Októberi instagram kihívások

A jövő hónap sem marad instagramos kihívások nélkül (és már a látóhatárról kukucskál a nagy novemberi kihívás, a NaNoWriMo is), ezúttal is elhoztam néhány témát ihletőnek.

insta-600

#PlanWithMeChallenge

Ebbe a kihívásba bárki nevezhet, aki szeretné megosztani annak részleteit, hogyan tervez (használjon bármilyen tervező-szervező eszközt), és érdemes belepillantania instagramon a #PlanWithMeChallenge címke tartalmába mindenkinek, aki szeretne apró tippeket, trükköket, inspirációt csenni a mindennapos tervezéshez, szervezéshez, időbeosztáshoz. Ettől a hónaptól pedig a kihívás már egy saját instagram fiókot is kapott, ami a legjobb ötleteket fogja felkarolni és reflektorfénybe helyezni, ezt @PlanWithMeChallenge név alatt találjátok.

1. Bemutatkozás 16. Tervezős tippek
2. Havi áttekintő 17. Színek
3. Ma 18. Munkaállomás/td>
4. Rutin 19. Egyedi és hasznos
5. Tervezés az ünnepek előtt 20. Segítsetek!
6. Miért? Ezért! 21. Egészség
7. Kedvenc eszközök 22. November
8. Szárnysegédek 23. A legszükségesebb listák
9. Projektek 24. Kikapcsolódás
10. Naplóírás 25. Ez a hét
11. Csak a móka kedvéért 26. Inspiráció
12. Célok 27. Ismétlődő feladatok
13. Kísérletezés 28. Emlékek
14. Kalandok 29. Időbeosztás
15. Öngondoskodás 30. Az én tanácsom
31. Október végi értékelés



Az imáról

Ezt a kihívást véletlenül találtam (sem instagramon nem találom azóta, sem az eredeti honlapot nem érem el), de ahogy megláttam, nosztalgikus élmények fogtak el a régi tematikus hónapjaim iránt (emlékeztek még?), amikor egy-egy hónapot adott téma fölötti elmélkedésnek szenteltem itt a blogon. Véletlenül pont úgy alakult, hogy kereken két éve októberben foglalkoztam az ima témakörével egy gyakorlatias megközelítésben, hát úgy döntöttem, uccu neki, adok ennek a spirituálisabb tematikus kihívásnak is egy kört, és októberben igyekszem egy kicsit elmélyülni benne, mit mond a Biblia az imáról.

1. Tesszalonikaiakhoz írt I. levél 5:16-18 16. János I. levele 5:15
2. Filippieknek írt levél 4:6-7 17. Lukács evangéliuma 6:27-28
3. János I. levele 5:14 18. Zsoltárok könyve 5:3/td>
4. Kolosszeieknek írt levél 4:2 19. János evangéliuma 15:16
5. Márk evangéliuma 11:24 20. Péter I. levele 4:7
6. Jeremiás könyve 29:12 21. Egészség
7. Rómaiaknak írt levél 12:12 22. János evangéliuma 14:13
8. Máté evangéliuma 6:7 23. Zsoltárok könyve 66:17
9. Zsoltárok könyve 145:18 24. Rómaiaknak írt levél 8:26
10. Jeremiás könyve 33:3 25. Zsoltárok könyve 118:5
11. Zsidóknak írt levél 4:16 26. Filippieknek írt levél 1:19
12. Zsoltárok könyve 18:16 27. Máté evangéliuma 21:22
13. Máté evangéliuma 6:6 28. Zsoltárok könyve 42:8
14. Jakab levele 1:6 29. Lukács evangéliuma 11:13
15. Jakab levele 5:16 30. Zsoltárok könyve 19:14
31. Máté evangéliuma 5:44


#BadassWomenChallenge

Egyik kedvenc instagramos kihívásom, a #BadassWomenChallenge októbertől változtat a formátumon, és napi témák helyett heti témákkal fut majd, így ehhez a kihíváshoz ezúttal nem tudok havi témalistát megosztani, de aki szeretne csatlakozna, kövesse az ötletgazda, Sarah instagramját, hogy értesüljön a friss témákról! 

Ez persze csak az én választásom – aki szeretne bővebb körből válogatni, a Bullet Journal Junkies lelkes csapata minden hónapban annyi havi kihívást gyűjt össze, amennyit csak tud, az októberi gyűjteményt itt találhatják azok, akik tagjai a csoportnak: Októberi instagram kihívások (Bullet Journal Junkies) >>>

Ti beneveztek valamilyen kihívásra októberben?

Olvasónapló okosan – Így találd meg az üzenetet, ami csak neked szól

“Semmi nem történik véletlenül.” – Ti is hallottátok már ezt, igaz? És hisztek benne?

Erről beszélgettünk nemrég az egyik munkatásammal, és bár igyekszem mindenki hite iránt tisztelettel lenni, de az igazság az, hogy azokat például egy szeneslapáttal tudtam volna a halálba küldeni, akik anyukám halála után azzal próbáltak vigasztalni, hogy “majd meglátod, hogy mindez okkal történt”, “a Jóistennek terve volt ezzel”.

Amit én hiszek (sőt, ami azt illeti, remélek), az az, hogy az élet eseményeinek hátterében nem állnak fölöttes szándékok, hogy nem egy bonyolult, nagy sakkjátszma része volt például az, hogy anyukámat, mint egy feláldoznató kis gyalogot, csak úgy leütötték a tábláról, hogy aztán abból valami nagyobb hadművelet kerekedhessen ki – nem is beszélve a sokkal nagyobb és kegyetlenebb tragédiákról a világban.

Abban viszont teljes szívemmel hiszek, hogy a veszteségekből is kihozhatunk valami jót, a tragédiákból is tanulhatunk valamit, gazdagodhatunk általuk, így aztán valami nagyobb, jobb, hasznosabb dolog táptalajai lehetnek. Így kapnak értelmet utólag – nem azért, mert előre elrendeltetett céljuk volt, hanem mert képesek voltunk meglátni benne az értelmet.

Viszont ahogy az lenni szokott, ha a miértektől és a vallásvitáktól eltekintek, a vallásos gyakorlatban nagyon sok hasznos tippet, ötletet és ihletet tudok találni. Ezúttal pedig a bibliaolvasási tippekből gazdagodtam és ültettem át őket vallás-mentes gyakorlatba.

