Miért (nem) slamposabbak a feleségek?

Tumblr-en böngészve néha belekattintok a “10 vicces dolog erről-arról” típusú linkekbe, és néha nevetek, néha nem. Nemrég viszont sikerült találnom egy “15 dolog, amit a lányok titokban tartanak a férfiak elől” című gyűjteménybe, aminek lehet, hogy volt 14 vicces eleme, de rögtön az első úgy kiborított, hogy nem olvastam tovább. Ez pedig így szólt: “A lányok elengedik magukat, amint kapcsolatban élnek. A lányok annyira el vannak foglalva a külsejükkel és azzal, hogy lenyűgözzék a fiúkat, de amint kapcsolatban élnek, elhagyják magukat.” – Nem fogok hazudni, kegyetlenkedni támadt kedvem, amikor ez a kijelentés szembejött velem. (De nem tettem – inkább kivártam, amíg már konstruktívan tudok írni róla.)

A lányok elengedik magukat, amint kapcsolatba kerülnek. – Egyrészt, igen. Másrészt, nem. Harmadrészt, a férfiak is. Negyedrészt, ez így van jól. 

A slamposság csak illúzió

Töprengtem ezen egy darabig, és arra jutottam, hogy leginkább tévképzet az, hogy egy nő (vagy egy férfi) elengedi magát egy kapcsolatban, hogy slamposabbá, igénytelenebbé, lustábbá válik. 

Ami azt illeti, mióta kapcsolatban élek, bizony, a férjemnek együtt kell élnie azzal, hogy hétvégenként néha még délben is pizsamában slattyogok, smink és fésülködés nélkül, együtt kell élnie a mackónadrágjaimmal, és azzal is, hogy (a gyenge idegzetűek forduljanak el) télen hónapokig háborítatlanul burjánzik a szőr a lábamon. 

De ami azt illeti, ez sosem volt másképp. Mindig is imádtam a hétvégi pizsamanapokat, otthon mackónadrágban, szösz-mösz zoknikban és trikóban slattyogtam, és nem borotváltam a lábamat, ha nem volt muszáj. Az alapvető különbség az, hogy akkor a férjem nem volt ott mellettem. 

A randevúkra mindig kicsíptem magam, igen. De a randevúkra most is kicsípem magam, sőt, ami azt illeti, a férjem szelíd támogatása és bíztatása mellett sokkal jobban kicsípem már magam a randevúkra és hétköznapokra egyaránt, mert amióta ismerem, megtanultam sminkelni, magassarkúban járni, merek szoknyát hordani és színeket viselni, levágattam a hajam és ékszereket hordok. 

Tehát nem engedtem el magam a kapacsolatomban, sőt. Ha mégis ez az illúzió keletkezik, annak nem más az oka, mint az a kiváltság, hogy a férjem már nemcsak a randevúkon láthat, hanem velem bújhat ágyba minden nyűgös, nyúzott estén, mellettem ébredhet minden kócos, mosdatlan reggelen, velem töltheti az összes pizsamás és mackónadrágos hétvégét, és télen is láthatja a lábamat. 

Áldás és átok, áldás és átok

Peti mindig a bolondoknak tartogatott jóindulatú mosolyával fogadja, ahányszor csak azt mondom neki, hogy tetszik, amikor jóképű, büszke vagyok rá, amikor csinos, de a legeslegjobban akkor szeretem, amikor pizsamában van. Amikor magamhoz ölelhetem az otthonosan puha, meleg és testszagú valóját. Mert nem mindig lehettünk ennyire közel egymáshoz, nem mindig ismertem ennyire, sőt volt, amikor egyáltalán nem ismertem, és amikor még senkivel nem osztozhattam ilyen intimitásban. 

Persze felfoghatnám a romantika halálának azt, amikor széttörik az illúzió és megtudom, hogy nemcsak csinosan tud öltözködni, hanem igenis van, hogy slampos és kényelmes, és hogy a trikója kinyúlt, és a pizsamája testszagú. Én viszont inkább hálás vagyok minden egyes alkalomért, amikor rácsodálkozom, milyen közel is kerültünk egymáshoz, mennyire szoros közelségen osztozunk. 

