Boldogságterv #6 – Az ima: az elme, a lélek és a test állapota

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

Az októberi témám a “spiritualitás a gyakorlatban”, pontosabban az ima, mint egy gyakorlatias spirituális tevékenység becsempészése a mindennapjaimba. A hit témakörét eredetileg az adventi időszakra tartogattam, de az ima kérdése két olvasmány nyomán is megihletett a közelmúltban, és más dolgok is közrejátszottak abban, hogy előre hozzam mostanra a témát.

Az ima, mint állapot

Emlékszem, hogy mennyire találónak tartottam Gretchen Rubin leírását arról, ahogy egy teendőktől zsúfolt nap után, amit szinte robotpilóta módban vezetett végig, a csendes lakásban este egyedül a folyosón egyszer csak hirtelen érzi, hogy “megérkezik a testébe” – mintha addig a teste és az elméje két külön úton járt volna, és csak akkor találtak volna egymásra, amikor a mindennapi teendőktől elszakadva akadt egy kis ideje magára figyelni, “egészben lenni“, jelen lenni.

Amikor imádkozom – amikor akár csak néhány pillanatra megállok hálát adni és összefoglalni a vágyaimat, a kéréseimet az elkövetkező órákra, napokra, hónapokra, évekre vonatkozóan, akár utazás közben, vagy munka közben megállva egy pillanatra –, én is érzem, hogy ez nemcsak egy gondolatsor, de az elmének, léleknek, testnek is egy bizonyos állapota is. Ilyenkor érzem, hogy a homlokom kisimul, a fejbőröm mintha könnyebb és puhább lenne, és akaratlanul is mélyebben, egyenletesebben lélegzem, mielőtt vagy miközben az ima első, formai bevezető szavait elmondom magamban. Ez arra emlékeztet, amikor a különböző tanfolyamokon a meditációba való elmélyülést tanultuk, és ez egy nagyon jó “tünetegyüttesnek” tűnik, mivel érinti az elmét, lelket, testet egyaránt, így elég az egyik elemre figyelnem – elmondanom az ima bevezető szavait vagy tudatosan ellazítani a homlokom, sóhajtani egy mélyet –, hogy a többi szinte ösztönösen következzen ezután.

Hálakövek

Hogy tovább erősítsem ezt a reflexet, rendeltem magamnak az internetről két gyönyörű hálakövet. (Sajnos még nem érkeztek meg.) A hálakő vagy imakő (angolul worry stone, azaz “aggódókő” vagy palmstone, azaz “marokkő”) arra szolgál, hogy részben a természetes forma és tapintás nyugtató hatásának, részben pedig a vele kialakított rituálénak köszönhetően segítsen elengedni a feszültséget (az aggodalmakat, ahogy az angol neve sejteti), és egy nyugodtabb tudatállapotba vezessen. Ezen kívül eszembe jutott még róla egy gyakorlat, amit a gyermekpszichológusomtól tanultam akkoriban, amikor pánikrohamok gyötörtek: válassz ki egy érdekes tárgyat, és vizsgáld meg minél alaposabban, minél inkább a részletekbe merülve. (Ez a gyakorlat segít lefoglalni az elmét, ami így az apró részletek alapos tanulmányozásával van elfoglalva a pánikroham továbbgörgetése helyett.) Ezért én olyan hálaköveket választottam, amik egyben izgalmas mintázatúak is.

Kutyásoknak, illetve bármilyen nyugodt természetű, kezes háziállattal rendelkezőknek egyébként a figyelmébe ajánlom, hogy mennyire remek “hálakövek” az állatok. Ha nem játszom Dióval, csak egyszerűen letelepszem mellé a földre és simogatom, megfigyelhetem, hogy mennyire jól működik ilyen szerepben is: a bundája tapintása, a testmelege, a lélegzetének természetes, lassú üteme tökéletesen alkalmas arra, hogy megnyugtasson és segítsen lehorgonyozni a jelen pillanatban, azon kívül minél tovább nézi az ember, annál több apró, érdekes részletet fedez fel benne – a bundája színének és állagának apró változásait, a helyenként kivillanó bőrfelületeket, a nedves orr fekete, erezett felületét, a szemet, a mancs kemény, szürke párnáit, stb. –, amik a végtelenségig le tudnák kötni egy csapongó elme figyelmét. Emellett egyszerűen fantasztikus, hogy egy állat milyen könnyedén és teljesen el tudja engedni a feszültséget és az aggodalmat, és milyen sokáig képes egyszerűen csak lenni, mindenféle nyüzsgés, tervezés, tépelődés nélkül, és ha sikerül vele együtt elmerülno ebben az egyszerű és hihetetlenül bölcs állapotban, az könnyedén megnyitja az utat a hétköznapi aggodalmaktól megfosztott ima előtt.

