NaNoWriMo – Miért érdemes beszállnod a játékba?

A főiskola első félévében a játékpedagógia kurzuson a következő feladatot kapta az évfolyam: egy kiadott szabásminta alapján mindenkinek el kellett készítenie egy kézzel varrott plüss kengurut. A feladat egyébként tradicionális: a tanárnő keze alatt minden évfolyam, nappalisok és levelezősök egyaránt, minden évben megkapja ezt a feladatot (csak minden évben más állattal).

Sokan persze megrettentek, de a tanárnő nemcsak biztosított minket, hogy egészen biztos benne, hogy mindenki képes lesz teljesíteni a kihívást, de azt is elmondta, hogy miért tartja fontosnak azt, hogy egy ilyen jellegű – meghökkentő és szokatlan, bonyolult és fáradságos, többek szemében teljesíthetetlennek tűnő – kihívással rögtön az első félévünkben találkozzunk, méghozzá nem is egy kézműves kurzus keretében, hanem egy fontos elméleti szigorlati tárgy, a játékpedagógia kurzusán.

Ez pedig az, hogy mi magunk is átéljük azt, amiért a játék, a játékélmény fontos a gyerekek számára (is):

  • Szakítson ki kicsit a megszokottból azáltal, hogy rávesz valami olyasmire, amit általában nem csinálunk
  • Segítsen átélni az alkotás, a kreativitás, a gondolatjátékok élményét
  • Segítsen fejlődni azzal, hogy olyan kihívás elé állít, ami mókásan, élvezetesen, de azért komolyan megdolgoztat
  • Sikerélményt adjon azáltal, hogy véghezviszünk valamit, amiről elsőre talán azt hittük, nem is leszünk képesek rá

Egy ilyen “felnőttes” játék lehet a NaNoWriMo, az egy hónapos regényíró kihívás is: egy nagy kihívásra invitál, ami kimozdít a megszokottból, meggyötör és megdolgoztat, de felajánlja a játék és az alkotás élményét és a rendkívüli teljesítmény sikerélményét.

Let's play!


A novemberi regényíró kihívással kapcsolatos korábbi cikkeimet a nanowrimo címke alatt böngészhetitek. A leghasznosabbakat pedig itt foglaltam össze. A magyar csapat fórumát itt találjátok.


Ne feledjétek, hogy a kihívásokról, játékról és kreativitásról szóló ebook jár most az új hírlevél feliratkozóknak – akkor is, ha nem szeretnének nevezni a NaNoWriMóra. :)

A HÍRLEVÉLRE ITT IRATKOZHATTOK FEL

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – 4 ok, amiért megéri minden nap írni

Nemrég a munkamódszerem kapcsán kaptam egy olyan kérdést, hogy vajon a blogolás, mint hobbi varázsát nem veszi-e el az, ha “muszáj-feladattá”, mindennapos rutinná tesszük.

Nem fogok hazudni nektek, néha a munkából hazaérve és túljutva az itthoni teendőimen, már csak egy puha paplanra, egy szemfedőre és egy kis nyugalomra vágyom, és a legkevésbé sincs hozzá kedvem, hogy képernyő elé üljek és a bloggal foglalkozzam.

Miért tartom mégis fontosnak, hogy a napi 15 perc írás fixen ott szerepeljen a napirendemben, és miért nem érzem úgy, hogy ez nemszeretem-feladattá tenné számomra a blogot?

Ennek megválaszolására kapóra jött az eheti VKP bejegyzés, aminek ezúttal a blogolás a témája.


Mi ez? A {Vigyázz! Kész! Posztolj!} egy kéthetente jelentkező blogger kihívás, ahol a résztvevők előre meghatározott, egészen a cikkek megjelenéséig titkos témákról írnak blogjukban. Ha csatlakoznál vagy érdekel a kihívás részletes szabályzata, keresd fel a VKP kihívás összefogó bejegyzését. A többi résztvevő írása az inlinkz gyűjtemény gombjára kattintva érhető el. A kihívásra írt korábbi cikkeimet a vkp címke alatt találhatjátok meg.


Mi tehát az a 4 ok, ami miatt megéri mindennapos rutinként írni?

1. Soha nem alkalmas az idő

Az írásra szinte soha nem alkalmas az idő – legalábbis nagyon nehéz megtalálni az alkalmas időpont és a múzsa szerencsés időzítése közti szűk átfedéseket. Ha az írás mindig csak a maradék időt kapja meg, akkor nem is lesz több, mint egy ritka különlegesség, ami kitölti a lyukakat a nála fontosabb feladatok vagy a nála könnyebben elérhető szórakozási lehetőségek között. Ennél pedig annyival több rejlik ebben az egészben, amit kár hagyni elúszni azért, mert csak a tökéletes pillanatokra tartogatjuk!

Az időt a napirendünkben csak egyszer nehéz megtalálni az írásra, ha viszont egyszer már helyet szorítottunk neki, kitölti a rendelkezésre álló teret és ritka csemegéből mindennapos táplálékká válik.

2. A szellem a palackban

Rutinként tekinteni az írásra borzasztó furcsa gondolat (még én is emlékszem, mennyire :)), de igazából minden újdonságra furcsa rutinként tekinteni, nehéz beleképzelni a mindennapjainkba addig, amíg nem tesszük megszokássá. Utána viszont már nélküle volna furcsa meglenni.