“Ha felcsapsz egy Bibliát, biztosan ott fog kinyílni, ahol a választ találod a legégetőbb kérdéseidre.” – Biztosan ti is hallottatok már erről a gyakorlatról.

A “biblia” szó tulajdonképpen nem jelent mást, mint könyveket, könyvek gyűjteményét. Mindig úgy gondoltam, hogy ha egy odafigyeléssel összeválogatott mini-könyvtárral tesszük meg ugyanazt, mint a Bibliával – találomra leemelünk egy kötetet a polcról, találomra felcsapjuk valahol, és azzal a reménnyel olvasunk bele, hogy ott választ fogunk találni a kérdésünkre –, akkor valóban választ fogunk találni.

Miért? Mert az emberi elme szeret válaszokat keresni, szeret kirakózni, szeret formákat találni a felhőkben. A válaszok ezúttal is bennünk vannak, tulajdonképpen magunkban keressük és magunkban találjuk meg őket, egy kis külső ihlet, külső hatás segítségével.

Az elmúlt időszakomban – ami, ahogy a blog eseménytelenségéből is sejthettétek, hullámvölgyes volt – próbáltam úgy inspirálódni, hogy előszedtem azokat az inspiráló szentírás-olvasási segédleteket, biblianapló ötleteket, amiket egy ideje már gyűjtögettem, nézegettem, ízlelgettem, és elkezdtem összeállítani egy inspiráló olvasmánynaplót a segítségükkel.

Megosztok közülük néhányat veletek is, hátha ti is inspirálónak találjátok. Ezeket az ötleteket bármilyen olvasónaplóhoz alkalmazhatjátok, ha még tovább szeretnétek gazdagítani az élményt, ha még többet szeretnétek meglátni és feljegyezni egy könyv üzenetéből.

GROW & SOAP

Két angol betűszavas “gyorstalpalót” is találtam, hogyan lehet egy könyvrészlet olvasásából többet kihozni (akár találomra böktünk rá, akár kifejezett okból vagy céllal választottuk pont azt a részlet). Mivel a kettő jól kombinálható, együtt osztom meg őket.

biblejournal_mindmap_1

GROW

  • Greet – Üdvözöld az élményt, hangolódj rá az olvasás élményére. Teremts kellemes körülményeket. Ha ismersz meditációs technikákat, alkalmazhatod őket, egy csendesebb, elmélyültebb elmeállapotban érjen az olvasmányélmény. Ha hiszel az imában, imádkozhatsz, ha kérdésed van, amire a választ keresed, felteheted.
  • Read – Olvass el egy részletet. Kiválaszthatod találomra is, de lehet olyan részlet is, amit valami okból kifejezetten tanulmányozni akarsz. Lehet egy bekezdés vagy néhány oldal is.
  • Observe – Figyeld meg a hatást. Figyeld meg, milyen érzéseket és gondolatoka kelt benned az elolvasott részlet. Vedd észre, ha egy gondolat, egy mondat vagy egy kép kifejezetten megszólít, visszhangot kelt benned.
  • Write – Írd le a gondolataidat. Ebben segít a SOAP gyakorlat.

SOAP

  • Source – Idézd a forrást. Ha volt olyan mondat vagy részlet, ami mintha kiviláglott volna a szövegből, mintha csak itt, csak most, csak neked szólt volna, mindenképp írd le.
  • Observation – Írd le a megfigyeléseidet. Írd le azt, hogy mit érzel, mit gondolsz a kiemelt idézettel vagy az egész szövegrésszel kapcsolatban.
  • Application – Írd le, hogyan alkalmaznád. Gondold át, hogyan adhat választ a kérdésedre, hogyan segíthet az adott problémádban, hogyan alkalmazható a jelen helyzetedben az, amit olvastál.
  • Prayer – Írd le, miért vagy hálás és mire vágysz. Ahogy már írtam, számomra az ima a hálaadás és a kérés keveréke. Nem szükséges valakihez imádkoznod – ha az olvasmányélményed rávilágított valamire, amiért hálás lehetsz vagy eszedbe juttatott egy célt vagy vágyat, azt itt feljegyezheted.

(Forrás: itt és itt)

4 kérdés

Négy további egyszerű kérdés, ami megkönnyítheti egy szöveg tanulmányozását – ezekre írásban, de csak gondolatban is válaszolhatsz.

biblejournal_mindmap_2

  1. Melyik mondat fogott meg a leginkább? Mi volt az a mondat, ami mintha kiviláglott volna a szövegből, csak itt, csak most, csak neked üzenve?
  2. Foglald össze 3-4 mondatban, mi volt a lényege számodra annak a szövegnek, amit olvastál?
  3. Mit üzen neked az az egy mondat, amit az első pontban kiválasztottál? Miért érzed úgy, hogy pont ez szólított meg, és mi az üzenete számodra?
  4. Hogyan illik ez a mai napodra? Ha a mostani helyzetedben szeretnéd alkalmazni ezt az üzenetet, hogyan tudnád megtenni?

(Forrás: rachelwojo.com)

Olvasónapló ötletek

További néhány ötlet, amivel színesíthetsz egy olvasónaplót, gazdagíthatsz egy olvasmányélményt:

biblejournal_mindmap_3

  • Foglald össze egy mondatban azt a szövegrészt, amit olvastál.
  • Válaszolj az 5W+H kérdésekre: who, what, when, where, why, how, azaz ki, mit, mikor, hol, miért és hogyan?
  • Keresd ki a kulcsszavakat a szövegből, és még ha úgy gondolod is, hogy pontosan ismered a jelentésüket, keresd ki őket az értelmező szótárból – lehet, hogy találsz ott valami érdekességet, ami egészen más megvilágításba helyezi vagy váratlan elemekkel gazdagítja az olvasmányélménydet.
  • Másold ki és memorizáld a kedvenc idézeteidet.
  • Adj címet az oldalaknak. Ha a fejezetektől és szakaszoktól elvonatkoztatva egy új felosztásban, oldalanként próbálod áttekinteni az olvasottakat és összefoglalni őket egy-egy címsorban, az segít új fókuszpontokat találni az események sorában.
  • Írd újra a saját szavaiddal, amit olvastál. Összefoglaló helyett jászthatsz a tartalommal is. Helyezd új helyre a hangsúlyt, domboríts ki egy olyan gondolatot, ami csak mellékesen jelent meg a szövegben, vagy szedd pontokba és foglald össze lista formájában az olvasottakat.
  • Tedd fel a kérdést, mi a haszna számodra, hogyan alkalmazhatnád a saját élethelyzeteidben, a saját problémáidra azt, amit olvastál.
  • Engedd szabadon a fantáziádat és kötetlenül írj arról vagy annak ihletésében, amit olvastál. Írhatsz időzítő mellett folyószöveget, minden elvárás és megkötés nélkül, de készíthetsz még ennél is kötetlenebb brainstorming listát címszavakkal és mondattöredékekkel. Nézd meg, hová vezetnek a gondolataid, ha szabadon engeded őket, és csodálkozz rá, mi mindent mozdít meg benned valójában az a szövegrész, amit olvastál.

