Boldogságterv #10 – Egy sör mindig belefér!

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

Ebben a hónapban a boldogságterv programom és cikkeim keretében azzal foglalkozom, hogy a NaNoWriMo, az egy hónapos (regény)írói kihívás hogyan tesz boldogabbá, mit tanít nekem a boldogságról.

Csak tedd a dolgod, ennyi az egész!

Még a NaNoWriMo előtt megosztottam veletek Elizabeth Gilbert beszédét a kreativitásról és annak forrásáról, de most ismét vissza szeretnék térni ehhez a beszédhez, mert volt benne még valami (amellett, hogy mennyit könnyíthet az életünkön nekünk, mint alkotóknak az a gondolat, hogy sem a sikereink, sem a kudarcaink nem száz százalékosan tőlünk erednek), amit aktuálisnak és fontosnak tartok megosztani így, NaNoWriMo idején. Liz Gilbert rávilágít arra, hogy csak az írókkal és más művészekkel kapcsolatban merül fel, hogy alkotói válságba kerülnének: senki nem kérdezi meg egy mérnöktől, egy könyvelőtől, egy mesterembertől vagy egy gyártósori munkástól, hogy be tud-e menni ma a munkahelyére vagy dolgozói válságba került? Elfogadjuk, ha valakinek problémája van a főnökével, a munkatársaival vagy akár a munkája természetével, de az alkotókon kívül senkiről nem tudjuk elképzelni, hogy egy munkát, amit szeret, amihez a hivatástudat és a szakma szeretete fűzi, egyszer csak egy nap képtelen lenne elvégezni, mert rájön a görcs.

Ezért Liz Gilbert azt javasolja, hogy írókként, alkotókként is próbáljuk meg elengedni azt a maximalizmust, arra a (felsőbb hatalomnak is tulajdonítható) ihletre, géniuszra való törekvést, ami egy egyszeri ajándék lehet, de egyáltalán nem biztos, hogy sokszor sőt minden alkalommal meg fog jelenni a munkánkban. Liz Gilbert igazán tudja, milyen az, amikor valakit megérint ez a fajta siker (hiszen az Eat, Pray, Love – Ízek, imák, szerelmek című alkotása a saját elvárásait is messze meghaladva, önmagát is meglepve lett világszenzáció), és az előadásában arról is beszél, milyen érzés szembesülni valakinek azzal, hogy tegnap még egy ihletett művész volt, akinek a munkáját ünnepelték, ma pedig csak egy egyszerű munkás, akinek elvégzendő feladatai vannak, amik talán soha nem lesznek megint sikeresek, és talán az egész életét úgy kell leélnie és végigdolgoznia a választott hivatásában, hogy nem tudja ismét megcsillogtatni azt a géniuszt, ami egyszer megadatott neki.

Ezért Liz azt javasolja: csak dolgozz. Végezd el a munka rád eső részét, tekints úgy az írói (művészi) hivatásra, mint bármelyik másik szakmára. Mintha mérnök, vagy könyvelő, vagy gyári munkás lennél, csak ülj le minden nap az asztalodhoz, és végezd el a munkád, akkor is, ha ezzel nem teszel semmi világrengetőt.

És tulajdonképpen erről szól a NaNoWriMo is.

IMG_0741.JPG

Múlt héten a csalásról írtam, ami tulajdonképpen nem létezik ebben a versenyben, hiszen semmi másról nem szól, mint a szószám gyarapításáról. Ha úgy vesszük, az egyetlen célja az, hogy az írót leültesse az íróasztala mellé és rávegye, hogy dolgozzon, kitartóan, minden nap, a tökéletesség, a világsiker, az ihletett géniusz illúziója nélkül, csak végezze el a munkáját és tapasztalja meg az ebben rejlő jutalmat.

A NaNoWriMo, ha ilyen szemmel nézzük, azt a tévhitet hivatott eloszlatni, hogy egy író csak akkor érezheti sikeresnek magát, ha valami korszakalkotót, valami rendhagyót hozott létre. Ezzel szemben a NaNoWriMo plecsnit, a nyerteseknek kijáró címet és vállveregetést ad minden írónak, aki egy hónapon keresztül ráveszi magát arra, hogy egyszerűen csak elvégezze a munkáját: minden nap leírja a napi adagját, hozzátegyen átlagosan 1667 szót a szószámhoz, és ennyi az egész, ennyi az elvárás, semmi több.