Ráadásul a mindennapos írás olyan, mint kiengedni a szellemet a palackból: utána már nagyon nehéz visszagyömöszölni. Nagyon hamar öngerjesztő folyamattá válik: már nem csak akkor írok, ha megrohan az ihlet, hanem ha épp sehol sincs, én akkor is ötleteket fabrikálok a semmiből, megszokásból, rutinból (vagy épp azokat a favágó feladatokat végzem, amik csak fölöslegesen terelnék a figyelmem, amikor épp exkluzív találkozóm van a múzsámmal), aztán amikor ihletett pillanatomban futom végig a jegyzeteimet, már nem a semmiből, hanem sokszoros mennyiségű alapanyagból tudok gazdálkodni.

A több befektetett energia több eredményt is ad, olyan gondolatok látnak így napvilágot, amik egészen biztosan nem születtek volna meg, ha malmozva várok a múzsára – ez pedig olyasmi, amiről nehéz leszokni, ha egyszer ráérzett az ízére az ember!

3. Játék vagy komoly dolog?

Óvodapedagógus hallgatóként a játék fogalma volt szinte az első, amit megtanultunk. Ennek pedig van egy nagyon érdekes eleme – olyanok mellett, mint például a játék feszültségoldó képessége vagy személyiségfejlesztő hatása –, ez pedig nem más, mint a játék komolysága.

Ha megfigyelünk egy gyermek játékát, rájöhetünk, hogy az igazi szórakozás nem ott ér véget, ahol elkezdünk egy ügyet komolyan venni: épp ellenkezőleg, ott kezdődik!

Ez egy hobbi, igen, a részvétel önkéntes, igen – ez is a játék egyik jellemzője: az önkéntesen választott részvétel –, azonban ez nem azt jelenti, hogy nem lehet, nem szabad vagy nem érdemes komolyan venni és adott szabályok szerint játszani. Sőt!

4. Elfogadom a kihívást!

Múlt novemberben a NaNoWriMós élményeimmel kapcsolatban már rágódtunk rajta a kommentek között, hogy a mókának véget vet vagy alapot ad-e az, ha kihívásként tekintünk rá. Én továbbra is tartom azt a véleményemet, hogy attól, hogy magasra tesszük a lécet, hogy célt tűzünk ki, nekivágunk egy kihívásnak, olyasmi elé állítjuk magunkat, ami újdonságot jelent és erőbedobást igényel.

Persze ahhoz, hogy a móka móka maradjon, itt is fontos tartanunk magunkat a játék egyik alapjellemzőjéhez: a játéktudat megtartásához. A gyerekeknek nem okoz gondot a játéktudat elmélete és gyakorlata: oroszlánok, állatszelídítők, szuperhősök, orvosok lesznek, és a játék mélységes komolyságával játszanak, miközben persze tudják, hogy mi a játék és mi a valóság. A felnőtteknek már nagyobb nehézséget tud okozni, hogy ne mossák össze a játék komolyságát a valósággal: elfogadnak egy játékos kihívást, aztán lelki problémákat okozó egzisztenciális kérdést csinálnak belőle.

Azonban jobban tesszük, ha a kihívások elől való menekülés helyett újra megtanulunk komolyan játszani, hiszen Csíkszentmihályi Mihály boldogság-definíciójából is tudjuk, hogy a tökéletes élmény egyik elengedhetetlen feltétele az, hogy kihívást jelentő feladat elé állítsuk magunkat.

Elköteleződni az írás mellett pedig pontosan ilyen kihívást jelentő feladat lehet: megtartva a játéktudatunkat (tudva, hogy ez nem egy vérre menő, egzisztenciális kérdés, hanem valami, amit önként és a saját örömünkre vállaltunk) egyszerűen elkezdeni komolyan venni a játékot. A móka nem ezzel ér véget – hanem ezzel kezdődik!

A többi VKP résztvevő cikkeit itt olvashatjátok:

App ajánló: miért jók a spin-off alkalmazások?

Nemrég kérdezték tőlem, hogy az iPhone alkalmazások zömében milyenek: ingyenesek, egyszer fizetősek, esetleg többször kell rájuk költeni? De a helyzet az, hogy ezt a kérdést nem lehet egzakt módon megválaszolni, mert az alkalmazásfejlesztők politikája rendkívül sokféle.

Vannak ingyenesen letölthető és ingyenesen is használható alkalmazások. Vannak olyanok, amikből ingyenesen kipróbálható egy demó (időkorláttal vagy korlátlan ideig, de csökkentett funkciókkal, esetleg reklámokkal terhelve), és a teljes verzió egyszeri összegért megvásárolható. Vannak eleve egy adott összegért vásárolható alkalmazások, vannak előfizetősek (mint például a Spotify zenetár, amit használok), vannak olyanok, amikre (ingyenes vagy fizetős alappal) folyamatosan lehet vagy kell költeni később. A variációk sokfélék lehetnek, és persze a minőség is igen széles skálán mozog.

A legkomiszabbak talán a free-to-pay gúnynévre hallgató alkalmazások (jellemzően játékok). Ezek azok, amik hivatalosan free-to-play, azaz szabadon játszható alkalmazásoknak hirdetik magukat, azonban hamar kiderül róluk, hogy free-to-pay politikát folytatnak, azaz szabadon költhetünk rájuk akár vagyonokat is, sőt, ez előbb vagy utóbb kikerülhetetlen, mivel olyan pay-wallt építettek beléjük, egy olyan masszív falat, ami egy idő után teljesen ellehetetleníti, hogy a játék tovább élvezhető legyen, ha nem szeretnénk pénzt költeni rá.

