Trónok harca – A hét isten szerintem

Most, hogy ismét műsoron van az HBO-n a Trónok Harca az új évaddal, arra gondoltam, ideje, hogy nálam is ismét műsoron legyen. 

Korábban már írtam nektek a hét istenről és hogy mennyire jól megszerkesztettnek tartom a koncepciót – hogy mind férfi és női nem, mind az emberi problémák széles skálája igazságosan ábrázolásra kerül bennük, hogy minden kérdésünkhöz megtalálhassuk a személyt, akihez bizalommal fordulhatunk. 

Az interneten nagyon sok olyan feldolgozást találni, ahol a rajongók a hét istennek egy-egy könyvbéli, sorozatbéli szereplőt feleltetnek meg – én is elkészítettem a magam válogatását már… egy?… vagy két?… szezonnal ezelőtt. Most leporoltam, felfrissítettem és megosztom veletek is ezt a koncepciót.

Ki a hét isten?

Emlékeztetőül a korábbi cikkemből idézek.

A hét isten, és amiért hozzájuk imádkozhatunk (általam kicsit bővítve a “hivatalos” listát):

  • Apa – Igazságért és igazságosságért, azért, hogy ezt el tudjuk fogadni, és hogy mi is igazságosak tudjunk lenni és ki tudjunk állni az igazságért.
  • Anya – Békéért és béketűrésért, az otthon, a család és a házasság dolgaiért, és a nőiség kérdéseiért.
  • Harcos – Védelemért és a (fizikai és lelki) erőért, hogy meg tudjuk védeni magunkat és a hozzánk tartozókat, hogy meg tudjuk vívni a harcainkat.
  • Vénasszony – Bölcsességért, tisztánlátásért, útmutatásért olyan helyzetekben, amikből nem látjuk a kiutat.
  • Kovács – Munkával és feladatokkal kapcsolatos dolgokért, kitartásért, a kihívásokhoz való (fizikai, lelki, szellemi) erőért, hogy “elvégezzük, amit el kell végezni”.
  • Szűz – (Testi és lelki) ártatlanságért, derűért és az álmok valóra válásáért.
  • Idegen – Mivel az Idegen a halál és az ismeretlen nem is emberi arca, ezért Westeros világában keveset imádkoznak hozzá, pedig meglátásom szerint az elmúlással és az ismeretlenben való újrakezdéssel való megbékélésért kellene a legtöbbet imádkozni, hiszen ez az, ami az életünk minden területén folyamatosan jelen van.

Hogyan választottam?

A hasonló gyűjteményekben gyakran azt kifogásoltam, amikor egy istent és egy szereplőt túlságosan szó szerinti kapcsolattal kötöttek össze. Gendry a kovács, mert kovács. Sansa a szűz, mert szűz. Daenerys az anya, mert ő a Sárkányok Anyja. 

Én próbáltam ettől elrugaszkodva inkább arra a minőségre, arra az eszmére támaszkodni, amit az egyes westerosi istenek képviselnek, legalábbis az én szememben. Például a kovácsról gyakran elmondják, hogy bár kovácsnak hívják, de ugyanúgy lehetne kőfaragó vagy földműves is, hiszen a kovács mindenkit képvisel, aki “az emberek birodalmát építi”. A szűznek nem feltétlen csak a szexuális érintetlenséget szabad képviselnie, hanem a tisztaság, az ártatlanság, a frissesség, a megújulás rengeteg formája lehet az oltalma alatt.

Fontos lehet még tudni, hogy a könyvek olvasásával messze a sorozat mögött lemaradva kullogok, ezért a választásomat főként a sorozat, nem pedig a könyvek által megrajzolt szereplők ihlették.

A hét isten – szerintem

 
Apa

Ned Stark tökéletes példája a szememben az Égi Apa képének. Végtelenül igazságos, lojális és szilárd. Teljes szívéből szereti a családját, de az igazságot és a helyes utat soha nem áldozza fel az önös érdekeiért. A személyes, emberi tragédiája persze pontosan ebben áll, ha viszont magasabb minőségként tekintünk rá, abban egészen biztosak lehetünk, hogy az igazságért, a helyes út valasztásáért és a helyes döntés felvállalásához kellő erőért egészen nyugodtan fordulhatunk Ned Starkhoz.

Anya

Catelyn Stark számomra több szempontból is tökéletes választás az Égi Anya szerepére. Az Anya karaktere nem csupán az anyaságot, a saját gyermekeihez való ragaszkodást képviseli, hanem a felnőtt nő minden klasszikus minőségét: a szerepét anyaként, feleségként, otthonteremtőként, a család összetartójaként. Nem harcra bíztat, hanem szelídségre, gondoskodásra, a békés út keresésére. A “Kegyelmes Anya” c. himnusz szerint az Anya “megóvja a fiainkat a harctól, erőt ad a leányainknak, megszelídíti a haragot és egy gyöngédebb útra vezet”. Cat személyes tragédiája szintén abban csúcsosodott ki, hogy nemcsak odaadó feleség és anya volt, de mindvégig a békés utat kereste. Emellett tökéletesen betöltötte a szerepét Ned mellett, mint feleség, anya, egy kastély és egy tartomány úrnője. Olyan nő volt, aki nem akart kitörni a klasszikus női szerepből, de nem is tört bele, hanem szilárdan jellemmel, szelíd női erővel kiteljesedett benne. Ha hasonló női erőért fohászkodunk, Catlyn Stark egészen biztosan jó példaként áll előttünk. 

Harcos

A Harcos okozta talán a legnagyobb fejtörést a számomra, mert rengeteg jó csatatéri harcost találni a történetben, akik remekül vívnak, erősek és bátrak a küzdőtéren, de a harcos minőségében sokkal fontosabbnak láttam az erkölcsi szilárdságot és a gyengék védelmezését. A legjobb választás talán Tarthi Brienne lett volna, de mivel épp azt tartottam a hét isten koncepció egyik legnagyobb erősségének, hogy egyensúlyban tartja a férfi és a női karakterek aranyát, ezért nem akartam felbolygatni ezt az egyensúlyt. Eredetileg jobb híján esett a választásom Jorah Mormontra a Daenerys mellett betöltött védelmező szerepe miatt, de egyre inkább meggyőzve éreztem magam, hogy Havas Jon az én emberem erre a feladatra. Jon igazán otthon van abban, hogyan vívja meg a harcait. Ha kell, védelmez, ha kell, bosszút áll, ha kell, kardot ragad, és ha kell, leteszi. Nem mindig adatik meg a számára, hogy erkölcsileg tiszta és egyértelmű döntéseket hozzon, de sohasem gyávaságból vagy hatalomvágyból dönt. Ha valakinek tanácsra lenne szüksége, hogyan vívja meg a harcait, Havas Jonhoz szerintem bizalommal fordulhat.

Vénasszony

A Vénasszony az, aki látja a jövőt, aki utat mutat a nehéz időkben, aki meglátja a kiutat a legzavarosabb helyzetekből is, Olenna Tyrell pedig pontosan ilyen. Nagy játékos, nagy taktikus. Bár valóban idős, de nem tört meg a korral, hanem megtanulta tökéletesen felhasználni azt a tapasztalatot, bölcsességet, éleslátást, amit az évekkel szerzett. Ha egy zavaros helyzetben találjuk magunkat és kiútért fohászkodnánk, Olenna Tyrellnek biztosan akad egy éleslátó tanácsa.

Kovács

Itt kezdődnek a merészebb választásaim, méghozzá Tyrion Lannister személyében, akitől nem sok minden áll távolabb, mint hogy lovakat patkoljon vagy földet szántson. Viszont, különösen amíg ő töltötte be a Király Segítője posztját, ő volt a tökéletes példa arra, hogyan lehet ügyesen, okosan, kitartóan és odaadóan “építeni az emberek birodalmát”.