Ti milyen rituálékkal könnyítitek meg magatok számára az imát, a meditációt?

Pihentető figyelem, avagy kaland egy mazsolával

“A figyelem lazít. Amikor figyelsz a jelen pillanatra, az agyad is pihen, mert nem kell gondolkodnia, elemeznie, döntéseket hoznia, cselekvéseket előkészítenie. Bármikor szánhatsz egy percet a figyelemre, ha úgy érzed, hogy túl sok impulzus ér, és egy kis nyugalomra van szükséged.” (Farkas Lívia)

A fenti idézetet Via Ennél zöldebb nem lesz! c. könyvében olvastam. Via különböző gyakorlatokat is ajánl a figyelem gyakorlására: figyelj arra, amit látsz, amit hallasz, amit érzel. A jelen pillanat megélése nem hangzik bonyolult dolognak – nem is az -, de annyira elszoktunk tőle, hogy valóban igényel némi gyakorlást az, hogy visszataláljunk hozzá.

Tavasszal a Rebarbara Egészségház nyíltnapján részt vettem egy előadáson, ami a tudatosságról szólt. Ott elvégeztünk egy nagyon érdekes és szórakoztató “jelen pillanat gyakorlatot”. Ez abból állt, hogy elfogyasztottunk egyetlen szem mazsolát, szinte rituálisan. A mazsolát kézbe fogtuk, megtapintottunk, megéreztük a felszínét, a belső rugalmasságát, súlyát. Majd megszagoltuk, és alaposan, lassan megvizsgáltuk, megnéztük minden ráncát. Lehunyt szemmel emeltük a szánkhoz, és végigkövettünk minden apró érzetet attól fogva, hogy a mazsolaszem az ajkunkhoz ért, a rágás lassú folyamatán át egészen addig, míg a mazsola lecsúszott a torkunkon át a gyomrunkba, és mi nehezebbek lettünk egy mazsola súlyával. Tehát, nehány percen át a teljes, osztatlan, kiélezett figyelmünket a mazsola apró pontjába, a jelen pillanat apró és ráncos megtestesülésébe fókuszáltuk. Nagyon jó szemléltető volt ez a gyakorlat.

Próbáljátok ki ti is, mazsolával, vagy bármilyen apró dologgal, és gyakoroljátok a pihentető figyelem állapotát!

Az én boldogságtervem – júniusi tapasztalatok, nyári szünet és új kezdetek

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy havi témák és fogadalmak segítségével megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem. Boldogságtervem naplóját általában szombatonként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt.

Júniusi témám az egészség volt

A te egészséghónapod az én egészséghónapom is

Soha meg nem unható anekdota és szállóige származott abból, amikor a kedvesemmel még épp csak udvarolni kezdtünk egymásnak, és egyszer romantikusan azt akarta mondani: ami az enyém, az a tiéd is – de valahogy ez a lágyan eldünnyögött mondat hagyta el az ajkait: ami a tiéd, az az enyém is!

Az egészséghónapommal kapcsolatban viszont valóban így jártunk. – Annyira örülök, hogy csatlakoztál az egészséghónapomhoz! – mondtam a kedvesnek, miután sokadszorra is együtt pattantunk biciklire, hogy átkerekezzük a várost. Erre büszkén felszegte a fejét, és némi sértődöttséggel azt felete: – Vagy inkább te csatlakoztál az én egészséghónapomhoz!

Akárhogy is, ez a hónap remekül szintetizálta több korábbi havi témám tartalmát – egyszerre mozdított ki, szorított rendszerességre, adott állandó randilehetőséget, persze az egészséges életmódra törekvés mellett.

Hogyan tovább?

Fél év telt el a saját boldogságtervem megkezdése óta. Az elkövetkező heteimnek önmagukban is meglesz a tematikája, és ez, valamint az, hogy a júniusom váratlanul egy lépcsővel feljebb emelte a boldogságtervemet azzal, hogy egyfajta összegző hónappá vált, elérkezettnek mutatta az időt, hogy elgondolkodjak: vajon változatlan formában akarom-e folytatni a boldogságtervemet?

