Mormon péntek – A hit receptje

A legutóbbi mormon péntek cikkben írtam Dieter F. Uchtdorf elnök “esernyős beszédéről“, ezúttal pedig ismét tőle hoztam néhány gondolatot az őszi konferenciáról, mondjuk úgy, a “csillagász beszédből“. Ez a beszéd is hasznos volt a számomra, és nagyon aktuális a mostani boldogságterv projektemhez, amelynek az ehavi témája a hit és a hit egyik gyakorlati megnyilvánulása (Teréz anya szerint egyben előzménye), az ima. Ugyanakkor nem hiszem, hogy egészen azt a hatást tette rám a beszéd, aminek Uchtdorf elnök szánta: Teréz anya könyvéhez hasonlóan nem közelebb vitt az általa sugallt istenképhez, hanem inkább távolabb tőle.

“Emberi jellemvonásnak látszik, hogy sokszor még akkor is azt hisszük, hogy igazunk van, amikor tévedünk. És ha ez így van, akkor milyen reménye lehetne bármelyikünknek is? Arra vagyunk ítéltetve, hogy céltalanul sodródjunk az egymásnak ellentmondó információk tengerén, megrekedve egy olyan tutajon, amelyet hevenyészetten tákoltunk össze saját előítéleteinkből? Lehetséges-e megtalálni az igazságot?” – kérdezi Uchtdorf elnök a beszédében.

Ami azt illeti, szerintem pontosan ez a helyzet, bár nem ennyire drámai színben. Akárhogy is nézzük, pontosan így éljük az életünket – mindannyian. Előfordulhat, hogy a szüleink, akiktől az első előítéleteinket tanuljuk, meg voltak győződve róla, hogy ismerik az egyetemes igazságot, előfordulhat, hogy nem. Egyébként is, Uchtdorf elnök szavaival (vissza)élve, emberi jellemvonás, hogy sokszor akkor is azt hisszük, hogy igazunk van, amikor tévedünk, tehát attól függetlenül, hogy a szüleink milyen egytemes igazságban hittek vagy nem hittek, vagy igazuk volt, vagy nem. Megkaptuk tőlük (és azoktól, akik velük együtt vagy helyettük neveltek) az első előítéleteinket, az első szűrőinket, amiken át a világ dolgait megítéltük és megéltük, értelmeztük a saját tapasztalatainkat. Később új embereket és új véleményeket ismertünk meg, amik új gondolatokat ébresztettek bennünk, ezekkel pedig áthangoltuk a szűrőinket (akarva vagy akaratlanul), és változott az is, ahogy a tapasztalatainkat megéljük ezek által. És ez így megy, amíg csak élünk. Akkor is, ha volt hitünk (bármiben – Istenben, a sorsban, önmagunkban, a kapitalizmusban vagy akármi másban), akkor is, ha nem, akkor is, ha megerősödtünk benne vagy ha elvesztettük a hitünket, ha rátaláltunk út közben, ha újra felfedeztük vagy egy újat találtunk helyette – mindez nem történik másképp, mint a saját előítéleteinken (a tudatos vagy tudattalan szűrőinken) keresztül megélt tapasztalataink hatására.

“Alig egy évszázada a legtöbb csillagász még azt feltételezte, hogy Tejútrendszerünk a világegyetem egyetlen galaxisa. Úgy vélték, hogy galaxisunkon túl csupán a végtelen semmi található, a vég nélküli űr, amely üres, hideg, és híján van csillagnak, világosságnak és életnek egyaránt.
Amikor a távcsövek egyre kifinomultabbakká váltak – köztük olyan távcsövekkel, amelyek fellőhetők az űrbe –, a csillagászok szeme előtt elkezdett feltárulni egy lenyűgöző, szinte felfoghatatlan igazság: a világegyetem elképesztően nagyobb, mint azt korábban bárki is hitte volna, és az égbolt tele van tőlünk elképzelhetetlenül távol lévő számtalan galaxissal, mindegyikükben száz- és százmilliárdnyi csillaggal.[…]
Napjainkban már láthatjuk e távoli galaxisok némelyikét. Tudjuk, hogy ott vannak. Már nagyon régóta ott vannak. […] A világegyetem roppant kiterjedése nem változott meg hirtelenjében, ezen igazság meglátására és megértésére irányuló képességünk azonban drasztikus változáson ment át. Ezzel a megnövekedett világossággal pedig olyan dicső látvány tárult elénk, amelyről az emberiség mindezidáig még csak nem is álmodhatott.”

Érdekes, hogy bár Uchtdorf elnökkel nem értünk egyet abban, hogy bármelyikünknek is a kezében van-e a helyes távcső (szerinte ő azon át kémleli a világegyetemet, szerintem pedig az emberek sokszor meg vannak győződve az igazukról, akkor is, ha tévednek), úgy fest, mégis egyetértünk abban, hogy a hitünket (bármiféle hit legyen is az) az előítéleteinken és a tapasztalatainkon, élményeinken át nyerjük.

Uchtdorf elnök szerint “a lelki világosság gyűjtése egy egész élet törekvése”, a lépései pedig a következők:

  1. Kutasd Isten Igéjét a szentírásokon, valamint az egykori és a mai próférták szavain keresztül, ne a vitakedv, hanem a tudásvágy indíttatásával.
  2. Elmélkedj mindezen, adj hálát és törekedj a hitre.
  3. Imádkozz útmutatásért és megerősítésért, hogy a szentírások igazak.
  4. Élj az Evangélium szerint, még azelőtt, hogy kinyilatkoztatást kapnál az igazságáról, hogy a tetteid nyomán, a mindennapi élményeid által is megerősítést kapj.