Nem lehetetlen, de minden esetre odafigyelést igényel olyan alkalmazást találni, ami kielégítő ár-érték arányt ad, és pláne olyat, ami ingyenes és mégis igényes.


Mi ez? Nem vagyok tech-blogger, de a App ajánló rovatomban időről időre olyan mobil alkalmazásokat hozok el és mutatok be nektek laikus szemmel, amik számomra beváltak. A rovat többi cikkét az app ajánló címke alatt olvashatjátok.


Mostanában két olyan játékhoz is volt szerencsém, amik felébresztették bennem a gyanút, hogy érdemes spin-off játékokra tenni. Ezek olyan alkalmazások, amik nagyobb számítógépes vagy konzolos játékok “melléktermékei”, és amik nem önmagukból szeretnének meggazdagodni, hanem egyfajta reklámként szolgálnak nagytestvéreiknek.

Ez a koncepció jó mindenkinek: hatékony gerillamarketing a játékgyártóknak, és igényes de ingyenes játéklehetőség a mobil alkalmazások kedvelőinek.

A két játék pedig, amiket nagyon jó példának látok erre:

  • Fallout Shelter – A posztapokaliptikus Fallout szerepjáték sorozat új tagja 2015 novemberében fog megjelenni, de már most reklámozza az a puzzle alkalmazás, ahol egy földalatti bunkert kell felépíteni és működésben tartani. A vidám grafikájú kis játék felvonultatja az építkezős játékok jellemzőit: sakkozni kell a nyersanyagokkal és az emberi erőforrásokkal, és okosan kell terjeszkedni ahhoz, hogy ne omoljon össze a rendszer. A fantáziadús játék szórakoztató elemekkel dobja fel az élményt: minden kis bunkerlakónak neve, személyisége, története van. A többi építkezős játékhoz hasonlóan nem örök darab, de jópár hétre le tudják kötni az ember érdeklődését a kis bunkerlakók.
  • Hearthstone: Heroes of Warcraft – A nagymúltú Warcraft sorozat gyermeke a Hearthstone, ami egy “klasszikus spin-offot”, a kártyajátékokat ülteti át egy mobil alkalmazásba, a Blizzard grafikusaitól megszokott lélegzetelállító kivitelben és izgalmas, mindig változó kihívásokkal és sokszínű, változatos játékmódokkal. A Hearthstone már egy hosszabb távú elköteleződéssel fenyeget, hiszen nem könnyű megunni. Ugyan a Fallout Shelterrel ellentétben a Hearthstone tartalmaz fizetős lehetőségeket is, de tökéletesen lehet boldogulni ezek nélkül, a teljesen ingyenes játékmódokban is.

A Fallout Shelter és a Hearthstone egyaránt egy nagyon jó példái annak, hogyan lehet teljesen ingyen az átlagosnál messze igényesebb és izgalmasabb játékos alkalmazásokhoz jutni, buktatók nélkül. 

Érdemes figyelni a többi nagy játék vagy szoftver kis spin-offjait is, hogy egy win-win, mindenki nyer helyzetből igényes és ingyenes alkalmazásokhoz juthassunk! 

Blogszülinapi nyertesek

Mindenek előtt ne haragudjatok, hogy mostanáig várattalak titeket a sorsolással – nem a kedélyeket akartam borzolni, csak a tegnap estém hosszúra nyúlt, vele együtt pedig a ma reggelem is, így a blogszülinapi nyertesek sorsolása mostanáig tolódott.

Még egyszer köszönöm mindenkinek a kedves leveleket, nagyon sok örömet okoztatok ebben az elmúlt időszakban! Igyekszem továbbra is az örömötökre írni, és remélem, még sokáig maradtok az én kedves kis olvasóim. ♥

A blogszülinapi játék három nyertese pedig, akiknek hamarosan elküldöm az ajándékcsomagokat: Darinka, Margit és Ági – őket e-mailben már értesítettem is. 

  

Ne csüggedjen az sem, aki most nem részesült a kincsekből. Ahogy e-mailben ígértem néhány lelkes érdeklődőnek, készíteni fogok haul különkiadást a csomagok tartalmáról, és mivel nagyon jó érzés volt várni arra, hogy megajándékozhassalak titeket (még mindig az – alig várom, hogy postára adhassam a csomagokat!), ahogy a kereteim engedik, igyekezni fogok máskor is giveaway játékokkal jelentkezni. 

Blogszülinapi giveaway – utolsó lehetőség!

Baráti emlékeztető: már csak holnap (szombat) éjfélig lehet nevezni a Kincsesfüzet blogszülinapi játékába. 

A feladat röviden: írj egy levelet a timi.kincsesfuzet(kukac)gmail.com címre arról, hogy miért szereted olvasni a blogom! Bővebben itt olvashatjátok a játék kiírását

Az ajándékaim már így is biztos, hogy nem fognak gazdátlanul maradni, mert nagyon sok szívmelengető, kedves levelet kaptam – köszönöm! 

Aki nem szeretne kimaradni a mókából, írjon gyorsan! ;) 

  
(A fenti kincseket és még néhány apró meglepetést osztok el a szerencsés nyertesek között.)

