{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – Milyen az álomállás?

Az álomállás ugyanaz, mint a szenvedélyünk, nem igaz? Az, amit akkor is csinálnánk, ha megnyernénk a lottóötöst, nemde? – Az első válaszom az volt: igen. Épp ezért nem is voltam benne biztos, hogy meg fogom írni az eheti VKP cikket – hiszen már megírtam a témát. 

Aztán valahogy birizgálni kezdett a dolog: nem, ez mégsem egészen az.


Mi ez? A {Vigyázz! Kész! Posztolj!} egy kéthetente jelentkező blogger kihívás, ahol a résztvevők előre meghatározott, egészen a cikkek megjelenéséig titkos témákról írnak blogjukban. Ha csatlakoznál vagy érdekel a kihívás részletes szabályzata, keresd fel a VKP kihívás összefogó bejegyzését. A többi résztvevő írása az inlinkz gyűjtemény gombjára kattintva érhető el. A kihívásra írt korábbi cikkeimet a vkp címke alatt találhatjátok meg.


Mostanában többször körbejártuk a férjemmel a munka témakörét, hosszasan megcsámcsogva olyan költői kérdéseket, mint például hogy mi az a pont, amin túl már megfizethetetlenné válik a túlóra (fizikai határa nyilván van – akármennyit fizetnek, aludni csak kell –, de hacsak nem az életben maradás a tét, lelki határa is van, amikor a még egy óra túlóradíjnál már többet ér az, hogy hazamehessünk és láthassuk a szeretteink arcát), vagy hogy elvállalnánk-e egy szakmai szempontból soha vissza nem térő lehetőséget, ha cserébe évekre el kellene válnunk egymástól, stb. 

Arra gondoltam, hogy egy álomállás több, mint a munka iránti szenvedély – bár az is fontos része –, ez egy olyan téma, amit komplexebben kell vizsgálni.

Ezért elővettem és áttanulmányoztam Jack Canfield leírását az élet hét fő területéről – azokról a területekről, amiknek egyformán a helyükön kell lenniük az életünkben ahhoz, hogy boldogok lehessünk. (Mert például mit ér egy vaskos bankszámla, ha az egészségünk nem engedi, hogy kiélvezzük a gazdagságot, és bár a pénz a mondás szerint nem boldogít, de egy párkapcsolatot is csak könnyebb boldogabbá tenni, ha nem kell minden második beszélgetésnek arról szólnia, hogy hogyan fogjuk kifizetni a számlákat és vajon lesz-e pénz meleg ebédre a hónap végén. És így tovább.) 

Egy álomállás tehát akkor lehet álomszerű, ha helytáll mind a hét területen.  

  1. Személyes célok – Egy állás akkor álomállás, ha összhangban van a személyes céljainkkal: azzal, kik, mik és milyenek szeretnénk lenni, mit szeretnénk elérni, mivel akarunk foglalkozni. Hiába jó egy munka, hiába jó a fizetés, hiába kedvesek a kollégák. Ha az ember úgy kel fel minden reggel, hogy azt érzi: ez nem én vagyok, akkor az az állás lehet, hogy tényleg álomállás – de valaki másnak.
  2. Kapcsolatok – A legjobb állás sem lehet ideális, nem lehet álomállás, ha az embernek állandóan megkeserítik az életét a kollégái, a főnöke, az ügyfelei. De ezen túl még rengeteg fajta kapcsolat van: barátok, szerelem, család. Egy állásnak összhangban kell lennie ezekkel a kapcsolatokkal is: ha például olyasmi, ami mellett nem jut elég időnk vagy energiánk azokra, akik fontosak nekünk, erősen kérdéses, vajon beszélhetünk-e álomállásról.
  3. Egészség és külső megjelenés – Egy állástól az a legkevesebb, ami elvárható, hogy ne rombolja az egészséget. Ha még építi is, vagy könnyen összhangba hozható vele az egészséges életmód, annál jobb. De egy álomálláshoz hozzátartozik az is, hogy szó szerint jól érezzük magunkat a bőrünkben: hogy szeressünk úgy öltözködni, megjelenni, kinézni, viselkedni, ahogy azt az állásunk megkívánja tőlünk. 
  4. Tanulmányok és karrier – Csíkszentmihályi Mihály flow elmélete leírja, hogy a boldogság alapkövét jelentő tökéletes élmény feltétele a kihívást jelentő cél és a folyamatos fejlődés is. Az álomállásban persze elengedhetetlen alapfeltétel az, hogy szeressük magát az álommunkát – de fontos az is, hogy emellett folyamatos fejlődésre, megújulásra, tanulásra adjon lehetőséget.
  5. Kikapcsolódás – Ahogy mondtam: mit ér a vaskos bankszámla, ha az embernek nincs ideje elkölteni a pénzét azokra a dolgokra, amik örömet okoznak neki? Az álomállásnak legalább a munkaidő beosztással támogatnia kell azt, hogy jusson idő és lehetőség felüdülésre, kikapcsolódásra, szórakozásra, de még jobb, ha a megengedés mellett lehetőséget is nyújt rá és aktívan támogatja a kikapcsolódást. 
  6. Pénzügyek – Bár a pénz (önmagában) nem boldogít, mégis a pénz az, ami miatt az emberek leginkább hajlamosak ragaszkodni a legrosszabb álláshoz is. Nem attól félnek, hogy mit fognak kezdeni azzal a rengeteg szabadidővel, amit eddig az utálatos munkahelyükön töltöttek – hanem attól, hogy mit fognak kezdeni anélkül a pénz nélkül, ami havonta érkezik a számlájukra. Így egy álomállással szemben természetes igény, hogy adjon anyagi biztonságot a jelenben és a jövőben is (azaz ne csak arra legyen elég a pénz, hogy egyik napról a másikra éljünk, hanem legyen lehetőség előtakarékosságra, befektetésre is). 
  7. Jótékonykodás – A jótékonyság nem csak pénzbeli kérdés. Vannak olyan munkahelyek, amik lehetőséget adnak és segítenek a dolgozóknak részt venni önkéntes projektekben, közösségi munkában. Az álomállás része lehet az is, hogy nem egyszerűen csak hogy hagy annyi jövedelmet, amiből nyugodtan jut jótékony célokra is, de sokkal komplexebb módon támogatja a jótékonyságot, a közösség felé való odaadást.