(Forrás: stonesoupforfive.com)

Ha van kedvetek, próbáljátok ki most! Vegyetek le egy könyvet a könyvespolcotokról, lapozzátok fel, olvassatok el belőle néhány bekezdést vagy néhány oldalt, alkalmazzatok néhány ötletet a fentiek közül, és meséljétek el, sikerült-e megtalálni benne azt az értelmet, azt az üzenetet, ami mintha pont most, pont nektek szólt?

Mormon péntek – Testgyakorlás és lelki gyakorlat Stephanie Nielsonnal


A Mormon péntek rovatot eredetileg azért indítottam, hogy a mormon misszionáriusok által szervezett (Sopronban csütörtökönként tartott) ingyenes angolóráinak lelki üzeneteit megoszthassam az olvasóimmal. Bár az angolórákat már nem látogatom, ezek a lelki üzenetek nagy hatással voltak rám, ezért a mormon egyház híreit továbbra is követem az interneten, és ha találok egy értékes lelki üzenetet, azt továbbra is megosztom. A rovat cikkeit a mormon péntek címke alatt olvashatjátok.


Stephanie Nielson a Mormon Channel oldalán osztotta meg személyes módszerét a szentírások tanulmányozásához.

Bár az ehavi boldogságtervem témája részben éppen az, hogyan függetleníthetem a hitet a vallástól, mégis most érkezett meg az ihlet, hogy megosszam veletek ezt a cikket, amit már egy jó ideje kerülgetek. 

Talán azért, mert bár Stephanie számára mormonként nagyon is egyértelmű, mit takarnak a tanulmányozásra váró szentírások – a Bibliát és a Mormon Könyvét –, azonban a módszere jó tippeket adhat bárkinek, aki ihletet, inspirációt, sugallatokat keres. Ráadásul nem ragad meg egy könyv lapjai mellett, hanem a kutatása helyszínét kihelyezi a természetbe, hiszen Isten – az ihlet, a sugallatok, az ötletek forrása – ott van mindenütt. A könyvek önmagukban csak éppolyan kapaszkodót, eszközt jelentenek a kapcsolatteremtéshez, mint az ima vagy a környező világ tanulmányozása.

Stephanie tehát így tanulmányozza a szentírásokat:

  • Minden nap, miután elvitte az iskolába a négy nagyobbik gyermekét, nekiindul egy kis túrának az otthonához közeli hegyi ösvényen. 
  • Amíg kapaszkodik felfelé az ösvényen, a telefonján meghallgat egyet a legutóbbi vagy valamelyik korábbi Általanos Konferencia beszédei közül.
  • Amikor a beszéd véget ér, megáll imádkozni, hogy a hallottak a hasznára legyenek, hogy inspirációt és személyes üzenetet találjon bennük, és hálát ad a beszéd szavaiért és mindenkiért, aki dolgozott azért, hogy azok eljussanak hozzá.
  • A túráról hazaérkezve kikeresi és feljegyzi azokat a szentírás hivatkozásokat, amik a meghallgatott beszéd lábjegyzetében szerepelnek.
  • Amikor nap közben a legkisebb gyermeke, aki még otthon van vele, pihen, Stephanie fellapozza a kijegyzetelt hivatkozásokat, és tanulmányozza őket.
  • A szentírás tanulmányozásra szánt idő – a mindennapos edzés során kihasznált időn túl – néha egészen rövid, néha jobban el tud merülni a feladatban, de valamennyi időt minden nap rászán, kivétel nélkül.

Stephanie módszere persze több ponton is sajátos és talán nem száz százalékosan adaptálható bárki számára, hiszen megkönnyíti a dolgát, hogy a szentírás hivatkozásokkal gazdagon ellátott, mindig elérhető konferenciai beszédek kézenfekvő és könnyen felgöngyölíthető utat adnak a tanulmányozásra, és persze nem mindenkinek fér bele ugyanez a metódus a mindennapos rutinjába. 

Azonban egy kis odafigyeléssel mindenki meg tudja találni a napjában azokat a potenciális időszakokat (az ingázás, a napi edzés, a napi házimunka idejét, a lámpaoltás ideje előtti perceket, stb.), amiket feltölthet a lelki inspirációval – ahogy Marla Cilley, a FlyLady is tanácsolta, érdemes a lélek táplálására olyan rutinszerű időszakot találni a napban, amikor a test “robotpilóta módban” teszi a dolgát –, és egy kis előkészülettel gyűjthet olyan hanganyagokat és olvasmányokat, amik alkalmasak ezeknek az időszakoknak a kitöltésére.

Összefoglalva így teheted mindennapos rutinná a lelki gyakorlatokat:

  • Keress egy olyan rutint, amit minden nap automatikusan végzel, és kevés szellemi energiabefektetést, kevés koncentrációt, elmélkedést igényel.
  • Gyűjts olyan anyagokat – videókat, hanganyagokat, vagy olvasmányokat, ha az összeegyeztethető a választott rutinoddal –, amikben el szeretnél merülni. 
  • Imádkozz, azaz bizakodón, azzal a szándékkal és hittel fogj neki a kutatásnak, hogy találni is fogsz valami olyasmit, ami személyesen neked szól, neked hasznos.
  • Kösd össze a fizikai rutint és a lelki élményt, és kitartóan ismételd ezt a riutálét minden nap.

Boldogságterv #26 – Eső, gyökerek és a láthatatlan ok-okozat


Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. A rovat bejegyzéseit a boldogságterv címke alatt találjátok.


Az áprilisi boldogságtervem témája az, hogy megpróbáljam felfedezni Istent a világ apró részleteiben, rejtett szabályaiban.

Az eső

Az újévi Don’t Break the Chain fogadalmaim között szerepel, hogy minden nap 15 percet szánok magamra, arra, hogy feltöltődjek, hogy olyasmivel foglalkozzak, amit élvezek. Ezt a 15 percet sokmindenre szántam már: olvasásra, jógára, arcmasszázsra, arcpakolásra, a kutyával birkózásra, blooper videók böngészésére a YouTube-on – mikor mit éreztem olyasminek, ami igazán jót tenne a hangulatomnak. A héten aztán egyik nap, amikor odakint zuhogott az eső, eszembe jutott, hogy mennyire szeretem az esőt, és szánhatnám a napi 15 percemet arra, hogy egyszerűen csak ülök és hallgatom az esőt. Fogtam tehát egy széket és egy takarót, és kiköltöztem a teraszunkra – ami még teljesen új terep a számomra, azon kívül, hogy időnként kiteszem oda a ruhaszárítót, még nem kerültem vele közelebbi kapcsolatba. Tizenöt percen keresztül csak ültem a tető alatt, élveztem az eső kopogását, az esőillatot és a tájat. És arra gondoltam, milyen régóta nem csináltam már ilyet.

Gyerekkoromban a kedvenc helyem a hintám volt. A kert egy védett zugában állították fel, ahol szinte minden kíváncsi szem elől rejtve voltam, viszont tökéletes kilátásom nyílt a kertre és a naplementére. Volt, hogy órákon át csak ültem a hintán, elmerültem a ringatózó ütemben és a látványban, figyeltem a diófák leveleit, az eget, a felhőket, hallgattam a szelet, a madarakat. Különös, meditatív állapot volt ez, és sajnálom, hogy már nem szánok rá időt, hogy egyszerűen csak tétlenül és céltalanul figyeljem a világot magam körül. 

Hogyan működnek a dolgok?

Emlékszem, az agykontroll tanfolyamon az oktatónk mutatott nekünk egy képet a folyóparti fákról, amiknek a gyökere közül kimosta a víz a földet. Ekkor látszott, hogy azok a fák, amik látszólag messze álltak egymástól, teljesen elkülönülve, a felszín alatt összeérnek, szorosan összefonódnak. Azt mondta, ugyanígy van ez az emberi tudatokkal is, és bizonyos jelenségek azért működnek – még ha lehetetlennek is tűnnek –, mert az emberi tudat, az emberi lélek is messzebbre nyúlik, mint ahogy arról tudomásunk van a felszínt látva. 

Van egy furcsa jelenség, amit már régóta megfigyeltem a blogommal kapcsolatban. Ilyen egyszerű: ha foglalkozom vele, jobban működik. Persze természetes, hogy jobban működik akkor, ha több cikket osztok meg, ha reklámozom a bejegyzéseket Facebookon, stb. De a helyzet az, hogy azt figyeltem meg, hogy pusztán attól, ha többet gondolod rá, többet ötletelek, több vázlatot körmölök le, többször ellenőrzöm a statisztikát, már meglódul a nézettség – anélkül, hogy bármi látványosat, sőt, bármi láthatót tettem volna. Túl sokszor fordult már ez elő lanyhább, elhanyagoltabb időszakok után, hogy amint törődni kezdtem a bloggal, máris meglátszott a hatása az olvasottságban – még mielőtt a munkám hatása ténylegesen megjelent volna a blogon.

Miért? Hogyan? – Fogalmam sincs. De ahogy a múlt héten is írtam, egyszerűen nem hunyhatunk szemet afölött, hogy vannak olyan dolgok, amiknek a működését nem értjük, de attól még működnek.

A fiú és a Biblia

Nemrég vásároltam az interneten egy diák Bibliát, mert valahogy felbuzdult bennem az az érzés, hogy illene, hogy az otthonomban legyen egy Biblia. (Ami azt illeti, van egy, amit még kamasz koromban ajándékba kaptam, de az eszperantó nyelvű.) 

A héten aztán egyik nap, amikor egyedül utaztam a buszon, felszállt egy fiatalember, tőlem néhány sorra ült le, és a táskájából előhúzva olvasni kezdett egy ugyanolyan diák Bibliát, mint az én példányom. Igyekeztem nem illetlenül viselkedni, de valahogy nem tudtam levenni róla a szemem, mosolyt csalt az arcomra és nyugalmas, jó érzéssel töltött el, ahogy az arcát figyeltem, miközben elmerült a Biblia olvasásában. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy magamban érte imádkozom – hogy azt kérem, találjon hasznos gondolatokat az olvasmányában, és találjon benne megnyugvást.

A felszín alatt összeérő gyökerekre gondoltam közben, és arra, hogy nem tudom, milyen kapcsolat van elme és elme, lélek és lélek között azon túl, amit definiálni és magyarázni tudunk, de valaminek csak lennie kell. 

“Egy kisgyermek helyében vagyunk, aki belép egy hatalmas könyvtárba, ami tele van különböző nyelvű könyvekkel. A gyerek tudja, hogy valakinek meg kellett írnia ezeket a könyveket. Nem tudja, hogyan. A gyermek halványan sejt valamilyen titokzatos rendet a könyvek elrendezésében, de nem tudja, hogy mi az. Nekem úgy tűnik, ez a hozzáállása akár a leginteligensebb embernek is Isten irányába.” (Albert Einstein)

Mormon péntek: Kapcsold fel a villanyt!

“A lelki világosság ritkán adatik meg azoknak, akik csupán ücsörögnek a sötétben, arra várva, hogy valaki felkapcsolja a villanyt.” (Dieter F. Uchtdorf)

Minél több beszédét hallom, olvasom, annál biztosabb vagyok benne, hogy Dieter F. Uchtdorf elnök szavai azért állnak hozzám mindig annyira közel, mert sokszor szól a “kezdőkhöz és újrakezdőkhöz”, azokhoz, akik csak keresik a hitüket vagy csak vágynak rá, hogy valamilyen lelki bizonyosságot nyerjenek, és sokszor hangsúlyozza, hogy nem baj, ha még csak egy út elején járunk vagy még ott sem, épp csak vágyunk rá, hogy egyszer megtaláljuk majd azt az útjelzőt, ami az ösvény kezdetét mutatja, ez nem tesz minket kevesebbé vagy rosszabbá, nekünk is ugyanúgy van hely, velünk is érdemes foglalkozni. Uchtdorf elnök emellett, annak ellenére, hogy vallási vezetőként beszél, sokszor szól olyan “alapszintű praktikákról”, amik az Istenbe vetett mélyebb (vagy igazából bármiféle) hit nélkül is jól használhatóak a mindennapokban a lelki élet gazdagítására, éppen azért, mert azokhoz szól, akik nem elmélyíteni vagy finomítani, hanem éppen hogy egyáltalán megtalálni, felfedezni szeretnék a hitüket, megkezdeni lelki utazásukat.

