#PlanWithMeChallenge

Egy ideje már inspirálódom a #PlanWithMeChallenge képeiből instagramon. Ebben a minden hónapban újrainduló kihívásban a résztvevők egy előre adott lista alapján osztják meg a tervezőik, határidőnaplóik részleteit és adnak bepillantást abba, hogyan terveznek ők.

Januártól pedig én is szeretnék benevezni a kihívásra. Ha kíváncsiak vagytok, miket fogok megosztani, vagy szeretnétek ti is beszállni, a képre kattintva továbbnavigálhattok Kara blogjára, ahol megosztja a januári témákat.

Lesz olyan, aki csatlakozik? ;)

#PlanWithMeChallenge

NaNoWriMo – Miért érdemes beszállnod a játékba?

A főiskola első félévében a játékpedagógia kurzuson a következő feladatot kapta az évfolyam: egy kiadott szabásminta alapján mindenkinek el kellett készítenie egy kézzel varrott plüss kengurut. A feladat egyébként tradicionális: a tanárnő keze alatt minden évfolyam, nappalisok és levelezősök egyaránt, minden évben megkapja ezt a feladatot (csak minden évben más állattal).

Sokan persze megrettentek, de a tanárnő nemcsak biztosított minket, hogy egészen biztos benne, hogy mindenki képes lesz teljesíteni a kihívást, de azt is elmondta, hogy miért tartja fontosnak azt, hogy egy ilyen jellegű – meghökkentő és szokatlan, bonyolult és fáradságos, többek szemében teljesíthetetlennek tűnő – kihívással rögtön az első félévünkben találkozzunk, méghozzá nem is egy kézműves kurzus keretében, hanem egy fontos elméleti szigorlati tárgy, a játékpedagógia kurzusán.

Ez pedig az, hogy mi magunk is átéljük azt, amiért a játék, a játékélmény fontos a gyerekek számára (is):

  • Szakítson ki kicsit a megszokottból azáltal, hogy rávesz valami olyasmire, amit általában nem csinálunk
  • Segítsen átélni az alkotás, a kreativitás, a gondolatjátékok élményét
  • Segítsen fejlődni azzal, hogy olyan kihívás elé állít, ami mókásan, élvezetesen, de azért komolyan megdolgoztat
  • Sikerélményt adjon azáltal, hogy véghezviszünk valamit, amiről elsőre talán azt hittük, nem is leszünk képesek rá

Egy ilyen “felnőttes” játék lehet a NaNoWriMo, az egy hónapos regényíró kihívás is: egy nagy kihívásra invitál, ami kimozdít a megszokottból, meggyötör és megdolgoztat, de felajánlja a játék és az alkotás élményét és a rendkívüli teljesítmény sikerélményét.

Let's play!


A novemberi regényíró kihívással kapcsolatos korábbi cikkeimet a nanowrimo címke alatt böngészhetitek. A leghasznosabbakat pedig itt foglaltam össze. A magyar csapat fórumát itt találjátok.


Ne feledjétek, hogy a kihívásokról, játékról és kreativitásról szóló ebook jár most az új hírlevél feliratkozóknak – akkor is, ha nem szeretnének nevezni a NaNoWriMóra. :)

A HÍRLEVÉLRE ITT IRATKOZHATTOK FEL

Mormon péntek – BofM 365 egy éves kihívás újratöltve

Emlékeztek még, amikor tavaly év elején ajánlottam az egy éves Mormon Könyve olvasó kihívást? Teljesítette valaki 2014-ben? – Ne aggódjatok, én sem. :) Bár nekivágtam, és ameddig jutottam, sikerült néhány nagyon értékes gondolatot olvasnom a kommentek között és lebonyolítanom néhány inspiráló beszélgetést.

A kihívás egy családi összefogásként indult, de alaposan kinőtte magát és hatalmas tábor csatlakozott hozzá az interneten, a közös olvasás tapasztalataiból, a kérdésekből, gondolatokból, történetekből pedig könyv is született – erről bővebben olvashattok a BofM365 hivatalos oldalán.

Akit érdekel, annak felhívom a figyelmét, hogy idén is elindul a kihívás, az általam sokszor idézett és hivatkozott LDS Living Magazine csapata vette át idén a felügyeletet, és továbbra is Instagramon a @BofM365 fiók figyelése segít becsatlakozni.

/home/wpcom/public_html/wp-content/blogs.dir/632/38546006/files/2015/01/img_0823.jpg

A Mormon könyvéből ingyenes példány kérhető itt, de online is olvasható itt, valamint PDF formában letölthető innen.

Boldogságterv #12 – Pizsamanap a nappaliban, örömünnep a konyhában

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

Eltelt az első hét decemberben, amit a boldogságtervem során az otthonra való fókuszálás hónapjának jelöltem ki, és ezalatt az egy hét alatt rájöttem, hogy mennyire alkalmatlan volt az időpont választás ehhez a témahoz, mert…

    … a november annyira kiszipolyozta az energiáimat (szakdolgozat leadás, beköltözés, NaNoWriMo), hogy még a hétköznapokba való visszatérés is kihívást jelent, nemhogy a bárhová való fókuszálás!
    … az októbert és a novembert átmeneti körülmények között töltöttük a költözés miatt, így a helyreállítandó rutinjaim sokkal messzebb vannak, mint azt elsőre gondoltam.
    … a közelgő ünnepek miatt még Via, a zónázás hazai védőszentje is azt tanácsolja, hogy lazítsunk a gyeplőn és ne most akarjuk szívvel-lélekkel tartani a rutinokat.
    … ééés a hónapot egy orbitális, párban végrehajtott lebetegedéssel sikerült indítanunk, aminek köszönhetően szó szerint a hétköznapokon való átevickélés is nagy kihívást jelent.