Szűz

Margaery Tyrell – különösen a sorozat ábrázolásában – bizony sokminden, csak nem szűz. Viszont számomra nagyon jól képviseli a megújulást, a frissességet, az új kezdeteket. Margaery minden új helyzetben tud új lenni, üde lenni, megtalálni azt a formát, ahogy a leginkább virágozhat. A Szűz az Anyához képest a női minőségnek, a női léleknek egy fiatalabb, ártatlanabb állapotát képviseli, amikor még nem annyira a családi tűzhely, inkább az ábrándok és az álmok vannak a középpontban. Ha pedig az álmainkat szeretnénk hajszolni, ha egy új helyzetben kell kivirágoznunk, ha egy problémánkra “szűz szemmel” kell tekintenünk, ha egy posványos helyzetben is meg kell találnunk magunkban az üdeséget, a frissességet, a mosolyt, akkor Margaery Tyrell igazán jó tanácsadó lehet. 

Idegen

Az Idegen se nem férfi, se nem nő, és alakja szorosan összefonódik a halállal. Arya Stark karakterénél jobb megtestesülését pedig nehezen találtam volna. Arya az, aki valóban “arctalanná” válik az útja során, lányból fiú, fiúból lány, nemes leányból utcagyerek, majd szolgálólány, majd harcos és csavargó válik belőle. Ő maga a megtestesült változás, az idegennel, az ismeretlennel való szembenézés, akár a saját lényének, a saját emberi létezésének a határain is túl. Westeros világában keveset imádkoznak az Idegenhez, és Arya Stark sem feltétlen az a lélek, akihez útmutatásért, erőért vagy vigasztalásért fordulhatnánk, de tökéletes példaként áll előttünk, hogy – akár tetszik, akár nem – a váratlan és ismeretlen helyzetek sokkal nagyobb változásokat tartogathatnak nekünk, mint amikre a legvadabb álmainkban gondolni mertünk volna. 

(A felhasznált képek forrása: Ned, Catelyn, Jon, Olenna, Tyrion, Margaery, Arya.)

Reklámok

Boldogságterv #27 – Mémek, Máté és a mérhetetlen kicsinység


Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. A rovat bejegyzéseit a boldogságterv címke alatt találjátok.


Az áprilisi boldogságtervem témája Isten keresése a világ apró jelenségeiben.

Mi és a mémek

Nemrég meghallgattam Susan Blackmore beszédét a mémekről, amelyeket tágabban értelmez és magyaráz, mint az interneten terjedő vándortémákat, Richard Dawkins 1976-os elméletéig nyúlva vissza. Eszerint a memetika (aminek rövidült formája a meme [ejtsd: mém]) a görög mimetes szóból ered, amelynek jelentése másoló, imitátor. Az internetes mémek sem mások, mint valami, amit egymásról másolunk. Azonban már a technika kora előtt is rengeteg mém volt: a divat bármelyik eleme tekinthető például mémnek, hiszen ez is olyasmi, ami egyszer csak terjedni kezd, és emberről emberre száll. Susan Blackmore felhívja a figyelmet rá, hogy a mémek a génekhez hasonlóan működnek: adaptálódnak, variálódnak és másolják önmagukat, azonban mindeközben nincsenek tekintettel a következményekre. 

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egészében megértettem a memetika elméletét, vagy akár Susan Blackmore beszédét, de ami igazán megérintett és elgondolkodtatott benne, az az volt, hogy bár azt hisszük, mi teremtjük és irányítjuk mémeket (akár az internetes, akár a tágabb értelemben nézett mémeket), azok azonban a befolyásunkon kívül születnek, terjednek, variálódnak és adaptálódnak (elvégre, gondoljunk csak bele, egy jégvödör kihívást vagy bármely más mém-jelenséget sem tudnánk megfékezni vagy befolyásolni a lefolyását), az emberek pedig egyfajta hordozóközegként állnak a mémek rendelkezésére.

 

Miénk-e a világ?

Susan Blackmore beszéde eszembe juttatott egy régi főiskolai előadást, ahol mélyen megbotránkoztam azon, amit az alkalmazott művészetek professzorunk mondott: ne gondoljuk azt, hogy a természeti erőforrások, például az agyag véletlenül került a földbe és az ember mintegy véletlenül talált rá. Az az agyag szánt szándékkal volt odakészítve, hogy felfogja a vizet a számunkra, előkészítse a talajt a számunkra, és maga az agyag is ott legyen a számunkra, hogy abból edényeket és téglákat készíthessünk, házat építhessünk. 

Ami miatt pedig annyira érzékenyen ért ez a gondolat, az az, hogy a hasonló elméletek véleményem szerint nagyon sok fájdalmat okoznak a világban. Hogy okkal és szándékkal vagyunk-e itt, azt nem tudom, azt viszont igen, hogy ez a hit nagyon sokszor tévútra megy. Ha azt hisszük, hogy a tárgyak, a természeti erőforrások, az alacsonyabb rendű életformák, a növények, az állatok, vagy akár az emberek (akiket Isten előzékenyen eltérő bőrszínnel vagy nemiszervvel jelölt meg, hogy biztosan megismerjük, hogy ők azok a csökkent értékű embertársaink) mind-mind azért vannak idekészítve, hogy mi a felsőbbrendűségünkkel szabadon gazdálkodjunk belőlük, hogy a hasznunkat és kedvteléseinket szolgálják – ez olyan gondolat, ami eddig óhatatlanul is megszületett az emberek fejében újra és újra a történelem során, ahányszor belelovallta magát abba, hogy valamiképp különleges, hogy más okból van itt, mint a mezei virágok, a hegyek vagy a kutyák. 

Épp ezért én sokkal inkább igyekszem arra gondolni, hogy mi is csak ugyanolyan részei vagyunk a világunknak, mint bármelyik másik élő vagy élettelen. 

Rémítő kicsinység

Épp a héten írtunk a fóbiákról a {Vigyázz! Kész! Posztolj!} kihívás keretein belül a fóbiákról, és egy érdekes fóbiát nem említettem, amibe nekem is volt már alkalmam belekóstolni, ez pedig a kozmikofóbia: az élmény, amikor (például a csillagos ég látványától) elviselhetetlen súlyként zuhan ránk a gondolat, hogy milyen hatalmas a világegyetem és mennyire aprók vagyunk benne mi magunk.

Nem könnyű ezt megélni, és valóban kilógunk a sorból a madarak, kövek és kutyák közül azzal, hogy egyáltalán elmélkedünk ilyesmiről, természetes tehát, hogy az emberi gondolkodással egyidősek a vallások, amelyek megpróbálnak megnyugtató választ adni arra, hogyan ne roppanjunk össze a saját kicsinységünk gondolatának súlya alatt. Amik azt mondják, hogy többek vagyunk, mint térben és időben mérhetetlenül aprócska kiterjedésű porszemek, hogy célunk van, hogy okkal vagyunk itt, hogy egy végtelenül bölcs mindenható számára mindannyian, név szerint és személy szerint roppantul fontosak vagyunk, hogy csak a látszat az, hogy ilyen aprócskák vagyunk és az életünk ilyen tragikusan véges, hiszen valójában mi is örökké fogunk élni, még tovább, mint az égitestek és a galaxisok.

Ha őszinte akarok lenni, jó volna ezt hinni (szeretnék így érezni), de nem hiszem. Érdekes módon viszont a megnyugtatást éppen egy bibliai részletből, Máté evangéliumából merítem, amit nektek is elhoztam. (És igen, önkényesen megvágtam, méghozzá pontosan azért, hogy reményeim szerint ti is ugyanazt az üzenetet olvassátok ki belőle, amit én látok benne – azt, hogy nekünk sincs több vagy jobb helyünk a világban, mint a virágoknak, a köveknek, a madaraknak vagy a kutyáknak, de a boldogulásunk kulcsa épp abban áll, hogy ezt elfogadjuk-e.)