Ha én ingatlan ügynök lennék: felújítás más szemmel

Néhány héttel ezelőtt a munkahelyemen felforgatták az irodámat, mivel el kellett mozgatni a hatalmas, súlyos, padlótól plafonig érő beépített szekrényeket, odébb mozgatni a polcokat és felszedni a díszléceket a parketta mellől, hogy a routertől a szomszéd irodáig elvezessék az UTP kábeleket az internetnek. Csakhogy a munkálatok valahogy félbemaradtak, én pedig minden nap ebbe a felforgatott irodába megyek be dolgozni, ahol a szekrények egymásnak fordítva állnak és egy akadálypályán át lehet megközelíteni az asztalomat.

De az igazán érdekes dolog nem ez, hanem az, hogy én már szinte észre sem veszem a felfordulást magam körül, csak akkor, ha a munkatársaim vagy az ügyfelek bejönnek hozzám és hátrahőkölve megkérdezik: hát itt meg mi történt?!

Most, hogy a költözés miatt lényegében állandó fókuszban van nálam az otthon, eszembe jutott, hogy a saját házunkkal, lakásunkkal, életterünkkel is milyen gyakran járunk így: hogy valamilyen helyzethez annyira hozzászokik már a szemünk, az agyunk, hogy észre sem vesszük, hogy ott van, úgy van, változtatni kellene rajta. Ha pedig mégis rácsodálkozunk, azt egy jó adag önváddal és hirtelen felébredő bűntudattal tesszük: miért hagytam, hogy idáig jusson a helyzet, hogyhogy nem vettem észre azt, ami így kiszúrja a szemem? (Vagy rosszabb esetben ennyire szemet szúr másoknak, hogy a lakásomba, házamba belépve rögtön azt kérdezik: egek, hát itt meg mi történt?!)

Marla Cilley, a Fly Lady Sink Reflections című könyvében olvastam egy remek gyakorlatot, ami segíthet az ilyen hibákat könnyebben, friss szemmel, de bűntudat nélkül, játékosan feltérképezni.

A gyakorlat ebből áll: játsszuk el, hogy ingatlan ügynökök vagyunk egy idegen házban. Az ingatlan ügynökök feladata az, hogy rámutassanak azokra a hibákra, amiket jó lenne kijavítani ahhoz, hogy a házat magasabb áron adhassuk el. Ezért fogjunk a kezünkbe egy csíptetős mappát és egy tollat (csak hogy még komolyabbnak érezzük magunkat és jobban beleéljük magunkat a játékba), és kezdjünk el hümmögve, töprengő szakértői szemmel körbejárni a lakásunkban, mintha csak először látnánk, és felírni egy papírra mindent, amin megakad a szemünk és ami csökkentheti az ingatlan értékét vagy elriaszthatja a potenciális vevőket, ha nem lesz kijavítva, mire meghirdetésre kerül az eladásra szánt otthonunk.

IMG_0744.JPG

Ez a kis játék segíthet, hogy friss szemmel nézzünk a környezetünkre és észrevegyünk olyan hibákat, amik fölött addig elsiklottunk, de mivel szigorúan játékos formában közelítjük meg a helyzetet, segíthet kikerülni a bűntudatot, ami egyébként már a lista első néhány elemét látva eltántoríthatna minket.

De mihez kezdhetünk az eredménnyel, amin a kiégett villanykörtétől a mosatlan ablakon és a kanapé felfoszlott varrásán át át a fürdőben lepattogzott szélű csempéig minden szerepel? Nem kell úgy felfognunk ezt a listát, mint a következő hetek vagy hónapok teendőlistáját, sőt ami azt illeti, nem is feltétlenül szükséges vele kezdenünk akármit is. Ha csak annyit tesz, hogy a puszta megírásával segít, hogy megakadjon a szemünk néhány olyan triviális apróságon, amik éveken át is elkerülték volna a figyelmünket, máris megtette a magáét. Ennek ellenére nem árt, ha eltesszük valahová és időnként leellenőrizzük: lehet, hogy időközben mintegy “magától” eltűnik róla jópár tétel, amiket jártunkban-keltünkben helyrehozunk most, hogy már észrevettük. Persze arra is felhasználhatjuk ezt a listát, hogy rövid-, közép- és hosszútávú felújítási, javítási, karbantartási, beszerzési terveket építsünk rá, hiszen rámutat nagyobb dolgokra és apróságokra egyaránt, miket érdemes lenne helyrehoznunk, kicserélnünk vagy beszereznünk, hogy az otthonunk szebb, jobb, otthonosabb otthon legyen – ne csak az elképzelt vevőink számára, de a mi számunkra is.

Boldogságterv #9 – Harcok, vesztesek és szabályszegők

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

Eltelt a november második hete, ami több dolgot is jelentett a számomra:

  • Véglegesítettem, nyomdába küldtem és a főiskolán leadtam a szakdolgozatomat.
  • Befejeződtek a házunk belső munkálatai, így nekifoghattunk egy teljes belső takarításnak és a költözésnek.
  • Az idei NaNoWriMo feléhez érkeztünk.

Mivel alapvetően “férfi agyam” van és jellemzően egy felé tudok csak koncentrálni (legyen szó apró pillanatnyi teendőkről vagy nagy aktuális projektekről), ezért ilyen sűrű időszakokban a legnagyobb félelmem, hogy valamiről megfeledkezem, valami fontosról félrecsúszik a fókuszom és valami alapvető és triviális dolog elmarad amiatt, mert másfelé figyeltem. Néha az eszembe villan, hogy egyszerűen nem vagyok normális, hogy egy ilyen időszakban, amikor annyi teher van rajtam, az életem pedig egy merő változás és hétről hétre mindig van valami újdonság, amihez hozzá kell szoknom (a napi három óra bejárást még mindig csak tanulja a szervezetem és a pszichém), még egy plusz határidős kihívást is bevállalok.