Aztán ahogy azon töprengtem, hogyan tudnék feltűnésmentesen és elegánsan kihátrálni ebből a témából, az jutott eszembe, amit az előző hónapban, a NaNoWriMo alatt tanultam: attól, hogy a dolgok nem az eredeti tervek szerint alakulnak, még érdemes lehet megnézni, mi sül ki belőlük – sőt, ilyenkor kaphatjuk a legváratlanabb leckéket.

Az én házam, az én váram!

Vasárnap reggel van, amikor ezeket a sorokat írom. Szombaton pizsmanapot tartottam – szó szerint ki sem bújtam a pizsamámból egész nap. Ma már tervezek rendes ruhát húzni, de még nem érzem elérkezettnek az időt. A kanapén kuckózok, a használt papírzsebkendőkkel telenhintett paplan alatt, az iPademmel az ölemben, mellettem egy kancsó meleg, citromos tea, és időnként megtorpanok kinézni az ablakon, hogy a hátsó szomszédunkban előbújtak-e már a kecskék az udvaron és hogy nyüzsögnek-e a madarak a madáretetőm körül, de valószínűleg egyik sem fog megtörténni, mert csak azt látom, ahogy a víztől fényes teraszunkra folyamatosan pötyörög az eső. A hálószobánk ajtaja zárva, és a férjem még odabent durmol, csak azt hallom, ahogy néha felköhög álmában.
Ha valami, hát ez igazán ráirányítja a figyelmemet, hogy milyen jó, hogy van saját otthonunk.
Ahogy a Gabinak adott interjúmban is elmeséltem, a lassan tíz éves kapcsolatunk során (akár otthon laktunk, akár albérletben), soha nem volt több saját életterünk egy szobánál. Nem volt más ajtó, amit magunkra zárhattunk volna, de még ott sem voltunk soha magunk, hiszen bármikor jöhetett egy kopogás, amire válaszolni kellett. És ugyan ezalatt az idő alatt remekül megtanultuk, hogyan alkalmazkodjunk egymáshoz és hogyan teremtsünk magunknak személyes teret, hogyan szabjunk ki személyes időt akkor is, ha a másik ott van tőlünk két lépésnyire, most azért hihetetlenül élvezzük azt, ahogy a térrel játszhatunk, és azt is, hogy egy zárt ajtó most már valóban zárt ajtót jelent.

IMG_0779.JPG

Én úgy szeretek mosogatni!

Őszintén megmondom, hogy mindig felidegesítenek azok a buzdítások, amik valaki más nehéz helyzetével próbálnak rávilágítani arra, amiért hálásnak kellene lennem. Nem akarom behunyni a szemem senki nyomorúsága fölött, de ha hálásnak szeretném érezni magam, akkor a hálára, az örömre, a jóra szeretnék koncentrálni, nem pedig arra, hogy más milyen szenvedéseket él át, amikhez képest, valljuk be, az enyém semminek tűnik – mert számomra ez a legkevésbé sem a hála megalapozásának a légkörét teremti meg, inkább keserűséggel tölt el.
Most azonban egészen más megvilágításba került számomra ez a megközelítés. Továbbra sem pártolom, hogy olyan nyomorúságokat vetítsek rá az életemre, amiket nem kell megélnem – az viszont tény, hogy sokkal jobban értékelem azt, ami van, ha előtte megtapasztaltam, milyen az, amikor nincsen.
Az én házam, az én váram érzését évek óta hiányoljuk, viszont ami miatt eszembe jutott megosztani ezt a gondolatot, az a mosogatás kérdése. Ó, mennyit nyűglődtünk a mosogatással az évek során! Hány nyűgös estét, vitát és paktumot szült ez a téma! Aztán amikor beköltöztünk a házikónkba, ott találtuk magunkat mosogató nélkül. Nagyjából két hetet töltöttünk el úgy, hogy a fürdőszobai mosdókagylóban kellett mosogatnom, miközben Peti folyamatosan, poharanként és kanalanként ingázott a konyhapult és a fürdőszoba között a tiszta és a szennyes áruval, és most az az egyszerű tény, hogy mosogathatok és egy mozdulattal a csöpögtetőre helyezhetem a tiszta edényeket, hatalmas megelégedéssel tölt el.
Én aztán nem fogok senkit arra bíztatni, hogy hálaadás címszóval mások tragédiáin merengjen vagy belenyugodjon a saját nehéz helyzetébe azzal, hogy jól van, végül is van, akinek rosszabb ennél – az viszont nem árthat, ha néha visszatekintünk arra, honnan indultunk és mekkora utat tettünk meg azóta, mert talán észre sem vettük, mennyit haladtunk és mennyivel lettünk gazdagabban út közben, apróbb és nagyobb dolgokban egyaránt.

Új hely, új helyzet

Néha rácsodálkozom, milyen természetességgel költöztünk be az új házikónkba. Talán amiatt, mert lélekben már nagyon régóta készen álltunk rá, vagy talán azért, mert folyamatosan figyelemmel kísértük az építkezés folyamatát, és így a falak, az ajtók, a terek már mind ismerősek voltak, mire belaktuk őket – nem tudom. De már az első pillanattól fogva olyan érzése volt mindkettőnknek, mintha már ezer éve itt éltünk volna.
Ugyanakkor az új hely nyilván rengeteg új helyzettel is jár.
Az anyósom szerint a takarítás szempontjából a ház legnagyobb ütőkártyája az, hogy új. Azt, ami új, ami tiszta, könnyebb tisztán tartani, mint reménytelenül takarítani valamit, ami mindig kopott és lelakott marad (akkor is, ha tiszta), és könnyebb észrevenni és megelőzni a kialakuló gócpontokat, még mielőtt meggyökeresednének.
Korábban, amikor csak egy szobánk volt, a rendetlenség gócpontja, flyladys kifejezéssel élve a hot spot a kanapé volt – ez volt az a Murphy-féle vízszintes felület, amit mindig elleptek a dolgok. Most, az új helyünkön, mérhetetlenül büszke voltam magunkra, hogy ezt a gócpontot felszámoltuk, a kanapé már nem olyan hajlamos az elrendetlenedésre – majd felfedeztem, hogy született egy új gócpontunk: az ebédlő asztal (amink korábban ugye egyáltalán nem is volt). Hot spot sajnos mindig, minden lakásban lesz – örülök, hogy még időben sikerült nyakon csípni és még nem harapózott el annyira a helyzet.
Hasonlóan időben nyakon csípett dolog volt Dió viselkedésének változása is. Ahogy már írtam a kutyaneveléssel kapcsolatban, azok, akik rácsodálkoznak, milyen bájos és jólnevelt a kutyánk, a legtöbbször mintha azt hinnék, hogy valami különösen szerencsés genetikájú egyedet sikerült kifognunk, és el sem tudják képzelni, hogy mindezt bárki megtehetné a saját kutyájával, hiszen akkor ráeszmélne, milyen hatalmas mennyiségű munka és figyelem van a részünkről abban, hogy Dió olyan, amilyen. A kialakulóban lévő gócpontokhoz hasonlóan a helytelen viselkedés (az új hely új szabályainak tesztelése) is olyasmi, amivel kapcsolatban szemfülesek voltunk és nem hagytuk magunkat lazítani, elkényelmesedni, mert ha az apró jelek fölött elsiklunk, később nehezebb lesz helyrerázni a dolgokat.