“Azt mondom ezért nektek: Ne aggódjatok életetek miatt, hogy mit esztek vagy mit isztok, sem testetek miatt, hogy mibe öltöztök! (…) Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem gyűjtenek. (…) Ugyan ki toldhatja meg életét csak egy könyöknyivel is, ha aggodalmaskodik? Hát a ruházat miatt miért nyugtalankodtok? Nézzétek a mezők liliomait, hogyan nőnek: nem fáradoznak, nem szőnek-fonnak, mégis, mondom nektek, még Salamon sem volt dicsősége teljében úgy felöltözve, mint egy ezek közül. (…) Ne aggodalmaskodjatok hát, és ne kérdezgessétek: Mit eszünk, mit iszunk? (…) Ne aggódjatok tehát a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról!” (Máté 6:25-34)

Boldogságterv #25 – Álmok, színek, dimenziók és Murphy törvénye


Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. A rovat bejegyzéseit a boldogságterv címke alatt találjátok.


Az áprilisi boldogságtervem témájául azt a célkitűzést választottam, hogy valahogy megpróbáljam tetten érni Istent a világ apró jelenségeiben.

Ki álmodja az álmaimat?

A héten egyik éjjel a férjem komiszul viselkedett velem álmomban, ezért reggel azzal ugrattam, hogy nem is tudom, haragudjak-e rá emiatt, hiszen nem tudhatom, hogy csak a fantáziám alkotta meg őt, esetleg az agyam olyan pontosan modellezte le a viselkedését, hogy akár ő is lehetett volna, vagy az ő elméje került kapcsolatba az enyémmel, és szó szerint ő maga bánt el velem álmomban. 

Mindez persze csak vicc volt, de attól még igaz az, hogy nagyon keveset tudunk az álmainkról. Persze vannak olyan álmaink, amik egyértelműen felgöngyölíthetők, mert egy friss élményt dolgoznak fel (az esti filmet, az aznapi bosszúságainkat vagy a másnapi munkanaptól való félelmünket), vagy arra reagálnak, ami alvás közben történik körülöttünk vagy bennünk (fázunk, lázasak vagyunk, feszít a hólyagunk, véletlenül leesünk az ágyról). Vannak olyan álmok is, amiknek nehezen tettenérhető a célja vagy az oka – nem is biztos, hogy van. (Nekem például elég gyakran vannak “akciófim álmaim”, én legalábbis így hívom azokat az izgalmas, mozgalmas, kalandos, gyakran üldözéses vagy nyomozós álmaimat, amik egy cseppet sem félelmetesek, inkább szórakoztatóak.)

Vannak viszont álmok, amiknek egyértelmű üzenete van – sőt, kifejezetten kérhetünk is ilyen álmokat. Én úgy gondolom, a tudatalattink az, amit megszólítunk, amikor sugallatot, tanácsot vagy segítséget kérünk elalvás előtt, reggel pedig úgy ébredünk, hogy megálmodtunk egy jó ötletet. Sokan számolnak be olyan álmokról is, amik “jós álomnak” minősülnek, amik olyan üzenetet hordoznak, amit a saját tudatunk – a jelenlegi ismereteink szerint – nem érhetne el önmagától, a jövőben vagy a távolban. Tudatalatti, kollektív tudat, szellemek vagy Isten – akárki vagy akármi is felelős ezekért a jelenségekért, az biztos, hogy az elménkkel messzebbre tudunk elérni, mint azt egészében meg tudnánk magyarázni. 

A világ több, mint amit látunk belőle

Szerencsére ahogy reméletem, beköszöntött a tavasz – így előkerült a téli álmát alvó napszemüvegem is. Ez egy polárszűrős darab, ami azt jelenti, hogy az UV sugarak mellett a tükröződést is szűri. Amikor feltettem a buszon, először azt hittem, rosszul látok. Levettem, újra feltettem, levettem, megint feltettem. Nem akartam hinni a szememnek. Az ablaküveg, amin tökéletesen át lehetett látni szabad szemmel, megtelt sötét foltokkal és szinte teljesen átlátszatlanná vált, amint a napszemüvegem polárszűrőjén át néztem. 

Nemrég láttam egy videó részleteit Tumblr-en, amiben színvak embereknek adtak olyan szemüveget, ami lehetővé teszi, hogy ugyanúgy lássák a színeket, mint az átlagos emberek. Megható volt figyelni az emberek arcát, akik életükben először látták a gyermekeik rajzait, a szivárvány színeit vagy a naplementét úgy, ahogy azt bárki más látja minden nap.

Azok a képek jutottak eszembe, amiket gyerekkoromban az egyik Mi Micsoda könyv oldalain néztem elragadtatással, és amik azt mutatták be, hogyan látják a rovarok a virágmezőt, hogy mennyire másképp érzékelik a színeket azért, mert a fényhullámoknak egy másik sávját látják, mint amit az emberi szem érzékel. 

Ez is elgondolkodtatott – és felidézte azt a gyerekkorom óta bennem élő elragadtatást –, hogy mennyivel több a világ, mint amit érzékelünk belőle. 

Filmajánló – az ismert dimenziókon túl

Ehhez kapcsolódva pedig még egy filmajánlót is hoztam, amit pont tegnap támadt kedve megnézni a férjemnek – ugye, milyen kísérteties néha, ahogy a dolgok összeérnek? Az Interstellar üzenete ugyanis pontosan az, hogy az emberiséget csak az mentheti meg, ha elhiszi, hogy át tudja lépni azokat a dimenziókat, amiket már jól ismer, és megpróbál szembenézni azzal, amit mindezen túl talál.  

“Murphy törvénye nem arról szól, hogy minden elromlik. Hanem arról, hogy ami megtörténhet, az meg is történik.”

Boldogságterv #24 – Húsvét, Einstein, Univerzum


Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. A rovat bejegyzéseit a boldogságterv címke alatt találjátok.


Igen, eltelt a hétvége úgy, hogy nem választottam témát az áprilisi boldogságtervemhez, de nem, nem feledkeztem el róla. A témaválasztásom azonban szorosan összefügg egy húsvéti élménnyel, így – ha már a hosszú hétvége úgyis tart még – áttoltam hétfőre az élmény és a belőle született téma megosztását. 

Nemrég a Habfürdő blogon olvastam Réka elmélkedését arról, mi számára a Húsvét, és mi nem az. Ebben a cikkében arról írt, hogy hiába a dekorálós, tavaszias, nyulas témák tömkelege, hiába akart így készülni az ünnepre, nem vitte rá a lélek, hiszen számára a Húsvét más, inkább “belső ünnep”. 

Hasonló otthontalanságot éltem meg én is a Húsvét körül, csakhogy számomra a Húsvét keresztény része ugyanúgy kicsit idegen, mint az ünnep “pogány fele”. 

Pénteken aztán bejött egy ügyfél az irodámba, és épp egy szalámis szendvics majszolása közben zavart meg – amin felzúdulva (bár nem igazán tudom, milyen jogon) számon kérte rajtam a vallásomat, és megdorgált, amiért nem tartom tiszteletben a Nagypénteket. És az egészben az zavart leginkább, hogy nem tudtam egy olyan válasszal előállni a faggatására, ami biztos tartást adott volna – nem tudtam előtte definiálni magam. 

Aki olvassa egy ideje már a blogot, az tudja, hogy a vallás, a hit, az ima, Isten egy olyan bumerángtéma nálam, ami minduntalan visszatér ilyen vagy olyan formában. És tudom, hogy nem volt még olyan régen, hogy egy egész hónapot szenteltem az ima tanulmányozásának, de igen, megint itt tartunk. 

A pénteki élményem nem hagyott nyugodni, ezért nekiláttam, és szívósan kutatni kezdtem a vallásokat, bevallottan olyan címkére vadászva, amit magamra aggathatok, és jobban mutat rajtam, mint a hitét nem nagyon tartó katolikus – mert van nekem hitem és tartom is… csak az nem katolikus. 

Végül rátaláltam Albert Einstein hitvallására, és úgy éreztem, felnyílt a szemem – gyerekkori és felnőttkori élményeim egyszerre kerültek a helyükre, mint egy varázsképen, amikor az ember hirtelen meglátja a lényeget. 