A többi VKP résztvevő cikkét itt olvashatjátok:


Ti hogyan határoznátok meg az álomállás fogalmát?

Reklámok

Haul #2 – Mannaszappan és egy kis (üzlet) politika

A héten csomagom érkezett a Mannaszappantól.
A csomag tartalma:

  • Egy kis tégely prémium shea vaj, amit kuponos akcióban kaptam (igazából ez a kis garantált ajándék, amit egy kérdőív kitöltéséért kaptam, ösztönzött a rendelésre)
  • Egy nagy tégely krémdezodor, amit kíváncsiságból már rég ki akartam próbálni
  • Egy fürdőgolyó, ami szintén kíváncsiságból került a kosárba
  • És végül egy apró olivás arctisztító szappan, mert a Szappantündér mindig küld meglepetést

  

 A Manna csomagról mindig már messziről integet az igényes Manna logó, a csomag már a kibontása előtt is illatozik, a dobozban vidám díszes papírra nyomtatott, személyre szóló levél és hasonlóan vidám számla vár. Ó, és a meglepetés! Mert a Szappantündér mindig küld meglepetést. 

Vida Ágnes: Üzletanyu születik c. könyvét olvasom épp, és ott találtam ezt a gondolatot: nem elég jónak lenned, de jónak is kell látszanod. A Mannaszappan nem panaszkodhat erre: ahhoz kétség sem férhet, hogy a tartalom és a megjelenés igényességére egyaránt adnak.

Ezen kívül viszont tökéletesen megjelenítik számomra Jack Canfield egyik sikerelvét is: mindig adj többet, mint amit elvárnak tőled. Az, hogy a Manna színes-szagos papírra nyomtatja még a számláját is és mindig rejt egy kis ingyen meglepetést a csomagba, több, mint amit elvárhatnék. 

Jack Canfield a könyvében sok üzleti életből vett példát is felsorol, hogyan adhat egy vállalkozás többet, mint amit a vevői elvárnak (például egy ingatlanügynök hagyhat meglepetés pezsgőt és éttermi ajándékutalványt az eladott házban, hogy az új lakók felhőtlenül ünnepelhessenek, egy autókereskedő átadás előtt teletankolhatja az eladott autót, stb.). Azonban ahogy ezen gondolkodtam, zárójelbe tettem a címben az “üzlet” szócskát – hiszen az élet minden területén nyújthatunk egy kicsivel többet az elvártnál.

Például elvárható, hogy a férjemet időben ébresszem reggel, ha megígértem neki, de az elváráson felüli, ha ezt csókokkal teszem, cirógatással és azzal a mondattal, hogy “ha kibújsz az ágyból, főzök neked egy kakaót”. Ha menstruációs görcsöktől szenvedve fetrengek a kanapén, elvárható, hogy a férjem gyógyszert hozzon nekem, de elváráson felüli, hogy a gyógyszer, a meleg tea és a takaró mellé még a kutyát is rátegye a hasamra azzal a gyengéd kísérőszöveggel, hogy “hoztam neked egy kis kutyás borogatást, segíteni fog!”. 

Marla Cilley, a FlyLady egyik alapelve, hogy egy házasság nem akkor működik jól, ha mindenki beleteszi a maga 50%-át, hanem ha mindenki beleteszi a maga 100%-át: a legjobbat, amit adni tud. De ez igaz lehet minden kapcsolatra, legyen az személyes vagy üzleti. Ha szívvel-lélekkel, méricskélés nélkül a legjobbat adjuk magunkból, többet az elégségesnél, többet az elvártnál, akkor lesz a kapcsolat igazán gyümölcsöző. 

Ti hogyan tudnátok az elvártnál egy kicsit többet adni a hétköznapokban – családtagként, szomszédként, munkatársként, barátként?

Boldogságterv #21 – Ó, áldott statisztika!


Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. A rovat bejegyzéseit a boldogságterv címke alatt találjátok.


A márciusi boldogságtervem a rendszer megfigyeléséről szól: arról, hogy pusztán azzal, hogy odafigyelünk, hogy szemmel tartjuk magunkat, hogyan juthatunk előbbre.

Diagram, te drága!

Talán nem mindenkinek ugyanez a gyengesége, de én imádom a statisztikát, és főleg a csinos grafikonokat. 

Emlékszem, hogy elsőéves egyetemistaként egy pénzügyi ismeretek órára üzleti tervet kellett készítenünk egy képzelt vállalkozáshoz. Bár a pénzügy egy meglehetős alibi tantárgy volt a szakunkon, én nagyon komolyan vettem a feladatot. Kutattam és számoltam, terveztem, leírtam, prognosztizáltam, táblázatokat készítettem és valószínűségeket számoltam. Nagyon sokat dolgoztam rajta. Majd utolsó simításként eszembe jutott, hogy odadobjak néhány grafikont az üzleti terv végére. Mindössze néhány perc volt elővarázsolni ezeket a diagramokat azokból az adatokból, amikben annyi munkám volt. És mégis, amikor beadtam a dolgozatomat, mind az évfolyamtársaimnak, mind a tanárunknak ugyanaz volt a reakciója – fellapozták a dolgozatot a diagramoknál és azt mondták: tyű, ez aztán komoly munka! Te aztán igazán komolyan vetted ezt a feladatot!

Akkor hihetetlennek (sőt, miután annyi munkát fektettem a dolgozat többi részébe, egy kicsit bántónak is) éreztem azt, hogy az embereket milyen könnyű levenni a lábukról egy uk-muk-fuk összedobott grafikonnal. De azóta rájöttem, hogy én is ilyen vagyok.  

Novemberben, a NaNoWriMo regényíró kihívás kapcsán már írtam nektek arról, hogyan tartotta bennem a lelket a napi statisztika, ahogy nemrég az új írói munkamódszeremet is megosztottam veletek, ami ezen az élményen alapul. 

Egy diagram önmagában persze csak egy üres illusztráció. Van, akit elkábít, de ha valaki egy cseppet is mögé néz, az rájön, ha nincs mögötte tartalom. Viszont amikor van – ahogy egy írói kihíváson is a ténylegesen elvégzett munkát mutatja –, akkor nagyon szemléletes tud lenni. Ahogy a munkamódszeremnél írtam róla, néha színtiszta ihletből írok – néha viszont pusztán azért ülök le a billentyűzet mellé (és adom meg az esélyt az ihletnek, hogy rám találjon), mert ha mást nem, legalább annyi sikerélményt ad, hogy meg tudtam mozdítani egy grafikon egy oszlopát.

Minden nap. Min-den-nap.

Jack Canfield ötös szabályát olvasgattam épp a napokban, és az jutott eszembe, hogy bár hangzatos a megfogalmazás, az ötös szabály, miszerint minden nap tegyél öt dolgot a célodért (írj öt oldalt, tornázz öt percet, olvass öt bekezdést, tanulj meg öt új szót, stb.), ennél sokkal fontosabb az, hogy ezt minden nap tedd. Min-den-nap. 

A Don’t Break the Chain naptáram egy nagyon jó eszköznek bizonyult ennek az alapelvnek a támogatására. Az ember azt hinné, hogy az írói siker álma elég motiváló ahhoz, hogy leültessen minden nap tizenöt percre írni. Hogy a boldogság elég hathatós cél ahhoz, hogy minden nap eltöltsek érte tizenöt perc minőségi időt önmagammal. Hogy a rendezett otthon már önmagában megér annyit, hogy napi öt percet (öt percet! mégis mi az?! semmi!) pakolászással töltsek érte. 

De a helyzet az, hogy egy kimerítő, agyzsibbasztó 8-9 órás munkanap és napi 3 óra ingázás után néha igenis csak azért állok neki írni, takarítani, jógázni vagy olvasni alvás, tévézés vagy a kanapén fekve nyöszörgés helyett, mert milyen jól mutatnak már azok a szakadatlanul sorakozó rózsaszín ikszek a hűtő ajtajára ragasztott naptárakon?…

Dont Break the Chain

Plecsnikkel a démonok ellen

Az egyik ismerősöm kislányát nemrégiben diagnosztizálták OCD-vel, kényszerbetegséggel. Sok gyötrelmen mentek át, mire eljutottak a diagnózisig, és az út persze ezzel nem ért véget. Az OCD kezelése, kordában tartása olyasmi, ami egy életen át tartani fog. Szerencsére nagyon jó orvosok kezébe került, és bármilyen meglepőnek is hathat, drámai javulást értek el ennek a rémítő belső képzeteket okozó betegségnek a kezelésében egy olyan viselkedésterápiával, ami akár az édestestvére is lehetne a hűtőajtót díszítő Don’t Break the Chain naptáramnak. 