Annyira kevésnek, szinte csalásnak tűnik, ha arra gondolok, hogy milyen értéktelen szutyokkal töltöm fel rosszabb napokon ezt a szószámot, de amint az eszembe ötlenek Liz Gilbert szavai arról, hogy mekkora kihívás egy írónak (vagy bármely művésznek) az, hogy egyszerűen csak írjon, írjon, írjon, hogy merjen értéktelen szutykokkal is foglalkozni, hiszen ez a munkája, akkor rájövök, hogy mennyire nehéz kihívás is ez és mennyivel több mindenre tanít annál, mint hogy mindig belefér az ember napjába még 1667 szó.

Az életben nincsenek szabályok

A férjemmel, Petivel is beszélgettünk egyik nap arról, hogy hogyan éltem meg azt, hogy látszólag csalással viszem végig az idei NaNoWriMót, de végül elengedtem az ezzel kapcsolatos aggodalmaimat, hiszen valójában nincsenek szabályok ebben a versenyben, így bármilyen szabály, amihez mégis ragaszkodunk, csak egy önkényes szabályalkotás önmagunktól, önmagunk számára.

– Jól teszed, szívem – mondta a férjem. – Ha belegondolsz, az életben sincsenek szabályok.

Ami persze egy borzasztó nagy általánosítás, egy bődületes túlzás, amire zsigerből rávágjuk: már hogyne lennének szabályok! De ahogy elgondolkodtam Petinek, a házi gurumnak a szavain, rájöttem, hogy igaza van, hiszen az életünk tele van olyan önkényes szabályokkal, amiket mi magunk hozunk önmagunk korlátozására: amiket semmilyen világi, vallási, jogi vagy erkölcsi kódex szerint sem lenne kötelességünk betartani, és mi mégis elvárásként támasztjuk magunkkal szemben.

Ahogy a NaNoWriMo esetében, úgy az életben is jó lenne, ha megtanulnék, megtanulnánk különbséget tenni aközött, hogy mik a valódi szabályok (amikből kevesebb van, mint hinnénk), és mik azok, amikkel csak önmagunkat korlátozzuk vagy terheljük. Pedig ebben a versenyben is csak egy célkitűzés van: itt és most legalább egy kicsit túltenni önmagunkon.

Egy sör mindig belefér!

Biztosan sokan ismeritek azt az anekdotát, amiben egy professzor egy ibrikkel, kövekkel és homokkal szemlélteti a diákjainak, hogy ha nem megfelelően priorizálják a dolgaikat, hamar feltöltik az idejüket a kevésbé fontos dolgok, kiszorítva a fontos dolgokat (azaz ha a homokot töltik először az üvegbe, nem jut hely a köveknek), míg ha megfelelően helyezik el az életükben a dolgokat, előbb a legfontosabb elemeket (a köveket) és később a kevésbé fontosakat, akkor ugyanúgy, ahogy a homok kitölti a kövek közti réseket, úgy az életükben is marad hely a fontos és kevésbé fontos dolgoknak egyaránt, az életük pedig így válik teljessé. Miután végez a demonstrációval, az egyik diákja felemeli a kezét és megkérdezi a professzort, hogy most, hogy az élet fontos és kevésbé fontos dolgait jelképező kövek és homok helyet kapott benne, valóban tele van az üveg? A professzor azt feleli: igen, most már valóban tele van. Erre a diák egy üveg sörrel a pulpitushoz sétál, felpattintja és az ibrikbe önti a tartalmát, a folyadék pedig kitölti a homokszemek között szinte láthatatlan űrt. – Látja, professzor úr – mondja a diák –, bármennyire is azt hinnénk, hogy az életünk teljes, egy sör azért mindig belefér.

Na, erre az anekdotára gondolok én, amikor azt mondom, hogy napi 1667 szó azért mindig belefér.