A szépség is egy közös projekt

Rövid távon nem kis szerepe van a másik megítélésében a kinézetnek – nemcsak a szépségnek, de a megjelenésnek is. Ami nem feltétlenül rossz. Ahogy viszont egyre több időt töltünk együtt, és a kapcsolatunk már nem két független ember tapogatózása egymás irányába, hanem egy kétfős csapat közös projektje, a szépség és a megjelenés is egészen más megítélésbe kerül. 

Ahogy írtam, én nagyon sokat változtam az előnyömre, amióta Petivel vagyok. Soha nem fogom elfelejteni azt, amikor megkaptam tőle az első fülbevalómat, vagy amikor sminkkészletet vett nekem és bíztatott, hogy tanuljak meg sminkelni. Vagy amikor óráknak tűnő percekig álltam sóhajtozva egy meseszép magassarkú szandál előtt, amiről tudtam, hogy nem vehetem meg, mert csak lapossarkú cipőkben tudok járni, ő pedig rávett, hogy megvegyem, majd minden hétvégén elvitt sétálni, először csak az utca végéig és vissza, majd a szomszéd utcáig és vissza, mindig egy kicsit messzebb, miközben olyan görcsösen kapaszkodtam a karjába és úgy bukdácsoltam, mint egy járni tanuló bébizsiráf, egészen addig, míg meg nem tanultam magabiztosan járni magassarkúban is. 

Arra is hallottam már szomorú példát, hogy miután egy férfi már nem látta olyan szépnek a feleségét, egyszerűen felhagyott vele, hogy kedves vagy figyelmes legyen hozzá, sőt még a születésnapját sem köszöntötte, ajándékot sem vett neki, hiszen minek, ha már úgysem tud nőként tekinteni rá? 

Én úgy gondolom, hogy bár, igen, mindenki elsősorban önmagáért felel és nem teheti az életét, a szépségét, az egészségét, a boldogulását valaki mástól függővé, ugyanakkor ha kapcsolatban élünk valakivel, onnantól a boldogulás, a siker, az egészség, a szépség már nem magánügy és egyéni felelősség, hanem egy közös projekt. Úgy gondolom, hogy egy társ azért is társ, hogy a saját érdekein túl a másikért is felelősséget érezzen és érte is hajlandó legyen dolgozni. 

A szépség tehát csak egy pontig olyasmi, amit külső szemlélőként, külső bírálóként elvárhatunk a másiktól. Egy pont után már nem mutogathatunk büntetlenül a másikra, hogy nézzétek csak, hogy elengedte magát, mióta együtt vagyunk! Mert lehet, hogy így van. De ha igen, fel kell tenni a kérdést: megtettem a magamét azért, hogy ez ne így legyen? – Továbbra is elhívom randevúzni, hogy még mindig legyen alkalma kicsípni magát a kedvemért? Bókolok neki, hogy még inkább ragyogjon? Kedveskedek neki? Segítek neki? Ha nyúzott, biztosítok neki egy kis pihenést, leveszek róla egy kis terhet, adok neki egy kis időt, amit önmagával tölthet, hogy egy kicsit kisimuljon, kiviruljon? Ha pénzt vagy időt szán arra, hogy szebb legyen, megdicsérem a bölcs választást, vagy morgok vele, amiért a pénzünket szórja és haszontalanul tölti az időt? Mit tehetnék azért, hogy szebbnek, jobbnak, érdemesebbnek, megbecsültebbnek érezze magát?

A szépség tehát…

… egy olyan illúzió, amit nem kell sajnálni, ha széttörik, mert mögötte olyasmi van, amiért igazán megéri túljutni a felszínen, és ezért nem árt megtanulni hálásnak lenni minden pizsamás estéért, kócos reggelért és kinyúlt trikóért. Ugyanakkor a szépség, az igényesség, a megjelenés is csak ugyanolyan, mint a többi egyéni kompetencia, ami egy kapcsolatban közössé válik: olyasmi, amiért együtt lehet és kell dolgozni. Így nem kell szükségszerűen lemondani róla – életünk végéig élhetünk egy fess, jóképű, jólöltözött férfi mellett vagy egy ragyogó, csinos nő mellett, csak az elvárásaink mellé bele kell tennünk a magunk részét is a projektbe, hogy ez így legyen.

Boldogságterv #19 – Házasság és a varázsszavak

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok.

A február témája a házasság, a hónap első boldogságterv bejegyzésében pedig már írtam a kapcsolaton belüli kommunikácio 1×1-éről, a pozitivitásról. De ezen a héten eszembe jutott, hogy van egy ennél is elemibb kommunikációs szabály, amiről gyakran megfeledkezünk.

A varázsszavak

Egy gyereknek hamar megtanítjuk a legelemibb “varázsszavakat”, amikkel boldogulhat a világban, ezek pedig a kérem, a köszönöm és a sajnálom. De vajon alkalmazzuk-e ezeket az egyszerű és alapvető szavakat, kommunikációs eszközöket a házasságunkban, a párkapcsolatunkban?

Ahogy a Valentin-nap kapcsán már írtam róla, egy házasságban is nagyon fontos, sőt, még fontosabb, hogy ne hagyjuk elsikkadni az olyan dolgokat, mint az egymásra való odafigyelés, egymás megörvendeztetése, az apró ünnepnapok megélése. Hasonlóan fontos az, hogy éljünk az olyan elemi varázsszavakkal, mint a kérem, a köszönöm és a sajnálom.

Kérlek!

A húgom egyszer szóvátette a férjemnek, hogy milyen klassz, hogy már olyan régóta együtt vagyunk, hogy már megtanult alkalmazkodni ahhoz, hogy néha rettentő halkan beszélek, és már azt is hallja, amikor alig suttogok.
Amire a férjem azt felelte: – Ennél többről van szó. Nem azt hallom, amit suttog, hanem azt, amit gondol.

Ami néha igaz is – néha viszont nem. És ez így természetes: még a legolajozottabb, legösszeszokottabb kapcsolatban sem szabad azt feltételeznünk, hogy a társunk hallja minden gondolatunkat, és ha nem tesz meg valamit, amire vágyunk, azt csak undokságból, hanyagságból csinálja, azért, mert már nem szeret minket vagy nem figyel ránk.

Nem vagyunk gondolatolvasók – legalábbis nem mindig. Ha szeretnénk valamit, meg kell tanulni a célzások, utalások és a hallgatagon duzzogás helyett egyszerűen azt mondani: kérlek!

Köszönöm!

– Köszönöm, hogy ilyen jó vagy hozzám!
– A férjed vagyok. Ez a munkám.
– Köszönöm, hogy ilyen jól végzed a munkád.

Ez a párbeszéd nagyjából hetente le szokott játszódni köztünk ilyen vagy olyan formában. A gondolatolvasáshoz hasonlóan ugyanis azt sem szabad készpénznek venni, amit a társunk tesz értünk – akkor sem, ha egy rendes férjnek, feleségnek, barátnak, barátnőnek természetesen ez a feladata. Nem alapértelmezett ugyanis, hogy van egy rendes férjünk, feleségünk, barátunk, barátnőnk. Szerencsések vagyunk, hogy így van, és felelősek vagyunk azért, hogy így is maradjon.

Felelősek vagyunk azért, hogy ne két kötelességszerűen robotoló ember legyünk egymás mellett, hanem hogy a társunknak holnap, holnapután és húsz év múlva is ugyanúgy örömet okozzon az, hogy főzhet nekünk egy kávét, kiviheti a szemetet vagy segíthet beszedni a teregetést. Ez pedig igazán nem kerül sokba, csak egy-egy köszönömbe.

Sajnálom!

Legutóbb arról írtam, hogy bármilyen meglepő is, köztünk is szoktak lenni igazán nagy, csapkodós, sértegetős veszekedések, ha nem is túl gyakran. Ezek általában sértett, bosszúálló duzzogásba torkollanak, majd amikor a mosolyszünet és a nembeszélekveled hangulat már elviselhetetlen súllyal telepedik ránk, valakinek ki kell mondania a varázsszót: sajnálom.

Ez nem old meg egy csapásra mindent, de ha ki tudjuk mondani, hogy sajnálom (ha mást nem, akkor sajnálom azt a hangnemet, amit veled szemben használtam – ha a többi pontban kötjük is az ebet a karóhoz), már a legapróbb bocsánatkérés is egy egészen új szintre tudja emelni a kommunikációt és sokkal közelebb visz a megoldáshoz.

Ti használjátok a varázsszavakat a kapcsolatotokban?

Légy szerelmes! – A februári boldogságtervem tapasztalatai #1

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy havi témák és fogadalmak segítségével megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem. Boldogságtervem naplóját általában szombatonként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt.