Bár Gretchen Rubin boldogságterve kifejezetten a fogadalmakról szólt, úgy figyeltem meg, én nem bánok jól velük. Megpróbálom előre kiötleni őket, aztán egy részükkel nem is foglalkozom, cserébe viszont újakat találok helyettük. Számomra a boldogságterv inkább a tapasztalatokat hozta előtérbe. Ezért úgy döntöttem, a jövőben nem tűzök ki havi fogadalmakat, csak havi témákat, és azok mentén fogom gyűjteni, rendezni a megfigyeléseimet és felfedezéseimet – ahogy igazából eddig is tettem.

Tartok egy kis nyári szünetet is a boldogságtervemben – nem teljes leállassal, mert választok témát, amiről igyekszem is rendszeresen írni, viszont a havi időszakot kitolom majdnem két hónaposra, szeptember elejéig, hiszen már így is picit belecsúsztam a júliusba, az esküvőm miatt pedig az előttem álló jó másfél hónap egy időszaknak tűnik, nem tudom őket lélekben elválasztani egymástól.

A nyaram témája: a béke

Nem a világbéke, hanem az én személyes belső békém. Nem véletlen a témaválasztás, hiszen ismerem a viselkedésemet nyomás alatt, a maximalizmusomat és a kontroll-függésemet, és határozottan a hasznomra fog válni, ha az elkövetkező időszakban tudatosan gyakorlom majd az elengedést, a megengedést, a megnyugvást, a jelen pillanatba helyezkedést, és minden hasonló dolgot.

Ez egy különleges időszak – élvezd!

A nosztalgia egy olyan különös érzés, ami visszarepít minket a múltba, és utólag megmutatja, milyen boldogok is voltunk akkor – pedig gyakran abban az időszakban fel sem ismertük, meg sem éltük a boldogságot. A valódi elégedettség, boldogság állapota a jelen idejű nosztalgia, amikor itt és most felismerjük, hogy ez az időszak különleges.

Igyekszem tudatosítani magamban ezt az esküvőmre készüléssel kapcsolatban, hiszen egészen biztos vagyok benne, hogy néhány év múlva milyen nosztalgikusan fogok mesélni arról, amikor először felpróbáltam a ruhámat, amikor Rita barátnőm megtalálta nekem a tökéletes esküvői cipőt, amikor a kedvessel együtt megterveztük a meghívónkat, vagy amikor éjszakába nyúlóan listát írtam e-mailben a barátnőimnek arról, mi az, ami megvan, és mi az, ami hátravan. Milyen csodálatos is lenne, ha már most hagynám, hogy elragadjon ez a csodás, könnyes nosztalgia, ami tökéletesre festi az események sorát, és nem aggódnék csip-csup dolgokon! Ha évek múlva nem fogok már emlékezni rá, vagy csak nevetni fogok rajta, miért kellene olyan tragikus módon aggódnom miatta most?

Ennek tudatosításában segíthet az, ha visszapörgetitek életetek korábbi eseményeit, és sorra veszitek azokat, amiken feleslegesen aggódtatok, és amik miatt nyugodtan átélhettetek volna már akkor is afféle “jelen idejű nosztalgiát”, ha nem hagyjátok a fejetekre nőni a rövid életű, bosszantó apróságokat. De azért legyetek óvatosak, ne hagyjátok, hogy a visszájára forduljon, és bűntudattal, bánattal töltsön el ez a gyakorlat! Én így szoktam járni azokkal a csodás hónapokkal, amikor a kedves még tanult, én dolgoztam, és minden délben eljött hozzám, hogy együtt ebédeljünk a munkahelyem melletti menüs étteremben, ahol a pincérek már ismerősként fogadtak és gyertyát gyújtottak nekünk. Miért veszekedtem vele akkor olyan sokat a házimunka és a pénz miatt? Miért futott ki minden második-harmadik beszélgetésünk arra, hogy miért nem kéri meg a kezemet végre? Sajnálom azokat a hónapokat. Viszont miattuk sokkal jobban megbecsülöm minden randevúnkat, és nagyon figyelek rá, hogy sose torkolljanak veszekedésbe.

Nektek mi a júliusi témátok?

Légy olyan, mint egy jelenés

Többször írtam már a jelen pillanatra való fókuszálás fontosságáról. Majd eszembe jutott, hogy a jelen szó nemcsak időbeli síkra – mint jelen pillanat, jelenidő -, de térbeli síkra ugyanúgy vonatkozik – mint jelenlét. Azaz a jelen pontosan leírja az “itt és most” fogalmát.