Ahogy a NaNoWriMóról szóló cikksorozatomban is írtam, a kihívás előtti egyik “házi feladat” az, hogy az ember megtalálja azokat a lehetséges réseket az időbeosztásában, azokat a potenciális lefaragható tevékenységeket, amikkel elég idő szabadítható fel egy hónap erejéig ahhoz, hogy valóban beleférjen az a napi 1667 szó. Nos, én az idén semmi ilyesmivel nem foglalkoztam. Nem kerestem lyukakat vagy felesleges tevéknységemet az időbeosztásomban, hiszen lényegében véve nem is volt időbeosztásom: azt leszámítva, hogy napi 8-9 órát munkával és 3 órát utazással töltök, annyira változékony most körülöttem minden, hogy nincsenek fix rutinjaim, megszokott tevékenységeim, amiket át tudtam volna fésülni és rájuk mutatni azzal, hogy na, téged hanyagolni foglak egy hónapig. Idén egyszerűen fejest ugrottam a kalandba, lesz ami lesz alapon.

Az első hétvégén rengeteget nyüzsögtem a chaten és a fórumon, és nagyon jól is éreztem magam, de aztán azon vettem észre magam, hogy azóta szinte be sem léptem egyik helyre sem. Először elszomorodtam, hogy a NaNoWriMónak ezt a jellegzetes erejét, a közösség támogatását, a nagy össznépi banzáj hangulatát nem használom ki, de aztán rájöttem: idén talán ez volt az én lefaragható tevékenységem, aminek a helyére elfért az a napi 1667 szó, ahova befért a mindennapi írás robotja.

Úgy tűnik, ha valaminek helyet szeretnénk szorítani, annak helyet fogunk – még ha akaratlanul is tesszük, és felfedezzük neki a helyet az éltünkben akkor is, ha látszólag nincs ott már semmi tér. Mert, bizony, egy sör azért mindig belefér!

Reklámok

Elizabeth Gilbert: Hűség

Elizabeth Gilbert: Eat, Pray, Love – Ízek, imák, szerelmek c. könyvében az írónő leírja annak az évnek a történetét, amikor nekivág a világnak, hogy megtalálja önmagát és Isten – útja végén pedig rátalál a szerelem is. A könyv utolsó lapjain Liz és Felipe elhatározzák, hogy megpróbálnak együtt nekivágni további életüknek.

Az írónő Hűség c. könyvének első lapjain megtudhatjuk az örömhírt, hogy ez sikerült is nekik. Az elvált Liz és a nála idősebb, szintén elvált Felipe boldogan élnek fogadalmuk szerint, hogy soha nem hagyják el egymást és soha-soha-soha nem fognak összeházasodni. Azonban úgy tűnik, meg kell szegniük ígéretüket, amikor a férfit váratlanul kitoloncolják az országból, és csak akkor térhet vissza, ha házasságot kötnek.

A bevándorlási procedúra hónapjait hontalan világjárással töltik, és ezalatt a házasság intézménye által egyszer már mélységesen meggyötört írónő szinte mániákus alapossággal kutatja a házasság témakörét, korokon, országokon, kultúrákon, elméleteken, saját élete és családja történetein át, hogy minden szempontból biztos lehessen benne, ezúttal nem hoz elhamarkodott, elhibázott döntést. Ennek a hatalmas kutatómunkának, elmélkedésnek és önvizsgálatnak a humorral és anekdotákkal átszőtt, izgalmas és elgondolkodtató eredménye a Hűség.

A könyv segítségével nemcsak abba pillanthatunk bele, milyen volt a házasság megítélése vagy a nők helyzete a különböző korokban, hogy milyen érdekes házassági rituálék léteznek ma is világszerte, vagy hogy milyen okokra vezethető vissza a megcsalás, de még olyan témákba is belekóstolhatunk, mint hogy miért tesz jót a házasság intézményének az azonos neműek házassága, hogyan pótolja a laoszi bankrendszert a nászajándék, vagy hogy hány százalékos a válások aránya a sirályok között. Az írónő kendőzetlen őszinteséggel veszi nagyító alá érzéseit a leendő és az elmúlt házassága kapcsán, de a szülei és nagyszülei házasságát ugyanolyan állhatatosan kutatja, és megmosolyogtató vagy épp szívet szorongató képekben tárja fel előttünk.

Bámulatosan átfogó, sokszínű és olvasmányos könyv a házasságról, amit mindenki figyelmébe jó szívvel ajánlok.

Elizabeth Gilbert – Eat, Pray, Love – Ízek, imák, szerelmek

Gyors egymásutánban elolvastam Elizabeth Gilbert: Eat, Pray, Love – Ízek, imák, szerelmek c. könyvét és megnéztem a belőle készült filmet.