A múlt heti Boldogságterv bejegyzésem kommentjei közt kialakult beszélgetés emellett kimondottan arra indított, hogy ezen a héten beszéljünk még egy kicsit a kihívások mibenlétéről: hogy mi a kihívás (mi nem a kihívás), és miért kell amúgy Barney Stinson stílusban eeeelfogadni a kihívásokat (nem mindet, de azért mindig néhányat), nem pedig megfutamodni előlük és elkerülni őket.

IMG_0726-1.JPG

Eeeelfogadom a kihívást!

Google barátom és az 1862-es magyar nyelvi szótár szerint a kihívás szó jelentése: “[olyan] felszólítás, melynél fogva valakit akárminemű vetélkedésre, versenyre, különösen viadalra hívunk.” Sajnálatos módon az emberek, egészen pontosan a felnőttek jellemző sportja az, hogy ha vetélkedésre, versenyre, viadalra gondolunk, akkor rögtön vérre menő harc jut az eszünkbe, és emellett sajnálatosan magyar jellemvonás az, hogy úgy gondoljuk, ha nem leszünk elsők, akkor megszégyenülve kell távoznunk. (Egy szomorú nemzeti példája ennek az, ahogy az olimpiai ezüst- vagy bronzérmeseinket kezeljük, ahelyett, hogy azt ünnepelnénk, hogy az egy főre jutó olimpiai érmekben is nagyjából olyan jól teljesítünk, mint az egy főre jutó Nobel-díjasok számában.)

Ahogy épp ma a zónázással kapcsolatos cikkemben is írtam: nem mindig kell száz százalékot teljesítenünk ahhoz, hogy nyerjünk egy ügyön. Ha minden mást kudarcként fogunk fel, akkor persze minden kihívás hatalmas stresszt jelent és összeomlással fenyeget. Néha nem is fogjuk fel, mennyire csak rajtunk áll az, hogy mit tekintünk egy helyzetben, egy versenyben győztes vagy vesztes végkifejletnek: hogy vesztesnek tituláljuk-e magunkat csak azért, mert nem hoztuk a szaz százalékot, nem pusztultunk bele, nem úgy teljesítettünk, mint mások, vagy mint ahogy azt a saját egónk előre megálmodta, megidealizálta, vagy ehelyett már nyertesnek tekintjük magunkat, ha nyertünk valamit, bármit az ügyön.

A NaNoWriMo pontosan egy ilyen kihívás, ami nem tűz ki vérdíjat, nincs egyetlen trófea, nincs egyetlen dobogó, amire csak egy ember vagy egy csapat állhat fel. Nincsenek szigorú játékszabályok, nincs szakmai zsűri, nincs éles szemű kontroll. Mindenki a saját lelkiismerete felügyeletével, a saját belátása szerint, a saját mércéjével mérve versenyez, és egyedül önmagát kell legyőznie. (Ami azt illeti, én úgy érzem, hogy már a nevezéssel legyőztem magam, úgyhogy mindenképp meg fogom érdemelni a plecsnit a hónap végén, akármi történik is és akárhogy jutok el odáig.) Ennél tisztább példája nincs is annak, hogy ha valaki egy ilyen kihívásból is vérre menő harcot csinál, az senki mást nem okolhat, mint saját magát, hiszen senki mással nem versenyez, csak saját magával – ki más okozhatna tehát neki sérülést, ki más gúnyolná ki, ki más becsmérelné vagy szégyenítené meg, mint saját maga? És egyben nincs is ennél jobb lehetőség arra, hogy egy kicsit szembesüljünk önmagunkkal, meglássuk, hogyan bánunk magunkkal, és hogy kockázat nélkül kihívjuk önmagunkat egy kis versengésre, viadalra.

Ahogy az anyósom szokta mondani: arra, hogy az ember gyereket vállaljon vagy házat építsen, soha nem alkalmas az idő. Ehhez hasonlóan egy kihíváshoz sem alkalmas az idő soha. Egy kihívás, még ha nem is vérre menő harc, mindig olyasmi, ami kimozdít a komfortzónánkból, ami valami újdonságra vesz rá, ami valami soron kívülit hoz az életünkbe és mindig kér egy kis plusz erőbedobást tőlünk (ilyenek voltak például Via izgalmas kihívásai, amikkel minden héten valami szokatlanra, valami bolondos vagy merész dologra hívta fel az olvasóit, hogy egy kicsit kizökkentse őket), és az ilyesmit bizony nem mindig kedveli az emberi elme, ami rögtön riadót fúj, ha valami változás történik.

De ez nem azt jelenti, hogy nem kell elfogadni ezeket a kihívásokat – épp ellenkezőleg! Meg kell válogatni őket, persze, hiszen nem vagyunk kötelesek elfogadni minden kihívást, ami szembejön, de időről időre, minél gyakrabban el kell fogadnunk egy olyan kihívást, ami kimozdít, megmozgat, felpezsdít, szembesít saját magunkkal, megdolgoztat, odaadásra és fejlődésre ösztönöz, de nem követeli a vérünket cserébe – és meg kell tanulnunk ezzel együtt azt is, hogy ne fogjuk fel vérre menő élet-halál harcnak azt, ami csak egy izgalmas kihívás.

Félreértelmeztem a szabályokat!