A hittel kapcsolatos cikkeimben már többször is boncolgattam azt a kérdést, hogy “hogyan kelhetne át a csirke az úton, ha az úton való átkelést oktató intézet az út túloldalán van”, azaz hogy hogyan oldható fel az az ellentmondás, hogy a hithez vezető javasolt út gyakran az, hogy kezdjük el gyakorolni azt a hitet, amivel még nem is rendelkezünk. Uchtdorf elnök egy régebbi konferenciai beszédében most ismét rátaláltam erre a témára, ezért arra gondoltam, megosztom veletek – úgyis kimaradt mostanában a mormon péntek.

Ahogy a beszédből kiemelt fenti idézetben is javasolja Dieter F. Uchtdorf: keresni kell a lelki világosságot, a hitet, különben elég valószínűtlen, hogy magától ránk talál. Ha másnak nem is, legalább egyfajta vágynak, indíttatásnak kell lennie bennünk, hogy lelkileg fejlődjünk, különben nehezen fog jönni a megvilágosodás. A kérdés az: kell-e ezen kívül valami más?

A hálával kapcsolatban már megosztottam Uchtdorf elnök gondolatait, miszerint a hála nemcsak egy válasz reakció kellen hogy legyen valamilyen pozitív eseményre, hanem a hála egy hozzáállás, amit bárki bármikor elkezdhet gyakorolni, nem kell hozzá semmi különösebb eseményre vagy jelre várni. A hittel kapcsolatban pedig ugyanezt üzeni ebben a beszédében: “A tökéletes hely a kezdéshez pontosan az, ahol éppen vagytok.”

A világosság (a hit, egy magasabb szintű lelki élmény, a boldogság, a béke) keresését, ahogy mondja, hajlamosak vagyunk egy “mindent vagy semmit” helyzetnek tekinteni: gyakran úgy érezzük, hogy sötétségben vagyunk (mert kétségeink vannak, félünk, gyászolunk, haragszunk vagy tele vagyunk stresszel és bizonytalansággal), de nem tekintjük fényesnek, világossággal telinek a helyzetünket addig, amíg az ajtó tárva-nyitva nem áll, amíg a fényár teljesen el nem önti a szobát. Pedig a világosság beengedése mindig egy résnyire nyitott ajtóval kezdődik: ha már beszűrödik akár csak egy egészen keskeny résen a fény, van minek örülnünk, van mibe kapaszkodnunk, és tudjuk, hol kell tapogatóznunk, hogy az ajtó még jobban kinyíljon. Más szóval: a lelki világosság keresése is egy folyamat, aminek az első, homályban tapogatózó lépése sem kevésbé értékes vagy tiszteletre méltó, mint az utolsó lépések, amikor már magabiztosan tárjuk szélesre az ajtót, beengedve a fényözönt.

IMG_0754.JPG

A lelki világosság keresésének három lépése, a megvilágosodás “baby step”-jei a következők:

  1. lépés: kezdd ott, ahol most vagy! Fogadd el, hogy nem kell megütnöd semmilyen mércét ahhoz, hogy jogosult legyél elkezdeni keresni a lelki világosság, a hit, a boldogság, a béke állapotát, és hogy azonnal rá is találj az első jeleire az életedben. Nincs szintfelmérő, nincs belépési díj, nem kell hozzá erkölcsi bizonyítvány, orvosi vizsgálat vagy előképzettség. Úgy, ahogy ebben a pillanatban vagy, készen állsz a kezdésre.
  2. lépés: kezdj el keresni! Ha nem is tudod pontosan, hogy kell imádkozni (hogy kinek és mit kellene mondanod egy imában), azért csak imádkozz – más szóval: kérj! Fogalmazd meg, mire vágysz, mi az a lelki állapot, amit el szeretnél érni, az a lelki ajándék, amit el szeretnél nyerni, kérd és hidd el, hogy megkaphatod!
  3. lépés: keress tovább! Fogadd el, hogy nem vagy tökéletes. Fogadd el, hogy hibázni fogsz, hogy a dolgok nem mennek mindig csettintésre, nem minden egyszerre történik. Semmilyen lelki ajándék (a nyugalom, az elengedés képessége, a hálás, békés hozzáállás) nem jön instant csomagban. Lesznek jobb és rosszabb napok, lesznek sikeres pillanatok és olyanok is, amikor nem sikerült a legjobban teljesítened, amikor még gyarlónak, gyengének, haragosnak, keserűnek, félelemmel telinek érezted magad. Ez nem azt jelenti, hogy végleg kudarcot vallottál, hogy le kellene ülnöd és hagyni a pokolba az egészet. Csak menj tovább, keress tovább, és idővel egyre több lesz a sikeres pillanat és egyre kevesebb a balul sikerült dolog.

És ennyi az egész, nem egy atomfizika: kezdd el most és ne hagyd abba a keresést! Így találhatsz rá előbb a kilincsre, aztán nyitnatod résnyire az ajtót, és tárhatod egyre szélesebbre és szélesebbre. Kivéve ha a sarokban ülsz és arra vársz, hogy valaki felkapcsolja a villanyt.

Boldogságterv #6 – Az ima: az elme, a lélek és a test állapota

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

Az októberi témám a “spiritualitás a gyakorlatban”, pontosabban az ima, mint egy gyakorlatias spirituális tevékenység becsempészése a mindennapjaimba. A hit témakörét eredetileg az adventi időszakra tartogattam, de az ima kérdése két olvasmány nyomán is megihletett a közelmúltban, és más dolgok is közrejátszottak abban, hogy előre hozzam mostanra a témát.

