Boldogságterv #2 – Meglátni és megosztani

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

A havi témám a blogon és a blogon kívül az, hogy hogyan teszi az embert boldoggá az, hogy nyomot hagyhat maga után.

Megosztom, tehát vagyok

Azon gondolkodtam, hogy árnyoldalak ide vagy oda, azért hatalmas áldás az, hogy az internet korában élünk. Amikor gyerek voltam, bár rengeteg tudáshoz hozzáfértünk azzal, hogy beszélgethettünk a szüleinkkel, a nagyszüleinkkel, és mindig fellapozhattuk a lexikonokat, amik a szüleim polcán sorakoztak, mégis, az internet adta lehetőségek összehasonlíthatatlan módon nyitották meg a világot.

Én már középiskolás voltam, amikor a házunkba bekötötték az internetet (igen, ifjú olvasóim, bármilyen nehezen elképzelhető is, én már tényleg elmúltam tizenhat, mire az első 16+-os olvasmányokkal találkoztam az interneten :D), és emlékszem, mekkora szenzáció volt általános iskolás koromban, amikor az egyik osztálytársam összeállított egy olyan előadást, amilyet egyikünk sem tudott volna – hiszen nekik volt otthon számítógépük és internetük! (Egyedül nekik az osztályban.) Furcsa erre visszagondolni, hiszen az azóta eltelt évek alatt annyira a részünkké vált az, hogy minden csak egy kattintásnyira van.

Minden esetre író, alkotó, megosztani vágyó emberként egészen új távlatokat nyitott számomra ez a tér, ráadásul introvertált személyiségként, aki nehezen bújik ki a csigaházából és nehezen boldogul a “három dimenziós” kapcsolatokkal, pajzsként és páncélként is szolgál, ami erőt és bátorságot ad, végső soron pedig olyan teljesítményekre ad lehetőséget, amikre soha nem lettem volna képes.

A férjem szeret azon élcelődni, hogy lassan én is olyan hipsterré válok, aki két kézzel szórja a selfie-ket és minden reggeli zsömléjét megosztja az interneten. De a helyzet szerintem az, hogy lehet vitatkozni azon, hogy a valóságtól való elszakadást jelenti-e az, hogy ugyanazt az apró élményt az utcabeli kölykökkel osztjuk-e meg (akikkel muszáj barátkoznunk, legyenek akármilyenek és sodorjanak akármibe, hiszen ők az utcabeli kölykök, nincs választásunk) vagy idegenekkel a világhálón, akkor is ugyanúgy rácsodálkozunk egy napkeltére vagy arra, ahogy egy kölyökmacska játszik egy gombolyaggal, és (ahogy nemrég a Molyon sikerült belekeverednem egy vitába) arról, hogy tiszteletlen-e a könyvekkel szemben az, aki e-könyveket olvas, azért az olvasás élménye csak ugyanúgy ablakokat nyit a lelkünkben.

Azért tartom fontosnak, hogy foglalkozzunk ezzel a gondolattal, mert ez levehet egy halom bűntudatot a vállunkról, hiszen nem vagyunk rosszabbak, ostobábbak, érzéketlenebbek, értéktelenebbek, még csak nem is vagyunk annyira különbözőek – egyszerűen csak mások a körülményeink, mások az eszközeink, de attól még ugyanazok a hajtóerők dolgoznak bennünk, ugyanúgy arra vágyunk, hogy meglássuk és megosszuk az apró és nagy dolgokat, és ezt is tesszük minden nap. Igen, apró különbség, hogy ezt kamerás telefonnal és 3G-s mobilnettel a kezünkben tesszük – de ez valóban csak apró különbség.

(Nagyon szeretem az alábbi képet, mert megmutatja azt, amit sokan szeretnek letagadni: hogy az ember az emberi természet mennyire nem változik a korszakokkal és körülményekkel, és mennyire nem függ a technikától.)

[“Same as it ever was” – “Minden olyan, mint régen.”]

Az én utam

Azt figyeltem meg magamon, hogy a gondolataimat, az élményeimet, de még a terveimet is egyfajta belső narratívával dolgozom fel, mintha magamban-magamnak állandóan mesélném a saját történetemet.