A könyv az írónő memoárja, aki egy gyötrelmes válás és az azt követő viharos szerelem után ott találja magát lesújtva a felismeréstől, hogy kamaszkora óta mindig egy férfihoz kötötte az életét, hozzájuk igazodott, sőt hozzájuk hasonult, és soha nem volt önmaga kedvéért önmaga. Ezért egy éves világkörüli útra indul, hogy három különböző helyszínen – Itália patinás városában a kulináris élvezetekbe merülve, Indiában egy guru asramjában meditálva, végül pedig Indonézia paradicsomi harmóniájába kóstolva – keresse önmagát és Istent. Utazása végén aztán a szerelem is rátalál.

A könyv az írónőt is meglepve világsikerre tett szert. Későbbi könyve, a Hűség bevezetőjében írja, hogy soha nem tartotta magát olyan csajosan könnyed stílusú írónak, amilyennek az Ízek, imák, szerelmek sikere után titulálták – csupán érezte, hogy élményeit ki kell írnia magából, remélve, hogy elnézik neki ezt a kitérőt. Nos, akár akarta, akár nem, Elizabeth Gilbert könyve valóban szórakoztató, olvasmányos, “csajos” írás lett, ami ugyanakkor spirituális mélységekbe és magasságokba is vezet, nyíltan és részletesen írja le az elveszett és megtört nő önazonosság-keresését és Isten felé vezető útját, egészen a megvilágosodásig.

A könyvből készült film egész becsületesen hű marad a könyvhöz, ugyanakkor ez már valóban egy könnyed, szórakoztató, csajos mozi. Hiányzik belőle a könyv spirituális mélysége, értékeltem viszont benne az egységes, magával ragadó stílusát, amit a könyvben helyenként kicsit döcögősnek éreztem.

Összességében mindkettőt jó szívvel ajánlom.

Ragyogj! – Az áprilisi boldogságtervem tapasztalatai #2

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy havi témák és fogadalmak segítségével megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem. Boldogságtervem naplóját általában szombatonként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt.

Áprilisi fogadalmam a lelki feltöltődés, a mosoly, a belső ragyogásom visszaszerzése. Ebben a projektben nagyon kegyes hozzám az időjárás, ami – esőkkel és felhős estékkel tarkítva – csak úgy szórja a tavaszi napsütést.

Balinéz meditáció

Elizabeth Gilbert: Eat, Pray, Love – Ízek, imák, szerelmek c. könyvében (amiről most már tényleg hamarosan lesz összefoglaló a blogon) olvasható egy nagyon egyszerű(nek tűnő), szimpatikus kis meditációs módszer: ülj és mosolyogj.

“Feladja az első balinéz meditációs leckét. Elmondja, hogy sokféle út vezet Istenhez, de ezek többsége túlságosan komplikált a nyugati ember számára, így egy egyszerű meditációs gyakorlatot fog megtanítani nekem. Ami, alapjában véve, ennyi: ülj csendesen, és mosolyogj. Óriási! Ketutnak tanítás közben is fülig ér a szája. „Ülj és mosolyogj.” Hát ez csúcs.
– […] Ha meditálni akar, csak mosolyogni kell. Mosolyogjon az arcával, az elméjével, és a jó energia eljön magához, és elmossa a piszkos energiát. Még a májában is mosolyogjon. […] Ne siessen, és ne erőltesse. Túl komoly és megbetegszik. Meghívhatja a jó energiát a mosolyával.”

Rendben, be kell vallanom, hogy én egy “elfoglalt nyugati ember” vagyok, így a balinéz meditációt inkább “zuhanyozz és mosolyogj” formában próbáltam ki.

Könnyűnek tűnik? Nem az. Hogy az ember agya ne kezdjen kattogni, ne kezdjen zsörtölődni, problémákon rágódni. Nem is olyan könnyű, de én úgy érzem, érdemes gyakorolni. Úgyhogy jó szívvel ajánlom, nem kell hozzá guru segítsége vagy lelki vezető, aki elmondja a pontos instrukciókat. Aki úgy érzi, hogy nincs ideje az “ülj és mosolyogj” meditációra, hozzám hasonlóan próbálja ki a “zuhanyozz és mosolyogj” vagy a “mosogass és mosolyogj” meditációt.