Az OCD okozta kényszerképzetek hétköznapi helyzetekben lépnek fel, és az olyan legegyszerűbb mindennapos dolgokat is, mint egy kézmosás, pokollá tehetik. Ha azonban sikerül a képzeteket a helyén kezelni és sikerrel, pánikroham nélkül teljesíteni a hétköznapi rutinokat, azért pirospont jár, az összegyűjtött pirospontok pedig jutalmakra válthatók. 

Ilyen egyszerű? Nem, természetesen nem ilyen egyszerű. A pirospontok és a plecsnik még önmagukban nem tüntetik el a démonokat, ugyanúgy, ahogy egy naptár kiragasztásától sem lesz tiszta és rendezett egy háztartás. De segít. Van, hogy ez az utolsó józan szál, amibe kapaszkodni lehet, és van, hogy maga a probléma olyan rémítően nagy, átláthatatlan vagy legyűrhetetlen, hogy nem is lehet megcélozni a legyőzését. Egy diagramot, egy ikszet, egy plecsnit vagy egy pirospontot viszont meg lehet célozni, és így meg lehet tenni azt az egyszerű, aprócska lépést, ami kivezet egy reménytelenül nyomasztó helyzetből.

Téged motivált már a teljesítésre a statisztika?

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – Kedvenc receptem: a limonádé

Egy ideje méregettem, de végül rászántam magam, hogy csatlakozzak a {Vigyázz! Kész! Posztolj!} kezdeményezéshez. Az első téma aztán alaposan fejbetalált, ez pedig nem volt más, mint a KEDVENC RECEPT. Mit mondjak, első ránézésre tudtam, hogy nem fogok tudni érdemben csatlakozni a témához, mivel a konyhaművészetem csúcsa a gyorsfagyasztott lasagne elkészítése – arról pedig mégsem írhatok…

Nekem is van viszont egy kedvenc receptem – és ezúton is köszönöm Szilvinek, hogy nem zárt ki a versenyből a kilóg-a-lóláb témaválasztás miatt.

20140515-205649.jpg

Gyerekkoromban volt egy szakácskönyvünk a húgommal, ami kifejezetten gyerekeknek íródott, és nem csak leírta a recepteket, hanem még a vajas kenyérről is olyan leírást adott, amiből az apró olvasó megtanulhatta az olyan alapvetőbbnél alapvetőbb dolgokat, mint például a kenőkés és a nejlonzacskó használata.

Ez jutott eszembe arról, ahogy az egyik legkedvesebb könyvem, Jack Canfield: A siker alapelvei kezdődik, rögtön az elején leírva a legalapvetőbb receptet, amit mindenkinek érdemes megtanulnia, mielőtt bármi másba kezdene.

Ez pedig a 100%-os felelősségvállalás receptje, az alábbi képlet:

E + R = K
Esemény + Reakció = Következmény

Vagyis ha az eseményeket, amik történnek velünk, nem is tudjuk befolyásolni (“hozott anyagból főzünk”), a reakciónkért, és így a végeredményért is 100%-osan felelünk, nem foghatjuk senki és semmi másra.

Ezt a képletet tulajdonképpen a limonádé receptjének is nevezhetnénk, avagy…

“Ha az élet citromot ad, készíts belőle limonádét!”

Ha a környezeted a probléma

Másból is olyan heves ellenérzéseket vált ki az a reklám, ami azt mondja, hogy “még egy barátnőkkel töltött délutánon is problémát okozhat a súlyod”? Számomra a reklám üzenete inkább az, hogy még egy barátnőkkel töltött délutánon is problémát okozhatnak a barátnőid – bár nem nevezném barátnőnek azokat, akik kuncogva három számmal kisebb ruhát adnak be a próbafülkébe a gömbölyded lánynak.

Erről Jack Canfield sikertanácsai jutottak eszembe, amik azt hangsúlyozzák, milyen fontos, hogy “válogatósak” legyünk az emberi kapcsolatainkban, és negatív, fanyalgó, lehúzó, energianyelő emberek helyett pozitív kapcsolatokkal bástyázzuk körül magunkat.

Néhány tipp Jack Canfield: A siker alapelvei 25. – Iratkozzunk ki a “hát nem borzasztó?!…” klubból… c. fejezetéből:

  • Járjunk olyan helyekre, ahol sikeres emberekkel találkoznatunk. Csatlakozzunk szakmai szervezetekhez vagy vezetői klubokhoz, végezzünk önkéntes munkát, járjunk olyan tanfolyamokra és összejövetelekre, amiknek a vezetői már elérték azt, amit mi is el szeretnénk érni. (Én a hétvégén megyek Via kreatív időgazdálkodás tanfolyamára!)
  • Tanulmányozzuk a sikeres emberek életét, és ismerjük fel, hogy ők sem szuperhősök, hanem olyan átlagemberek, akik hasonló problémákkal küzdöttek meg, mint mi.
  • Készítsünk listát a minket körülvevő emberekről, akikkel nap mint nap érintkezünk, és a listán + és – jelekkel jelöljük, kik lelkesítenek, derítenek föl, adnak erőt minden nap, és kik húznak le, fintorognak és okoznak rossz élményeket. A negatív emberek társaságát kerüljük, ha pedig úgy látjuk, hogy kirajzolódik valamiféle tendencia (például a munkahelyünkön szinte kizárólag negatív emberek vesznek körül), kezdjünk el gondolkodni és cselekedni annak érdekében, hogy az egész csoportot lecseréljük – nézzünk új munkahely után!
  • Bújjunk a sikeres emberek bőrébe! Próbáljuk ki azokat a dolgokat, amiket ők csinálnak, olvassuk ugyanazt, mint ők, gondolkodjunk az ő fejükkel. Ami bevált, tartsuk meg – ami nem, hagyjuk el, és próbálkozzunk egy másik sikeres példakép taktikájával, amíg meg nem találjuk a hozzánk illőt!