Boldogságterv #11 – Célszalag és ami azután következik

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

Ebben a hónapban a boldogságterv programom és cikkeim keretében azzal foglalkozom, hogy a NaNoWriMo, az egy hónapos (regény)írói kihívás hogyan tesz boldogabbá, mit tanít nekem a boldogságról.

Izzadtság nélkül a célszalagnál

“Jó reggelt, november 30-a! Ma egy komoly dolognak kell a végére érnem!”ebben a hangulatban dobott ki ma az ágy.

Nos, ahhoz már elég régen vagyok NaNoWriMo induló, hogy biztosan elmondhassam: minden év más. Idén mintha a hónap elejére zsúfolódott volna minden nagyobb hangulatingadozás, a november második felén pedig teljes lelki nyugalommal lavíroztam át magam. Igen, félredobtam egy tervet, igen, csaltam, igen, egy rakás értékelhetetlen irományt is produkáltam ezalatt az egy hónap alatt (egek, már most is meglepődök, mik szaladtak ki néha az ujjaim alól, amikor végignézem a nanós dokumentumomat, pedig még nem is hónapok vagy évek, hanem csak hetek, napok távlatából látom!), de végső soron véghez vittem egy küldetést, teljesítettem egy kihívást, az eddigi legnagyobb lelki nyugalommal, amikor az eddigiekhez képest talán a legkevésbé volt alkalmas rá az idő.

Ha az emlékeim nem csalnak, tavaly írta az egyik régi motoros résztvevő a buzdító levelében, hogy ennyi év részvétel után már nem kételkedik abban, hogy végig tudja vinni a kihívást. Én is most érkeztem el ebbe a lelki állapotba, ami fantasztikus élmény: szembesülni azzal, hogy valami, ami néhány éve még annyira lehetetlennek, annyira őrült és hatalmas feladatnak tűnt, ma már kétségeket sem ébreszt bennem azzal szemben, hogy vajon képes vagyok-e megtenni. Ez pedig nem más, mint a fejlődés élménye – és mivel azt biztosan állíthatom (csak egy futó pillantást vetve a kéziratnak csúfolt ömlesztvényre), hogy nem az írói képességeim fejlődtek ezalatt az idő alatt…

Kétségek nélkül nekivágtam egy kihívásnak, ami elől évekkel ezelőtt még megfutamodtam volna. Le mertem lépni az előre lefektetett ösvényről, pedig évekkel ezelőtt még a legfontosabb, leggörcsösebb elhatározásom az lett volna, hogy teljesítsem az eredeti tervet. Mertem olyat alkotni, ami rossz (sőt, egek, helyenként bődületesen szörnyű!), pedig évekkel ezelőtt azt akartam volna, hogy minden szót, amit leírok, tökéletesen helyénvalónak érezzek, bármibe kerül is ez. Mindez valóban a fejlődés élményével tölt el, és valóban büszkévé tesz.

IMG_0767.JPG

Nagyon érdekes volt ismét szembesülni azzal is, hogy valahányszor egy kis eltévelyedés vagy csüggedés után visszahelyezem a fókuszt a blogra, az szinte azonnal meghálálja magát. Néha egészen misztikusnak tűnnek azok az utak, ahogy a jutalom érkezik, de annyiszor történt már meg ez, hogy már nem tudom véletlennek nevezni. Nemcsak a kedves kommentekről vagy a hirtelen, látszólag ok nélkül meglóduló statisztikáról van szó, hanem arról is, hogy ilyenkor mintegy váratlanul rám találnak lehetőségek, megnyílnak új utak a blog előtt.

Tudjátok azt is, hogy mennyire szeretem a statisztikákat, a NaNoWriMo honlapja pedig részletes és látványos statisztikákkal lát el. Tegnap este vetettem egy pillantást a szószámot jelző oszlopgrafikonra, ami fölött napról napra ott húzódik az elvárt szószám egyenes vonala is, annak a mindennapi 1667 szónak a vonala, ami a kihívás egyenletes ütemben való teljesítéséhez szükséges. Ekkor pedig rácsodálkoztam valami egészen furcsára: a november során alig néhány olyan nap volt, amikor az elért szószámomat jelző oszlopok az elvárt szószámot jelző vonal fölé értek volna. A statisztikám elég gyalázatosan fest: mindvégig alulteljesítettem ebben a hónapban. A bennem szunnyadó maximalista egészen csalódottnak érzi magát emiatt és nem is érti igazán, hogyan lehet így megnyerni egy versenyt?… Pedig, mint látszik, meg lehet. Ez egy nagyon fontos tanulsága ennek az időszaknak: ismét itt van előttem egy példa arra, hogy egyáltalán nem kell belepusztulni vagy erőn felül teljesíteni ahhoz, hogy kiérdemeljük és elérjük a sikert. Ami pedig megint csak azt jelzi, hogy fejlődnöm kellett valamiben, az az, hogy mindvégig így éreztem, nemcsak utólag csodálkoztam rá erre, de út közben sem kételkedtem benne, hogy célba fogok érni és megérdemelten fogom átvenni a jutalmamat.