Számomra ez ékes példája annak, ahogy az ember akarva-akaratlanul is az előítéletein át keresi (és kapja meg) a bizonyosságot, hiszen a próféták és szentírások kiválasztása már önmagában is előítéleten alapul (azok értelmezéséről már nem is beszélve), ahogy az is előítélet, előzetes megválogatás dolga, hogy milyen kérdésre keressük a választ, mert ahogy Uchtdorf elnök az “esernyős beszédében” is elmondta: azzal, hogy a hála és az optimizmus vagy a keserűség és a pesszimizmus ernyőjén (szűrőjén, szemüvegén) át fogadjuk az élményeinket, mi magunk határozzuk meg, miről várunk és miről kapunk megerősítést.

Megpróbálva általánosítani Uchtdorf elnök tanácsait (nem mondom, hogy mentesítve az előítéletektől, de kicsit nagyobb teret adva mindenki saját előítéleteinek), a bizonyosság keresésének lépései ezek lehetnek:

  1. Olvass, kutass, hallgass meg előadásokat, amik segíthetnek a lelki fejlődésedben. (Ha ötleted sincs, hol kezdd, akkor keress valakit a környezetedben, akiben megbízol és aki érzésed szerint előbbre van a lelki fejlődés útján nálad – még ha csak néhány lépéssel is –, és kérj tőle hasznos forrásokat.)
  2. Próbáld ki a gyakorlatban is azt, amit megfontolásra érdemesnek találsz.
  3. Mások és önmagad kritizálása, a tévedéstől, kudarctól, csalódástól való félelem helyett derűlátással és hálával fogadj minden élményt (a kutatás és a gyakorlati próba során egyaránt), és hagyd, hogy a sikereid és a jó élményeid legyenek a jelzőfényeid az úton.

Boldogságterv #5 – Hárman utazunk a buszon: én, a férjem és Isten

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

Az októberi témám a “spiritualitás a gyakorlatban”, pontosabban az ima, mint egy gyakorlatias spirituális tevékenység becsempészése a mindennapjaimba. A hit témakörét eredetileg az adventi időszakra tartogattam, de az ima kérdése két olvasmány nyomán is megihletett a közelmúltban, és más dolgok is közrejátszottak abban, hogy előre hozzam mostanra a témát.

Hárman utazunk a buszon: én, a férjem és Isten

Amikor rájöttem, hogy az új lakóhelyünk miatt a napi ingázási időm csaknem három órára nő, rögtön eldöntöttem, hogy ezt a hirtelen jött, újszerű holtidőt valamilyen építő módon kell kitöltenem.

Eleve nagy ajándéknak tartom azt, hogy reggel és este is a férjemmel együtt utazom: míg eddig csak alva láttam reggelente, amikor kiosontam a szobából, most együtt kelünk az ébresztő hangjára, együtt készülődünk, együtt megyünk ki a buszra, együtt utazunk egy jókora szakaszon oda és vissza, és együtt érünk haza este. Ezen kívül a napokban rácsodálkoztam magunkra, hogy hiába vagyunk lassan tíz éve együtt, még mindig olyanok vagyunk, mint a friss szerelmesek: sustorgunk, összebújunk, megcirógatjuk egymást, kéz a kézben utazunk. Most, hogy az együtt töltött időnk drasztikusan megnőtt az ingázással, egy kicsit fel is pezsdültünk, és méginkább fókuszba került nálam az, hogy mennyire jó összhangban vagyunk.

Annyira viszont már nem új a kapcsolatunk, hogy napi három órát csiviteléssel ki tudjunk (vagy akarjunk) tölteni minden nap (meglepő, de egy idő után még nekem is elapad a beszélőkém), és nem is a teljes vonalon utazunk együtt, így a három órát nemcsak az egymással töltött minőségi idő foglalja le. Állandó társam továbbra is a Kindle ebook olvasóm és a telefonom, rajta a zenéimmel és a mobil internet kapcsolattal. Így utazás közben olvashatok könyvet, böngészhetem a netet (például a konferenciai beszédeket), írhatok cikket, vagy csak hallgathatom a zenét és elmélkedhetek kifelé meredve az ablakon. (Tömött buszon, ahol legfeljebb az ajtónak szorítva van egy zsebkendőnyi állóhelyem, úgyis csak ez utóbbi lehetőségem van.)

Más szóval, napi három óra ingázás remek alkalom arra, hogy minőségi időt töltsek el önmagammal, a férjemmel és Istennel.

A zene gyümölcse az ima

Teréz anya egyszerű útjának első lépése szerint “a csend gyümölcse az ima”. Gondolkodtam a csend értelmezésén ebben az egyszerű képletben, és arra jutottam, hogy a hangtalanságnál fontosabb a belső csendesség: az elhatárolódás a mindennapi gondokat, teendőket, kérdéseket körüldongó gondolatoktól, eltávolodás a nyüzsgéstől, ami akár belül van, akár kívülről körbevesz.

Az októberi témám másik “védőszentje”, Marla Cilley (a “FlyLady”) is leírja a könyvében, hogy az ő mindennapos reggeli áhitatának, Istennel töltött minőségi idejének a szerves része a zene. Chris Baty, a novemberi regényíró kihívás guruja pedig azt tanácsolja, hogy aki el akar mélyedni (az alkotás folyamatában), de nem tudja magára zárni az ajtót és kirekeszteni a külvilágot, az tegyen fel egy fülhallgatót (akár zenével vagy anélkül), mert ez nemcsak fizikailag és lelkileg határolja el a külvilágtól, de egyértelmű üzenet is arról, hogy “most nem vagyok itt”, és önmagában is felér egy “ne zavarj!” táblával.

A zene számomra is jó partner az ellazulásban, elmélyülésben, akár csend van körülöttem, akár zaj, és egy emberektől zsúfolt buszon nagy segítséget jelent az elhatárolódásban is.

Az ima gyümölcse a hit

Az imában számomra az egyik legnagyobb kihívást az ima formátuma jelenti – egészen pontosan az, ha elkezdek töprengeni az ima formátumán. Írtam már, hogy praktikus megközelítésben az ima nem más, mint a hálaadásnak, a célkitűzésnek, a sugallat igényenek és a terhek elengedésének szavakba szedett formája, méghozzá a sikeres kívánság jellemzőivel: azzal a tudattal, hogy a kéréseink célba értek és már csak idő kérdése, hogy a megfelelő pillanatban és a megfelelő formában a válaszok eltaláljanak hozzánk. Ugyanakkor arról is elmélkedtem már, hogy sokkal könnyebb ahhoz imádkozni, aminek arcot tudunk adni – viszont itt esem folyton a racionalitás csapdájába, hiszen egy részről könnyebb egy személyhez címezni az imáimat, de minél többet gondolkodom rajta, létezhet-e valójában ilyen személy, annál kevésbé hiszek benne. Ez egy róka fogta csuka helyzet a számomra.

Teréz anya egyszerű útjának következő lépése viszont elgondolkodtatott ebben az ügyben is. Eszerint “az ima gyümölcse a hit”. – Az ima gyümölcse a hit, nem pedig fordítva. Tehát annak, hogy tovább lépjünk az egyszerű ösvényen (amelynek a végén egyébként nem Isten áll, hanem a béke), nem feltétele a hit. Ha pedig ez így van, akkor az Istenről alkotott véleményemnek tulajdonképpen semmi dolga nincs az imáimmal.

Az imákhoz (és egyben Istenhez) való viszonyomat egyébként sokáig meghatározta, hogy hiába kaptam vallásos oktatást, a családomban nem volt olyan valódi hívő, aki valódi párbeszédet folytatott volna Istennel. Megtanultam, hogy evés előtt magunkban elmormoljuk az Édesjézus-légyvendégünk kezdetű mondókát, elalvás előtt pedig az Énistenem-jóistenem-lecsukódik-máraszemem kezdetűt, és miután kötelező volt a részvétel a vasárnapi miséken, az ott elhangzó verseket is jól ismertem, de ebben ki is merült az imákról szerzett tapasztalatom. Most már tudom, hogy később az évek során másféle imákat is megtanultam, még ha akkor nem is imáknak hívtam őket, hanem meditációnak, de ahogy most látom, szinte mindegy is a terminológia: hogy vizualizációval küldjük el a kéréseinket az Univerzum felé, hogy a tudatalattink megszemélyesített képviselőin keresztül szólítjuk meg a Kollektív Tudattalant, vagy imádkozunk Istenhez. Az egymással helyettesíthető kifejezések végső soron ugyanazt takarják: a személyes mondandónkkal megszólítunk valamit, ami hatalmasabb nálunk.

A terminológia tehát szinte lényegtelen bizonyos szempontból, de lényeges abból a szempontból, hogy nem árt megtalálni azt a formát, ami a legjobban illik hozzánk, ami a leginkább megkönnyíti számunkra ezt a megszólítást. Sok helyen tanultam már sokféle meditációt, és mindegyik nagyon hasznos volt, egyenként és együtt is sokkal messzebbre vittek, mint az, hogy álmomból felriasztva is el tudom mondani a Miatyánkot. Mégis, valahogy egyik sem illett hozzám egészen.

Bár szigorúan véve a mormonok nem keresztények (még ha annak is vallják magukat), a keresztényi gyökerekhez kapcsolódó első igazi imákat tőlük tanultam. Ezek a tört magyarsággal beszélő fiúk voltak az elsők, akik a társaságomban, a fülem hallatára hangosan is kimondva úgy szólították meg Istent, hogy valóban hittek benne, hogy Isten hallgatja őket. Még a hívő keresztény ismerőseim sem mondtak soha személyes imákat a jelenlétemben hangosan, tehát lényegében soha nem hallottam azelőtt senkit Istennel beszélgetni. Ez pedig, a hitvilágomtól függetlenül egy meghatározó élmény volt a számomra. Olyannyira, hogy amíg a tanult meditációs technikák önmagukban továbbra is idegenül hatnak, addig a mormon fiúktól tanult imakezdő és imazáró formulákat egészen természetesen tudom alkalmazni.

Persze, ahogy írtam, sokszor a 22-es csapdájába esek, ha elkezdek töprengeni rajta, helyes-e, szabad-e, értelmes-e valakinek, aki nem hisz Isten személyében, úgy kezdi az imádságait, hogy megszólítja Istent. De amellett, hogy ez sem más, mint bármelyik meditáció-indító technika, amit tanultam (egy formula, egy rituálé, ami segít a megfelelő tudatállapotba helyezkedni), Teréz anya által is igazolva érzem magam: nem a hit gyümölcse az ima, hanem az ima gyümölcse a hit – tehát nem az ima feltétele a hit, hanem a hit feltétele az ima.

Ti mit gondoltok az imáról?

Boldogságterv #4 – Október: Ora et labora!

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

Amikor úgy döntöttem, hogy újraindítom a boldogságtervemet, rögtön tudtam, hogy lesz majd egy hónap, amit az Isten-keresésnek szentelek, és bár eredetileg az adventi időszakra gondoltam, mégis úgy alakult, hogy előrehoztam októberre ezt a missziót.

Nemrég olvastam Teréz anya: Az egyszerű ösvény című könyvét (amit egyébként vegyes érzelmekkel tettem le – az értékelésemet itt olvashatjátok a Molyon), előtte pedig Marla Cilley (“Fly Lady”): Sink Reflections című könyvét (ami már sokkal jobban megmozgatott – nem is tudom, hogy nem írtam még bővebben róla itt a blogon).

Bár két egymástól merőben távol álló könyv, találtam bennük egy-egy idézetet, amik annyira összecsengenek, hogy egyértelmű volt, hogy ezt a gondolatot fogom választani a havi boldogságterv mottójának.

Teréz anya így gondolkodik az imáról:

“Bárhol, bármikor imádkozhatsz. Nem kell elmenned kápolnába vagy templomba. Imádkozhatsz munka közben, hiszen a munka nem állítja le az imát, sem az ima a munkát.”

Marla Cilley, a Fly Lady program szülőanyja pedig így ír a könyvében (az eredeti idézetet az én fordításomban olvashatjátok):

“A reggeli rutinom egyben a reggeli áhitatom idejévé is vált. Felteszem a kedvenc spirituális zenémet, a lelkemet megnyitom a Mennyei Atyám felé, miközben a családomat megáldom azzal, hogy ezzel egyidőben elvégzem a reggeli és a napi rutinjaimat a háztartásban. Ha úgy tekintesz a napi rutinjaidra, mint egy áldásra a családod életében és a sajátodban, akkor valójában Isten akarata szerint cselekszel, és igazán nem hiszem, hogy el lehetne választani egymástól ezt a kettőt.
És ha most fel akarsz csattanni, hogy nem is számít valódi áhitatnak, ha összekeverem az imát és a házimunkát, akkor ne is fáradj, mert úgysem tudsz meggyőzni ezzel kapcsolatban. A lelkemmel és a szívemmel Isten felé fordulni és közben hasznossá tenni magam igenis jó dolog.”

Az igazság az, hogy a boldogságkeresés útján néha elég nagy kerékkötőnek érzem azt a racionális szemléletet, ami a jellememben és a neveltetésemben egyaránt megvan, hiszen nem tudok elfogadni olyat, amit nem tudok megmagyarázni (ami nagyjából a hit ellentett definíciója). A spirituális fejlődésem így meglehetősen poroszka tempóban halad előre az évek folyamán, viszont most, hogy több irányból is rámtalált ez a gyakorlatias, “ora er labora” szemlélet, úgy éreztem, megfelelő vezérfonalat találtam, hogy ismét foglalkozzak egy kicsit a hittel, és azon belül is leginkább annak egy gyakorlatias elemével: az imádsággal, és azzal, hogy ez hogyan vihet közelebb a boldogsághoz.

Ti mit gondoltok az imádkozásról?

Isten arcai

Egy ideje nem jelentkeztem a mormon péntek rovattal és egyéb vallási témákkal, de ahogy említettem, Game of Thrones elvonásban szenvedek a következő évad kezdetéig – ezért arra gondoltam, beszéljünk egy keveset a Trónok harca / A tűz és jég dala világának isteneiről.

Nem elsősorban bennfentes rajongói értekezést szeretnék írni a témáról, hanem általános gondolatokat, remélem, annak is sikerül felvennie a fonalat, aki nem ismeri az alapművet.

Gyorstalpalóul annyit vázolnék fel, hogy George R.R. Martin monumentális történelmi fantasy regényének nyugati világában két nagy vallás él együtt:

  • az ősi, természetközeli hit, arctalan és névtelen isteneivel, akiket a fákba vájt arcok képviselnek és akiket a szent helyként tisztelt erdőkben, az istenerdőkben látogathatnak meg híveik (ők a “régi istenek“) – ezt a hitvilágot nagyjából a keltákkal tudnám párhuzamba állítani,
  • valamint a fiatalabb hitvallás, hét emberarcú istenével (az “új istenekkel“, akik valójában egy isten hét aspektusát személyesítik meg), akik előtt a papok által vezetett gazdag szertartásokkal tiszteleghetnek és akiket a szentélyekben kereshetnek fel a hívők – ezt a vallást a kereszténység vetületének látom.

A Tumblr-t böngészve láttam egy fanartot, ami azt hirdette, hogy akkor tudod, hogy vérbeli Trónok harca rajongó vagy, ha kívántad már valaha, hogy bárcsak lenne egy saját istenerdőd. Valóban én is kívántam már, hogy bárcsak lenne egy hely, ahol biztosan érezhetem a felsőbb hatalmak létét, és ennek nagyon szép szimbóluma az istenerdő. De ezt a (nem kimondottan Trónok harca rajongói) vágyat leszámítva, akármennyire szeretném is rajongóként közel érezni magamhoz a zord északiak ősi isteneit, a fantáziámat az “új istenek” sokkal jobban megmozgatták – talán azért is, mert velük együtt én is keresztény gyökerekkel bírok.

Egyszer arról beszélgettem a mormon fiúkkal, hogy milyennek képzelik el Istent, amire válaszul az egyikük elmondta, hogy amikor hozzá imádkozik, az édesapja alakját képzeli el egy tisztább, mennyeibb megjelenésben – hiszen Isten nem más, mint a Mennyei Atya, szó szerint az ő égi édesapja.

Azt hiszem, bármelyik vallást nézzük, egyértelmű, hogy az ember ahhoz tud imádkozni, azt tudja tisztelni, attól tud tanácsot kérni, akit maga elé tud képzelni. Még a Silva-féle agykontrollban is azt tanácsolják, hogy képzeletben alkossunk meg két úgynevezett “segítőt”, egy férfit és egy nőt, akik a tudatalattink “szócsövei”, és akikhez a különböző kérdésekkel, problémákkal és a tudatalattinknak adott feladatokkal fordulhatunk. (A nemeknek akkor van jelentősége, ha kifejezetten férfias vagy nőies problémánk van.)

Ez a nemi bontás azért is érdekes, mert a keresztény Isten, még akkor is, amikor egyarcú istenből háromarcú istenné (a Szentháromsággá) fejlődött, változatlanul férfias maradt – még mindig két férfiarca (az Atya és a Fiú) és egy semleges nemű arca van (a Szentlélek). Ugyanakkor a világon mindenütt imádkoznak a Szűzanyához (aki, vegyük észre, Szűz és Anya is egyben, tehát a női lét sokféle problémájával címezhető meg a különböző életszakaszokban), és bár szigorúan véve nem istenség, de a gyakorlatban, a hozzá imádkozó lányok és asszonyok szemében szinte azzá lépett elő – ugyanúgy Isten egyik arcává vált.