Herbert S. Goldstein rabbi 1929-ben táviratban kereste meg a nagy tudóst, ami így szólt: “Hisz ön Istenben? Stop. Válasz 50 szóig fizetve.” – Einstein pedig ezzel az üzenettel válaszolt: “Spinoza Istenében hiszek, aki a világ törvényszerű harmóniájában nyilvánul meg, és nem egy olyan Istenben, aki az emberek cselekedeteivel és végzetével foglalkozik.” (Forrás: Wikidézet)

Mohón kutatni kezdtem ezen a szálon elindulva, és arra jutottam, hogy amennyire meg tudom ítélni, panteista vagyok – aki nem tagadja Isten létét, mint az ateisták, de tagadja Isten személyét, és Istent a világ harmóniájában, az eddig feltárt és még meg sem sejtett törvényszerűségekben látja, ami ott van a világ egységében, egészében. (Pán = egység, egész) 

Ezért hiszek például az imák teljesülésében anélkül, hogy Istenben hinnék (ahogy ezt már bevallottam a korábbi boldogságterv cikkeimben). Ezért csodáltam mindig messze jobban a természettudományokat, mint amennyire értettem hozzájuk. (Sokkal kevésbé értek a matematikához, fizikához, kémiához, csillagászathoz, mint azt az emberek gyakran feltételezik rólam, abból kiindulva, ahogy lelkesedem irántuk.) Ezért nem tudtam soha megbékélni a személyes Isten létével, de ezért nem adtam fel soha a keresését: mert hittem, hogy létezik, de minden zsigerem tagadta, hogy úgy létezik, ahogy azt annakidején tanultam. 

Úgyhogy arra jutottam, amíg helytállóbb dolgot nem találok, panteistaként fogom azonosítani magam, ha legközelebb valaki megkérdezi. 

Az áprilisi boldogságtervemet pedig – remélve, hogy időközben visszavonhatatlanul kitör a szépséges tavasz és ez is segíteni fogja az elhatározásomat – arra szánom, hogy kicsit átadjam magam ennek a régi-új felfedezésnek: hogy csodáljam kicsit a világ törvényszerű harmóniáját, megéljem az áhitatomat iránta, és ötleteket kapjak, mit jelent mindez számomra a mindennapokban.

Ti hogyan határozzátok meg Istent?

Mormon péntek: a legfontosabb sztori

Egy régóta félbemaradt cikk várakozott a jegyzeteim között, mert nem tudtam, milyen tanulságot vonhatnék le a gondolataim sorából, ezért nem osztottam még meg veletek. Aztán ráakadtam erre a videóra a Mormon Channel twitter csatornáján.

A videóban egy tanulságos történetet hallhatunk arról, hogy amikor úgy érezzük, a dolgaink rosszul alakulnak, hogy a sors (vagy Isten) kegyetlenül keresztülhúzta a számításainkat, megsemmisítette minden addigi erőfeszítésünk eredményét, felégette előttünk az utat, akkor még nem tudhatjuk, milyen új dolgoknak nyitott ezzel utat, nem tudhatjuk, hogy az élményeink, a nehézségeink milyen erősségekkel ruháznak fel, milyen lehetőségek felé indítanak el.

Számomra azonban (sajnálatos vagy kevésbé sajnálatos módon) ez a mormon üzenet sem azt üzente, amit szándékozott: nem azt, hogy el kell fogadnunk Isten terveit az életünkkel, hanem azt, hogy el kell fogadnunk, hogy rossz dolgok igenis történnek velünk, és csakis rajtunk áll, hogy mit olvasunk ki belőlük, rajtunk áll, hogy milyen hatást fognak gyakorolni ránk: hogy összetörnek vagy megerősítenek minket. Csakis rajtunk áll, hogy mi lesz a történetünk tanulsága.

De miről is akartam írni nektek eredetileg?

Mint tudjátok, idén ismét belevágtam a Book of Mormon in 365 Days olvasó kihívásba, nem is elsősorban a Mormon könyve miatt, hiszen az olvasás nagyobbik részét nem a könyv lapjain, hanem az instagram kommentek között töltöm, hiszen sok inspiráló és elgondolkodtató hozzászólást, személyes történetet olvashatok itt, és tanulhatok abból, ahogy az emberek megélik, elmondják, értelmezik a saját életük történeteit és igyekeznek tanulni, gazdagodni általuk.

Ugyanakkor mindig elgondolkodtat, amikor olvasom azt az elragadtatást, amivel magát a könyvet dicsérik – és itt most nem csak a mormonokra gondolok. A mormonok főleg a Mormon könyvéért rajonganak, a keresztények ugyanígy a Bibliáért. Bödőcs Tibor humorista szavai jutnak eszembe, aki találóan megjegyezte, hogy míg a keresztények forgatni is szokták a lemezt, addig a zsidók csak a Biblia A oldalát hallgatják. (Ha pedig olcsó módon tovább akarom fűzni a poént, míg az Ószövetség az A oldal és az Újszövetség a B oldal, addig a Mormon könyve lehetne a bonus track, a lemezről kimaradt dalokkal.)

Ahogy a mormon misszionárius fiúk egyszer rámutattak: a Biblia és a Mormon könyve sem más, mint egy család sok nemzedékre visszamenő története, egy családi kalendárium, jótanácsok, intelmek és inspiráló családi sztorik gyűjteménye, ami arra szolgál, hogy az olvasói gazdagodjanak és útmutatást nyerjenek belőle. Nem is csoda, hogy az emberek szeretik az ilyen gyűjteményeket, hiszen így vagy úgy minden ember így keres támaszt és inspirációt, ez az emberi természet elszakíthatatlan része: sztorikból tanulunk. Soha nem fogom elfelejteni azt, ahogy gyerekkoromban anyukám meséket szőtt nekem, vagy a Grimm gyűjteményből olvasott, ahogy apukám ezredszerre is elmesélte a határőrként eltöltött idő sztorijait, ahogy a nagymamám a cseléd éveiről beszélt, a nagypapám arról, amikor mentősofőr volt, vagy hogy soha nem tudtam elégszer hallani a szüleim megismerkedésének történetét. Szeretjük a sztorikat. Szeretjük újra és újra elolvasni vagy meghallgatni őket, és attól függően, hogy öt, tizenöt, huszonöt, negyvenöt vagy nyolcvanöt évesek vagyunk, más és más élethelyzetekben, mindig más és más tanulságot vonunk le belőlük, mással gazdagítanak.

Azt esik csak nehezemre megérteni, amikor az emberek látják, hogy egy ezeréves történetet ezérféleképpen értelmezhetünk (akár ezerféle helyesnek tűnő és felemelő módon), miközben tudják, hogy még ezer ilyen történet van szerteszét a világban, és ez mégsem arra indítja őket, hogy alázattal legyenek mások iránt (más sztorik és más értelmezések iránt), hanem piedesztára emelnek egyetlen könyvet, egyetlen sztorit, kirekesztő szabályokat és dogmákat alkotnak belőle, kikiáltják azt az üdvözülés egyetlen kulcsának, sőt mi több, minden vesszőjében és minden hasonlatában valósnak és igaznak fogadják el. Mintha a teknős és a nyúl történetét elolvasva csak akkor hihetném el, hogy a kitartó munka jobban meghozza a gyümölcsét, mint az, ha a saját csodálatosságunktól eltelve ülünk a fenekünkön, hogyha hajlandó volnék egyben elismerni azt is, hogy léteznek beszélő állatok. Nonszensznek hangzik, ha La Fontain meséiről mondjuk azt, hogy csupán ugyanolyan tanmesék, mint ezernyi másik az emberiség történetében, de háborúkat indíthat el, ha a Bibliáról vagy más vallások szent könyveiről sugalljuk ugyanezt.

Ha vallásos közegben mozgok (mint például amilyen most a Mormon könyvét olvasók tábora), minduntalan kihangsúlyozzák, mennyire fontos, hogy az ember folyamatosan olvassa és értelmezze a szentírásokat, keresve bennük a választ a kérdéseire. Csakhogy a bökkenő, amire fel szeretném hívni a figyelmet, abban áll, hogy szinte bármilyen forrást választhatnánk ehhez a munkához. Legyen szó bármilyen “bibliáról” (eredeti értelmében véve, pusztán könyvek gyűjteményeként gondolva rá), ami emberekről szól és kellően terjedelmes, rétegelt, hiszem, hogy ha választ keresünk benne, választ fogunk benne találni a kérdéseinkre – bármelyik kérdésünkre. Miért? Mert ez az emberi jellemzőnk, ilyenek vagyunk: sztorikból tanulunk. Szeretünk sztorikat értelmezni, és végső soron az életünk sem más, mint egy sztori, amit mi magunk írunk, méghozzá azzal, hogy eldöntjük, hogyan magyarázzuk a fordulatokat, amik megesnek velünk, eldöntjük, hogy mindabból, amit látunk vagy hallunk a világban, mit szövünk bele és hogyan.

Az egyik olyan mondat, ami gyakran hangzik el tragédiák idején és amitől egyszerűen elgurul a gyógyszerem, ha hallom, a következő: Ez Volt Isten Akarata. De nem azért bosszant fel annyira ez a mondat, mert Istent vitatom benne, hanem azért, amire az emberek általában használják. Azzal, hogy a nagy Mesemondóra mutatnak, mondván, hogy úgyis ő írja a történetet, gyakran lesöprik a saját felelősségüket, hogy maguk értelmezzék az életük sztoriját és maguk fundálják ki, mi legyen benne a következő fordulat, hogy mi legyen az a végkifejlet vagy tanulság, ami felé el akarnak indulni. Sokszor hallottam már azt a mondatot, hogy “ez volt Isten akarata” (igen, akkor is, amikor meghalt az édesanyám), de még senkit nem hallottam, aki hozzátette volna, hogy “a te dolgod pedig az, hogy kifundáld, mihez kezdj vele”.

Azt hiszem, valójában nem az zavar, hogy vannak olyan emberek, akiknek vannak kedvenc történetei – hogy vannak, akik ugyanazt a könyvet olvassák el ezerszer, ahelyett, hogy ezer különbözőben keresnék a választ a kérdéseikre. Hanem az, amikor könyvekről vitatkoznak, a források értékéről és igazáról, arról, hogy léteznek-e égő csipkebokrok és beszélő állatok, ahelyett, hogy elismernék a saját felelősségüket a sztorik értelmezésében és abban, hogy mihez kezdenek velük. Hiszen elolvashatjuk ugyanazt a sztorit és juthatunk ezerféle következtetésre. Elolvashatunk ezren ezer különféle sztorit, és a végén érthetünk egyet ugyanabban a tanulságban. Végső soron viszont ezek nem mások, mint sztorik és értelmezések. A legfőbb céljuk pedig szerintem nem az, hogy vérre menő küzdelmet folytassunk arról, kinek melyik a kedvenc könyve, vagy hogy elbújjunk a felelősség elől, hogy egy megfoghatatlan külső erőre hivatkozva sodródjunk, mondván, hogy “ilyen az élet”, “shit happens”, “ez volt Isten akarata”.

Gyerekkorunktól fogva szeretjük a sztorikat. Sztorikat hallgatunk, sztorikat tanulunk értelmezni és végül sztorikat mesélünk. Mindezt pedig nem cél nélkül tesszük, hanem azért, hogy megtanuljuk elmesélni a legfontosabb történetet: a saját sztorinkat.

Mormon péntek: Kapcsold fel a villanyt!

“A lelki világosság ritkán adatik meg azoknak, akik csupán ücsörögnek a sötétben, arra várva, hogy valaki felkapcsolja a villanyt.” (Dieter F. Uchtdorf)

Minél több beszédét hallom, olvasom, annál biztosabb vagyok benne, hogy Dieter F. Uchtdorf elnök szavai azért állnak hozzám mindig annyira közel, mert sokszor szól a “kezdőkhöz és újrakezdőkhöz”, azokhoz, akik csak keresik a hitüket vagy csak vágynak rá, hogy valamilyen lelki bizonyosságot nyerjenek, és sokszor hangsúlyozza, hogy nem baj, ha még csak egy út elején járunk vagy még ott sem, épp csak vágyunk rá, hogy egyszer megtaláljuk majd azt az útjelzőt, ami az ösvény kezdetét mutatja, ez nem tesz minket kevesebbé vagy rosszabbá, nekünk is ugyanúgy van hely, velünk is érdemes foglalkozni. Uchtdorf elnök emellett, annak ellenére, hogy vallási vezetőként beszél, sokszor szól olyan “alapszintű praktikákról”, amik az Istenbe vetett mélyebb (vagy igazából bármiféle) hit nélkül is jól használhatóak a mindennapokban a lelki élet gazdagítására, éppen azért, mert azokhoz szól, akik nem elmélyíteni vagy finomítani, hanem éppen hogy egyáltalán megtalálni, felfedezni szeretnék a hitüket, megkezdeni lelki utazásukat.

A hittel kapcsolatos cikkeimben már többször is boncolgattam azt a kérdést, hogy “hogyan kelhetne át a csirke az úton, ha az úton való átkelést oktató intézet az út túloldalán van”, azaz hogy hogyan oldható fel az az ellentmondás, hogy a hithez vezető javasolt út gyakran az, hogy kezdjük el gyakorolni azt a hitet, amivel még nem is rendelkezünk. Uchtdorf elnök egy régebbi konferenciai beszédében most ismét rátaláltam erre a témára, ezért arra gondoltam, megosztom veletek – úgyis kimaradt mostanában a mormon péntek.

Ahogy a beszédből kiemelt fenti idézetben is javasolja Dieter F. Uchtdorf: keresni kell a lelki világosságot, a hitet, különben elég valószínűtlen, hogy magától ránk talál. Ha másnak nem is, legalább egyfajta vágynak, indíttatásnak kell lennie bennünk, hogy lelkileg fejlődjünk, különben nehezen fog jönni a megvilágosodás. A kérdés az: kell-e ezen kívül valami más?

A hálával kapcsolatban már megosztottam Uchtdorf elnök gondolatait, miszerint a hála nemcsak egy válasz reakció kellen hogy legyen valamilyen pozitív eseményre, hanem a hála egy hozzáállás, amit bárki bármikor elkezdhet gyakorolni, nem kell hozzá semmi különösebb eseményre vagy jelre várni. A hittel kapcsolatban pedig ugyanezt üzeni ebben a beszédében: “A tökéletes hely a kezdéshez pontosan az, ahol éppen vagytok.”

A világosság (a hit, egy magasabb szintű lelki élmény, a boldogság, a béke) keresését, ahogy mondja, hajlamosak vagyunk egy “mindent vagy semmit” helyzetnek tekinteni: gyakran úgy érezzük, hogy sötétségben vagyunk (mert kétségeink vannak, félünk, gyászolunk, haragszunk vagy tele vagyunk stresszel és bizonytalansággal), de nem tekintjük fényesnek, világossággal telinek a helyzetünket addig, amíg az ajtó tárva-nyitva nem áll, amíg a fényár teljesen el nem önti a szobát. Pedig a világosság beengedése mindig egy résnyire nyitott ajtóval kezdődik: ha már beszűrödik akár csak egy egészen keskeny résen a fény, van minek örülnünk, van mibe kapaszkodnunk, és tudjuk, hol kell tapogatóznunk, hogy az ajtó még jobban kinyíljon. Más szóval: a lelki világosság keresése is egy folyamat, aminek az első, homályban tapogatózó lépése sem kevésbé értékes vagy tiszteletre méltó, mint az utolsó lépések, amikor már magabiztosan tárjuk szélesre az ajtót, beengedve a fényözönt.

IMG_0754.JPG

A lelki világosság keresésének három lépése, a megvilágosodás “baby step”-jei a következők:

  1. lépés: kezdd ott, ahol most vagy! Fogadd el, hogy nem kell megütnöd semmilyen mércét ahhoz, hogy jogosult legyél elkezdeni keresni a lelki világosság, a hit, a boldogság, a béke állapotát, és hogy azonnal rá is találj az első jeleire az életedben. Nincs szintfelmérő, nincs belépési díj, nem kell hozzá erkölcsi bizonyítvány, orvosi vizsgálat vagy előképzettség. Úgy, ahogy ebben a pillanatban vagy, készen állsz a kezdésre.
  2. lépés: kezdj el keresni! Ha nem is tudod pontosan, hogy kell imádkozni (hogy kinek és mit kellene mondanod egy imában), azért csak imádkozz – más szóval: kérj! Fogalmazd meg, mire vágysz, mi az a lelki állapot, amit el szeretnél érni, az a lelki ajándék, amit el szeretnél nyerni, kérd és hidd el, hogy megkaphatod!
  3. lépés: keress tovább! Fogadd el, hogy nem vagy tökéletes. Fogadd el, hogy hibázni fogsz, hogy a dolgok nem mennek mindig csettintésre, nem minden egyszerre történik. Semmilyen lelki ajándék (a nyugalom, az elengedés képessége, a hálás, békés hozzáállás) nem jön instant csomagban. Lesznek jobb és rosszabb napok, lesznek sikeres pillanatok és olyanok is, amikor nem sikerült a legjobban teljesítened, amikor még gyarlónak, gyengének, haragosnak, keserűnek, félelemmel telinek érezted magad. Ez nem azt jelenti, hogy végleg kudarcot vallottál, hogy le kellene ülnöd és hagyni a pokolba az egészet. Csak menj tovább, keress tovább, és idővel egyre több lesz a sikeres pillanat és egyre kevesebb a balul sikerült dolog.

És ennyi az egész, nem egy atomfizika: kezdd el most és ne hagyd abba a keresést! Így találhatsz rá előbb a kilincsre, aztán nyitnatod résnyire az ajtót, és tárhatod egyre szélesebbre és szélesebbre. Kivéve ha a sarokban ülsz és arra vársz, hogy valaki felkapcsolja a villanyt.

Mormon péntek és Elizabeth Gilbert: Múzsák, imák, istenek

Már nagyon régóta meg szeretném osztani veletek Elizabeth Gilbert TED beszédét a kreativitás forrásáról, és ahogy a mormon egyház legutóbbi konferenciájának beszédeit böngésztem, Neill F. Marriott beszédét olvasva végre megkaptam hozzá az ihletet.

Marriott tanácsos a beszédében megosztotta egy személyes élményét arról, hogyan fordult tanácsért Istenhez, hogyan ment el imádkozni Isten házába, a templomba, ami arra szolgál, hogy teret adjon Istennek a világban, és ekkor rájött, hogy ha félreteszi egy kicsit a saját egóját és önmagára (nemcsak a testére, de a lelkére, szellemére) is úgy kezd tekinteni, mint Isten templomára, akkor rajta keresztül megnyilvánulhat a világban Isten fénye – valami, ami hatalmasabb nála, de mégis megjelenhet benne, a szavaiban, a tetteiben, a munkájában.

Ekkor döbbentem rá, hogy pontosan ez volt az az üzenet, ami miatt meg akartam osztani veletek Liz Gilbert beszédét, aminek egyébként most, hogy közeleg a november és vele együtt a NaNoWriMo, az egy hónapos regényírás ideje, ismét kiemelt aktualitása lehet.

Elizabeth Gilbert, az Eat, Pray, Love – Ízek, imák, szerelmek című könyv írója arra keresi a választ beszédében, hogy miért roppan össze annyi alkotó elme a kreatív munka terhe alatt, és hogyan lehetne ez másképp. Beszédében rávilágít arra, hogy csak az utóbbi néhányszáz év nyugati kultúrája tulajdonítja a kreatív alkotást teljes egészében az embernek, az egyénnek. Korábban, illetve a világ más tájain hisznek, hittek benne, hogy az ihlet valahonnan máshonnan ered, démonoktól, múzsáktól, a szellemvilágból, Istentől vagy az istenektől: abban, hogy az egyénnek is bele kell tennie a maga fáradságát, munkáját, igyekezetét, hitét, de ugyanúgy meg kell hozzá nyilvánulnia annak a másik, nem emberi forrásnak is. Ezáltal a siker sem egészen az egyéné, de a kudarc sem az, és ez lehet az a védőháló, ami épen tart egy kreatív elmét az alkotás folyamatában.

Ti hogyan hívnátok meg a múzsákat az életetekbe?

Mormon péntek – A hit receptje

A legutóbbi mormon péntek cikkben írtam Dieter F. Uchtdorf elnök “esernyős beszédéről“, ezúttal pedig ismét tőle hoztam néhány gondolatot az őszi konferenciáról, mondjuk úgy, a “csillagász beszédből“. Ez a beszéd is hasznos volt a számomra, és nagyon aktuális a mostani boldogságterv projektemhez, amelynek az ehavi témája a hit és a hit egyik gyakorlati megnyilvánulása (Teréz anya szerint egyben előzménye), az ima. Ugyanakkor nem hiszem, hogy egészen azt a hatást tette rám a beszéd, aminek Uchtdorf elnök szánta: Teréz anya könyvéhez hasonlóan nem közelebb vitt az általa sugallt istenképhez, hanem inkább távolabb tőle.

“Emberi jellemvonásnak látszik, hogy sokszor még akkor is azt hisszük, hogy igazunk van, amikor tévedünk. És ha ez így van, akkor milyen reménye lehetne bármelyikünknek is? Arra vagyunk ítéltetve, hogy céltalanul sodródjunk az egymásnak ellentmondó információk tengerén, megrekedve egy olyan tutajon, amelyet hevenyészetten tákoltunk össze saját előítéleteinkből? Lehetséges-e megtalálni az igazságot?” – kérdezi Uchtdorf elnök a beszédében.

Ami azt illeti, szerintem pontosan ez a helyzet, bár nem ennyire drámai színben. Akárhogy is nézzük, pontosan így éljük az életünket – mindannyian. Előfordulhat, hogy a szüleink, akiktől az első előítéleteinket tanuljuk, meg voltak győződve róla, hogy ismerik az egyetemes igazságot, előfordulhat, hogy nem. Egyébként is, Uchtdorf elnök szavaival (vissza)élve, emberi jellemvonás, hogy sokszor akkor is azt hisszük, hogy igazunk van, amikor tévedünk, tehát attól függetlenül, hogy a szüleink milyen egytemes igazságban hittek vagy nem hittek, vagy igazuk volt, vagy nem. Megkaptuk tőlük (és azoktól, akik velük együtt vagy helyettük neveltek) az első előítéleteinket, az első szűrőinket, amiken át a világ dolgait megítéltük és megéltük, értelmeztük a saját tapasztalatainkat. Később új embereket és új véleményeket ismertünk meg, amik új gondolatokat ébresztettek bennünk, ezekkel pedig áthangoltuk a szűrőinket (akarva vagy akaratlanul), és változott az is, ahogy a tapasztalatainkat megéljük ezek által. És ez így megy, amíg csak élünk. Akkor is, ha volt hitünk (bármiben – Istenben, a sorsban, önmagunkban, a kapitalizmusban vagy akármi másban), akkor is, ha nem, akkor is, ha megerősödtünk benne vagy ha elvesztettük a hitünket, ha rátaláltunk út közben, ha újra felfedeztük vagy egy újat találtunk helyette – mindez nem történik másképp, mint a saját előítéleteinken (a tudatos vagy tudattalan szűrőinken) keresztül megélt tapasztalataink hatására.