Hogyan tovább?

A november egy eszement kaland az elmének, az alkotómunka, az intenzív fókusz időszaka, amikor az írás mellett minden feladat egy kicsit elhomályosul és a fókuszon kívül csúszik. A december a NaNoWriMo indulók számára ezért nemcsak az Advent, az ünnepre készülődés időszaka, de a regenerálódásé és a visszarázódásé is.

Ez, valamint az, hogy a november során mintegy feltűnésmentesen beköltöztünk az olyan régóta vágyott otthonunkba (igen, egy kicsit hihetetlen, hogy ez is ebben a novemberben történt), arra indított, hogy a decemberem témája az otthonteremtés legyen, fókuszban a rutinokkal és az itthoni teendőkkel, de biztosan sok egyéb gondolat is felmerül majd, hiszen annyi de annyi vetülete van annak, ahogy egy otthon boldogabbá tudja tenni az embert!

Tehát erre tovább – a decemberem témája: otthon, édes otthon!

Boldogságterv #9 – Harcok, vesztesek és szabályszegők

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

Eltelt a november második hete, ami több dolgot is jelentett a számomra:

  • Véglegesítettem, nyomdába küldtem és a főiskolán leadtam a szakdolgozatomat.
  • Befejeződtek a házunk belső munkálatai, így nekifoghattunk egy teljes belső takarításnak és a költözésnek.
  • Az idei NaNoWriMo feléhez érkeztünk.

Mivel alapvetően “férfi agyam” van és jellemzően egy felé tudok csak koncentrálni (legyen szó apró pillanatnyi teendőkről vagy nagy aktuális projektekről), ezért ilyen sűrű időszakokban a legnagyobb félelmem, hogy valamiről megfeledkezem, valami fontosról félrecsúszik a fókuszom és valami alapvető és triviális dolog elmarad amiatt, mert másfelé figyeltem. Néha az eszembe villan, hogy egyszerűen nem vagyok normális, hogy egy ilyen időszakban, amikor annyi teher van rajtam, az életem pedig egy merő változás és hétről hétre mindig van valami újdonság, amihez hozzá kell szoknom (a napi három óra bejárást még mindig csak tanulja a szervezetem és a pszichém), még egy plusz határidős kihívást is bevállalok.

A múlt heti Boldogságterv bejegyzésem kommentjei közt kialakult beszélgetés emellett kimondottan arra indított, hogy ezen a héten beszéljünk még egy kicsit a kihívások mibenlétéről: hogy mi a kihívás (mi nem a kihívás), és miért kell amúgy Barney Stinson stílusban eeeelfogadni a kihívásokat (nem mindet, de azért mindig néhányat), nem pedig megfutamodni előlük és elkerülni őket.

IMG_0726-1.JPG

Eeeelfogadom a kihívást!

Google barátom és az 1862-es magyar nyelvi szótár szerint a kihívás szó jelentése: “[olyan] felszólítás, melynél fogva valakit akárminemű vetélkedésre, versenyre, különösen viadalra hívunk.” Sajnálatos módon az emberek, egészen pontosan a felnőttek jellemző sportja az, hogy ha vetélkedésre, versenyre, viadalra gondolunk, akkor rögtön vérre menő harc jut az eszünkbe, és emellett sajnálatosan magyar jellemvonás az, hogy úgy gondoljuk, ha nem leszünk elsők, akkor megszégyenülve kell távoznunk. (Egy szomorú nemzeti példája ennek az, ahogy az olimpiai ezüst- vagy bronzérmeseinket kezeljük, ahelyett, hogy azt ünnepelnénk, hogy az egy főre jutó olimpiai érmekben is nagyjából olyan jól teljesítünk, mint az egy főre jutó Nobel-díjasok számában.)

Ahogy épp ma a zónázással kapcsolatos cikkemben is írtam: nem mindig kell száz százalékot teljesítenünk ahhoz, hogy nyerjünk egy ügyön. Ha minden mást kudarcként fogunk fel, akkor persze minden kihívás hatalmas stresszt jelent és összeomlással fenyeget. Néha nem is fogjuk fel, mennyire csak rajtunk áll az, hogy mit tekintünk egy helyzetben, egy versenyben győztes vagy vesztes végkifejletnek: hogy vesztesnek tituláljuk-e magunkat csak azért, mert nem hoztuk a szaz százalékot, nem pusztultunk bele, nem úgy teljesítettünk, mint mások, vagy mint ahogy azt a saját egónk előre megálmodta, megidealizálta, vagy ehelyett már nyertesnek tekintjük magunkat, ha nyertünk valamit, bármit az ügyön.

A NaNoWriMo pontosan egy ilyen kihívás, ami nem tűz ki vérdíjat, nincs egyetlen trófea, nincs egyetlen dobogó, amire csak egy ember vagy egy csapat állhat fel. Nincsenek szigorú játékszabályok, nincs szakmai zsűri, nincs éles szemű kontroll. Mindenki a saját lelkiismerete felügyeletével, a saját belátása szerint, a saját mércéjével mérve versenyez, és egyedül önmagát kell legyőznie. (Ami azt illeti, én úgy érzem, hogy már a nevezéssel legyőztem magam, úgyhogy mindenképp meg fogom érdemelni a plecsnit a hónap végén, akármi történik is és akárhogy jutok el odáig.) Ennél tisztább példája nincs is annak, hogy ha valaki egy ilyen kihívásból is vérre menő harcot csinál, az senki mást nem okolhat, mint saját magát, hiszen senki mással nem versenyez, csak saját magával – ki más okozhatna tehát neki sérülést, ki más gúnyolná ki, ki más becsmérelné vagy szégyenítené meg, mint saját maga? És egyben nincs is ennél jobb lehetőség arra, hogy egy kicsit szembesüljünk önmagunkkal, meglássuk, hogyan bánunk magunkkal, és hogy kockázat nélkül kihívjuk önmagunkat egy kis versengésre, viadalra.