Szerintem ez is jól mutatja azt, hogy az embernek szüksége van rá, hogy arcot adjon Istennek (úgymond a saját képére formázza), viszont az arccal együtt korlátokat is ad neki – hiszen ahogy a földi édesanyjával és édesapjával sem ugyanazokat a kérdéseket vitatja meg, vannak olyan problémák, amikkel egyszerűen szívesebben fordul a Szentanyához, mint a Mennyei Atyához.

És itt kanyarodnék vissza ahhoz, miért tartom nemcsak érdekesnek, de életképesnek a George R.R. Martin által felvázolt hitvilágot. Ebben a kitalált hitvilágban a hittudósok szerint a “hét új isten” valójában egy istenség hét arca, hét aspektusa, de a köznép szemében hét különálló személy, hét önálló isten, akikhez személyüknek megfelelően különböző dolgokért imádkozhatunk. Ez a hét aspektus pedig összességében arcot ad minden emberi imádságnak.

A hét isten, és amiért hozzájuk imádkozhatunk (általam kicsit bővítve a “hivatalos” listát):

  • Apa – Igazságért és igazságosságért, azért, hogy ezt el tudjuk fogadni, és hogy mi is igazságosak tudjunk lenni és ki tudjunk állni az igazságért.
  • Anya – Békéért és béketűrésért, az otthon, a család és a házasság dolgaiért, és a nőiség kérdéseiért.
  • Harcos – Védelemért és a (fizikai és lelki) erőért, hogy meg tudjuk védeni magunkat és a hozzánk tartozókat, hogy meg tudjuk vívni a harcainkat.
  • Vénasszony – Bölcsességért, tisztánlátásért, útmutatásért olyan helyzetekben, amikből nem látjuk a kiutat.
  • Kovács – Munkával és feladatokkal kapcsolatos dolgokért, kitartásért, a kihívásokhoz való (fizikai, lelki, szellemi) erőért, hogy “elvégezzük, amit el kell végezni”.
  • Szűz – (Testi és lelki) ártatlanságért, derűért és az álmok valóra válásáért.
  • Idegen – Mivel az Idegen a halál és az ismeretlen nem is emberi arca, ezért Westeros világában keveset imádkoznak hozzá, pedig meglátásom szerint az elmúlással és az ismeretlenben való újrakezdéssel való megbékélésért kellene a legtöbbet imádkozni, hiszen ez az, ami az életünk minden területén folyamatosan jelen van.

Szervezd ki az aggodalmaidat!

A mormon péntek rovatban már boncolgattam többször is a hit és az ima kérdését. Meg kell állapítanom, hogy nem vagyok túl jó hívő, és főleg nem vagyok túl jó imádkozó. Ugyanis egyrészt nem hiszem igazán, hogy valaki hallgatná az imáimat, másrészt viszont ugyan szoktam imádkozni ennek ellenére is, de leginkább akkor, ha bajban érzem magam, ha valamiért fohászkodom, ha aggódom és szeretném, ha valaki levenné a vállamról az aggodalmaim terhét. Azt hiszem, ez nem a leginkább fair imastílus.

Az imádkozási szokásaimról mókás módon az alábbi részlet jutott eszembe Tim Ferriss: 4 órás munkahét c. könyvéből:

“Nekem nincs vállalatom, de még csak divatos névkártyám se. Író vagyok és szerkesztő, aki otthon dolgozik, rendszerint bokszeralsóban, vagy ha flancolni támad kedvem, a pingvinmintás pizsamaalsómban. De azután azt gondolom magamban, miért csak a Fortune 500-as vállalatoknak jusson minden móka? Miért ne csatlakozhatnék én is az új évszázad legnagyobb üzleti irányzatához? Miért ne szervezhetném ki az alsóbbrendű feladataimat? Miért ne szervezhetném ki az életemet? […]

Pár nappal később kapok egy e-mailt új “távolsági menedzserasszisztensemtől”.

Kedves Jacobs! A nevem Honey T. Balani. Én fogok segédkezni Önnek a szerkesztői és személyes teendői ellátásában… Igyekszem majd alkalmazkodni az elvárásaihoz, hogy ezzel a megkívánt elégedettségét elnyerjem.” […]

Eddig rendben is voltunk, ám mindez korántsem tűnt elegendőnek. Úgy döntöttem, hogy ki kell szerveznem az aggodalmaimat. Az elmúlt néhány hétben a hajamat téptem, mert egy üzleti ügy egyre csak nyúlt, mint a rétestészta. Megkérdeztem Honeyt, mit szólna hozzá, hogy ő tépje a haját helyettem. Csak pár percecskét naponta. Ő úgy találta, hogy ez remek ötlet.

“Aggódni fogok a dolog miatt minden áldott nap — írta. — Ne aggódjon!”

A neurózisaim kiszervezése a hónap egyik legsikeresebb kísérlete volt. Valahányszor rágódni kezdtem, emlékeztettem magam, hogy Honey dolgozik az ügyön, és már el is lazultam. Viccen kívül — már önmagában ez is megérte.” (Timothy Ferriss: 4 órás munkahét – 8. fejezet: Az életed kiszervezése)

Nos, valahogy így imádkozom én is. Nem igazán várom, hogy valaki a “vonal másik végén” konkrétan lépjen az ügyemben, de egy kicsit könnyebbnek érzem magam azáltal, ha arra gondolok, hogy megkértem valakit, “aggódjon helyettem”.

Te kire tudod “kiszervezni az aggodalmaidat”, hogy könnyebb legyen a lelked?

Mormon péntek – Szűrők és értékek, avagy a család és az énkép

Múlt héten linkeltem a 2014-es tavaszi általános konferencia beszédeit, amiket komótos ütemben én is elkezdtem áttanulmányozni.

Linda S. Reeves, a Segítőegylet elnökségi tagja (ez a mormon egyházban a nők legjelentősebb szervezete) a pornográfiáról tartott előadást. De azt hiszem, nem csak a pornográfiával kapcsolatban és nem csak vallásosok számára tartalmaz jó gondolatokat ez a beszéd.

A szűrők

Nemrég írtam a feketepontos és pirospontos személyiségtípusokról, az önértékelés csapdáiról, és úgy gondolom, minél nyíltabbak és zabolázatlanabbak a közösségi terek az interneten és azon kívül, annál nagyobb probléma az, hogy vajon mire építhető fel az önbecsülés, önmagunk értékelése, mi az, amit ki kell szűrni, és mi az, amit be kell engedni az életünkbe. Ebben adott számomra néhány igencsak megfontolandó gondolatot Linda S. Reeves beszéde.

Az előadás kihangsúlyozta, hogy bár nagyon hasznosak azok a szűrők, amiket az eszközeinken, a számítógépünkön, a mobiltelefonunkon, a tévénken segítségül hívunk, a leghasznosabb, legerőteljesebb és egyben elengedhetetlen szűrő az, amit önmagunkban állítunk be, amivel meghatározzuk, milyen hatásokat engedünk be az életünkbe, a személyiségünkbe, a lelkünkbe, és mire mondjuk azt, hogy köszönöm, de én ebből nem kérek, erre nekem nincs szükségem.

A család

Egy gyermekben, de szerintem még egy felnőttben is akkor alakulnak ki és maradnak stabilak ezek a szűrők, ha a család, ami mögötte áll, segít kialakítani és fenntartani, tisztán tartani őket.

Mik az összetartó család legfontosabb alapelvei?

  • Egymást helyezzük az első helyre! – Amikor tavaly összeadott minket, a mi eskető papunk is szinte szó szerint ugyanezt a tanácsot adta: egymást helyezzük az első helyre. A férj számára a feleség, a feleség számára a férj legyen az első, minden és mindenki más előtt – még a gyerekeket is beleértve, mert így a gyerekek megkapják azt az áldást, hogy egy összetartó, egymásba kapaszkodó, harmonikus szülői pár mellett nőnek fel, nem pedig két egymásra ingerült, egymástól távolodó ember mellett, akik hatalmi játszmákat játszanak a másik (vagy rosszabb esetben valaki más) figyelmének megszerzéséért.
  • A bizalomra mindig hála legyen a válasz! – Nem mindig lehet könnyű hálával fogadni azt, ha valaki egy kényes kérdésben a bizalmába avat minket. De szem előtt kell tartani, hogy a felháborodásra, haragra és elutasításra bizalmatlanság és eltávolodás lesz a felelet, míg a hálás, szerető, támogató fogadtatásra tovább mélyülő bizalom.
  • Kérjünk bocsánatot! – Ha nehéz is, mindig kérjünk bocsánatot attól, akit megbántottunk, és fogadjuk el őszintén a bocsánatkérést, hiszen a legfontosabb, hogy visszaállítsuk az egymás iránti bizalmat, nem pedig az, hogy legyűrjük a másikat.
  • Alakítsuk ki együtt a normákat! – Beszéljünk nyíltan az értékeinkről, a félelmeinkről, a határainkról, és alakítsuk ki együtt azokat a normákat, állítsuk fel a korlátokat, határozzuk meg a szűrőket, amiktől biztonságban érezzük magunkat.
  • Kezdjük önmagunkkal! – Ha egy csapásra megváltozik az egész családunk szemlélete, annál jobb. De addig is, kezdjük el a változásokat saját magunkon eszközölni, ne várjunk másokra. Remélhetőleg a jó példa hatással lesz és továbbterjed majd azokra, akik közel állnak hozzánk.

A legfontosabb dolgok

Linda S. Reeves beszédében arra is kitért, hogy saját tapasztalata szerint mik azok a gyakorlati dolgok, amik segíthetnek nekünk megszilárdítani saját magunkban és családtagjainkban azokat a szűrőket, amik a védelmünket szolgálják. Egy tipp-topp háziasszonynak talán nem könnyű ezt hallani, de nem a vasalás a legfontosabb, nem ks a hétvégi nagytakarítás, és nem is az, hogy délben még pizsamában vannak-e a gyerekek egy hétvégi napon.

Szerinte a három legfontosabb dolog, amire minden körülmények között igyekezni kell időt és figyelmet fordítani egy családban: a rendszeres szentírás tanulmányozás, a mindennapi közös ima és a heti családi est. Ha egy kicsit elvonatkoztatunk a fogalmak vallásos tartalmától, olyan tanácsokat kaphatunk, amik bármelyik család (legyen az akár kétfős, két partnerből álló család) számára hasznos alapok lehetnek.

A legfontosabb dolgok tehát:

  • Osszuk meg az értékeinket! – Tanulmányozzunk együtt olyan olvasmányokat, cikkeket, filmeket, osszunk meg olyan gondolatokat és élményeket, amik az értékrendünket reprezentálják, amik segítenek megerősíteni azt, hogy nem vagyunk vele egyedül, és mindig van egy stabil háttér, a legfontosabb emberekből álló bázis, akikkel közösek az értékeink.
  • Osszuk meg a céljainkat, vágyainkat, örömeinket, aggodalmainkat! – Már írtam arról, hogy az ima lényegében egy szabadon alakítható formulája annak, ahogy kifejezzük a hálánkat, megosztjuk a nehézségeinket és segítséget, útmutatást vagy megerősítést kérünk. Ha ezt a szeretteinkkel együtt tesszük, az segít még jobban összekovácsolni minket, hiszen ha tudjuk a családtagjainkról, mi bántja, mi foglalkoztatja, mi hajtja őket, könnyebb összefogni és egy irányba tartani.
  • Töltsünk együtt minőségi időt! – Ne csak céllal, de “céltalanul”, a szórakozás kedvéért is legyünk együtt. Dolgozzunk közös projekteken, szervezzünk közös programokat, alkossunk és játsszunk együtt, hogy ne csak az értékek, de az örömök forrásai is legyünk egymás számára.

Ti hogyan alakítjátok ki és tartjátok fenn ezeket a szűrőket a családotokban, a párkapcsolatotokban?

Mormon péntek – Praktikus tanácsok

Peti egyszer csípősen megjegyezte, hogy a mormon egyház legnagyobb előnye, hogy modern. Erről az jutott eszembe, amikor a barátaimmal arról beszélgettünk, hogy a Biblia állítólag még mindig a leghasznosabb dolog, amit az ember a sivatagba magával vihet túlélő kézikönyvként, hiszen az Ószövetség élvetviteli tanácsai a sivatagi vándorlásban való boldogulásra íródtak. A mormonok kiáltványai, ajánlásai és kézikönyvei között pedig valóban sok hasznos tanácsot találunk a mai hétköznapokra, amik az egészséges, nyugodt, boldog életet támogatják, ezekből igyekeztem készíteni egy kis gyűjteményt.

  • Tiszteld a tested! – A test a lélek temploma, és ehhez illő tisztelet jár neki. Tartsd fitten, tápláld, öltöztesd méltó módon, ne becstelenítsd meg.
  • Étkezz egészségesen! – Étkezz kiegyensúlyozottan (fogyassz bőven gyümölcsöt, zöldséget, gabonákat, tejtermékeket, tojást, mértékkel húst), ne igyál alkoholt, ne dohányozz, kerüld a koffeint, és mindent, ami káros a szervezetedre.
  • Böjtölj! – A böjt valamilyen formában ma is szinte minden életmód programban felbukkan, például gyümölcsnap vagy léböjt formájában. A mormon hagyományban többes szerepe van: a két étkezés idejére tartott teljes böjtöt (sem étel, sem ital) mindig valamilyen céllal tartják (például egy beteg gyógyulásáért, egyfajta felajánlott meditációként), a böjt ideje a lelki elvonulás ideje is (így célszerűen egy szabadnapon tartják, és különböző programok szervezése helyett olvasással, lelki elmélyedéssel, elmélkedéssel töltik), a kihagyott étkezésekkel megspórolt pénzt pedig jótékony célokra ajánlják fel. Tehát a “böjtölj” tanács egyszerre foglalja magában, hogy tarts tisztítókúrát, szakíts időt a lelki elvonulásra, és jótékonykodj, adakozz.
  • Teljesítsd ki a képességeidet! – A tehetségedet, az adottságaidat, a képességeidet azért kaptad, hogy élj velük. Keresd meg, miben vagy jó, és ne hagyd veszendőbe menni!
  • Kerüld az adósságot! – Ha teheted, ne keveredj adósságba, ha pedig már megtörtént a baj, törleszd olyan hamar, amilyen hamar csak lehet. Ne vegyél fel másra hitelt, mint egy szerény otthonra, a tanulmányaidra, vagy létfontosságú szükséglet fedezésére, ha máshogy nem megoldható. Minden mást előtakarékossággal finanszírozz.
  • Töltsd fel a kamrát! – Kicsi, ésszerű lépésekben, minden bevásárlásnál egy kicsit megtoldva a bevásárlólistát, apránként építs fel egy olyan élelmiszer tartalékot, amiből legalább három hónapig élhet a családod, ha valami váratlan esemény történik: például tartós betegség vagy a munkahely elvesztése.
  • Tervezz előre! – A napi feladataidtól a hosszú távú tervekig mindig legyen áttekintett, leírt céllistád és terved.
  • Tarts családi esteket! – Hetente szervezz családi esteket (ha nincs gyereked, akkor a pároddal, ha nincs párod, akkor a barátaiddal), amik közös programokkal segítenek növelni az összetartást a családban, csoportban. A családi estek témája lehet közös elmélkedés, tervezés (a pénzügyek, a heti menü, a közelgő ünnep, a családi nyaralás, vagy bármilyen családi téma közös megtervezése), játék, szórakozás, bemutató (pl. egy iskolai projekt bemutatója), közös zenélés, barkácsolás, vagy bármilyen közös tevékenység.
  • Adj mindenkinek egyenként is minőségi időt! – Amikor először olvastam, hogy “minden gyermekkel készítsen rendszeres interjút az egyik szülője”, elborzadtam a tervezett szülői vallatás gondolatára. De aztán felfedeztem, hogy egyik kedvenc mormon mami bloggerem, Naomi a bölcsődés korú gyerekeivel is rendszeresen szervez anya-lánya és anya-fia esteket, amikor csak kettesben mennek fagyizni, sütizni, rájöttem, hogy ez a megalapozása annak, hogy a későbbi években Naomi rendszeresen összeüljön a kamasz Eleanorral és Samsonnal, és egy süti, tea, kávé mellett elbeszélgessen velük arról, mi újság velük, mi bántja, aggasztja, foglalkoztatja őket mostanában. Ilyen személyre szóló minőségi idő például a randiest is a párunkkal.
  • Adj hálát és kérj! – Imádkozz, egyedül és a családoddal egyaránt! – A mormon ima felépítéséről már írtam: megszólítás, hála, kérés, lezárás. Attól függetlenül, hogy hiszünk-e Istenben, vagy hogy kinek címezzük pontosan a kéréseinket, hasznos szokás, ha mind egyedül, mind családilag szánunk egy kis időt arra rendszeresen, hogy hálát adjunk és kifejezzük a reményeinket, vágyainkat, kívánságainkat. Mostanában Petivel is egyre gyakrabban fordítunk rá figyelmet, hogy este a paplan alatt összebújva felsoroljunk néhány dolgot, ami jó volt aznap, és elmondjuk, miben reménykedünk, mit szeretnénk másnap vagy az elkövetkező időszakban.
  • Légy önellátó! – Minél inkább törekedj arra, hogy gondoskodj a saját szükségleteidről. Manapság a teljes önellátás elég valószínűtlen, de bárki megteheti, hogy kiskertet vagy balkonkertet ültet, megtermeli az ételei egy részét, megvarrja ruhái egy részét, maga újítja fel a bútorait vagy a lakását. Az újrahasznosítás és a természetközeli dolgok a reneszánszukat élik – a csináld magad tisztítószer, házi lekvár, otthoni csíráztatás, használt farmerből varrott ridikül nemcsak parktikus, de “trendi” is.
  • Tanulj! – A tudás az egyik legnagyobb érték, ezért soha ne hagyj fel a tanulással, művelődéssel, új ismeretek és képességek megszerzésével.
  • Tedd jobbá mások életét is! – Adj szeretetet, ne pletykálj, légy türelmes, önzetlen és nyíltszívű. És ha úgy érzed, valami működik az életedben (megtaláltad a hited, találtál egy jó módszert, trükköt, praktikát, egy jó receptet, vagy tudsz valamit, ami másnak hasznára lehet), azt oszd meg másokkal!

