A {Vigyázz! Kész! Posztolj!} egy kéthetente jelentkező blogger kihívás, ahol a résztvevők előre meghatározott, egészen a cikkek megjelenéséig titkos témákról írnak blogjukban. Ha csatlakoznál vagy érdekel a kihívás részletes szabályzata, keresd fel a VKP kihívás összefogó bejegyzését. A többi résztvevő írása az inlinkz gyűjtemény gombjára kattintva érhető el. A kihívásra írt korábbi cikkeimet a vkp címke alatt találhatjátok meg.

Az eheti VKP témája a kedvenc ínyencségem, ahogy én készítem – ez a téma pedig első ránézésre nagy fejtörést okozott. Hogy miért? Köztudott, hogy nem vagyok nagy konyhatündér, így a kedvenc ínyencségeimet eleve elkészíteni sem tudom, vagy nem szeretek pepecselni vele. Ha mégis élvezem a sütés-főzést (nem tagadom le, szökőévente egyszer előfordul ilyesmi), akkor általában a végeredmény elfogyasztását nem élvezem annyira – egyáltalán nem lesz édesebb attól, hogy magam készítettem. Sőt, az igazi ínyencség magában foglalja azt a luxust is, hogy nem nekem kellett dolgoznom vele. 

Magyarán – ha a kedvenc ínyencségem, akkor nem én készítettem…
Sokat kerülgettem ezt a témát és már próbáltam öszvér megoldásokat keresni, amikor rájöttem, hogy azért van egy ínyencség, amit valóban ínyencségnek tartok, mégis magam készítem, méghozzá elég gyakran. Ez pedig… a kávé.

Ha választanom kellene, hogy teás vagy kávés vagyok inkább, egyértelműen a teára szavazok. Nyáron is szívesen kortyolgatom a gyümölcsteákat, hidegen vagy melegen egyaránt, egy kis citrommal, télen egy nagy bögre cukros-citromos forróság mindig megnyugtat és feltölt, ha pedig egy kis turbózásra van szükségem, fáradtság ellen vagy éjszakázáshoz, akkor is a fekete teához nyúlok, nem a koffeinhez. (Egyszer egy egyetemi beadandó leadási határideje előtti estén végső kétségbeesésemben édesanyám méregerős fekete kávéjához nyúltam – ami valóban ébren tartott egész éjjel, de olyan szívdobogást okozott, hogy egyszerűen nem tudtam a feladatra koncentrálni…)

Azért a kávéval is megvan a magunk közös története. Gyerekkoromban a nagyszüleimmel éltünk, és a nagypapám minden reggelt egy nagy bögre sziruposan édes tejeskávéval indított, amiben a reggeli zsömléjét aprította. Amikor egészen kicsi voltam, épp csak egy nyalásnyit, egy kiskanálnyit lophattam reggelente a papám bögréjéből. Amikor nagyobbacska lettem, a nagymamám egy kupicás pohárba nekem is készített egy kortyni kávét, majd a pohárka egyre jobban nőtt, míg kamaszkoromra már engem is várt minden reggel egy pohár tejeskávé, amit iskolába indulás előtt a nagypapám társaságában kortyoltam el. 

Aztán a nagypapám meghalt, nálam enyhe szívritmuszavart diagnosztizáltak, és a nagymamám úgy döntött, hogy leszoktat engem a kávéról. (Mókásan mindig úgy emlegettem ezt, mint a nagymamám rajtam végzett emberkísérletét, aminek során először rászoktatott, majd türelmesen leszoktatott a kávéról.) Ami azt illeti, a nagypapámmal eltöltött reggeli kávéidő hiányzott (ahogy a nagypapám és később a nagymamám is), de maga a kávé nem igazán. 

A kávéval akkor vettem fel ismét a kapcsolatot, amikor a férjem (aki akkor még csak a kedvesem volt, aki nem hivatalosan ugyan, de gyakorlatilag már velem élt) elhatározta, hogy neki szüksége van egy saját kávéfőzőre, mert hiányolja a szülei krémes kávéját, a kotyogós kávé neki túl erős, túl keserű. Hát beruháztunk egy Senseo párnás kávéfőzőre, ami azóta is nagyon jó szolgálatot teljesít. Habos, krémes, lágy és enyhe kávét készít, minimális koffein tartalommal, amit inkább édességként, nem pedig sekrentőként fogyasztunk. A mutatós “csíkos kávékat” (tej, kávé, hab esztétikus egysége) akár egy cukrászdában is elénk tehetnék 300-400 forintért, de mi a Lidl-ben a saját márkás, 20 db-os kávépárna csomagot 500 forint körüli áron vásároljuk. 

  
A kávé így ismét finomságként, a kávézás élményként tért vissza az életembe, csak most már a férjemmel osztozom rajta. Ebéd után, fáradt estéken, lusta reggeleken. “Kérsz egy finom kávét, kiscicám?” – ez az egyik leggyengédebb mondat, ami elhangzik az otthonunkban. És ez az a finomság, amit én is szívesen készítek – sok tejjel, barna cukorral és sok szeretettel. 

A többiek ínyencségeiről itt olvashattok: