Mormon péntek és sikerlecke a zaklatásról

A legutóbbi mormon üzenet (az egyház által készített kisfilm) az iskolai zaklatásról szólt, és azt üzente: bár senki nem tökéletes, de mindig dönthetünk úgy, hogy a hibáit akarjuk inkább látni, mert úgy könnyebb vagy mókásabb, vagy az értékeit keressük inkább.

Ezzel majdnem egyidőben érkezett hozzám Szalay Ádám egyik sikerleckéje a Sikerkód hírlevélben, ahol Alexander Oakwood: Mikor mondjunk nemet c. könyvéből idézve az összehasonlítás fajtáiról ír. Eszerint akkor kerülünk összehasonlítási csapdába, amikor nem a valós képet akarjuk látni magunkról, hanem (pozitív vagy negatív) prekoncepciókat gyártunk, és aszerint “vadásszuk” a visszajelzéseket, úgy mérjük össze magunkat másokkal, hogy bizonyítékokat kapjunk.

Van, aki “pirospontokat” akar gyűjteni: ő olyanokat keres, akik egy általa kiválasztott tulajdonságban gyengébbek nála (kevésbé szépek, sikeresek, tehetősek, népszerűek, stb.). Van, aki pedig “feketepontokat” gyűjt, mert úgy gondolja, ő csúnya, szerencsétlen, tehetségtelen, alkalmatlan, és mindig talál olyanokat, akikkel összemérve megerősítést kap erről. És ezzel kész is az önfenntartó játszma: a feketepontosok állandó áldozatai azoknak a pirospontosoknak, akik nemcsak passzívan, magukban gyűjtik a pontokat, hanem igyekeznek másokat olyan helyzetbe hozni, ahol pontokat gyűjthetnek be tőlük.

Nekem hatalmas gyakorlatom van a feketepontos életmódból – a gyerekkorom és a fiatalságom ennek jegyében telt, és bár folyamatosan fejlődök, még mindig hajlamos vagyok rá, hogy visszaessek ugyanazokba a csapdákba. És őszintén megvallom, hogy még ha értem is, mégis nehéz átéreznem azt, hogy a játszma másik oldalán lévők, a pirospontosok is ugyanúgy csapdában voltak: ugyanúgy nem voltak képesek vagy hajlandók szembenézni önmagukkal, őszintén felbecsülni a saját erősségeiket és gyengeségeiket.

Te szoktál pontokat gyűjteni?