Ahogy az anyósom szokta mondani: arra, hogy az ember gyereket vállaljon vagy házat építsen, soha nem alkalmas az idő. Ehhez hasonlóan egy kihíváshoz sem alkalmas az idő soha. Egy kihívás, még ha nem is vérre menő harc, mindig olyasmi, ami kimozdít a komfortzónánkból, ami valami újdonságra vesz rá, ami valami soron kívülit hoz az életünkbe és mindig kér egy kis plusz erőbedobást tőlünk (ilyenek voltak például Via izgalmas kihívásai, amikkel minden héten valami szokatlanra, valami bolondos vagy merész dologra hívta fel az olvasóit, hogy egy kicsit kizökkentse őket), és az ilyesmit bizony nem mindig kedveli az emberi elme, ami rögtön riadót fúj, ha valami változás történik.

De ez nem azt jelenti, hogy nem kell elfogadni ezeket a kihívásokat – épp ellenkezőleg! Meg kell válogatni őket, persze, hiszen nem vagyunk kötelesek elfogadni minden kihívást, ami szembejön, de időről időre, minél gyakrabban el kell fogadnunk egy olyan kihívást, ami kimozdít, megmozgat, felpezsdít, szembesít saját magunkkal, megdolgoztat, odaadásra és fejlődésre ösztönöz, de nem követeli a vérünket cserébe – és meg kell tanulnunk ezzel együtt azt is, hogy ne fogjuk fel vérre menő élet-halál harcnak azt, ami csak egy izgalmas kihívás.

Félreértelmeztem a szabályokat!

Aki ismeri a South Park című sorozatot, az most biztosan tisztán hallja Eric Cartman hangját, aki az egyik részben arra tanította a diákokat, hogy csalással jussanak túl a vizsgákon és ha rajtakapják őket, mondják ezt: sajnálom, de félreértelmeztem a szabályokat! Nyilván én nem bíztatok erre senkit, ahogy puskázásról szóló cikkemben már kifejtettem ezt.

De eszembe jutott az a történet, amit a Sikerkód tanfolyamon hallottam (nos, sajnos tényadatok nélkül jutott eszembe, úgyhogy ha valaki ki tudja egészíteni a konkrétumokkal, azt megköszönöm!). A történet egy férfiról szólt, aki minden előzetes felkészülés nélkül benevezett egy olyan iron man maratonra, aminek a szabályairól nem tudott semmit, és mindenki lenézőn kezelte, ahogy kopott farmernadrágban és rongyos cipőben toporgott a rajtvonalon olyan edzett, rutinos versenyzők mellett, akik talpig a legkomolyabb futóöltözékben és cipőben készültek a rajtra. Csakhogy történt valami rendkívüli dolog: ennek a férfinak senki nem szólt arról, hogy ezen a futóversenyen az a szokás (a szokás, nem pedig a szabály, aminek a megszegése kizárást von maga után), hogy az egész mezőny megáll éjszakára pihenni az előre felállított pihenőpontokon, és reggel együtt indulnak tovább a versenyben. Mivel a férfi nem tudott erről az íratlan szabályról, ezért nem is állt meg, nem vesztegette az idejét, és így, minden képzetlensége és hátrányossága ellenére, minden idők rekordját futotta a versenyen – mert félreértelmezte a szabályokat.

Természetesen az életnek vannak olyan területei, ahol nem szabad, vagy egyszerűen nem éri meg “félreértelmezni”, újraértelmezni, figyelmen kívül hagyni a szabályokat. De ahogy meg kell tanulnunk megkülönböztetni egymástól az élet-halál harcot és az izgalmas kihívást, ugyanúgy meg kell tanulnunk felismerni azokat a helyzeteket, ahol szabad és/vagy ahol érdemes egy kicsit lazítani a gyeplőn, egy kicsit kívül színezni a vonalakon, egy kicsit bolondozni, szándékosan félreértelmezni a szabályokat és felállítani helyettük egy másik, saját mércét, mert így válnak a kihívásaink nemcsak elviselhetővé, de olyan pezsdítő, izgalmas kalandokká, amikbe érdemes belevágni.

Ne szállj ki, még semmi sincs veszve!

A családommal régebben sokszor tartottunk nagy családi kártyapartikat, és gyakran játszottuk a Rikiki nevű kártyajátékot, ami egy huszonöt körből álló pontozásos játék. (A családom körében egyébként én egy közismerten ön- és közveszélyes játékos hírében állok, mert tudom, hogy nem vagyok jó játékos és esélyem sincs a győzelemre, így én a móka kedvéért játszom és gyakran belemegyek olyan őrült helyzetekbe, amikkel teljesen lekaszálom mások taktikáját.) A Rikiki játékban ha elértünk a játék feléhez, a tizenegynéhányadik kör táján még nem jelent semmit az, ha valaki nyerésre vagy vesztésre áll, hiszen még ugyanannyi idő van hátra a játékból, mint amennyi eltelt, így bármikor fordulhat a kocka. Mégis, a számtalan Rikiki parti alatt, amikben részt vettem, megfigyeltem, hogy vannak olyanok, akik egyszerűen feladják, mert úgy érzik, hogy ha félúton már vesztésre állnak, akkor onnan már esélyük sem lehet a győzelemre vagy egy jó helyezésre – volt olyan, aki szó szerint felállt az asztaltól és inkább átadta valamelyik külső szemlélőnek a lapjait, hogy játsszon inkább az helyette, mert így már nincs kedve folytatni. Persze olyan is volt, aki teljes nyugalommal és mosollyal fogadta, ha az utolsó helyeken hánykódott a játék közepe táján, mert úgy gondolta, az ő taktikája úgyis a vége felé teljesedik be, és akkor fog feltörni, amikor mások figyelme lanyhul az élen. (És persze mindig ott voltam én, aki a legkevésbé sem törődött a helyezéssel, csak izgatottan várta, hogy végre olyan lapokat kapjon, amikkel mókázhat egy kicsit, lekaszálhatja a mezőnyt és felpezsdítheti a hangulatot.)

Most hasonló helyzetbe kerültem a NaNoWriMón, mint azok a győzelemre éhes kártyások, akik fél úton vesztésre álltak és ezért vesztettnek érezték az egész partit. Míg tavaly nagyjából egyenletesen sikerült haladnom, minden nap 1667 szó fölött tartottam a teljesítményemet, és így az előrehaladásom csinos oszlopgrafikonja mindig a győzelemhez szükséges átlag szószámot jelző vonal fölé nyúlt a statisztikákat megjelenítő oldalon, addig idén a hétköznapokon még a legátlátszóbb csaló taktikáimmal sem sikerült néhány száz szó fölé tornázni a teljesítményemet, a napi átlag szószámom zuhant, az oszlopaim csak alulról bámulhatnak vágyakozva felfelé a győzelmet jelentő vonal felé, és volt, hogy úgy éreztem, ezt már lehetetlen behozni.

De van még egy nagyon érdekes pontja a statisztikákat összefoglaló oldalnak, ez pedig azt jelzi, hogy naponta átlagosan hány szót kell írnom ahhoz, hogy a jelenlegi helyzetből mégis győztesen jöjjek ki és elérjem a hónap végér az 50000 szót. Ez a szám pedig, minden elmaradásnak, kihagyásnak és gyenge teljesítésnek az ellenére továbbra is alig haladta meg a 2000 szót, ami pedig, valljuk be, lélektanilag még szinte ugyanazt jelenti, mint papírra vetni napi 1667 szót. Ha nem lett volna ott ez az apró adat, talán én is kétségbeejtőnek vagy reménytelennek éreztem volna a helyzetet, de így, hogy ezt láttam, máris éreztem, érzem, hogy még nincs semmi veszve, még nem kell semmi rendkívülit produkálnom ahhoz, hogy időben célba érjek.

Sajnos nem minden helyzetben van ott előttünk egy olyan kijelző, ami egyértelműen mutatja, hogy kár lenne most feladni, mert minden esélyünk megvan, hogy a dolgok jobbra forduljanak, de ha a tanulságát kersem ennek az időszaknak, akkor azt hiszem, az az, hogy érdemes minden helyzetben kutatni ezután a jelzés után, vagy legalábbis hinni benne, hogy létezik, ha mi éppen nem is látjuk olyan tisztán.

Ti mikor fogadtok el egy kihívást és mikor nem? Mikor veszitek komolyan és mikor nem? Mikor szálltok ki és mikor tartotok ki?

Boldogságterv #8 – NaNoWriMo 2014: kihívás és kiszállás

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

Az idei a harmadik alkalom, amikor belevágok a NaNoWriMo-ba, az egy hónapos regényíró kihívásba. Az első évben egy történettel indultam, pontosan megtervezett vázlattal, és aztán kitartottam mellette jelenetről jelenetre. És közben piszkosul szenvedtem, és nem voltam elégedett az eredménnyel. Tavaly egy memoárral neveztem be, amihez csak hevenyészett jegyzeteim voltak, a szószám gyűlt szépen, még hamarabb is végeztem a tervezettnél, és mindvégig kitartottam a koncepcióm mellett, bár a nagy kép valahogy nem akart összeállni, és bár tudom, hogy ez nem feltétlen a november feladata, valahogy azóta sem vettem rá magam, hogy kezdjek is valamit a kéziratommal. Az idén ismét egy történettel neveztem, és be kell vallanom: egy hét sem telt el, és feladtam. Na, nem a NaNoWriMót – hanem a történetet.

Hogyan történt? Erős kezdéssel indítottam az idei kihívást, és az első hétvége végére összegyűlt a kitűzött szószámnak több mint a tizede – a történet pedig még mindig csak egy katyvasz volt, még a karaktereket sem sikerült elkapnom, sőt, alig volt olyan jelenet, amivel szívesen elbüszkélkedtem volna bárkinek is. Jöttek a hétköznapok, és alig tudtam rávenni magam, hogy valahogy napi néhány száz szót kiizzadjak magamból, és már előre féltem a hétvégétől, amikor újra gőzerővel kell bedobnom magam ebbe a katyvaszba. Egyszerűen csalódott voltam – csalódott, hogy nem vagyok képes papírra vetni azt a történetet, ami a fejemben van. A szerdai eset után aztán annyira zaklatott voltam, hogy éreztem, aznap egy szót sem fogok haladni a kihívással, ezért az egyik legtipikusabb csaló módszerhez folyamodtam: úgy döntöttem, kiírom magamból, amit ki kell írnom, és bemásolom a dokumentumba, hadd gyarapítsa a szószámot. És amikor ránéztem a szószámra, ami 7000-ről így 7700-ra gyarapodott, elfogott az érzés, hogy az a 700 szó sokkal többet jelent nekem, mint az előtte megírt 7000. Ekkor pedig eldöntöttem, hogy feladom az elkezdett történetet, és cikkekkel, vázlatokkal, jegyzetekkel és tervekkel fogom feltölteni az idei szószámot. A haladásom ezután sem lett jobb a hétköznapokon, de sokkal könnyebb lett és sokkal jobban éreztem magam tőle.