Az ima, mint állapot

Emlékszem, hogy mennyire találónak tartottam Gretchen Rubin leírását arról, ahogy egy teendőktől zsúfolt nap után, amit szinte robotpilóta módban vezetett végig, a csendes lakásban este egyedül a folyosón egyszer csak hirtelen érzi, hogy “megérkezik a testébe” – mintha addig a teste és az elméje két külön úton járt volna, és csak akkor találtak volna egymásra, amikor a mindennapi teendőktől elszakadva akadt egy kis ideje magára figyelni, “egészben lenni“, jelen lenni.

Amikor imádkozom – amikor akár csak néhány pillanatra megállok hálát adni és összefoglalni a vágyaimat, a kéréseimet az elkövetkező órákra, napokra, hónapokra, évekre vonatkozóan, akár utazás közben, vagy munka közben megállva egy pillanatra –, én is érzem, hogy ez nemcsak egy gondolatsor, de az elmének, léleknek, testnek is egy bizonyos állapota is. Ilyenkor érzem, hogy a homlokom kisimul, a fejbőröm mintha könnyebb és puhább lenne, és akaratlanul is mélyebben, egyenletesebben lélegzem, mielőtt vagy miközben az ima első, formai bevezető szavait elmondom magamban. Ez arra emlékeztet, amikor a különböző tanfolyamokon a meditációba való elmélyülést tanultuk, és ez egy nagyon jó “tünetegyüttesnek” tűnik, mivel érinti az elmét, lelket, testet egyaránt, így elég az egyik elemre figyelnem – elmondanom az ima bevezető szavait vagy tudatosan ellazítani a homlokom, sóhajtani egy mélyet –, hogy a többi szinte ösztönösen következzen ezután.

Hálakövek

Hogy tovább erősítsem ezt a reflexet, rendeltem magamnak az internetről két gyönyörű hálakövet. (Sajnos még nem érkeztek meg.) A hálakő vagy imakő (angolul worry stone, azaz “aggódókő” vagy palmstone, azaz “marokkő”) arra szolgál, hogy részben a természetes forma és tapintás nyugtató hatásának, részben pedig a vele kialakított rituálénak köszönhetően segítsen elengedni a feszültséget (az aggodalmakat, ahogy az angol neve sejteti), és egy nyugodtabb tudatállapotba vezessen. Ezen kívül eszembe jutott még róla egy gyakorlat, amit a gyermekpszichológusomtól tanultam akkoriban, amikor pánikrohamok gyötörtek: válassz ki egy érdekes tárgyat, és vizsgáld meg minél alaposabban, minél inkább a részletekbe merülve. (Ez a gyakorlat segít lefoglalni az elmét, ami így az apró részletek alapos tanulmányozásával van elfoglalva a pánikroham továbbgörgetése helyett.) Ezért én olyan hálaköveket választottam, amik egyben izgalmas mintázatúak is.

Kutyásoknak, illetve bármilyen nyugodt természetű, kezes háziállattal rendelkezőknek egyébként a figyelmébe ajánlom, hogy mennyire remek “hálakövek” az állatok. Ha nem játszom Dióval, csak egyszerűen letelepszem mellé a földre és simogatom, megfigyelhetem, hogy mennyire jól működik ilyen szerepben is: a bundája tapintása, a testmelege, a lélegzetének természetes, lassú üteme tökéletesen alkalmas arra, hogy megnyugtasson és segítsen lehorgonyozni a jelen pillanatban, azon kívül minél tovább nézi az ember, annál több apró, érdekes részletet fedez fel benne – a bundája színének és állagának apró változásait, a helyenként kivillanó bőrfelületeket, a nedves orr fekete, erezett felületét, a szemet, a mancs kemény, szürke párnáit, stb. –, amik a végtelenségig le tudnák kötni egy csapongó elme figyelmét. Emellett egyszerűen fantasztikus, hogy egy állat milyen könnyedén és teljesen el tudja engedni a feszültséget és az aggodalmat, és milyen sokáig képes egyszerűen csak lenni, mindenféle nyüzsgés, tervezés, tépelődés nélkül, és ha sikerül vele együtt elmerülno ebben az egyszerű és hihetetlenül bölcs állapotban, az könnyedén megnyitja az utat a hétköznapi aggodalmaktól megfosztott ima előtt.

Ti milyen rituálékkal könnyítitek meg magatok számára az imát, a meditációt?

Mormon péntek és Elizabeth Gilbert: Múzsák, imák, istenek

Már nagyon régóta meg szeretném osztani veletek Elizabeth Gilbert TED beszédét a kreativitás forrásáról, és ahogy a mormon egyház legutóbbi konferenciájának beszédeit böngésztem, Neill F. Marriott beszédét olvasva végre megkaptam hozzá az ihletet.

Marriott tanácsos a beszédében megosztotta egy személyes élményét arról, hogyan fordult tanácsért Istenhez, hogyan ment el imádkozni Isten házába, a templomba, ami arra szolgál, hogy teret adjon Istennek a világban, és ekkor rájött, hogy ha félreteszi egy kicsit a saját egóját és önmagára (nemcsak a testére, de a lelkére, szellemére) is úgy kezd tekinteni, mint Isten templomára, akkor rajta keresztül megnyilvánulhat a világban Isten fénye – valami, ami hatalmasabb nála, de mégis megjelenhet benne, a szavaiban, a tetteiben, a munkájában.

Ekkor döbbentem rá, hogy pontosan ez volt az az üzenet, ami miatt meg akartam osztani veletek Liz Gilbert beszédét, aminek egyébként most, hogy közeleg a november és vele együtt a NaNoWriMo, az egy hónapos regényírás ideje, ismét kiemelt aktualitása lehet.

Elizabeth Gilbert, az Eat, Pray, Love – Ízek, imák, szerelmek című könyv írója arra keresi a választ beszédében, hogy miért roppan össze annyi alkotó elme a kreatív munka terhe alatt, és hogyan lehetne ez másképp. Beszédében rávilágít arra, hogy csak az utóbbi néhányszáz év nyugati kultúrája tulajdonítja a kreatív alkotást teljes egészében az embernek, az egyénnek. Korábban, illetve a világ más tájain hisznek, hittek benne, hogy az ihlet valahonnan máshonnan ered, démonoktól, múzsáktól, a szellemvilágból, Istentől vagy az istenektől: abban, hogy az egyénnek is bele kell tennie a maga fáradságát, munkáját, igyekezetét, hitét, de ugyanúgy meg kell hozzá nyilvánulnia annak a másik, nem emberi forrásnak is. Ezáltal a siker sem egészen az egyéné, de a kudarc sem az, és ez lehet az a védőháló, ami épen tart egy kreatív elmét az alkotás folyamatában.