Aki ismeri a South Park című sorozatot, az most biztosan tisztán hallja Eric Cartman hangját, aki az egyik részben arra tanította a diákokat, hogy csalással jussanak túl a vizsgákon és ha rajtakapják őket, mondják ezt: sajnálom, de félreértelmeztem a szabályokat! Nyilván én nem bíztatok erre senkit, ahogy puskázásról szóló cikkemben már kifejtettem ezt.

De eszembe jutott az a történet, amit a Sikerkód tanfolyamon hallottam (nos, sajnos tényadatok nélkül jutott eszembe, úgyhogy ha valaki ki tudja egészíteni a konkrétumokkal, azt megköszönöm!). A történet egy férfiról szólt, aki minden előzetes felkészülés nélkül benevezett egy olyan iron man maratonra, aminek a szabályairól nem tudott semmit, és mindenki lenézőn kezelte, ahogy kopott farmernadrágban és rongyos cipőben toporgott a rajtvonalon olyan edzett, rutinos versenyzők mellett, akik talpig a legkomolyabb futóöltözékben és cipőben készültek a rajtra. Csakhogy történt valami rendkívüli dolog: ennek a férfinak senki nem szólt arról, hogy ezen a futóversenyen az a szokás (a szokás, nem pedig a szabály, aminek a megszegése kizárást von maga után), hogy az egész mezőny megáll éjszakára pihenni az előre felállított pihenőpontokon, és reggel együtt indulnak tovább a versenyben. Mivel a férfi nem tudott erről az íratlan szabályról, ezért nem is állt meg, nem vesztegette az idejét, és így, minden képzetlensége és hátrányossága ellenére, minden idők rekordját futotta a versenyen – mert félreértelmezte a szabályokat.

Természetesen az életnek vannak olyan területei, ahol nem szabad, vagy egyszerűen nem éri meg “félreértelmezni”, újraértelmezni, figyelmen kívül hagyni a szabályokat. De ahogy meg kell tanulnunk megkülönböztetni egymástól az élet-halál harcot és az izgalmas kihívást, ugyanúgy meg kell tanulnunk felismerni azokat a helyzeteket, ahol szabad és/vagy ahol érdemes egy kicsit lazítani a gyeplőn, egy kicsit kívül színezni a vonalakon, egy kicsit bolondozni, szándékosan félreértelmezni a szabályokat és felállítani helyettük egy másik, saját mércét, mert így válnak a kihívásaink nemcsak elviselhetővé, de olyan pezsdítő, izgalmas kalandokká, amikbe érdemes belevágni.

Ne szállj ki, még semmi sincs veszve!

A családommal régebben sokszor tartottunk nagy családi kártyapartikat, és gyakran játszottuk a Rikiki nevű kártyajátékot, ami egy huszonöt körből álló pontozásos játék. (A családom körében egyébként én egy közismerten ön- és közveszélyes játékos hírében állok, mert tudom, hogy nem vagyok jó játékos és esélyem sincs a győzelemre, így én a móka kedvéért játszom és gyakran belemegyek olyan őrült helyzetekbe, amikkel teljesen lekaszálom mások taktikáját.) A Rikiki játékban ha elértünk a játék feléhez, a tizenegynéhányadik kör táján még nem jelent semmit az, ha valaki nyerésre vagy vesztésre áll, hiszen még ugyanannyi idő van hátra a játékból, mint amennyi eltelt, így bármikor fordulhat a kocka. Mégis, a számtalan Rikiki parti alatt, amikben részt vettem, megfigyeltem, hogy vannak olyanok, akik egyszerűen feladják, mert úgy érzik, hogy ha félúton már vesztésre állnak, akkor onnan már esélyük sem lehet a győzelemre vagy egy jó helyezésre – volt olyan, aki szó szerint felállt az asztaltól és inkább átadta valamelyik külső szemlélőnek a lapjait, hogy játsszon inkább az helyette, mert így már nincs kedve folytatni. Persze olyan is volt, aki teljes nyugalommal és mosollyal fogadta, ha az utolsó helyeken hánykódott a játék közepe táján, mert úgy gondolta, az ő taktikája úgyis a vége felé teljesedik be, és akkor fog feltörni, amikor mások figyelme lanyhul az élen. (És persze mindig ott voltam én, aki a legkevésbé sem törődött a helyezéssel, csak izgatottan várta, hogy végre olyan lapokat kapjon, amikkel mókázhat egy kicsit, lekaszálhatja a mezőnyt és felpezsdítheti a hangulatot.)

Most hasonló helyzetbe kerültem a NaNoWriMón, mint azok a győzelemre éhes kártyások, akik fél úton vesztésre álltak és ezért vesztettnek érezték az egész partit. Míg tavaly nagyjából egyenletesen sikerült haladnom, minden nap 1667 szó fölött tartottam a teljesítményemet, és így az előrehaladásom csinos oszlopgrafikonja mindig a győzelemhez szükséges átlag szószámot jelző vonal fölé nyúlt a statisztikákat megjelenítő oldalon, addig idén a hétköznapokon még a legátlátszóbb csaló taktikáimmal sem sikerült néhány száz szó fölé tornázni a teljesítményemet, a napi átlag szószámom zuhant, az oszlopaim csak alulról bámulhatnak vágyakozva felfelé a győzelmet jelentő vonal felé, és volt, hogy úgy éreztem, ezt már lehetetlen behozni.