Azt tűztem ki célul ebben a hónapban, hogy megvizsgálom, hogyan tehet boldogabbá mindaz az élmény, amit a NaNoWriMo alatt tapasztalok. Ilyen szemmel nézve pedig a következő tanulságot tudom levonni ebből az első hétből: nem mi döntjük el, kik vagyunk, milyenek vagyunk vagy mink van, de mi döntjük el, mihez kezdünk vele. Sajnos ahogy megy az idő és gyűlnek a próbálkozásaim, annál biztosabb, hogy meg kell barátkoznom a gondolattal: én nem vagyok regényíró. Szeretek történeteket megtervezni, szeretek hangulatokat leírni, de nem tudok egész világokat alkotni, és nem tudok formába önteni egy történetet, még akkor sem, ha érzések, mozzanatok és hangulatok egyvelegeként ott van a fejemben. Rossz érzés szembenézni vele, de lehet, hogy soha nem is leszek regényíró, bármennyire is szeretnék az lenni.

Ugyanakkor roppant elégedettséggel tölt el, ha összehozok egy cikket, és bár több évbe és rengeteg halogatásba telt, de mire a szakdolgozatom végére értem, rájöttem, hogy ha az görcsös izgulás napjait leszámítom, amikor a konzulensem válaszaira vártam, úgy raktam össze egy igényes, szép szakmai publikációt, hogy a belefektetett kutatói és írói munkát alig éreztem meg. Újra es újra szembesülnöm kell a ténnyel, hogy én valószínűleg inkább a szakirodalom berkeibe születtem.

A tavalyi kéziratom üzenete ez volt: az vagy, amit elmesélsz magadról. De mit fogok vajon elmesélni erről az időszakról én? Azt fogom mondani, hogy ez a regényíró kihívás egy kudarc volt, vagy azt, hogy egy tanulságokkal teli hullámvasút, amiben közelebb jutottam magamhoz? Mit fogok elmondani a felsőoktatásban eltöltött évtizedemről? Azt, hogy csalódással, halogatással, zsákutcákkal, kihátrálásokkal és feladásokkal teli időszak volt, vagy azt, hogy egy olyan időszak, amiben mindenre hagytam bőven időt, semmit nem siettem el és rengeteg élményt szereztem: az egyetem első évében megismertem egy remek fiút, összeköltöztem majd összeházasodtam vele, lett egy kiskutyánk és egy házunk, tanultam egy egyetemen és egy főiskolán, és a tantárgyaim a valószínűség számítástól a plüssállatok varrásáig terjedtek egy igen színes skálán, tanfolyamokra jártam, munkába álltam és munkahelyet váltottam, blogot indítottam, szépségtanácsadó lettem, eszperantót tanítottam, megtanultam angolul és németül, és még a spanyolba is belekóstoltam, megismerkedtem a mormon egyházzal, és annyi de annyi dolgot tettem még amellett, hogy elvégeztem egy főiskolát.

Ahogy Tim Ferriss írja a 4 órás munkahét című könyvében: ne halaszd el az álmaidat a nyugdíjas éveidig, hanem oszd be őket a hétvégékre és a nyári szünetekre, biztosíts magadnak rendszeresen egy kis nyugdíj-előzetest, mert visszatekintve nem azt fogod megbánni, hogy miért nem dolgoztál napi két órával többet, hanem azt, hogy miért nem éltél többet azoknak a dolgoknak, amik örömet okoznak. Ha úgy vesszük, az én elmúlt éveim hemzsegtek a nyugdíj-előzetes élményektől, és nem fogom bánni, ha a jövőben is így alakul az életem.

De hogyan jön ez ide, az ezévi élményeimhez? Úgy, hogy amikor bántani kezdett a gondolat, hogy csalással érem el az 50000 szót, és vajon kihívás teljesítésnek számít-e az, ha a kisebb ellenállás irányába megyek, rájöttem, hogy az írás is csak olyan, mint az élet többi része: nem az az érték, nem az a helyes út, amibe belepusztulunk, hanem az, amiben úgy érezzük, most élünk igazán, erre az élményre volt szükségünk.

A NaNoWriMo, bár hivatalosan regényíró kihívás, nem tiltott “rebel”-ként, lázadóként indulni rajta. Ide tartozik mindenki, aki nem a szigorú szabályok szerint játszik, de ez sem tilos, hiszen a nanó egyvalamiről szól: legyőzni önmagunkat. És rájöttem, hogy az én kihívásom nem az, hogy papírra vessek 50000 szót egy hónap alatt, hogy leírjak napi 1667 szót. Az én kihívásom az, hogy megtanuljak a vonalon kívül színezni, nem a szabályok szerint játszani, eltérni a tervtől, és egyszerűen csak mókázni.

Amikor az általános iskolai, középiskolai vagy egyetemi tanulmányaim alatt olyan sokszor felébredt bennem az aggodalom, hogy nem tanultam eleget egy dolgozatra vagy vizsgára, apukám mindig azzal a viccel szokta elütni a dolgot: nem tanulni kell, kislányom, hanem tudni. A kihívás is lehet kihívás, a teljesítése lehet győzelem akkor is, ha nem a legvéresebb, leggyötrelmesebb utat választjuk ahhoz, hogy végigverekedjük magunkat rajta.

Számotokra mitől lesz kihívás egy kihívás?

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – Ha nyernék a lottón…

Nemrég a blogján Via megosztott néhány olyan szólást, amivel az emberek tudat alatt szabotálják magukat, vagy egymást (például “járt utat járatlanért…”). A kommentek közt én az életkorhoz kötődő szabotázsokat osztottam meg, mint például azt a vicceskedő felkiáltást, amivel idősebb urak szoktak szórakoztatni: higgyen nekem, aranyoskám, soha ne akarjon megöregedni! Amire az én félig vicces, félig komoly válaszom (annál is inkább, mert anyukám korai halála miatt meglehetősen személyesen érint a dolog) az szokott lenni, hogy “márpedig pontosan ezt terveztem”.

Hasonló szabotázsmondat lehet a “ha nyugdíjas lennék” is, és édestestvére, a “ha nyernék a lottón”, és ezzel meg is érkeztünk a {Vigyázz! Kész! Posztolj!} blogger kihívás eheti témájához.

