Isten arcai

Egy ideje nem jelentkeztem a mormon péntek rovattal és egyéb vallási témákkal, de ahogy említettem, Game of Thrones elvonásban szenvedek a következő évad kezdetéig – ezért arra gondoltam, beszéljünk egy keveset a Trónok harca / A tűz és jég dala világának isteneiről.

Nem elsősorban bennfentes rajongói értekezést szeretnék írni a témáról, hanem általános gondolatokat, remélem, annak is sikerül felvennie a fonalat, aki nem ismeri az alapművet.

Gyorstalpalóul annyit vázolnék fel, hogy George R.R. Martin monumentális történelmi fantasy regényének nyugati világában két nagy vallás él együtt:

  • az ősi, természetközeli hit, arctalan és névtelen isteneivel, akiket a fákba vájt arcok képviselnek és akiket a szent helyként tisztelt erdőkben, az istenerdőkben látogathatnak meg híveik (ők a “régi istenek“) – ezt a hitvilágot nagyjából a keltákkal tudnám párhuzamba állítani,
  • valamint a fiatalabb hitvallás, hét emberarcú istenével (az “új istenekkel“, akik valójában egy isten hét aspektusát személyesítik meg), akik előtt a papok által vezetett gazdag szertartásokkal tiszteleghetnek és akiket a szentélyekben kereshetnek fel a hívők – ezt a vallást a kereszténység vetületének látom.

A Tumblr-t böngészve láttam egy fanartot, ami azt hirdette, hogy akkor tudod, hogy vérbeli Trónok harca rajongó vagy, ha kívántad már valaha, hogy bárcsak lenne egy saját istenerdőd. Valóban én is kívántam már, hogy bárcsak lenne egy hely, ahol biztosan érezhetem a felsőbb hatalmak létét, és ennek nagyon szép szimbóluma az istenerdő. De ezt a (nem kimondottan Trónok harca rajongói) vágyat leszámítva, akármennyire szeretném is rajongóként közel érezni magamhoz a zord északiak ősi isteneit, a fantáziámat az “új istenek” sokkal jobban megmozgatták – talán azért is, mert velük együtt én is keresztény gyökerekkel bírok.

Egyszer arról beszélgettem a mormon fiúkkal, hogy milyennek képzelik el Istent, amire válaszul az egyikük elmondta, hogy amikor hozzá imádkozik, az édesapja alakját képzeli el egy tisztább, mennyeibb megjelenésben – hiszen Isten nem más, mint a Mennyei Atya, szó szerint az ő égi édesapja.

Azt hiszem, bármelyik vallást nézzük, egyértelmű, hogy az ember ahhoz tud imádkozni, azt tudja tisztelni, attól tud tanácsot kérni, akit maga elé tud képzelni. Még a Silva-féle agykontrollban is azt tanácsolják, hogy képzeletben alkossunk meg két úgynevezett “segítőt”, egy férfit és egy nőt, akik a tudatalattink “szócsövei”, és akikhez a különböző kérdésekkel, problémákkal és a tudatalattinknak adott feladatokkal fordulhatunk. (A nemeknek akkor van jelentősége, ha kifejezetten férfias vagy nőies problémánk van.)

Ez a nemi bontás azért is érdekes, mert a keresztény Isten, még akkor is, amikor egyarcú istenből háromarcú istenné (a Szentháromsággá) fejlődött, változatlanul férfias maradt – még mindig két férfiarca (az Atya és a Fiú) és egy semleges nemű arca van (a Szentlélek). Ugyanakkor a világon mindenütt imádkoznak a Szűzanyához (aki, vegyük észre, Szűz és Anya is egyben, tehát a női lét sokféle problémájával címezhető meg a különböző életszakaszokban), és bár szigorúan véve nem istenség, de a gyakorlatban, a hozzá imádkozó lányok és asszonyok szemében szinte azzá lépett elő – ugyanúgy Isten egyik arcává vált.

Szerintem ez is jól mutatja azt, hogy az embernek szüksége van rá, hogy arcot adjon Istennek (úgymond a saját képére formázza), viszont az arccal együtt korlátokat is ad neki – hiszen ahogy a földi édesanyjával és édesapjával sem ugyanazokat a kérdéseket vitatja meg, vannak olyan problémák, amikkel egyszerűen szívesebben fordul a Szentanyához, mint a Mennyei Atyához.

És itt kanyarodnék vissza ahhoz, miért tartom nemcsak érdekesnek, de életképesnek a George R.R. Martin által felvázolt hitvilágot. Ebben a kitalált hitvilágban a hittudósok szerint a “hét új isten” valójában egy istenség hét arca, hét aspektusa, de a köznép szemében hét különálló személy, hét önálló isten, akikhez személyüknek megfelelően különböző dolgokért imádkozhatunk. Ez a hét aspektus pedig összességében arcot ad minden emberi imádságnak.