De van még egy nagyon érdekes pontja a statisztikákat összefoglaló oldalnak, ez pedig azt jelzi, hogy naponta átlagosan hány szót kell írnom ahhoz, hogy a jelenlegi helyzetből mégis győztesen jöjjek ki és elérjem a hónap végér az 50000 szót. Ez a szám pedig, minden elmaradásnak, kihagyásnak és gyenge teljesítésnek az ellenére továbbra is alig haladta meg a 2000 szót, ami pedig, valljuk be, lélektanilag még szinte ugyanazt jelenti, mint papírra vetni napi 1667 szót. Ha nem lett volna ott ez az apró adat, talán én is kétségbeejtőnek vagy reménytelennek éreztem volna a helyzetet, de így, hogy ezt láttam, máris éreztem, érzem, hogy még nincs semmi veszve, még nem kell semmi rendkívülit produkálnom ahhoz, hogy időben célba érjek.

Sajnos nem minden helyzetben van ott előttünk egy olyan kijelző, ami egyértelműen mutatja, hogy kár lenne most feladni, mert minden esélyünk megvan, hogy a dolgok jobbra forduljanak, de ha a tanulságát kersem ennek az időszaknak, akkor azt hiszem, az az, hogy érdemes minden helyzetben kutatni ezután a jelzés után, vagy legalábbis hinni benne, hogy létezik, ha mi éppen nem is látjuk olyan tisztán.

Ti mikor fogadtok el egy kihívást és mikor nem? Mikor veszitek komolyan és mikor nem? Mikor szálltok ki és mikor tartotok ki?

Grafológia rovat – Születésnapi ajándék és játék a Hegedüs Grafológia oldalán!

Szegény grafológia rovat, megsínylette a nyári időszakot… Igyekszem ismét lendületbe jönni, de addig is szeretném ajánlani nektek Hegedüs Reni grafológus születésnapi ajándékát és játékát a Facebook oldalán! Augusztusban és szeptemberben két alkalommal is ingyenes gyorselemzési lehetőséget kínál Reni a soproni Rebarbara Egészségházba látogatóknak, a megosztók között pedig egy grafológiai mélyelemzést sorsol ki. Kattintsatok a részletekért!

RÉSZT VESZEK A JÁTÉKBAN!

Egy játék, ami meghosszabbítja az életedet

Tartozom egy vallomással. Egy gamerhez mentem feleségül, aki napi-heti szinten több olyan emberrel tartja a kapcsolatot, akit az online szerepjátékok világában ismert meg és soha nem találkozott vele élőben, mint olyannal, akivel személyesen kötött ismeretséget – de még a gyerekkora óta legjobb barátjának is gyakrabban látja az avatarját, mint az arcát. Nem mintha nem találta volna meg bennem a hozzá illő társat. Hogy mást ne mondjak, a lánybúcsúmra több olyan lányt hívtam meg, akiket az internetről ismerek, mint akit személyesen ismertem meg (viccesen úgy szoktam kategorizálni őket, hogy vannak a három dimenziós barátaim, és vannak azok, akiket egy százszor száz pixeles profilképként ismerek), és nem is egy olyan volt köztük, akivel az volt a második személyes találkozásom, habár évek óta ismerem őket.

Amikor Jane McGonigal játékfejlesztő beszédében kijelentette, hogy ez nem gond, rögtön tudtam, hogy meg fogom kedvelni – de végül az alábbi TED beszéde sokkal többet adott nekem, mint vártam. Amikor elérzékenyülve felálltam a képernyő mellől a beszéd meghallgatása után, az első dolgom volt, hogy lábujjhegyre állva nyújtózzak egyet, beleborzoljak a mókás pofijú kiskutyám bundájába, megöleljem a férjemet, majd leüljek mellé és összeszedve a lényeget elmondjam neki a beszédnek és ennek a bejegyzésnek a vázlatát. Hogy mi késztetett minderre és hogyan hosszabbította ez meg az életemet, azt mindjárt elmondom.

Jane McGonigal, játékfejlesztő és a videojátékok nagy rajongója egy másik arcát mutatta meg, amikor elmondta, hogy betegsége során hogyan nézett szembe az öngyilkosság gondolatával, és hogyan segített neki a túlélésben egy általa kitalált egyszerű játék, amit “Super Better”-nek, “Sokkal Jobban”-nak nevezett el.

A játék szabályai a következők voltak:

  • Találj ki magadnak egy titkos identitást – légy te a szuperhős, aki a főgonosszal (a téged gyötrő betegséggel) és csatlósaival (a tünetekkel) küzd.
  • Keress szövetségeseket – találj néhány embert magad körül, akiket beavathatsz abba a titkos harcba, amit vívsz, és kérd a segítségüket. Neked is sokkal könnyebb segítséget kérni és nekik is könnyebb segítséget nyújtani úgy, ha játszani hívod őket, és nem azt mondod: segítened kell, hogy legyőzzem a betegséget.
  • Keresd meg a rosszfiúkat – járj utána a betegséged tüneteinek, azonosítsd őket és a szövetségeseid segítségével találd meg a módját, hogyan veheted el az erejüket.
  • Gyűjts és aktiválj power-upokat – gyűjtsd össze azokat a dolgokat, amiket a legrosszabb napokon is meg tudsz tenni azért, hogy jobban érezd magad fizikailag vagy lelkileg, és ha fogytán az életerőd, dobd be őket, hogy megmenekülj a szorult helyzetekből.

Miután Jane megosztotta a blogján és terjedni kezdett az interneten, úgy tűnt, más súlyos, gyógyíthatatlan vagy akár halálos beteg embereknek is segített a túlélésben. Jane ezután kutatni kezdte azt, hogyan viszonyul egymáshoz az élet, a halál és a játék – hogyan tehetik jobbá a játékok az életünket, és távolibbá a halálunkat.