Ti hogyan hívnátok meg a múzsákat az életetekbe?

Mormon péntek – A hit receptje

A legutóbbi mormon péntek cikkben írtam Dieter F. Uchtdorf elnök “esernyős beszédéről“, ezúttal pedig ismét tőle hoztam néhány gondolatot az őszi konferenciáról, mondjuk úgy, a “csillagász beszédből“. Ez a beszéd is hasznos volt a számomra, és nagyon aktuális a mostani boldogságterv projektemhez, amelynek az ehavi témája a hit és a hit egyik gyakorlati megnyilvánulása (Teréz anya szerint egyben előzménye), az ima. Ugyanakkor nem hiszem, hogy egészen azt a hatást tette rám a beszéd, aminek Uchtdorf elnök szánta: Teréz anya könyvéhez hasonlóan nem közelebb vitt az általa sugallt istenképhez, hanem inkább távolabb tőle.

“Emberi jellemvonásnak látszik, hogy sokszor még akkor is azt hisszük, hogy igazunk van, amikor tévedünk. És ha ez így van, akkor milyen reménye lehetne bármelyikünknek is? Arra vagyunk ítéltetve, hogy céltalanul sodródjunk az egymásnak ellentmondó információk tengerén, megrekedve egy olyan tutajon, amelyet hevenyészetten tákoltunk össze saját előítéleteinkből? Lehetséges-e megtalálni az igazságot?” – kérdezi Uchtdorf elnök a beszédében.

Ami azt illeti, szerintem pontosan ez a helyzet, bár nem ennyire drámai színben. Akárhogy is nézzük, pontosan így éljük az életünket – mindannyian. Előfordulhat, hogy a szüleink, akiktől az első előítéleteinket tanuljuk, meg voltak győződve róla, hogy ismerik az egyetemes igazságot, előfordulhat, hogy nem. Egyébként is, Uchtdorf elnök szavaival (vissza)élve, emberi jellemvonás, hogy sokszor akkor is azt hisszük, hogy igazunk van, amikor tévedünk, tehát attól függetlenül, hogy a szüleink milyen egytemes igazságban hittek vagy nem hittek, vagy igazuk volt, vagy nem. Megkaptuk tőlük (és azoktól, akik velük együtt vagy helyettük neveltek) az első előítéleteinket, az első szűrőinket, amiken át a világ dolgait megítéltük és megéltük, értelmeztük a saját tapasztalatainkat. Később új embereket és új véleményeket ismertünk meg, amik új gondolatokat ébresztettek bennünk, ezekkel pedig áthangoltuk a szűrőinket (akarva vagy akaratlanul), és változott az is, ahogy a tapasztalatainkat megéljük ezek által. És ez így megy, amíg csak élünk. Akkor is, ha volt hitünk (bármiben – Istenben, a sorsban, önmagunkban, a kapitalizmusban vagy akármi másban), akkor is, ha nem, akkor is, ha megerősödtünk benne vagy ha elvesztettük a hitünket, ha rátaláltunk út közben, ha újra felfedeztük vagy egy újat találtunk helyette – mindez nem történik másképp, mint a saját előítéleteinken (a tudatos vagy tudattalan szűrőinken) keresztül megélt tapasztalataink hatására.

“Alig egy évszázada a legtöbb csillagász még azt feltételezte, hogy Tejútrendszerünk a világegyetem egyetlen galaxisa. Úgy vélték, hogy galaxisunkon túl csupán a végtelen semmi található, a vég nélküli űr, amely üres, hideg, és híján van csillagnak, világosságnak és életnek egyaránt.
Amikor a távcsövek egyre kifinomultabbakká váltak – köztük olyan távcsövekkel, amelyek fellőhetők az űrbe –, a csillagászok szeme előtt elkezdett feltárulni egy lenyűgöző, szinte felfoghatatlan igazság: a világegyetem elképesztően nagyobb, mint azt korábban bárki is hitte volna, és az égbolt tele van tőlünk elképzelhetetlenül távol lévő számtalan galaxissal, mindegyikükben száz- és százmilliárdnyi csillaggal.[…]
Napjainkban már láthatjuk e távoli galaxisok némelyikét. Tudjuk, hogy ott vannak. Már nagyon régóta ott vannak. […] A világegyetem roppant kiterjedése nem változott meg hirtelenjében, ezen igazság meglátására és megértésére irányuló képességünk azonban drasztikus változáson ment át. Ezzel a megnövekedett világossággal pedig olyan dicső látvány tárult elénk, amelyről az emberiség mindezidáig még csak nem is álmodhatott.”

Érdekes, hogy bár Uchtdorf elnökkel nem értünk egyet abban, hogy bármelyikünknek is a kezében van-e a helyes távcső (szerinte ő azon át kémleli a világegyetemet, szerintem pedig az emberek sokszor meg vannak győződve az igazukról, akkor is, ha tévednek), úgy fest, mégis egyetértünk abban, hogy a hitünket (bármiféle hit legyen is az) az előítéleteinken és a tapasztalatainkon, élményeinken át nyerjük.

Uchtdorf elnök szerint “a lelki világosság gyűjtése egy egész élet törekvése”, a lépései pedig a következők:

  1. Kutasd Isten Igéjét a szentírásokon, valamint az egykori és a mai próférták szavain keresztül, ne a vitakedv, hanem a tudásvágy indíttatásával.
  2. Elmélkedj mindezen, adj hálát és törekedj a hitre.
  3. Imádkozz útmutatásért és megerősítésért, hogy a szentírások igazak.
  4. Élj az Evangélium szerint, még azelőtt, hogy kinyilatkoztatást kapnál az igazságáról, hogy a tetteid nyomán, a mindennapi élményeid által is megerősítést kapj.