Te hogyan szűröd ki a negatív emberek társaságát?

Mormon péntek – hogyan kel át a csirke az úton?

Jack Canfield: A siker alapelvei című könyvében láttam egy nagyon mókás illusztrációt, ami egy széles utat ábrázolt, az úttest egyik oldalán tanácstalan, tanakodó csirkékkel – az úttest másik oldalán pedig egy épülettel, amin ez a felirat áll: Az úton átkelést oktató intézet. Micsoda mókás szituáció, nem igaz? Hogyan tanulhatnának meg átkelni a csirkék az úton, ha ahhoz, hogy az úton átkelést oktató tanárokhoz eljussanak, előbb át kell kelni az úton?

De hogy jön ez ide egyáltalán, amikor ez a mormon péntek rovat?

Ma egy nagyon szórakoztató, és tipikusnak semmiképp sem nevezhető mormon lányt szeretnék nektek bemutatni: Al Foxot (aki valójában már se nem lány, se nem Al Fox, hanem Al Carraway, mióta idén nyáron, szinte velem egyidőben férjhez ment).

20131212-200659.jpg

Al saját elmondása szerint nem úgy vált vallásossá, mint a legtöbb ember: hogy hitben nőtt fel, vagy pedig egy csapás hatására, kétségbeesetten fordult Istenhez. Ő boldog volt, elégedett magával és az életével, amikor megismerkedett két mormon misszionárius fiúval, akikkel először azért kezdett beszélgetni, mert jóképűek voltak és elég jófejek ahhoz, hogy meghívják egy steak ebédre (pedig kifejezetten ezzel szerette volna lerázni őket – hiszen mégis ki fizetne egy steak ebédet egy ismeretlen, vadóc, nyakig tetovált New York-i lánynak, csak azért, hogy Istenről beszélgessen vele?), később pedig, bár nagyon szívesen töltötte velük az idejét, mindent megtett azért, hogy bármiről beszélgethessen velük, csak a hitről nem. Amikor először hallotta a Joseph Smith sztorit, ez volt az első gondolata: teljességgel kizárt, hogy ez tényleg megtörtént.

Hogyan tért meg mégis Al?

A misszionárusai valahogy rávették, hogy imádkozni kezdjen. Kezdetben nem állt ez másból, mint hogy a misszionáriusok mondták az imát, ő pedig utánuk ismételte, hiszen sohasem imádkozott, azt sem tudta, hogyan kezdjen hozzá, de később is butaságnak tartotta, hiszen olyan volt, mintha csak magában beszélne. Egyszer csak azonban elmondása szerint rádöbbent, hogy nem magában beszél – hogy a dolgokat, amiket az imáiban kér, valakitől megkapja. Hát valahogy így kezdődött Al Fox, a tetovált mormon kapcsolata Istennel.

(Forrás: The Amazing Al Fox, Al Fox on finding faith)

“A hit nem a dolgok tökéletes ismerete; tehát ha hitetek van, akkor olyan dolgokat reméltek, melyek nem láthatók, de igazak.” (Alma 32:21)

Azon gondolkodtam, mennyi mindennel vagyunk így: tökéletes ismeretet követelünk, látni akarjuk nemcsak a végeredményt, de az oda vezető utat is teljes hosszában, különben nem is vagyunk hajlandóak nekivágni, nem merünk elindulni, nem merünk bízni abban, hogy a dolgok majd kialakulnak. Pedig lehet, hogy az úton átkelést oktató intézet ott van az út túloldalán, és csak valahogy, akármilyen botladozva is, de meg kell tennünk az első lépéseinket abba az irányba, különben soha nem érünk oda.

“De íme, ha felébrednétek és felserkentenétek a képességeiteket, olyannyira, hogy kísérletet tennétek a szavaimmal, és egy cseppnyi hitet gyakorolnátok, igen, még ha nem is vagytok képesek annál többre, mint hogy vágyjatok arra, hogy higgyetek, engedjétek, hogy ez a vágy mindaddig dolgozzon bennetek, míg oly módon nem hisztek, hogy helyet tudtok adni szavaim egy részének.” (Alma 32:27)

A fenti idézet, ami a hit elsajátítását szorgalmazza, is csak ennyit kér: tégy egy próbát. Al Fox sem vállalkozott többre, mint hogy két jóképű fiú és egy steak ebéd kedvéért tett egy próbát.