Imádkozz érte

Nekem nincs kéznél az életemben egy fogatlan balinéz füvesember, akit kérdezhetek Isten természetéről, vannak viszont mormon misszionárius barátaim, így a héten velük ültem össze és kérdeztem meg őket arról, hogyan tudom letenni a hétköznapi bosszúságaimat.

A témában írtam már a Cesar Millan nyomán alkotott házikedvenc-teóriámról és az Elizabeth Gilbert-féle duzzogó gyerek elméletről, amik úgyszint arról szólnak: hogyan lehet lecsendesíteni a morcos kis gondolatokat, amik megzavarják a lelki békét.

A mormon fiúk a következőt tanácsolták: imádkozz azért, aki a bosszúságodat okozza. Ez nem oldja meg a problémákat, de segít alternatívát adni az elmének, ami már önmagára káros módon nem tud elszakadni a bosszúságoktól, csak rágja-rágja-rágja őket. (Ismertem egyszer egy boxer kutyát, aki a sündisznókhoz viszonyult ekkora önpusztító megszállottsággal, mint ahogy az emberi elme hajlamos a sértettségén rágódni. Ha sünt látott, a szájába kapta, és tépte-tépte-tépte. Nem számított, mekkora fájdalmat vagy milyen sérüléseket okozott magának, nem engedte el. Ne legyünk ilyenek – nem a problémák letagadása és szőnyeg alá söprése az, ha letesszük a sünt, mielőtt még véresre szaggatja a pofánkat.)

Elizabeth Gilbert könyvében találtam ezt a párbeszédet az önmarcangolásra hajlamos Liz és a szókimondó Richard között a szakításról, ami más szavakkal, de ugyanezt javasolja (sőt még kutyás hasonlat is van benne, hogy megerősítsen):

“– Mi húzott fel ennyire? – kérdi az elnyújtott hanghordozásával, szokás szerint egy fogpiszkálóval a szájában.
– Ne is kérdezd – felelem, de aztán kibukik belőlem minden, egészen addig a pontig, hogy: – És az a legszörnyűbb, hogy állandóan Daviden pörgök! Azt hittem, rég lezártam magamban ezt az ügyet, erre tessék, megint itt van!
[…]
– Az a probléma, hogy nem bírod elfogadni, ennek a kapcsolatnak rövid lejáratú volt a szavatossága. Mint egy kóbor kutya a szeméttelepen, csak nyalod az üres konzervdobozt, hátha van még benne egy kis maradék. De ha nem vigyázol, hát beleszorul a nózid, és egész életedben szenvedni fogsz miatta. Hagyd a francba.
– De szeretem.
– Hát szeresd.
– De hiányzik.
– Hát hadd hiányozzon. Valahányszor eszedbe jut, küldj felé némi szeretetet és fényt, aztán ejtsd a témát. “

A jókívánságokkal teli ima vagy a szeretet olyan, mint amikor nemcsak hogy letesszük a sünt vagy kihúzzuk az orrunkat a konzervdobozból (hogy aztán ott álljunk fixáltan felette, bármelyik pillanatban készen arra, hogy újrakezdjük), hanem megyünk és keresünk helyette egy labdát vagy egy botot.

Úgyszint nem könnyű, akárcsak a balinéz meditáció derűs “ülj és mosolyogj” módszere. De ezt is megéri gyakorolni.

A smink, ami megmutatja az önbecsülésem

A havi fogadalmaim között szerepel a rendszeres smink, és Elizabeth Gilbert: Eat, Pray, Love – Ízek, imák, szerelmek c. könyvében találtam egy ide illő kis részletet, ami rámutat, miért is kapott helyet ez a boldogságtervemben:

“Arménia meglehetősen fényűző életet él. Valaha az ENSZ Menekültügyi Bizottságának dolgozott. A nyolcvanas években El Salvadorba és Nicaraguába szólt a megbízatása, ahol közvetítő félként igyekezett meggyőzni a dzsungelben harcoló csapatokat a béketárgyalások fontosságáról. Minden báját és humorát bevetette, hogy jobb belátásra bírja a tábornokokat és a lázadókat. […]
– Arménia, […] mit jelent brazil nőnek lenni? […]
– Nos, én mindig megpróbálok csinosan, nőiesen kinézni, még a háborús zónákban vagy a közép-amerikai menekülttáborokban is. Még a legsúlyosabb tragédiák sem jogosítják fel az embert arra, hogy azzal tetézze mások nyomorúságát, hogy ő maga szörnyen néz ki. Ez az én filozófiám. Ezért festem ki magam, és ezért hordok ékszert még az őserdőben is – semmi extravagáns […]. Épp csak annyi, amennyi azt mutatja, hogy még nem vesztettem el az önbecsülésem.”