Kicsit elkezdtem boncolgatni, hányféleképpen közelíthetem még meg ezt a szót. Ekkor pedig eszembe jutott egy hasonlat, amit íróként nagyon kedvelek, de roppantmód csínján bánok vele, mert csak igazán csodálatos dolgok leírására használom: olyan, mint egy jelenés.

Elkezdtem ízlelgetni ezt: mi is olyan csodálatos, mi is olyan átható egy jelenésben? A jelenés egy olyan intenzív tünemény, csoda, ami kitölti a jelen pillanatot, ami természetfeletti erővel van jelen. Itt és most.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem nagyon megtetszett ez a gondolat. Ha próbáltok meditálni, fókuszálni, elengedni (a múltbéli bántalmakat, a jövőbeli sérelmeket, a világ dolgait magatok körül), gondoljatok így magatokra: mint egy jelenésre, mint egy csodára, ami olyannyira koncentrált és átható, hogy teljesen kitölti a jelent.

Boldogságterv – márciusi tapasztalatok, áprilisi fogadalmak

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy havi témák és fogadalmak segítségével megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem. Boldogságtervem naplóját általában szombatonként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt.

Nos, a márciusi nagy, munkába lendülős, projektes tervről egy gyengécske beszámolót hoztam eddig, és nem ígerhetem, hogy ez a mostani sokkal izmosabb lesz. Nem mondhatnám, hogy sikerült munkába lendülnöm márciusban – az óvodai gyakorlatomon túl vagyok, de az esküvőm szervezése nem halad, a Kincsesfüzeten fennállása óta először elértem abba az állapotba, hogy csak néhány cikkem van előre megírva, a főiskolán most először nem sikerül szem előtt tartanom a határidőket, a háztartásom csak azért néz ki valahogy, mert a vőlegényem egy tündér és átvette tőlem a feladatokat, a szervezetem pedig vadul tiltakozik a terhelés ellen, a munkából egy hétre kiestem, és mire elértem a hónap végére, ismét ágynak zuhantam, ezúttal lázzal és torokgyulladással.

Milyen bíztató tapasztalatokat is gyűjthetnék össze ezek után a munkáról?…

Légy ott, ahol vagy

Nemrégiben írtam Cesar Millan révén arról, hogy milyen nehéz a jelen pillanatban lenni. A kedvesem vetette fel, de igazat adok neki, hogy az energiáim zöme nem azzal megy el, amit csinálok, hanem hogy közben aggódom amiatt, ami lesz, és önsajnálatba kergetem magam amiatt, ami elmúlt. Igyekszem tehát emlékeztetni magam: légy ott, ahol vagy, csináld azt, amit csinálsz.

A dolgok megtörténnek

Ahogy édesanyám viccesen mondani szokta, “úgy még sosem volt, hogy sehogyse lett volna”. Nem mindig alakulnak a legjobban a dolgok, de alakulnak, akkor is, ha nem tudjuk száz százalékosan rajtuk tartani a szemünket. Talán nem a legjobb szcenárió szerint, de valószínűleg nem is a legrosszabb szerint, ahogy az aggodalmunkkal magunk elé festjük.

Kérj segítséget

Sokszor kértem segítséget ebben a hónapban, ami azt jelentette, hogy a barátaim és a kollégáim előtt, akik általában a vidám, könnyed, összeszedett oldalamról ismernek, fel kellett fednem a fájdalmaimat, a félelmeimet, a gyengeségeimet, a kedvesemet pedig, aki így is sok terhet cipel mellettem, még tovább kellett terhelnem. Nem könnyű dolog segítséget kérni, de mindenkinek megvan a joga, hogy ne mindig a legjobb formáját hozza.

Szia, április!

A legutóbbi boldogságterv beszámolómban írtam, hogy Gretchen Rubin részben azért is kezdett neki a boldogságtervének, mert a boldog emberek felkészültebben várják a csapásokat.

Nos, a márciusi fogadalmaim inkább praktikusak és nagyravágyók voltak, mint hogy a boldogságomat szolgálták volna. És hogy őszinte legyek, egyáltalán nem értek felkészülten.

