{Vigyázz! Kész! Posztoj!} – Kedvenc együtteseim

A VKP kihívás eheti témája a kedvenc együttes – ami nekem nincs. Dalokba szoktam beleszeretni, egyes zeneszámok akár napokra is állandó lejátszásra kerülnek a telefonomon, és a lejátszási listáimat is hangulat vagy stílus szerint gyűjtöm.


Mi ez? A {Vigyázz! Kész! Posztolj!} egy kéthetente jelentkező blogger kihívás, ahol a résztvevők előre meghatározott, egészen a cikkek megjelenéséig titkos témákról írnak blogjukban. Ha csatlakoznál vagy érdekel a kihívás részletes szabályzata, keresd fel a VKP kihívás összefogó bejegyzését. A többi résztvevő írása az inlinkz gyűjtemény gombjára kattintva érhető el. A kihívásra írt korábbi cikkeimet a vkp címke alatt találhatjátok meg.


Kedvenc együttesem tehát nincs, van viszont néhány együttes, akik mégis saját lejátszási listát kaptak a Spotify fiókomban, és mivel jobb híján talán ez áll legközelebb a kedvenc együttes fogalmához – és mivel ezen a héten már nem akartam kimaradni a VKP versenyzők sorából –, ezeket az együtteseket mutatom be nektek egy-egy dal kíséretében. (Egyben isten hozott mindenkit az eklektikus zenei ízlésem hullámvasútján. :))

Guns N’ Roses (You Could Be Mine)

The Kelly Family (Leave It To The Spirits)

Placebo (I’ll Be Yours)

A többiek kedvenceit itt találjátok:

Család, munka és szenvedély egysége – a Kelly család

Gyerekkorom kedves együttese volt a Kelly Family, akiknek a kazettáit a szüleim kellemes zenéjük miatt vásárolták meg szívesen, engem pedig a tarka ruhák és a lányos arcú fiúk bűvöltek el.

Egy-két éve újra a rajongójuk lettem, és felfedeztem valamit, ami még jobban elbűvöl, mint kiskamasz koromban a szép arcú fiúk. Ez pedig nem más, mint a család iránti szeretetnek, a munka iránti elkötelezettségnek és az életcél iránti szenvedélynek az a fantasztikus egysége, amit képviselnek.

A Kelly család pályafutásának kezdete az 1970-es évekre tehető, amikor az idősebb testvérek először kezdtek el együtt zenélni. Ezután az édesapa feladta vállalkozását, hogy gyermekeit otthon taníthassa, nagy hangsúlyt fektetve a zenei nevelésre, majd kezdeti sikerekeiket követően a család egy lakóbuszban útnak indult, hogy vándorzenészként keressék kenyerüket. A fiatalabb testvérek és a következő generáció első gyermekei már szó szerint is ebbe a muzsikus életbe születtek bele, hiszen a vándorutazások során fogantak, és már csecsemőként, édesanyjuk vagy édesapjuk karjaiban ülve a színpadra kerültek. A klasszikus Kelly nagyzenekar pályafutása a 2000-es évek közepéig tartott, de még ma sem mondható lezártnak, hiszen a testvérek egy része a mai napig együtt zenél.

Minden megjelenésükből sugárzik az az egység, amiben éltek, feltétlen odaadással egymás és hivatásuk iránt. Nem mondom, hogy mindenképp követendőnek tartom azt az utat, ahogy mindent kockára tettek a végül valóban világsikerre vivő utcazenész életmódért, amit viszont érdemes tőlük megtanulni, az az, hogy hogyan élhetünk életünk minden részét egységben tartva, megtalálva a módját, hogy ne elaprózzuk, hanem megsokszorozzuk energiánkat a családi élet, a munka és a szenvedély között.

Végül pedig itt az egyik kedvenc előadásom tőlük. A felvétel az első nagykoncertjükön készült, ahol idős, beteg édesapjukat is felvitték a színpadra, aki így megtapasztalhatta, hogy álma, aminek az életét szentelte, megvalósult. Nem a legjobb minőségű a felvétel, de a háttérben látszik, hogy a testvérek, a legfiatalabbtól a legidősebbig egyszerre sírnak és nevetnek, miközben éneklik a sorokat: add a kezed, szükséged van rám és nekem rád, miért vágnánk neki egyedül az útnak?