féltem attól a bizonytalanságtól, amit egy ilyen döntés maga után vont volna, hogy bár kitűztem magam elé a célt, a lelkem mélyén úgy éreztem, hogy ha rajtam múlik, soha nem fogom ezt meglépni. – De szerencsére… nem rajtam múlt.

20140713-222359-80639771.jpg

2014 a nagy lépések éve volt a számomra: kirúgtak a munkahelyemről és mindössze nehány nap leforgása alatt új munkahelyet találtam, hitelt igényeltünk, megterveztettük és kiviteleztettük a saját házunkat, elköltöztünk a házból, amiben felnőttem és egy rövid átmeneti időszak után beköltöztünk az új otthonunkba, és leadtam a szakdolgozatomat is. Az elmúlt hetekben a férjemmel meg-megálltunk és feltettük egymásnak a kérdést: “elhiszed, hogy egy évvel ezelőtt még…?”, és valóban olyan hihetetlen visszatekinteni arra, hogyan éltünk, hogyan éreztük magunkat a bőrünkben egy évvel ezelőtt – hogy mennyi minden történt, és ami még hihetetlenebb: hogy mindez mekkora természetességgel történt.

Amikor az év elején elkezdtem olvasni Tim Ferriss: 4 órás munkahét című könyvét, maximálisan magamra illőnek éreztem a leírást arról az “áldozatról”, aki az iroda ablakából, szorongva nézi, ahogy elszaladnak az évei, és nem mer kilépni a biztos kerékvágásból, akkor sem, ha szenved benne. Emlékszem, hogy milyen keserű szájízzel olvastam a bíztatást arról, hogy meg kell lépnünk a nagy változásokat, mert egyszerűen nem lehetünk mindannyian olyan szerencsések, hogy kirúgjanak minket onnan, ahonnan elvágyódunk. – Majd mire befejeztem a könyv olvasását, kiderült, hogy én éppen ezek közé a szerencsések közé tartozom.

2014-re voltak nagy terveim, amik teljesültek, voltak, amikbe csak belefognom sikerült, és voltak, amik nem jöttek össze. Sokat bosszankodtam és sokat szorongtam az apró dolgokon és természetesen éltem meg a nagy változásokat. Szeretném, ha a 2014-es év tanulságaként az maradna meg a számomra, hogy nem szabad félni fejest ugrani a nagy dolgokba – és hogy az apró dolgokat mindig hálával és bizakodással kell megélni.

És ha kérhetek egy kis reflexiót tőletek, akik kívülről figyeltétek a kalandjaimat a 2014-es évben…

Ti milyennek láttatok az idén? Mit tanultatok tőlem 2014-ben? És szerintetek mit kellene változtatnom 2015-ben?

Hálás hétfő #87

De mielőtt belekezdenék… Tudom, az utóbbi időszakban volt egy kis kihagyás a blogon, és köszönöm a jókívánságokat a szakdolgozattal kapcsolatban, de ennél kicsit bonyolultabb a helyzet. Bizonyos okokból eddig nem volt igazán publikus, de most már nyugodtan írhatok róla. Az a helyzet, hogy egy hónapja kirúgtak a munkahelyemről valamennyi közvetlen munkatársammal együtt. Ez nemcsak azért volt nehéz, mert ez volt életem első állása és ebből kifolyólag életem első kirúgása is, hanem mert már hosszú hónapok óta ott lebegett ez a fejünk fölött a mindennapokban. És mit mondhatnék, nagyon kimerítő úgy dolgozni folyamatosan, hogy akárhányszor megcsörren a telefon és a főnököm az irodájába hív, eszembe jut, hogy vajon csak a napi postáért megyek, vagy most fogják közölni, hogy másnap már nem kell bemenni dolgozni. Míg egy nap aztán tényleg közölték, hogy másnap már nem kell bemenni dolgozni.

Vicces dolog, de nem volt ez az egész annyira negatív élmény a számomra, főleg hogy négy nappal a kirúgásom után igent mondtam a következő állásajánlatomra – viszont hihetetlen érzelmi hullámvasút volt, ami teljesen kimerített, és hetekre megfosztott gyakorlatilag minden konstruktív képességemtől. Ez kihatott a blogra, kihatott a szakdolgozatra – és a rossz hír, hogy az utóbbiba az előbbivel ellentétben nem fért bele egy hónap kihagyás. Nem vagyok ettől felhőtlenül boldog, de akárhogy is, hihetetlen egy időszak volt ez, és több okom van ünnepelni, mint amennyi bánkódni.

Most pedig jöjjenek a fontos apróságok. :)

Amiért hálás vagyok:

♥ Dió pacsizni tanul ♥ egérkés gumicukor ♥ esküvői fotókkal nosztalgiázni ♥ Peti, aki egy angyal, aki gondoskodik rólam, és megmasszírozza a vállam ♥ fittlabdán ülni ♥ új billentyűzet ♥ hálás hétfő ♥ a blogom, és hogy újra írok ♥

Ti miért vagytok hálásak?