Ezért úgy döntöttem, az áprilist – ha már úgyis a bolondok napjával kezdődik – az örömnek szentelem. Ez nem azt jelenti, hogy sutba vágok minden mást – de felmentem a boldogságtervemet az alól, hogy a boldogságomat szolgáló fogadalmaknak kelljen egyben tartaniuk az életem. A boldogságtervem tényleg legyen valami olyan plusz a napjaimban, ami megadja az energiát a tennivalókhoz – a dolgokhoz, amik egyébként úgyis megtörténnek.

Ragyogj! – Áprilisi fogadalmak

  • Mosolyogj! – A tükörbe nézve, a másik emberre, a napsütésre, vagy csak úgy.
  • Lásd a szépet! – Hogy ebből fotókihívás kerekedik-e, vagy csupán a szépre való rácsodálkozás, nem tudom, de igyekszem több szépséget meglátni magam körül.
  • Mozdulj ki! – Tedd ki a lábad a házból!
  • Sminkelj! – Az önsajnálat egyik legszembetűnőbb jele, ha elhagyom magam. Nem sminkelni magam nem csupán lustaság, hanem gyakran az a morcos döntés reggel, hogy “igen, rossz napom van, és azt akarom, hogy ezt mások is lássák!” Azon kívül, egy kis smink tartást ad és feldob. Úgyhogy elő a festékkel!

A “csitt!” hatalma, avagy Cesar Millan és a belső szörnyetegem

Nemrég ismét összefutottam a tévében Cesar Millan kutyapszichológus műsorával, aki nálunk “A csodálatos kutyadoki” néven, hazájában mint “Dog Whisperer”, azaz kutyákkal suttogó vált ismertté.

Cesar Millan módszerének már azelőtt nagy rajongója lettem, hogy kiskutyánk, Dió hozzánk került volna, és eltökéltem, hogy az ő elvei szerint fogjuk nevelni. Minden egyes nap érzem ennek áldásos hatását, amikor látom, milyen nyugodt, ragaszkodó, kiegyensúlyozott, energikus, hogy milyen fantasztikus képessége van arra, hogy elengedjen maga mellett minden feszültséget (például az utcán őrjöngő kutyák rossz energiáit fel sem veszi), vagy arra, hogy könnyedén váltson a lelkiállapotok között, heves játékból nyugodt figyelembe, pihenésből energikus játékba, magától vagy egy-egy irányító szó vagy mozdulat hatására.

Cesar Millan módszere azért figyelemre méltó, mert a klasszikus kondicionálás és az emberi pszichológiához hasonló módszerek helyett a kutyák ősi természetéhez nyúl vissza, abból merít tapasztalatot. Módszerének gyökerei nagyapja mexikói farmjára vezethetők vissza, ahol a félvad kutyafalka felett nagyapja agressziótól mentes, de határozott, ösztönös dominanciával uralkodott, pontosan úgy, ahogy azt a kutyák természete diktálta és igényelte.

Azonban most nem is kifejezetten a kutyanevelésről szeretnék beszélni – bár minden kutyatulajdonosnak szívből ajánlom műsorait és könyveit -, hiszen első találkozásunkkor én sem kutyatulajdonosként figyeltem fel rá.

Akkoriban épp Eckhart Tolle: A most hatalma c. könyvét hallgattam hangos könyv formájában, amely annak fontosságáról szól, hogy letegyük a minket nyomasztó terheket azzal, hogy elengedjük a múltból magunkkal hurcolt sérelmeket és kivetítjük aggodalmainkat a jövőre. Egyszer aztán az ebédlőasztalnál ülve arra kaptam fel a fejem, hogy a hátam mögött a tévében pontosan ezek a gondolatok hangzanak el: azért nem tudsz pozitív élményt szerezni a jelen pillanatban, mert a múltbéli sérelmeidet vetíted ki a mostra, és hagyod, hogy a félelmeid fessék eléd az elkövetkező pillanatokat, amikkel így elő is idézed a bajt.

A televízióban Cesar Millan beszélt épp egy olyan gazdához, akit már többször megharapott a kutyája, és ezért valahányszor felé közeledett, az járt a fejében, hogy megint meg fogja tenni, a közéjük feszülő félelem és negativitás pedig olyan feszültté tette kutyát és gazdáját egyaránt, hogy ez a nyomás valóban agresszióhoz vezetett. Cesar Millan azonban megtanította a fiatal nőnek azt, hogy a kutya az emberrel ellentétben nem őrzi az elmúlt dolgokat, nem kapaszkodik beléjük, így senki más, mint maga a múltbéli terheket cipelő ember az, aki újra és újra feleleveníti, nem hagyja elmúlni és ismétlődésre hívja ezeket az eseményeket.