Vajon neked van olyan célod, olyan vágyad, ami érdekében megéri tenni egy próbát? Mi lenne az az első tökéletlen, tapogatózó lépés, amit próbaképp meg tudnál tenni abba az irányba?

NaNoWriMo inspiráció: könyvek, amik egy hónap alatt születtek

Ahogy közeledik a november, egyre inkább a NaNoWriMo körül forognak a gondolataim – remélem, elnézitek nekem.

Talán annak is érdemes kicsit belepillantania ebbe a kalandba, akinek nincsenek írói ambíciói. Mert megírni egy könyvet egy hónap alatt… őrültségnek hangzik, nem igaz? Különösen úgy, ha az ember nem főállású író, hanem munka, háztartás, esetleg tanulás, gyereknevelés és egyéb kötelezettségek mellett űzi ezt a kalandot.

A sikertörténetek közt az egyik induló, Sujin Headrick, akit bevallása szerint a NaNoWriMo változtatott magányos kamaszból magabiztos felnőtté, így ír a sorsfordító élményről: “Rájöttem, hogy ha meg tudok írni egy könyvet egy hónap alatt, akkor bármit meg tudok tenni a világon.”

Megtapasztalni, hogy többre vagyunk képesek, mint hittük vagy valaha is elképzelni mertük volna, fantasztikus érzés. Van, akinek az írásban kell kipróbálnia magát, van, akinek egészen másban. De akármibe vágunk is, segíthet, ha tudjuk, a saját szemünkkel látjuk, átérezzük, hogy lehetséges.

“Többek között azért olyan nagyszerű ebben a lehetőségekkel teli, modern jóléti társadalomban élni, mert szinte mindennel, amibe bele szeretnénk vágni, valaki más is próbálkozott már.” – írja Jack Canfield: A siker alapelvei c. könyvében.

Nekem nagyon inspiráló volt szembesülni azzal, hogy mely könyvek első kézirata született meg a NaNoWriMo egy hónapja alatt a hajrában. Egy lelkes moly, Ági összegyűjtötte ezeket a könyveket. Így ír a polc ismertetőjében:

A NaNoWriMo (azaz National Novel Writing Month) egy évente megrendezett írós kihívás, ahol egy hónap alatt kell 50.000 szót megírni. Míg a legtöbb embernek ez csak gyakorlás, van, akinek sikerül megírnia élete regényét. Ezek a kötetek a NaNoWriMo alatt láttak napvilágot.

20131020-080704.jpg

A kötetek listáját itt böngészhetitek végig.

Aki kedvet kapott az íráshoz, de úgy gondolja, már késő, hiszen itt a nyakunkon a november és még csak ötlete sincs, nem hogy terve, az ne csüggedjen, hanem olvassa el a tavalyi utolsó pillanatos beugróknak szóló cikkemet, köszönjön be a magyar régió fórumán, és barátkozzon meg a gondolattal, hogy alig több mint egy hónap múlva egy első kézirat birtokosa lehet!

Légy jóban a gazdagság istenével! – Fizess tizedet!

Amikor a mormonok hasznos alapelveiről írtam, kutyafülű voltam és szándékosan elsumákoltam egy számukra nagyon-nagyon fontos és hangsúlyos alapelvet: fizess tizedet!

A tizedfizetésnek régre nyúló bibliai hagyománya van – és borzasztó kényes témának minősül minden mai egyházban, ha kívülről ítéljük meg. Ami azt illeti, a legtöbb ember, akivel alkalmam volt beszélgetni erről a témáról, úgy gondolja, hogy ha egy vallási csoport a katolikus egyháznál megszokott perselypénznél és havi párszáz forintnyi egyházi adónál nagyobb részesedést kér az ember fizetéséből, az egy agymosó szekta, amitől a legbölcsebb távol maradni.

Kedvenc sikergurum, Jack Canfield viszont az alábbi érdekes gondolatokat fogalmazza meg a tizedfizetésről:

“A tized lerovása – vagyis amikor a keresetünk 10 százalékát Istennek ajánljuk – az egyik legjobb garancia a gazdagságra. A világ legtehetősebb és legsikeresebb emberei vallásos hévvel mondanak le jövedelmük egytizedéről. Ha mi is rendszeresen követjük a példájukat, mozgásba lendítjük az egyetemes erőt, amely folyamatos bőséggel jutalmaz meg minket.
Ez nemcsak másoknak jelent hasznot, hanem nekünk, adakozóknak is. Az előnyök túlmutatnak a vallások határain, és világnézettől függetlenül minden embernek javára válnak – mivel az egyszerű adakozás egyszerre teremt lelki szövetséget a gazdagság Istenével, és szilárdítja meg bennünk a mások iránti szeretetet. […]
A tizedet kétféleképpen lehet leróni. A pénzbeli tized azt jelenti, hogy bruttó bevételünk 10 százalékát egy olyan szervezetnek ajánljuk föl, amelyet spirituális vezérünknek tekintünk, vagy amelynek jótékonysági munkájához mi is hozzá akarunk járulni.
Az időbeli tized esetén az időnket áldozzuk fel, hogy egy templom, vallási szentély, zsinagóga vagy jótékonysági szervezet munkájában segédkezzünk.” (Jack Canfield: A siker alapelvei)