Stephen King írta, hogy azért nem hisz különösebben a cselekményekben, hiszen az életünk is jobbára cselekmény nélkül folyik – nincs előre koreografált rendje, ritmusa, iránya. Persze ezt ki-ki vétózhatja hite szerint, ami viszont biztos, hogy sem olvasóként, sem az életünk szereplőiként nem kedveljük az ilyesmit, hanem épp az ellenkezőjét szeretjük érezni: azt, hogy a dolgok okkal, és főleg céllal történnek tartanak valahová. A mesemondók is így szövik a történeteiket, és végül még Stephen King is kerekít cselekményt, nem is akármilyen cselekményt a könyveinek.

Az jutott eszembe, hogy mennyit segíthet nekünk az, ha történetként gondolunk az életünkre, az életünk egyes epizódjaira. Ha elmondjuk őket, választanunk kell nekik egy kezdőpontot, egy záró akkordot, és a kettő közé húznunk kell egy ívet, ki kell emelnünk azt, ami lényeges, és el kell engednünk azt, ami mellékes, sőt végül még tanulságot is levonhatunk belőle.

Ha elmondjuk a történetünket, az azt jelenti, hogy van történetünk – nemcsak lézengünk, de tartunk valahová. Ha megtanulunk nyomot hagyni magunk után, az nemcsak másoknak lesz hasznos vagy érdekes, de lesz egy ösvény, amire vissza tudunk tekinteni.

Minden egy irányba mutat

Bár egy kicsit hálátlan voltam a bloggal kapcsolatban a legutóbbi blogszülinapon (egyébként hamarosan eljön egy másik évforduló is a blog életében, hiszen nemrég kaptam meg a fizetési értesítőt arról, hogy lejárt a kincsesfuzet.hu domain két éves előfizetése :)), ugyanakkor nemrég felfedeztem, hogy a Kincsesfüzet mennyire stabilan bevette magát a tudatomba. Rájöttem, hogy amikor a filofaxom jegyzetlapjaira felfirkantom a cikkötleteimet, gyakran forog az a fejemben, hogy “ha leírhatom a blogomra, miért írjam máshová?”.

Fent írtam az internet vívmányairól, és attól tartok, hogy ennyi szociális média színtér mellett (Instagram, Tumblr, Pinterest, Moly, hogy a Facebookot meg se említsem) egyszerűen lehetetlen mindent egy helyen megőrizni, ugyanakkor jó érzés tudni, hogy van egy vezérfonal a fejemben, ami valahogyan egy irányba rendezi a gondolataimat.

Mormon péntek – Szűrők és értékek, avagy a család és az énkép

Múlt héten linkeltem a 2014-es tavaszi általános konferencia beszédeit, amiket komótos ütemben én is elkezdtem áttanulmányozni.

Linda S. Reeves, a Segítőegylet elnökségi tagja (ez a mormon egyházban a nők legjelentősebb szervezete) a pornográfiáról tartott előadást. De azt hiszem, nem csak a pornográfiával kapcsolatban és nem csak vallásosok számára tartalmaz jó gondolatokat ez a beszéd.

A szűrők

Nemrég írtam a feketepontos és pirospontos személyiségtípusokról, az önértékelés csapdáiról, és úgy gondolom, minél nyíltabbak és zabolázatlanabbak a közösségi terek az interneten és azon kívül, annál nagyobb probléma az, hogy vajon mire építhető fel az önbecsülés, önmagunk értékelése, mi az, amit ki kell szűrni, és mi az, amit be kell engedni az életünkbe. Ebben adott számomra néhány igencsak megfontolandó gondolatot Linda S. Reeves beszéde.

Az előadás kihangsúlyozta, hogy bár nagyon hasznosak azok a szűrők, amiket az eszközeinken, a számítógépünkön, a mobiltelefonunkon, a tévénken segítségül hívunk, a leghasznosabb, legerőteljesebb és egyben elengedhetetlen szűrő az, amit önmagunkban állítunk be, amivel meghatározzuk, milyen hatásokat engedünk be az életünkbe, a személyiségünkbe, a lelkünkbe, és mire mondjuk azt, hogy köszönöm, de én ebből nem kérek, erre nekem nincs szükségem.

A család

Egy gyermekben, de szerintem még egy felnőttben is akkor alakulnak ki és maradnak stabilak ezek a szűrők, ha a család, ami mögötte áll, segít kialakítani és fenntartani, tisztán tartani őket.

Mik az összetartó család legfontosabb alapelvei?

  • Egymást helyezzük az első helyre! – Amikor tavaly összeadott minket, a mi eskető papunk is szinte szó szerint ugyanezt a tanácsot adta: egymást helyezzük az első helyre. A férj számára a feleség, a feleség számára a férj legyen az első, minden és mindenki más előtt – még a gyerekeket is beleértve, mert így a gyerekek megkapják azt az áldást, hogy egy összetartó, egymásba kapaszkodó, harmonikus szülői pár mellett nőnek fel, nem pedig két egymásra ingerült, egymástól távolodó ember mellett, akik hatalmi játszmákat játszanak a másik (vagy rosszabb esetben valaki más) figyelmének megszerzéséért.
  • A bizalomra mindig hála legyen a válasz! – Nem mindig lehet könnyű hálával fogadni azt, ha valaki egy kényes kérdésben a bizalmába avat minket. De szem előtt kell tartani, hogy a felháborodásra, haragra és elutasításra bizalmatlanság és eltávolodás lesz a felelet, míg a hálás, szerető, támogató fogadtatásra tovább mélyülő bizalom.
  • Kérjünk bocsánatot! – Ha nehéz is, mindig kérjünk bocsánatot attól, akit megbántottunk, és fogadjuk el őszintén a bocsánatkérést, hiszen a legfontosabb, hogy visszaállítsuk az egymás iránti bizalmat, nem pedig az, hogy legyűrjük a másikat.
  • Alakítsuk ki együtt a normákat! – Beszéljünk nyíltan az értékeinkről, a félelmeinkről, a határainkról, és alakítsuk ki együtt azokat a normákat, állítsuk fel a korlátokat, határozzuk meg a szűrőket, amiktől biztonságban érezzük magunkat.
  • Kezdjük önmagunkkal! – Ha egy csapásra megváltozik az egész családunk szemlélete, annál jobb. De addig is, kezdjük el a változásokat saját magunkon eszközölni, ne várjunk másokra. Remélhetőleg a jó példa hatással lesz és továbbterjed majd azokra, akik közel állnak hozzánk.

A legfontosabb dolgok

Linda S. Reeves beszédében arra is kitért, hogy saját tapasztalata szerint mik azok a gyakorlati dolgok, amik segíthetnek nekünk megszilárdítani saját magunkban és családtagjainkban azokat a szűrőket, amik a védelmünket szolgálják. Egy tipp-topp háziasszonynak talán nem könnyű ezt hallani, de nem a vasalás a legfontosabb, nem ks a hétvégi nagytakarítás, és nem is az, hogy délben még pizsamában vannak-e a gyerekek egy hétvégi napon.

Szerinte a három legfontosabb dolog, amire minden körülmények között igyekezni kell időt és figyelmet fordítani egy családban: a rendszeres szentírás tanulmányozás, a mindennapi közös ima és a heti családi est. Ha egy kicsit elvonatkoztatunk a fogalmak vallásos tartalmától, olyan tanácsokat kaphatunk, amik bármelyik család (legyen az akár kétfős, két partnerből álló család) számára hasznos alapok lehetnek.

A legfontosabb dolgok tehát:

  • Osszuk meg az értékeinket! – Tanulmányozzunk együtt olyan olvasmányokat, cikkeket, filmeket, osszunk meg olyan gondolatokat és élményeket, amik az értékrendünket reprezentálják, amik segítenek megerősíteni azt, hogy nem vagyunk vele egyedül, és mindig van egy stabil háttér, a legfontosabb emberekből álló bázis, akikkel közösek az értékeink.
  • Osszuk meg a céljainkat, vágyainkat, örömeinket, aggodalmainkat! – Már írtam arról, hogy az ima lényegében egy szabadon alakítható formulája annak, ahogy kifejezzük a hálánkat, megosztjuk a nehézségeinket és segítséget, útmutatást vagy megerősítést kérünk. Ha ezt a szeretteinkkel együtt tesszük, az segít még jobban összekovácsolni minket, hiszen ha tudjuk a családtagjainkról, mi bántja, mi foglalkoztatja, mi hajtja őket, könnyebb összefogni és egy irányba tartani.
  • Töltsünk együtt minőségi időt! – Ne csak céllal, de “céltalanul”, a szórakozás kedvéért is legyünk együtt. Dolgozzunk közös projekteken, szervezzünk közös programokat, alkossunk és játsszunk együtt, hogy ne csak az értékek, de az örömök forrásai is legyünk egymás számára.

Ti hogyan alakítjátok ki és tartjátok fenn ezeket a szűrőket a családotokban, a párkapcsolatotokban?

Így tanul nyelveket Lomb Kató

Lomb Kató tolmács és fordító jobbára autodidakta módon képezte ki magát tizenhat nyelv ismeretére. Így tanulok nyelveket című könyvében megosztja élményeit, kezdeti tapasztalatait, azt, hogyan bélyegezték nyelvi antitálentumnak, hogyan hajtotta mégis a nyelvek megfejtendő világa felé az érdeklődés, hogyan fedezte fel és tökéletesítette nyelvtanulási módszerét. Könyve emellett magával ragadó korképet fest a világháborúkat követő időszakról Magyarországon, bepillantást nyújt a tolmács szakma történetébe, és a nyelvészet elméleti kérdéseit emészthető, színes módon mutatja be.

1970-ben íródott könyve helyenként megmosolyogtató módon szembesít azzal, hogy egy-két emberöltővel ezelőtt még milyen szűkösen álltak rendelkezésre azok a technikai eszközök, amelyeket ma sokkal jobban meg kellene becsülnünk és ki kellene használnunk a nyelvtanulásban, alapelvei viszont olyan időtlen gondolatok, amelyek mentén ma is nyugodtan elindulhatunk, ha bele szeretnénk vágni egy idegen nyelv tanulásába.

Kulcs a nyelvekhez

Lomb Kató nélkülözhetetlen kulcsként nevezi meg a motivációt, amely egy adott nyelv tanulására serkent minket. Számára nem volt ez más, mint az a rejtvényfejtés, kódfejtés, amelyet szórakoztató játékként fogott fel egy új nyelv felfedezése során. De aki nem érez ilyen olthatatlan vágyat maguk a nyelvek iránt, az sem marad motiváció nélkül. Engem az eszperantó nyelv közel felsőfokú elsajátítására például egy szerelem vitt rá egy eszperantista fiúval, az angol nyelv felé pedig, amelyet azóta társalgási szinten elsajátítottam, egy szeretett sci-fi sorozat indított el, amihez csak angolul fértem hozzá.

Lomb Kató előtt az előző század derekán még csak az antikváriumok és a könyvtárak álltak nyitva, számunkra viszont már itt van az internet kiapadhatatlan forrása, ahol egészen biztos vagyok benne, hogy bárki találhat bármely nyelven olyan olvasnivalót, amely érdeklődést kelt benne és viszi előre a nyelvtanulás útján, nem is beszélve az egyéb lehetőségekről. De a technika csodáiról majd később írok, előbb igyekszem Lomb Kató nyomán végigvenni a nyelvtanuláshoz nyújtott tanácsait.

Az érdeklődés, a motiváció mellett egy másik fontos tényezőként jelölte meg azt, hogy elsősorban ne steril és mesterkélt nyelvkönyvi környezetből próbáljunk elsajátítani egy nyelvet, hanem az első pillanattól vessük magunkat a mély vízbe, és az anyanyelvi irodalom környezetéből, kontextusból tanuljunk. Ez fáradságos munka, viszont megadja a kódfejtés sikerélményét, az aha-élmények eufóriáját, amely maradandóbbá teszi az önerőből szerzett tudást, mint ha készen kapott frázisokat és szójegyzékeket ismételgetve próbálnánk mechanikusan memorizálni a nyelvet.

Bővebben…