Hasznos kiadványok:
Családi kalauz
Készítsetek elő minden szükséges dolgot! – A családi pénzügyek
Készítsetek elő minden szükséges dolgot! – Házi raktározás

Újra mormon péntek! – Legyen bizodalmad

A születésnapi kérdőív kitöltői közt volt olyan is, aki hiányolta a mormon péntek rovatomat, de megértését jelezte, hogy biztosan nyári szünet van az ingyenes angolórákon, azért kell nélkülöznie az általam tolmácsolt lelki üzeneteket. Az igazság azonban az, hogy én tartottam nyári szünetet a vizsgaidőszak és az esküvőszervezés miatt – a missziós munka sosem szünetel. :)

De most visszatértem, ismét angolozhattam, gyakorolhattam a bemutatkozást, aminek során egyébként megtapasztalhattam, hogy egyre ügyesebben és meggyőzőbben beszélek a blogomról – és persze hoztam lelki üzenetet is.

A fiúk az alábbi bibliai idézetet osztották meg velünk tegnap:

Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből; a magad értelmére pedig ne támaszkodjál. Minden te útaidban megismered őt; akkor ő igazgatja a te útaidat. (Példabeszédek 3:5-6)

Ha őszinte akarok lenni, ez az idézet is ugyanúgy felzúdulást keltett bennem első hallásra (és az első néhány olvasásra…), mint az alázatról szóló passzus. Hiszen elég sokra tartom az értelmemet, és nem kelt bennem jó érzést, a valaki el akarja vitatni tőlem a használatát.

Aztán az jutott eszembe, amin sokat gondolkodtam a napokban: hogy a belső hang, sugallat, a megérzés olyan jelenség, amelyet ugyan szinte mindenki megtapasztalt már, de hittől függően nagyon sokféle értelmezése van. Van, aki Isten üzeneteként értelmezi, amit imával kérhetünk, van, aki a bölcs tudatalatti vagy a magasabb szintű kollektív tudat válaszának hiszi, amihez meditációval férhetünk hozzá.

De aztán kiderül, hogy végső soron mindegyik tan egyetért abban, hogy bölcsebb dolog elengedni a múltba kapaszkodó és a jövő miatt tépelődő egónk, a hétköznapi életünk apró-cseprő dolgai körül keringő tudatunk, a “magunk elméjének” aggódását, és helyette elcsendesedni, tanácsot kérni egy másik szintről, és az így kapott tanácsra hagyatkozni döntéseinkben, problémáink megoldásában, a kiutak keresésében.

Ti szoktatok felsőbb tanácsot, útmutatást kérni?

Motivációs poszterek

Találtam egy jópofa honlapot, ahol néhány kattintással klasszikus motivációs posztereket készíthetünk magunknak. Én már mókáztam vele kicsit, és a kedvestől megrendeltem a nyomtatást.

20130713-200846.jpg

Kép: itt, idézet: How I Met Your Mother – Így jártam anyátokkal.

20130713-200856.jpg

Kép: itt, idézet: Diana Robinson.

Jó szórakozást!

Mormon péntek – Hogyan vizsgálj meg egy szöveget

Egy korábbi beszélgetésünkből idézek, amikor a különböző források (a Biblia és más könyvek, cikkek, tanítások, tanácsok) olvasásáról beszéltünk a mormon fiúkkal.

A beszélgetésünk arra vonatkozott, hogyan lehet megkülönböztetni egy értékes, érdemes, követendő forrást egy haszontalantól. Sajnos az ide vonatkozó Biblia-részletet nem tudom felidézni (ha valakinek eszébe jut, ossza meg), de úgy gondolom, a lényeget megragadtam, és egy használható kis útmutatót kaptam.

Mit tegyünk tehát, ha egy forrással kerülünk szembe és el akarjuk dönteni, érdemes-e foglalkoznunk vele, hinnünk benne és alkalmaznunk a tartalmát?

  1. Kérdezzük meg az eszünket! – Tekintsük át és józan észérvek mentén döntsünk róla, hogy érdemes-e rá, hogy elkezdjünk vele foglalkozni.
  2. Kérdezzük meg a szívünket! – Ismerjük meg a forrást, és kérdezzük meg a szívünket – belső hangunkat, meditációban a tudatalattinkat, imában Isten -, hogy mi a véleménye róla, és bízzunk a kapott megérzésben, sugalmazásban.
  3. Nézzük meg a gyakorlatban! – Ha az eszünk és a szívünk, a mérlegelésünk és a megérzésünk próbáját is kiállta, kezdjük el alkalmazni az életünkben, figyeljük meg a hatását, és ez alapján ítéljük meg véglegesen.