“Alig egy évszázada a legtöbb csillagász még azt feltételezte, hogy Tejútrendszerünk a világegyetem egyetlen galaxisa. Úgy vélték, hogy galaxisunkon túl csupán a végtelen semmi található, a vég nélküli űr, amely üres, hideg, és híján van csillagnak, világosságnak és életnek egyaránt.
Amikor a távcsövek egyre kifinomultabbakká váltak – köztük olyan távcsövekkel, amelyek fellőhetők az űrbe –, a csillagászok szeme előtt elkezdett feltárulni egy lenyűgöző, szinte felfoghatatlan igazság: a világegyetem elképesztően nagyobb, mint azt korábban bárki is hitte volna, és az égbolt tele van tőlünk elképzelhetetlenül távol lévő számtalan galaxissal, mindegyikükben száz- és százmilliárdnyi csillaggal.[…]
Napjainkban már láthatjuk e távoli galaxisok némelyikét. Tudjuk, hogy ott vannak. Már nagyon régóta ott vannak. […] A világegyetem roppant kiterjedése nem változott meg hirtelenjében, ezen igazság meglátására és megértésére irányuló képességünk azonban drasztikus változáson ment át. Ezzel a megnövekedett világossággal pedig olyan dicső látvány tárult elénk, amelyről az emberiség mindezidáig még csak nem is álmodhatott.”

Érdekes, hogy bár Uchtdorf elnökkel nem értünk egyet abban, hogy bármelyikünknek is a kezében van-e a helyes távcső (szerinte ő azon át kémleli a világegyetemet, szerintem pedig az emberek sokszor meg vannak győződve az igazukról, akkor is, ha tévednek), úgy fest, mégis egyetértünk abban, hogy a hitünket (bármiféle hit legyen is az) az előítéleteinken és a tapasztalatainkon, élményeinken át nyerjük.

Uchtdorf elnök szerint “a lelki világosság gyűjtése egy egész élet törekvése”, a lépései pedig a következők:

  1. Kutasd Isten Igéjét a szentírásokon, valamint az egykori és a mai próférták szavain keresztül, ne a vitakedv, hanem a tudásvágy indíttatásával.
  2. Elmélkedj mindezen, adj hálát és törekedj a hitre.
  3. Imádkozz útmutatásért és megerősítésért, hogy a szentírások igazak.
  4. Élj az Evangélium szerint, még azelőtt, hogy kinyilatkoztatást kapnál az igazságáról, hogy a tetteid nyomán, a mindennapi élményeid által is megerősítést kapj.

Számomra ez ékes példája annak, ahogy az ember akarva-akaratlanul is az előítéletein át keresi (és kapja meg) a bizonyosságot, hiszen a próféták és szentírások kiválasztása már önmagában is előítéleten alapul (azok értelmezéséről már nem is beszélve), ahogy az is előítélet, előzetes megválogatás dolga, hogy milyen kérdésre keressük a választ, mert ahogy Uchtdorf elnök az “esernyős beszédében” is elmondta: azzal, hogy a hála és az optimizmus vagy a keserűség és a pesszimizmus ernyőjén (szűrőjén, szemüvegén) át fogadjuk az élményeinket, mi magunk határozzuk meg, miről várunk és miről kapunk megerősítést.

Megpróbálva általánosítani Uchtdorf elnök tanácsait (nem mondom, hogy mentesítve az előítéletektől, de kicsit nagyobb teret adva mindenki saját előítéleteinek), a bizonyosság keresésének lépései ezek lehetnek:

  1. Olvass, kutass, hallgass meg előadásokat, amik segíthetnek a lelki fejlődésedben. (Ha ötleted sincs, hol kezdd, akkor keress valakit a környezetedben, akiben megbízol és aki érzésed szerint előbbre van a lelki fejlődés útján nálad – még ha csak néhány lépéssel is –, és kérj tőle hasznos forrásokat.)
  2. Próbáld ki a gyakorlatban is azt, amit megfontolásra érdemesnek találsz.
  3. Mások és önmagad kritizálása, a tévedéstől, kudarctól, csalódástól való félelem helyett derűlátással és hálával fogadj minden élményt (a kutatás és a gyakorlati próba során egyaránt), és hagyd, hogy a sikereid és a jó élményeid legyenek a jelzőfényeid az úton.

Boldogságterv #5 – Hárman utazunk a buszon: én, a férjem és Isten

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

Az októberi témám a “spiritualitás a gyakorlatban”, pontosabban az ima, mint egy gyakorlatias spirituális tevékenység becsempészése a mindennapjaimba. A hit témakörét eredetileg az adventi időszakra tartogattam, de az ima kérdése két olvasmány nyomán is megihletett a közelmúltban, és más dolgok is közrejátszottak abban, hogy előre hozzam mostanra a témát.

Hárman utazunk a buszon: én, a férjem és Isten

Amikor rájöttem, hogy az új lakóhelyünk miatt a napi ingázási időm csaknem három órára nő, rögtön eldöntöttem, hogy ezt a hirtelen jött, újszerű holtidőt valamilyen építő módon kell kitöltenem.

Eleve nagy ajándéknak tartom azt, hogy reggel és este is a férjemmel együtt utazom: míg eddig csak alva láttam reggelente, amikor kiosontam a szobából, most együtt kelünk az ébresztő hangjára, együtt készülődünk, együtt megyünk ki a buszra, együtt utazunk egy jókora szakaszon oda és vissza, és együtt érünk haza este. Ezen kívül a napokban rácsodálkoztam magunkra, hogy hiába vagyunk lassan tíz éve együtt, még mindig olyanok vagyunk, mint a friss szerelmesek: sustorgunk, összebújunk, megcirógatjuk egymást, kéz a kézben utazunk. Most, hogy az együtt töltött időnk drasztikusan megnőtt az ingázással, egy kicsit fel is pezsdültünk, és méginkább fókuszba került nálam az, hogy mennyire jó összhangban vagyunk.

Annyira viszont már nem új a kapcsolatunk, hogy napi három órát csiviteléssel ki tudjunk (vagy akarjunk) tölteni minden nap (meglepő, de egy idő után még nekem is elapad a beszélőkém), és nem is a teljes vonalon utazunk együtt, így a három órát nemcsak az egymással töltött minőségi idő foglalja le. Állandó társam továbbra is a Kindle ebook olvasóm és a telefonom, rajta a zenéimmel és a mobil internet kapcsolattal. Így utazás közben olvashatok könyvet, böngészhetem a netet (például a konferenciai beszédeket), írhatok cikket, vagy csak hallgathatom a zenét és elmélkedhetek kifelé meredve az ablakon. (Tömött buszon, ahol legfeljebb az ajtónak szorítva van egy zsebkendőnyi állóhelyem, úgyis csak ez utóbbi lehetőségem van.)

Más szóval, napi három óra ingázás remek alkalom arra, hogy minőségi időt töltsek el önmagammal, a férjemmel és Istennel.

A zene gyümölcse az ima

Teréz anya egyszerű útjának első lépése szerint “a csend gyümölcse az ima”. Gondolkodtam a csend értelmezésén ebben az egyszerű képletben, és arra jutottam, hogy a hangtalanságnál fontosabb a belső csendesség: az elhatárolódás a mindennapi gondokat, teendőket, kérdéseket körüldongó gondolatoktól, eltávolodás a nyüzsgéstől, ami akár belül van, akár kívülről körbevesz.

Az októberi témám másik “védőszentje”, Marla Cilley (a “FlyLady”) is leírja a könyvében, hogy az ő mindennapos reggeli áhitatának, Istennel töltött minőségi idejének a szerves része a zene. Chris Baty, a novemberi regényíró kihívás guruja pedig azt tanácsolja, hogy aki el akar mélyedni (az alkotás folyamatában), de nem tudja magára zárni az ajtót és kirekeszteni a külvilágot, az tegyen fel egy fülhallgatót (akár zenével vagy anélkül), mert ez nemcsak fizikailag és lelkileg határolja el a külvilágtól, de egyértelmű üzenet is arról, hogy “most nem vagyok itt”, és önmagában is felér egy “ne zavarj!” táblával.

A zene számomra is jó partner az ellazulásban, elmélyülésben, akár csend van körülöttem, akár zaj, és egy emberektől zsúfolt buszon nagy segítséget jelent az elhatárolódásban is.

