A férjem szokott szórakoztatni ezzel az átköltéssel:

Egy Timi mind fölött,
Egy Timi kegyetlen,
Egy a sötétbe zár,
Bilincs az Egyetlen.

Minden esetre a jegygyűrűink sem maradhatnak le a kedvenc tárgyak listájáról.

Egy kicsit valóban “Egy Gyűrű” formátumúak. Ami azt illeti rengetegféle elképzelésünk volt arról, milyen gyűrűket szerettünk volna, mindkettőnk részéről volt egy-egy jókora lista arról, hogy mik az elképzeléseink és mik a nem-nem-soha kikötéseink a gyűrűkkel kapcsolatban, amiket terveink szerint életünk végéig viselni fogunk. (Ami, terveink szerint még jó sok időt jelent.) Aztán végül, hosszú hetek keresgélése után végül ennél a párnál kötöttünk ki – ami nem mondhatnám, hogy hasonlít akármelyikünk eredeti elképzeléseire… és mégis nagyon illik hozzánk.

És ami azt illeti, az egyik dolog, amiért nagyon kedvelem a jegygyűrűinket, az az, hogy mostanában mintha mindenki azzal akarna kitűnni a tömegből, hogy valami egyedit visel (ahogy mi is terveztük), végül viszont azzal lettünk feltűnőek, hogy a legklasszikusabb formát választottuk – amit olyan kevesen választanak manapság. Ha csak rájuk nézek, eszembe jut, hogy nem mindig az a fontos, hogy körmömszakadtáig ragaszkodjak az eredeti elképzeléseimhez – néha csak el kell engedni a gyeplőt, hogy aztán egyszer csak, valahogy, ott találjam magam egy szuper helyen, ahova nem készültem… Úgyis csak az számít, hogy közben a megfelelő emberrel legyek összekötve.

Amit még szeretek a jegygyűrűinkben, az az, ahogy ezek a kis fickók összetartanak. Amikor nem az ujjunkon vannak és nem is a kis bársony tokban, amiben érkeztek (éjszakai pihenőhelyükön), akkor valahogy mindig ebbe a kiskifli-nagykifli (avagy kisgyűrű-nagygyűrű) pózba rendeződnek, mintha fontos lenne nekik, hogy soha ne veszítsék el egymást.

(További kiskifli-nagykifli képek itt, itt és itt.)

Azt hiszem, ez a szinte egybeolvadó, szoros közelség és koncentrikusság rólunk is sok mindent elmond.