Ahogy ígértem, igyekszem ezután hetente jelentkezni a boldogságtervem tapasztalataival. A februári fogadalmaim listáját, amik a szerelemhez kapcsolódnak, itt olvashatjátok.

A randi

Amikor még kamaszok vagyunk, semmi szükség rá, hogy definiáljuk a randevú fogalmát, és különösebb odafigyelést sem igényel, hogy alkalmat kerítsünk rá, hiszen az éltet és fűt minket, hogy mikor jön már el a következő alkalom. Azonban ha az ember már évek óta együtt él azzal, akit szeret, és olyan ügyeken osztozik vele, mint a mosatlan edények, a szennyes alsónemű, a bevásárlólista és a sárga csekkek, akkor bizony eljön az ideje, hogy tisztázzák, mi is az a randi, hogyan határolódik el a hétköznapoktól, és miért fontos, hogy továbbra is helye legyen a mindennapokban.

Mi még januárban definiáltuk közösen a randi fogalmát, hogy februárban már bele is vághassunk, hiszen a hónap rögtön egy randi-péntekkel kezdődött. Hogy kinek mit jelent a randi, azt személye és párja válogatja, de érdemes tisztázni, hogy mi fér bele egy randiba és mi nem. Mennyi ideig tart egy randi? (Randinak számít-e egy kétperces koccintás, vagy egy félórás vacsora, vagy a randi egész estés tevékenységet jelent?) Milyen programok jöhetnek szóba és milyenek nem? (Lehet-e otthon is randizni, vagy ki kell mozdulni? A gyerek vagy a kutya részt vehet a randin? A mozizás randinak számít? Stb.) Milyen témákat lehet felhozni egy randin és milyeneket nem? (Például tabu-e a munka, a pénzügyek, a gyerekek, stb.)

Nem mondom, hogy egy száz oldalas kiegyezési paktumot kell hitelesen aláírni, de jó tisztában lenni vele, hogy ki mit vár el egy ilyen eseménytől, mire vágyik és milyen körülményekre van szüksége ahhoz, hogy az a kamaszos romantikus hangulat ismét visszaszökjön az életébe.

Statisztika vagy romantika?

Az, ahogy definiáltuk a randevú fogalmát és kijelöltük a rendszeres helyét a hétköznapokban, ugyanúgy, ahogy a napi egy csókét is, bizony felvetette a kérdést, hogy hogyan fér meg egymás mellett a “kötelezően letudandó program” és a romantika – nem ellensége ez a kettő egymásnak?

Részemről nem látom ezt a paktumot ördögtől valónak. Hiszen szeretjük egymást, igényünk van az együtt töltött minőségi időre, amikor nemcsak egymás mellett ülve olvasunk, játszunk a számítógépen, tévézünk, vagy épp együtt végezzük a házimunkát (aminek egyébként megvan a maga romantikája), jöttünkben-mentünkben meg-megöleljük egymást, összebújunk vagy csókot váltunk, és esténként az ágyban megbeszéljük a napunkat. Azonban a hétköznapok, a teendők, a megszokott tevékenységek hajlamosak elmosni azt, aminek nincs rendszeres helye, a rutint kiépíteni pedig, még ha kellemes rutin is, szabállyal, következetességgel és odafigyeléssel lehet.

Csináld egyedül!

Nem tudom, kinek mennyire ütötte meg a fülét, amikor a havi fogadalmaimat összeírtam, hogy a “csináld egyedül!” fogadalmamnál kicsit pökhendien azt írtam, “régebben” ez probléma volt. Jó megérzés volt azonban felírnom a fogadalmak listájára, mert ez ráirányította a figyelmemet arra, hogy bizony még mindig probléma az, hogy túlságosan csimpaszkodom belé olyan kérdésekben, amikben nem lenne indokolt. Már nem annyira a programokról szól a dolog, amikre nincs kedvem egyedül elmenni, ezért őt akarnám elcibálni magammal, akár jól érezné-e magát ott, akár nem. Azoban még mindig tőle várok véleményt, hozzászólást, megerősítést olyan témákban, amikben nem kellene.

Szerintem jó dolog, hogy kaptam egy nem várt feladatot erre a hónapra, és azt hiszem, a többivel együtt ebben a hónapban is jól haladok a fogadalmaimmal.