Hospice dolgozók gyűjtései szerint az öt leggyakoribb dolog, amit a halálos ágyukon megbánnak az emberek, a következők:

  • Túl keményen dolgoztak
  • Nem tartották a kapcsolatot a barátaikkal
  • Nem engedték meg maguknak, hogy boldogok legyenek
  • Nem volt elég bátorságuk kifejezni a valódi énjüket
  • Nem maradtak hűek az álmaikhoz, hanem helyette másoknak akartak megfelelni

Ezek mind olyan dolgok, amiken segítenek a játékok – még az online játékok és a videojátékok is. Hiszen ha játszunk, kikapcsolódunk. Játszhatunk a barátainkkal – legyenek azok “három dimenziós” vagy internetes barátok -, a családtagjainkkal, és idegenekkel is, akik később a barátainkká válhatnak. Ha játszunk, jól érezzük magunkat. Ha játszunk, különösen ha online játszunk, ahol nem leszünk egy pillanat alatt a félszeg megjelenésünk vagy nem túl impresszív külsőnk miatt az előítéletek áldozatai, könnyebben ki tudjuk mutatni, mi rejlik bennünk. Ha játszunk, könnyebben alakítunk ki és tartunk meg magunkban olyan képességeket (például kreativitást, logikát, kezdeményező készséget, kommunikációt, együttműködést, küldetéstudatot), amik segíthetnek céljaink elérésében.

De ami ennél is érdekesebb az élet, a halál és a játék kapcsolatában, hogy azok, akik szembenéztek a halállal és diadalmaskodtak fölötte, az alábbi pozitív változásokról számoltak be, amiket a poszttraumatikus növekedés jelenségének is neveznek:

  • Megváltoztak a prioritásaik
  • Már nem félnek azt csinálni, ami boldoggá teszi őket
  • Közelebb kerültek a családjukhoz és a barátaikhoz
  • Jobban megismerték önmagukat
  • Jobban tudnak az álmaikra és a céljaikra fókuszálni

Ezek a dolgok pontosan az ellentettjei azoknak, amiket a halálos ágyukon megbánnak az emberek – és a jó hír, hogy nemcsak a halállal való szembenézés útján lehet elérni őket.

Hogy a mindennapjainkban is könnyedén játszhassuk azt a játékot, ami meghosszabbítja és tartalmasabbá teszi az életünket, Jane összefoglalta azokat az alapvető ellenállóképességeket is, amik a poszttraumatikus növekedés jelenségéhez vezetnek.

A négy képesség, amit minden nap turbóznunk kell ahhoz, hogy hosszabban és jobban éljünk, a következő:

  • Fizikai ellenállóképesség – néhány perc alatt növelhető azzal, ha például járkálunk kicsit vagy nyújtózunk egyet.
  • Mentális ellenállóképesség – növelhető bármilyen egyszerű logikai feladattal, koncentrációt igénylő szellemi kihívással, keresztrejtvényfejtéssel, stb.
  • Érzelmi ellenállóképesség – növelhető kíváncsisággal vagy pozitív érzelmeket kiváltó élményekkel, például keress egy ablakot, amin kinézhetsz vagy bekukucskálhatsz, vagy üsd be az internetes keresőbe, hogy bébi állatok és mosolyogj egyet. Plusz egy tipp: minden negatív élmény után keress három pozitív élményt, amivel kompenzálhatod!
  • Közösségi ellenállóképesség – növelhető egy hosszú kézszorítással, egy öleléssel, vagy azzal, hogy megírsz egy kedves e-mailt vagy privát üzenetet egy barátodnak vagy családtagodnak.

Ez a négyféle képesség, a négy kategória, amiben folyamatosan gyűjthetjük a pontokat, egy egyszerűen játszható, egész életre szóló játékra ad lehetőséget, ami meghosszabbítja és élvezetesebbé teszi az életünket. Most már azt is tudod, miért nyújtóztam, mosolyogtam egyet a kutyám mókás pofiján, öleltem meg a férjemet és dolgoztattam meg az agyamat a vázlatkészítéssel.

Te hogyan teljesítenéd a mai küldetést?

Tégy úgy, mintha!

Ha valakinek gondja van azzal, hogy egy pozitív jövőképet teremtsen, abba belehelyezkedjen és átélje úgy, mintha az a jelen valóság lenne, annak itt egy tanács. A “tégy úgy, mintha” játékot a legjobban egy óvodáskorú gyermek taníthatja meg nekünk, aki a szimbolikus játék csodás korszakában van. Figyeljük meg a játékukat! A gyerekek “mintha”-játékait (mintha tűzoltó lenne, mintha orvos lenne, mintha szuperhős lenne) egyebek közt a játék komolysága és a játék-tudat jellemzi. Ez azt jelenti, hogy a gyermek nem vágja el magát a valóságtól, pontosan tisztában van vele, mi a valóság és mi a játék, könnyedén jár a két világ közt – ugyanakkor a legnagyobb komolysággal és hittel éli meg a játékát, nem csak mímel, de valóban megteremti a vágyott valóságot. Ezt a tudatos, mégis mély hittel átitatott, könnyed és természetes játékképességet kell újból felfedeznünk magunkban, hogy valóban elemi pozitív erővel megteremtsük képzeletben (és aztán hagyjuk realizálódni) vágyott valóságunkat.