Kérj és megadatik – Az imáról

Emlékszem, nem sokkal az agykontroll tanfolyamom után beszélgettem egy nagyon kedves munkatársammal a tanfolyamon tanultakról, és meséltem neki a kívánságok erejéről. Ő hívő keresztény, így mondta, hogy ő inkább Istenhez szokott imádkozni. Hosszas beszélgetésünk végén arra jutottunk, hogy ha kihagyjuk a vallásvitát a dologból, és nem kezdünk el marakodni, hogy ki milyen, egyik oldalról sem igazán bizonyított vagy cáfolt elméletekkel (a vonzás törvénye, a gondolatok teremtő ereje, Isten kegyelme, stb.) próbálja kitölteni a hézagokat és megfejteni a dolog pontos működési hátterét, a dolog attól még ugyanaz: kérj és megadatik, egészen pontosan kérj, és hidd is el, hogy a kérésed célba ért és választ fogsz kapni rá, és akkor megadatik. (Olvastam egyszer egy gúnyos véleményt arról, hogy baromság ez az egész, este lefekvés előtt kértem, hogy mire felkelek, a tárcám legyen tele tízezresekkel, és nem lett. – Tedd a szíved a kezedre, barátom, tényleg hittél benne, hogy így lesz? Ugye, hogy nem.)

A vallásos munkatársam akkoriban leginkább azért imádkozott, hogy a közelgő átszervezések után is legyen munkája. Nagyon hosszan beszélgettünk a kérésről és az imáról, a hitről, hogy a kéréseink meghallgattatnak, és elmondta, hogy ő hisz benne, hogy Isten meghallgatja az imáit, én pedig azt, hogy ha hittel kért, akkor szerintem teljesen mindegy, kihez címezte vagy hogy én személy szerint hiszek-e abban, akinek címezte, szerintem is teljesülni fog a kérése. Egy órán belül megcsörrent a telefonja és felajánlottak neki egy állást egy másik osztályon.

Mostanában eléggé leszoktam a meditálásról, így a kérésekkel is hadilábon állok, mert meditáció közben szoktam megfogalmazni azokat. Egy hívő barátom tanácsát kértem, majd kibújt belőlem a kisördög és rögtön le is csaptam a hitvita lehetőségére, hogy a válaszában rejlő segítség helyett azon rágódjak, hol támadható az álláspontja.

Ha őszinte akarok lenni, az imádsággal azért is állok hadilábon (ahogy a vallással általában), mert bár vallásos oktatást kaptam, de vallásos nevelést nem, és így soha nem volt részem semmilyen vallásos élményben. Az ima számomra sosem volt más, mint egy reggel, este és étkezés előtt kötelezően elmormolt versike, nem pedig Istennel való kommunikáció, aminek a vallásos ismerőseim szerint állítólag lennie kell.

Mivel a meditációból is kikoptam mostanság, ezért arra gondoltam, csak úgy mókából feladom a hitvitámat, és teszek egy próbát az imádsággal, nem úgy, ahogy ismerem, hanem ahogy a hívő barátaim elbeszélései utalnak rá, és ahogy már nem is áll olyan távol attól a kívánság-gyakorlattól, amiben én is hinni tudok.

Mivel tudom, hogy mormon barátaim kifejezetten baráti kapcsolatot ápolnak Istennel, kíváncsiságból rákerestem az interneten, mi náluk az ima fogalma, milyen az ima formája.

Hogyan imádkozzunk a mormonok szerint:

  1. Szólítsuk meg Istent!
  2. Mondjunk köszönetet azért, amit eddig kaptunk!
  3. Mondjuk el a kérésünket, vagy kérdésünket, amivel hozzá fordulunk!
  4. Zárjuk az imát Jézus Krisztus nevében, és az “ámen” (“úgy legyen”) kifejezéssel, amely kifejezi, hogy valóban egyetértünk az ima tartalmával, komolyan gondoljuk azt.