Az ima gyümölcse a hit

Az imában számomra az egyik legnagyobb kihívást az ima formátuma jelenti – egészen pontosan az, ha elkezdek töprengeni az ima formátumán. Írtam már, hogy praktikus megközelítésben az ima nem más, mint a hálaadásnak, a célkitűzésnek, a sugallat igényenek és a terhek elengedésének szavakba szedett formája, méghozzá a sikeres kívánság jellemzőivel: azzal a tudattal, hogy a kéréseink célba értek és már csak idő kérdése, hogy a megfelelő pillanatban és a megfelelő formában a válaszok eltaláljanak hozzánk. Ugyanakkor arról is elmélkedtem már, hogy sokkal könnyebb ahhoz imádkozni, aminek arcot tudunk adni – viszont itt esem folyton a racionalitás csapdájába, hiszen egy részről könnyebb egy személyhez címezni az imáimat, de minél többet gondolkodom rajta, létezhet-e valójában ilyen személy, annál kevésbé hiszek benne. Ez egy róka fogta csuka helyzet a számomra.

Teréz anya egyszerű útjának következő lépése viszont elgondolkodtatott ebben az ügyben is. Eszerint “az ima gyümölcse a hit”. – Az ima gyümölcse a hit, nem pedig fordítva. Tehát annak, hogy tovább lépjünk az egyszerű ösvényen (amelynek a végén egyébként nem Isten áll, hanem a béke), nem feltétele a hit. Ha pedig ez így van, akkor az Istenről alkotott véleményemnek tulajdonképpen semmi dolga nincs az imáimmal.

Az imákhoz (és egyben Istenhez) való viszonyomat egyébként sokáig meghatározta, hogy hiába kaptam vallásos oktatást, a családomban nem volt olyan valódi hívő, aki valódi párbeszédet folytatott volna Istennel. Megtanultam, hogy evés előtt magunkban elmormoljuk az Édesjézus-légyvendégünk kezdetű mondókát, elalvás előtt pedig az Énistenem-jóistenem-lecsukódik-máraszemem kezdetűt, és miután kötelező volt a részvétel a vasárnapi miséken, az ott elhangzó verseket is jól ismertem, de ebben ki is merült az imákról szerzett tapasztalatom. Most már tudom, hogy később az évek során másféle imákat is megtanultam, még ha akkor nem is imáknak hívtam őket, hanem meditációnak, de ahogy most látom, szinte mindegy is a terminológia: hogy vizualizációval küldjük el a kéréseinket az Univerzum felé, hogy a tudatalattink megszemélyesített képviselőin keresztül szólítjuk meg a Kollektív Tudattalant, vagy imádkozunk Istenhez. Az egymással helyettesíthető kifejezések végső soron ugyanazt takarják: a személyes mondandónkkal megszólítunk valamit, ami hatalmasabb nálunk.

A terminológia tehát szinte lényegtelen bizonyos szempontból, de lényeges abból a szempontból, hogy nem árt megtalálni azt a formát, ami a legjobban illik hozzánk, ami a leginkább megkönnyíti számunkra ezt a megszólítást. Sok helyen tanultam már sokféle meditációt, és mindegyik nagyon hasznos volt, egyenként és együtt is sokkal messzebbre vittek, mint az, hogy álmomból felriasztva is el tudom mondani a Miatyánkot. Mégis, valahogy egyik sem illett hozzám egészen.

Bár szigorúan véve a mormonok nem keresztények (még ha annak is vallják magukat), a keresztényi gyökerekhez kapcsolódó első igazi imákat tőlük tanultam. Ezek a tört magyarsággal beszélő fiúk voltak az elsők, akik a társaságomban, a fülem hallatára hangosan is kimondva úgy szólították meg Istent, hogy valóban hittek benne, hogy Isten hallgatja őket. Még a hívő keresztény ismerőseim sem mondtak soha személyes imákat a jelenlétemben hangosan, tehát lényegében soha nem hallottam azelőtt senkit Istennel beszélgetni. Ez pedig, a hitvilágomtól függetlenül egy meghatározó élmény volt a számomra. Olyannyira, hogy amíg a tanult meditációs technikák önmagukban továbbra is idegenül hatnak, addig a mormon fiúktól tanult imakezdő és imazáró formulákat egészen természetesen tudom alkalmazni.

Persze, ahogy írtam, sokszor a 22-es csapdájába esek, ha elkezdek töprengeni rajta, helyes-e, szabad-e, értelmes-e valakinek, aki nem hisz Isten személyében, úgy kezdi az imádságait, hogy megszólítja Istent. De amellett, hogy ez sem más, mint bármelyik meditáció-indító technika, amit tanultam (egy formula, egy rituálé, ami segít a megfelelő tudatállapotba helyezkedni), Teréz anya által is igazolva érzem magam: nem a hit gyümölcse az ima, hanem az ima gyümölcse a hit – tehát nem az ima feltétele a hit, hanem a hit feltétele az ima.

Ti mit gondoltok az imáról?

Mormon péntek – Az áldások zápora

Érdekes, hogy amikor elhatároztam, hogy a boldogságtervemben ezt a hónapot a spiritualitásnak szánom, nem is jutott eszembe, hogy ez egyben a Mormon Egyház őszi konferenciájának időszaka is, ami azt jelenti, hogy bőven el vagyok látva aktuális olvasnivalóval a témában.

Korábban már említettem, hogy ha tehetem, mindig Uchtdorf elnök beszédeivel kezdem az olvasást, mert az ő szavaiban mindig találok valamit, ami megszólít. A legutóbb kedvenccé vált szivárványos gondolata után ezúttal egy záporos talált rám. 🙂

“Halandó életünk egyik kihívása az, hogy úgy gondoljuk, az Úr valamennyi áldása valahol a Mennyekben van elzárva előlünk, és csak akkor juthatunk hozzájuk, ha megfelelünk valamilyen szigorú, magas mércének. […] A valóságban viszont Mennyei Atyánk kezéből megállás nélkül záporoznak ránk az áldások. A saját félelmeink, kétségeink és vétkeink azok, amik ernyőként terpeszkednek fölöttünk, megakadályozva, hogy ezek az áldások elérjeken minket.” (Dieter F. Uchtdorf: Living the Gospel Joyful

Úgy gondolom, ezt a gondolatot nagyon fontos lenne a szívébe zárnia mindenkinek, függetlenül attól, hogy hisz-e abban, hogy az áldások Isten kezéből záporoznak-e, vagy (hozzám hasonlóan) abban, hogy úgy általában záporoznak. Igaz, ugyanígy záporoznak a bosszúságok is. Viszont mindig megvan a választási lehetőségünk, hogy melyik esernyőt vesszük elő reggel vagy a nap folyamán a szekrényből: azt, amelyik félelmekkel, kétségekkel és rossz választásokkal az áldások, örömök, pozitív élmények záporát pergeti le rólunk, vagy a bizakodás és a hála ernyőjét, ami átengedi az áldásokat, de lepergeti a rossz élményeket.

Az utóbbi években (amikor kétségtelenül bőven záporozott rám a gyász, a veszteség, a kétség, a keserűség, a csalódás, a harag), én azt tapasztaltam, hogy egyben roppant nehéz és roppant egyszerű ez a feladat. Roppant nehéz, mert aki rossz beidegződésből cselekszik, az ugyanúgy a rossz esernyő után nyúl minden reggel, mint ahogy félálomban, “robotpilóta módban” végezve a reggeli rutinját, mindig ugyanazért a kávés bögréért és ugyanazért a fogkeféért nyúl. De végtelenül egyszerű is, ha az ember rájön és megtapasztalja, hogy tényleg ennyi az egész, nem bonyolultabb a feladat, mint a megfelelő esernyőt kivenni a szekrényből. Egy kis megtorpanástól, a hála és a bizakodás szándékától máris egészen más fénybe kerülnek a dolgok – döbbenetesen egyszerű és effektív élmény az, amikor az ember leengedi az egyik ernyőt, felhúzza a másikat, és egyik percről a másikra akkorát változik a világ, hogy nem tehet mást, mint elhiszi: az áldásoknak ez a zápora nem most eredt meg, hanem valóban ott volt egészen eddig is, csak én nem engedtem be az ernyőm alá.

Te milyen ernyőt tartasz magad fölé?