A hét isten, és amiért hozzájuk imádkozhatunk (általam kicsit bővítve a “hivatalos” listát):

  • Apa – Igazságért és igazságosságért, azért, hogy ezt el tudjuk fogadni, és hogy mi is igazságosak tudjunk lenni és ki tudjunk állni az igazságért.
  • Anya – Békéért és béketűrésért, az otthon, a család és a házasság dolgaiért, és a nőiség kérdéseiért.
  • Harcos – Védelemért és a (fizikai és lelki) erőért, hogy meg tudjuk védeni magunkat és a hozzánk tartozókat, hogy meg tudjuk vívni a harcainkat.
  • Vénasszony – Bölcsességért, tisztánlátásért, útmutatásért olyan helyzetekben, amikből nem látjuk a kiutat.
  • Kovács – Munkával és feladatokkal kapcsolatos dolgokért, kitartásért, a kihívásokhoz való (fizikai, lelki, szellemi) erőért, hogy “elvégezzük, amit el kell végezni”.
  • Szűz – (Testi és lelki) ártatlanságért, derűért és az álmok valóra válásáért.
  • Idegen – Mivel az Idegen a halál és az ismeretlen nem is emberi arca, ezért Westeros világában keveset imádkoznak hozzá, pedig meglátásom szerint az elmúlással és az ismeretlenben való újrakezdéssel való megbékélésért kellene a legtöbbet imádkozni, hiszen ez az, ami az életünk minden területén folyamatosan jelen van.
Reklámok

Mormon péntek – Kicsiségek és közösségek

“Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket!” (Máté evangéliuma)

“A sötétség nem tudja kiűzni a sötétséget – csak a fényesség képes erre. A gyűlölet sem tud gyűlöletet kiűzni – csak a szeretet képes rá.” (Martin Luther King)

Ez a két idézet és a hozzájuk kapcsolódó gondolatok voltak a tegnapi mormon angol óra lelki üzenetei, én mégsem az ellenségekről szeretnék most írni, hanem azokról az emberekről, akik jók hozzánk.

A Blog Action Day alkalmából, szintén a gyász kapcsán írtam arról, hogy milyen súlyuk van az apró jótetteknek. Ezekhez hasonló csekélység volt az is, hogy tegnap, miután tudattam a mormon fiúkkal, hogy szomorú vagyok, és nem is tudok végig maradni az órán, rám bízták a döntést, hogy a szokásostól eltérően az óra elején tartsák-e a lelki üzenetet, hogy én is meghallgathassam. Ez nagyon kedves volt tőlük, és megerősített abban, hogy jól tettem, hogy még ha csak az óra felén-harmadán tudtam is ott lenni, elmentem hozzájuk egy kicsit feltöltődni lelkileg.

Azt mondtam, azokról az emberekről akarok írni, akik jók hozzánk. Nem barátot írtam.

Ami a barátokat illeti, kevés közeli barátom van, és még kevesebb olyan barátom, aki fizikailag is közel van hozzám, mondjuk egy régióban. Én a családnak nem arra az ágára ütöttem, apukám családjára, akik könnyen kötnek új ismeretségeket, remekül ápolják vagy könnyedén melegítik fel újra a barátságaikat. Néha aggodalommal vagy szomorúsággal tölt el, hogy én sokkal inkább magamnak való vagyok, hogy kevés ember áll hozzám igazán közel, a távolabbi ismerősökkel pedig nem tudom olyan könnyeden kezelni a kapcsolatomat, ahogy például a húgom elhív szórakozni egy hónapok-évek óta nem látott ismerőst.

Időről időre mégis elsodródok egy-egy találkozóra vagy közösségbe, ahová nem kötődöm mély gyökerekkel – mint egy baráthoz -, mégis otthon lehetek köztük.

Talán vannak az olvasóim közt olyanok, akik nem is igazán értik ezt – a húgom például, ha olvas, egészen biztosan értetlenül néz most. De azokat, akik velem járnak egy cipőben, arra bíztatom, hogy adjuk fel a maximalizmusunkat a barátságokkal szemben is, és adjunk több megbecsülést azoknak az ad-hoc, laza kapcsolatoknak, amelyekben egyszerűen jó emberek vesznek körbe minket, akik mély barátság nélkül is azon vannak, hogy egy picit jobbá, egy picit mosolygósabbá tegyék a napunkat.

Ez úton is köszönöm a mormon fiúknak, hogy mindig megnevettetnek, és köszönöm mindenkinek, aki hozzájárul egy-egy mosollyal vagy mosolyogtatással a lelkem épségéhez.

Téged ki mosolyogtatott meg ma?