20140713-222359-80639771.jpg

De miért is annyira közeli rokonok ezek a kifejezések? Azért, mert olyan álmokat bújtatunk mögéjük, amikre a jelenben vágyunk, de úgy érezzük, a jelenlegi körülményeink között esély sem volna rá, hogy teljesüljenek. A “ha nyugdíjas lennék” falai mögé soroljuk azokat az álmokat, amikre, úgy érezzük, nem jut időnk egészen addig, amígy teljes egészében fel nem szabadítjuk magunkat a heti 40(+) munkaóra alól. A “ha nyernék a lottón” mögé pedig azokat az álmokat temetjük, amikhez megítélésünk szerint esélytelen, hogy meglegyenek az anyagi forrásaink.

Ezek az ábrándok hasznosak, ha arra használjuk őket, hogy a (vélt vagy valós) korlátainktól elszakadva felderítsük, mire vágyunk valójában, mi hajt minket, mi az igazi célunk az életben. (Hogy mást ne mondjak, pontosan így született meg annak idején a Kincsesfüzet.) De ugyanilyen veszélyesek, ha aztán arra használjuk őket, hogy esélytelennek bélyegezzük és örökre elhalasszuk ezeket az álmainkat ahelyett, hogy megvizsgálnánk, mit tehetünk értük most, a jelen körülményeink között, a mostani eszközeinkkel, erőforrásainkkal, tudásunkkal, és hogyan indulhatunk el az irányukba most azonnal.

Ha bármit megtehetnék, mert sem az idő, sem a pénz nem jelentene számomra akadályt, én tanfolyamról tanfolyamra járnék, és írnék. Jelenleg a főiskola mellett az interneten igyekszem előadásokat hallgatni és képezni magam, folyamatosan tanulni és fejlődni, és természetesen írok.

Ti mihez kezdenétek az időtökkel és pénzetekkel, ha mindegyik korlátlanul rendelkezésre állna, akárcsak egy elképzelt lottóötös nyertesnek? És hogyan tudnátok elindulni ebbe az irányba most azonnal, lottóötös nélkül?

(Kihasználnám egyébként az alkalmat, hogy emlékeztesselek rá titeket, hogy a Molyos célteljesítő kihívásom még mindig fut, ami ugyanezzel a szellemiséggel indult: válassz egy célt, mindegy, mi az, és indulj el az irányába most azonnal, egy apró lépéssel – történetesen, egy könyv elolvasásával.)

Kiemelt lettem a Molyon

“A Merítés célja, hogy bemutassa a Moly legjavát: minden számban igyekszünk az elmúlt hónap friss tartalmaiból kiemelni a legizgalmasabbakat, legértékesebbeket. (…) A Merítést mindig megtalálod a főoldali menüben valamint ezen a linken: http://moly.hu/merites – felül mindig a legfrissebb szám látható, de lejjebb görgetve a korábbiakat is elérheted.”

– írja a Moly.hu súgója.

Már több mint egy éve vagyok Moly tag (még plecsnim is van róla :)). Az oldalt elsősorban saját célomra használom, hogy praktikusan gyűjtsem és tároljam az idézeteimet, bár mostanában egyre lelkesebben vetettem bele magam a Moly tartalmainak javításába is, ami egy mindig elkélő önkéntes munka, hiszen a Moly adatbázisát a tagok töltik fel.

A héten pedig az az öröm ért, hogy bekerültem a júniusi merítésbe, a hónap friss tartalmainak válogatásába, a Bulvár – molyok szerint a világ rovatba.

20140809-030347-11027514.jpg

A megtiszteltetés az Álomból cél kihívásom miatt ért, amit év végéig tűztem ki mindenki számára, aki egy könyv elolvasásával közelebb szeretne lépni az álmaihoz. (Továbbra is bárki csatlakozhat! :)) A kihívásról itt is írtam a Kincsesfüzeten.

Álomból cél – Olvasós kihívás a Molyon

Nemrég elkezdtem ismerkedni a kihívásokkal a Molyon, amik – könyves oldal lévén – olvasásra buzdítanak. Miután egyet-kettőt én is teljesítettem, arra gondoltam, én is létrehozok egy kihívást – méghozzá olyat, ami dupla kihívást jelent: egyszerre buzdít olvasásra, és arra, hogy közelebb kerülj a célodhoz!

Kedvenc sikergurum, Jack Canfield szerint a cél nem más, mint egy álom – határidővel és teendőlistával. Abban nem tudok segíteni, hogyan fogalmazd meg reális célként az álmodat, de ha már sikerült körvonalaznod, akkor (reményeim szerint) segíthetek egy kicsit közelebb jutni hozzá azzal, hogy adok hozzá egy konkrét feladatot egy fix határidővel.

Mindenekelőtt tedd fel magadnak a kérdést: mi az álmom? Ez lehet Az Álom (az életre szóló nagy kaland), de lehet egy kisebb álom is, én nem ítélkezem. :) Majd keress egy könyvet, ami közelebb visz az álmodhoz, akár közvetlenül (például ha egy világkörüli útra vágysz, egy világjáró útikalauz, de egy pénzügyi kézikönyv is jól jöhet), akár közvetve (mert mondjuk zongorázni valószínűleg nem fogsz tudni megtanulni egy könyvből, de fenntarthatja a lelkesedést, ha zongoraművészekről olvasol).

Amit a teljesítéshez tenned kell:
– Hozzászólásban írd meg, mi az álmod és melyik könyvet választottad hozzá!
– Ugyanebben a hozzászólásban küldd el az olvasás linkjét!
– Tedd fel a polcra, hadd csemegézzenek belőle a többiek!

2014. augusztus 1. utáni olvasásokat várok, de friss olvasási linkkel újraolvasások is jöhetnek!

A kihívásra itt tudtok jelentkezni, ha felkeltettem az érdeklődéseteket! Gyertek, olvassunk együtt! ;)