Ahogy elbűvölt ez a különös fickó, és a sorozata rendszeres nézőjévé tett, megtudtam, hogy a legfontosabb pillér a módszerében az energia, az a belső lelki- és tudatállapot, amelyet mindenek előtt meg kell teremtenünk magunkban és kifelé sugározni, valamint fel kell tudnunk ismerni és tudnunk kell befolyásolni kutyánkban is. Hogy kapcsolatunk ezekkel a lényekkel akkor harmonikus és egészséges mindkét fél számára, ha egyik részről sincs benne agresszió, félelem vagy bizonytalanság, és pontosan tisztázott a dominancia kérdése. Minden más (a híres Cesar Millan féle “csitt!”, a póráz, a testtartás, stb.) csak ennek megnyilvánulása, eszköze, de a mag a megfelelő tudatállapot mind a domináns fél részéről (aki nem agresszióval, hanem nyugodt felelősségvállalással irányít) és a megadó fél részéről (aki tudja, hogy biztonságban és jó kezekben van, ezért szívesen átadja az irányítást).

Ahogy figyeltem Dió lelki békéjét, azon gondolkodtam, hogyan tudnám mindezt alkalmazni a stresszkezelésben, amivel mostanában erősen küzdök. Eszembe jutott a belső kis szörnyetegem, az a jószág, amit biztosan mindenki ismer, mert szerintem mindenkinek van egy ilyen háziállata, aki annyira hajlamos rá, hogy átvegyen mindenféle feszültséget, hogy tépje-rágja az aggodalmakat, idegen helyzetekben különösen feszültté és harapóssá váljon, és ha felé nyúlunk, belénk is marjon. Ugye nem csak nekem van ilyen belső szörnyetegem?

Arra gondoltam, talán ez a belső kis stresszgombóc sem vágyik másra, mint hogy valaki tudassa vele, hogy nem az ő nyomasztó felelőssége, hogy minden helyzetben megvédje és irányítsa a gazdáját, hogy valaki csak kizökkentse abból a negatív önmarcangolásból, a gumicsont dühödt csócsálásából, amibe belekergette magát, és egyszerűen csak a földre vigye és azt mondja neki: nyugi, majd én irányítok, te csak pihenj és kövess.

Ha valaki belegabalyodott volna a hasonlatomba, arról beszélek, hogy a tudatom legyen a tudatalattim “gazdija”.

Ez nem a tudatalatti elnyomását és a tudat mindenhatóságát jelenti természetesen. Nagyon becsülöm a tudatalattimat, ahogy becsülöm Diót is, az elemi bölcsességét, a soha nem szűnő vidámságát, a lazításra való képességét, a szeretetet, ami benne lakik. Ezt soha nem akarnám megtörni, megsemmisíteni, megalázni vagy lebecsülni. Mindezt azonban nem tudná átélni és átadni nekem, ha nem lennék tudatos, felelős, domináns gazdája, ha nem vennék le a válláról olyan terheket, amiket nem hivatott cipelni, ha nem tanítottam volna meg, hogyan zökkenjen ki a feszült állapotból és nyugodjon meg úgy, hogy átadja az irányítást nekem.

Érdekes, hogy akármilyen mély gödörben is vagyok lelkileg, akármilyen fáradt is vagyok fizikailag, akármilyen elgyötört is vagyok szellemileg, olyan stabilan sikerült kialakítanom a domináns-alárendelt kapcsolatomat Dióval, hogy ebből sosem billenünk ki, a legnagyobb vész esetén sem, ami mindkettőnknek csak jót tesz, mindkettőnk számára meghálálja magát.

Úgyhogy arra gondoltam, teszek egy próbát, és megpróbálom a bennem lakó, aggódó, félős, agresszióra hajlamos, elveszett kis lényt úgy kezelni, mint egy sajátos házi kedvencet, aki sokkal többre hivatott, mint hogy szétcincálja a lábtörlőt és kétségbeesetten őrizze a házat. Diótól már megtanultam, hogy nemcsak hogy képes vagyok rá, de némi gyakorlás után különösebb megerőltetés nélkül folyamatosan képes vagyok rá, hogy biztonságot nyújtó, domináns gazda legyek. Most örökbe fogadom ezt a másik jószágot is. Neve még nincs.

Ti hogy boldogultok a belső manótokkal?