Kedvenc boldogságkutatóm, Gretchen Rubin pedig így ír az adakozás fontosságáról:

“[…] létezik egy izgalmas tanulmány, amelyik szó szerint bebizonyította: […] a jótékonykodó emberek hosszú távon gazdagabbak lesznek, mint akik nem adakoznak. […] A jótékony célú adakozás nem csak egyszerűen összefügg a magasabb jövedelemmel – az adakozás növeli a jövedelmet. A meglepő következmény egyik magyarázata, hogy az adakozás serkenti az elme működését, és az adakozó embereket szívesebben választják vezető pozíciókba.” (Gretchen Rubin: Boldogságterv)

Mindkettejük leírásából látszik, hogy a tized fizetése nem szükségszerűen egy vallási szervezetnek történik. Bár sokáig az egyházak voltak a domináns karitatív szervezetek, és ma is ugyanúgy végeznek jótékony munkát, de ma már nem szükségszerű (sem lelkiismereti, sem gyakorlati szempontból), hogy a tizedünk egyházi tized legyen, hanem azt bármilyen jótékonysági munkát végző szervezetnek felajánlhatjuk.

Be kell hogy valljam, nekem nincs túl jó viszonyom a pénzzel, sokat aggódom miatta és túlságosan ragaszkodom hozzá. Magamat megjutalmazni, magamnak adni már megtanultam (hosszú évek kitartó munkája volt mind Peti, mind az én részemről), és bár szoktam jótékonykodni, a tizedfizetés hatalmas falat lenne a számomra. Míg ezt a bejegyzést írtam, végig azt fontolgattam, vajon milyen érzés lenne, ha (a bruttó fizetésem tíz százalékával számolva) havi húszezer, évi kettőszáznegyvenezer forintot jótékony célokra kellene fordítanom… Hát, nem lenne könnyű. De ha arra gondolok, ahogy Jack Canfield írta, hogy a tizedfizetés egyfajta kapcsolatkeresés Istennel, az jut erről eszembe, hogy az, ahogy én érzek ezzel kapcsolatban (és ahogy valószínűleg sokan éreznek), szomorú példája annak, miért élünk a világban annyira hitevesztetten, magunkra hagyottan. Annyira kapaszkodunk abba, tüskésen és féltékenyen, ami az enyém-enyém-enyém, hogy elfelejtjük keresni a kapcsolatot Istennel, a kollektívával, a lélekkel, a felemelkedéssel.

Ezáltal, ha a tizedfizetésre úgy nézünk, mint pénzkidobásra, az valóban nyűg. De ha úgy tekintünk rá, mint áldozathozatalra a lelki fejlődésünk érdekében, akkor egy érdekes spirituális kihívás lehet – épp úgy, mint az, hogy mondjuk megtanuljunk egy órán át csendben meditálni.

Ti fizettek tizedet? Pénzben vagy időben? Kinek és hogyan?

Kérni, kérni, kérni!

A hétvégén újra forgatni kezdtem az egyik kedvenc olvasmányomat, A siker alapelveit Jack Canfieldtől. (Egyébként érdemes lehet követni engem a Molyon is, mert oda idézet vagy karc formájában felkerül olyasmi is, amiből csak később vagy egyáltalán nem lesz cikk.)

A kérés fontosságának Jack Canfield több pontot is szentel a siker 64 alapelvéből, például 17. alapelv – Kérni! Kérni! Kérni!, 18. alapelv – Utasítsuk el az elutasítást! A sikeres kérés szabályai sokban hasonlítanak a sikeres kívánság szabályaihoz – csak a kérést nem az Univerzumhoz vagy Istenhez intézzük.

A sikeres kérés szabályai

  1. Úgy kérjünk, mintha biztosan tudnánk, hogy megkapjuk, amit szeretnénk!
  2. Higgyük el, hogy lehetséges!
  3. Olyantól kérjünk, akinek módjában áll megadni, amire vágyunk!
  4. Beszéljünk nyíltan és világosan!
  5. Ismételjük el többször is a kérésünket!

A kérés gyakran olyasmi, ami kívül esik a komfortzónánkon, éppen ezért olyan nehéz. Az alábbi gyakorlat segíthet legyőzni a félelmünket attól, hogy kérjünk.

Hogyan győzzük meg magunkat, hogy érdemes kérni?

Írjunk listát a vágyainkról, amiknek nem merünk hangot adni, a dolgokról, amiket nem merünk kérni. Minden tételnél tegyük fel a következő kérdéseket:

  1. Mit szeretnék kérni?
  2. Mi tart vissza, mitől félek?
  3. Milyen árat fizetek azért, hogy nem merek kérni?
  4. Milyen előnyökkel járna, ha teljesülne a kérésem?

Ti mertek kérni?