Nem feltétlen akarja mindenki Istenhez címezni a kéréseit, kérdéseit, de úgy gondolom, a fenti forma bárkinek hasznos mankó lehet. Az ima ilyen formában valóban egy praktikus, személyes monológ: szólítsuk meg azt, akihez vagy amihez szavainkat címezzük és akitől vagy amitől válaszokat vagy segítséget várunk (legyen az a Jóisten, az Univerzum, az égi szellemek, őseink lelke, belső istenségünk, a tudatalattink, stb.), adjunk hálát (ami pozitív gondolatokat ébreszt és erős alapot ad szavainknak), fogalmazzuk meg, mit várunk, mint akarunk, és zárjuk gondolatainkat azzal a hittel, hogy szavaink célba értek és a hatásuk nem marad el.

Ami pedig a választ illeti… Elizabeth Gilbert: Ízek, imák, szerelmek c. könyve szerint, amit nemrég olvastam, az ima és a meditáció közötti alapvető különbség, hogy az imában megkérdezzük Istent, a meditációban pedig meghallgatjuk a válaszát. Kérésünkre, kérdésünkre a válasz érkezhet eseményként, lehetőségként, vagy ötletként, sugallatként, ami elcsendesedés közben, vagy teljesen váratlan időpontban (például mosogatás vagy kertészkedés közben) ér minket.

Te milyen formában fogalmazod meg kéréseid a felsőbb erő vagy erők felé?

Menjetek játszani szépen, anya Istennel beszélget

Legutóbb írtam a házikedvenc-teóriámról, avagy a saját farkát kergető belső ösztönlényem megszelídítéséről, kizökkentéséről a negatív állapotból Cesar Millan módszerének analógiájával. Még a cikk felkerülése előtt írtam erről a barátaimnak, akiket eléggé megosztott az ötlet, sokak aggodalmukat fejezték ki, hogy dominálni, elnyomni akarom tudatalattimat, ezáltal saját magamat, a valódi önmagamat.

Én úgy gondolom, fontos a tudat és a tudatalatti, az ego és az ösztönlény, ha úgy tetszik, az ész és a szív elhatárolása. Olyanok, mint a jobb és a bal agyfélteke, vagy a kéz és a láb – vannak feladatok, amikre az egyik alkalmasabb a másiknál és fordítva. Attól tartok, nem olyan kultúrában nőttünk fel, ahol kifejezetten megtanultuk volna akár elhatárolni a kettőt, nemhogy egyformán megbecsülni, és a megfelelő helyzetekben előtérbe helyezni azt, amelyikre épp nagyobb szükségünk van. Erre egy játékos ötlet volt a házikedvenc-teóriám, amelyben egy kézzel fogható, otthonos hasonlottal határoltam el a őket egymástól.

Most épp Elizabeth Gilbert: Eat, Pray, Love – Ízek, imák, szerelmek c. könyvét olvasom, amiben találtam egy hasonló mókás analógiát, ez pedig épp a másik irányú elhatárolást céloz, a zavargó gondolatok és az egó elcsendesítését.

“Az egód küzd az életéért, az elméddel szórakozik, igyekszik a tekintélyét fitogtatni, és egy kis kalickában akar tartani, benn a sarokban, távol a világtól. Rá se hederíts.
– De hogyan tudja az ember figyelmen kívül hagyni?
– Próbáltál már valaha elvenni játékot kisgyerektől? Nincsenek elragadtatva, ugyebár? Elkezdenek rugdosni meg visítozni. Úgy a legkönnyebb elvenni a játékot tőlük, ha az ember ad nekik valami mást, amivel játszhatnak. El kell terelni a figyelmüket.
[…]
A meditációs barlangban […] ma reggel egy új megközelítést alkalmazok. […]
Gondolatok jönnek-mennek, de nem sok figyelmet fordítok rájuk, csak annyit mondok nekik szinte anyai gyengédséggel: – Ó, ti kis huncutok… titeket jól ismerlek már… na menjetek játszani szépen… anya Istennel beszélget.”

Ti hogyan képzelitek el a tudatotokat és a tudatalattitokat?