Stephanie Nielson: 100%-os felelősségvállalás a boldogságért

Nemrég a 100%-os felelősségvállalásról is írtam, mint a siker egyik alapelvéről. Aztán azon kezdtem töprengeni, mikor a legnehezebb ez – mikor a legnagyobb kihívás, hogy elfogadjuk, az események tragikumától és volumenétől függetlenül mindig dönthetünk arról, hogyan reagálunk rájuk, így végső soron minden (pozitív vagy negatív) eredmény, amit elérünk, minden végpont, ahova kilyukadunk, a mi felelősségünk is. Ugyanabból a helyzetből, ugyanabból a kiinduló állapotból az egyik ember a döntései függvényében győztesen, a másik vesztesen kerül ki, így nem mismásolhatjuk el: rajtunk múlik a dolog.

Apró, elszigetelt, az életünknek csak egy kis részét érintő, nem túl súlyos helyzeteknél könnyebb felvállalni a felelősséget, és tenni, lépni, a megoldáson munkálkodni panaszkodás és ujjal mutogatás helyett. De minél hatalmasabb, minél átfogóbb és megrázóbb a tragédia, ami minket ér, annál nagyobb a kísértés, hogy elkezdjük áldozatnak tekinteni magunkat, azt mondva, nem én tehetek róla, hogy így alakult. Hiszen történt az a dolog, és mégis ki hibáztatna engem azért, hogy vesztesen kerülök ki ebből, mégis ki lenne képes győztesen kijönni egy ilyen helyzetből egyáltalán?

Az én életemben eddig a legsúlyosabb tragédia anyukám borzasztóan hirtelen, teljesen váratlan elvesztése volt. Tudom, hogy hálás lehetek – az is vagyok -, hogy ennyi a személyes tragédiáim sora. Mindig volt tető a fejem fölött, soha nem éheztem, nem erőszakoltak meg, nem csonkítottak meg, nem raboltak el és adtak el szexmunkásnak, nem születtem betegen vagy diagnosztizáltak gyógyíthatatlan kórral. De mit mondhatnék, személyes tragédiának megélni ezt is épp elég volt (meg aztán mint tudjuk, attól senki fájdalma nem lesz kisebb, hogy valaki másnak jobban fáj), és másfél év után is jóformán nap mint nap szembesülök olyan helyzetekkel emiatt, amikor döntenem kell, áldozatnak tekintem-e magam vagy sem.

Stephanie Nielsonról, aki egy repülőgépbaleset túlélője, már írtam korábban. Láttam vele egy hosszabb interjút is, aminek témája éppen ez volt: hogyan lesz az egyik ember egy szörnyű baleset örökös áldozata, és hogyan kovácsol előnyt, nyer hitet, talál diadalt egy ugyanolyan borzalmas tragédiában a másik.

Stephanie Nielson nagyjából egykorú volt velem, amikor a teste 85%-a megégett, miután a férje vezette repülőgép lezuhant és lángokba borult. Stephanie-nak, ennek a gyönyörű, energikus fiatal anyának szembe kellett néznie azzal, hogy a teste valószínűleg soha nem fog már tökéletesen működni, akár hosszú hónapokig még a gyermekeit sem ölelheti meg, nem veheti a karjába őket, ha sírnak, nemhogy együtt játsszanak vagy kirándulni menjen velük, állandó fájdalommal kell élnie, a tükörbe nézve pedig csinos arca helyett már mindig egy torz maszkot fog látni. Stephanie férjének, Christannek is roppant súlyos dolgokkal kellett megküzdenie. Saját felépülése mellett sok teher hárult rá a nála súlyosabban sérült Stephanie anyai és háziasszonyi feladataiból is. Ráadásul meg kellett küzdenie a bűntudattal, hogy a gépen, amin ő volt a pilóta, egy barátjuk meghalt, a gyönyörű, egészséges, erővel teli nő pedig, akit szeretett, bizonyos mértékig megsemmisült.

Senki nem hibáztatta volna őket, ha ez a két fiatal összeomlik, a családjuk pedig darabokra hullik, hiszen ki bírna el egy ilyen helyzetet? Ők azonban nem kételkedtek benne, hogy együtt, szerelemben és összetartásban fogják átvészelni mindazt, ami előttük áll. Azóta Stephanie könyvet írt Heaven is Here – A mennyország itt van címmel, férjével együtt Amerika-szerte inspiráló előadásokat tartanak, és blogján Stephanie folyamatosan hálát ad azért, hogy második esélyt kapott az életre, új megvilágításban láthatja, mi az, ami igazán fontos, és megoszthatja másokkal a történetét.

Stephanie Nielson igazán jó példája annak, hogy hogyan léphet túl az ember azokon az eseményeken, amik vele történtek, és vállalhat felelősséget a reakcióiért, amik még a legreménytelenebb, legtragikusabb helyzetből is képesek elvinni a boldogságig.

Glenn Beck műsorvezető az alábbi beszélgetésben a balesetről, és főleg az utána következő folyamatról faggatja Stephanie-t és férjét, amelynek eredményeképp az ő szavaival Stephanie és Christian nem áldozatai, még csak nem is egyszerű túlélői, hanem győztesei lettek az őket ért tragédiának.