Számomra ez ékes példája annak, ahogy az ember akarva-akaratlanul is az előítéletein át keresi (és kapja meg) a bizonyosságot, hiszen a próféták és szentírások kiválasztása már önmagában is előítéleten alapul (azok értelmezéséről már nem is beszélve), ahogy az is előítélet, előzetes megválogatás dolga, hogy milyen kérdésre keressük a választ, mert ahogy Uchtdorf elnök az “esernyős beszédében” is elmondta: azzal, hogy a hála és az optimizmus vagy a keserűség és a pesszimizmus ernyőjén (szűrőjén, szemüvegén) át fogadjuk az élményeinket, mi magunk határozzuk meg, miről várunk és miről kapunk megerősítést.

Megpróbálva általánosítani Uchtdorf elnök tanácsait (nem mondom, hogy mentesítve az előítéletektől, de kicsit nagyobb teret adva mindenki saját előítéleteinek), a bizonyosság keresésének lépései ezek lehetnek:

  1. Olvass, kutass, hallgass meg előadásokat, amik segíthetnek a lelki fejlődésedben. (Ha ötleted sincs, hol kezdd, akkor keress valakit a környezetedben, akiben megbízol és aki érzésed szerint előbbre van a lelki fejlődés útján nálad – még ha csak néhány lépéssel is –, és kérj tőle hasznos forrásokat.)
  2. Próbáld ki a gyakorlatban is azt, amit megfontolásra érdemesnek találsz.
  3. Mások és önmagad kritizálása, a tévedéstől, kudarctól, csalódástól való félelem helyett derűlátással és hálával fogadj minden élményt (a kutatás és a gyakorlati próba során egyaránt), és hagyd, hogy a sikereid és a jó élményeid legyenek a jelzőfényeid az úton.

Boldogságterv #5 – Hárman utazunk a buszon: én, a férjem és Isten

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

Az októberi témám a “spiritualitás a gyakorlatban”, pontosabban az ima, mint egy gyakorlatias spirituális tevékenység becsempészése a mindennapjaimba. A hit témakörét eredetileg az adventi időszakra tartogattam, de az ima kérdése két olvasmány nyomán is megihletett a közelmúltban, és más dolgok is közrejátszottak abban, hogy előre hozzam mostanra a témát.

Hárman utazunk a buszon: én, a férjem és Isten

Amikor rájöttem, hogy az új lakóhelyünk miatt a napi ingázási időm csaknem három órára nő, rögtön eldöntöttem, hogy ezt a hirtelen jött, újszerű holtidőt valamilyen építő módon kell kitöltenem.

Eleve nagy ajándéknak tartom azt, hogy reggel és este is a férjemmel együtt utazom: míg eddig csak alva láttam reggelente, amikor kiosontam a szobából, most együtt kelünk az ébresztő hangjára, együtt készülődünk, együtt megyünk ki a buszra, együtt utazunk egy jókora szakaszon oda és vissza, és együtt érünk haza este. Ezen kívül a napokban rácsodálkoztam magunkra, hogy hiába vagyunk lassan tíz éve együtt, még mindig olyanok vagyunk, mint a friss szerelmesek: sustorgunk, összebújunk, megcirógatjuk egymást, kéz a kézben utazunk. Most, hogy az együtt töltött időnk drasztikusan megnőtt az ingázással, egy kicsit fel is pezsdültünk, és méginkább fókuszba került nálam az, hogy mennyire jó összhangban vagyunk.

Annyira viszont már nem új a kapcsolatunk, hogy napi három órát csiviteléssel ki tudjunk (vagy akarjunk) tölteni minden nap (meglepő, de egy idő után még nekem is elapad a beszélőkém), és nem is a teljes vonalon utazunk együtt, így a három órát nemcsak az egymással töltött minőségi idő foglalja le. Állandó társam továbbra is a Kindle ebook olvasóm és a telefonom, rajta a zenéimmel és a mobil internet kapcsolattal. Így utazás közben olvashatok könyvet, böngészhetem a netet (például a konferenciai beszédeket), írhatok cikket, vagy csak hallgathatom a zenét és elmélkedhetek kifelé meredve az ablakon. (Tömött buszon, ahol legfeljebb az ajtónak szorítva van egy zsebkendőnyi állóhelyem, úgyis csak ez utóbbi lehetőségem van.)

Más szóval, napi három óra ingázás remek alkalom arra, hogy minőségi időt töltsek el önmagammal, a férjemmel és Istennel.

A zene gyümölcse az ima

Teréz anya egyszerű útjának első lépése szerint “a csend gyümölcse az ima”. Gondolkodtam a csend értelmezésén ebben az egyszerű képletben, és arra jutottam, hogy a hangtalanságnál fontosabb a belső csendesség: az elhatárolódás a mindennapi gondokat, teendőket, kérdéseket körüldongó gondolatoktól, eltávolodás a nyüzsgéstől, ami akár belül van, akár kívülről körbevesz.

Az októberi témám másik “védőszentje”, Marla Cilley (a “FlyLady”) is leírja a könyvében, hogy az ő mindennapos reggeli áhitatának, Istennel töltött minőségi idejének a szerves része a zene. Chris Baty, a novemberi regényíró kihívás guruja pedig azt tanácsolja, hogy aki el akar mélyedni (az alkotás folyamatában), de nem tudja magára zárni az ajtót és kirekeszteni a külvilágot, az tegyen fel egy fülhallgatót (akár zenével vagy anélkül), mert ez nemcsak fizikailag és lelkileg határolja el a külvilágtól, de egyértelmű üzenet is arról, hogy “most nem vagyok itt”, és önmagában is felér egy “ne zavarj!” táblával.

A zene számomra is jó partner az ellazulásban, elmélyülésben, akár csend van körülöttem, akár zaj, és egy emberektől zsúfolt buszon nagy segítséget jelent az elhatárolódásban is.

Az ima gyümölcse a hit

Az imában számomra az egyik legnagyobb kihívást az ima formátuma jelenti – egészen pontosan az, ha elkezdek töprengeni az ima formátumán. Írtam már, hogy praktikus megközelítésben az ima nem más, mint a hálaadásnak, a célkitűzésnek, a sugallat igényenek és a terhek elengedésének szavakba szedett formája, méghozzá a sikeres kívánság jellemzőivel: azzal a tudattal, hogy a kéréseink célba értek és már csak idő kérdése, hogy a megfelelő pillanatban és a megfelelő formában a válaszok eltaláljanak hozzánk. Ugyanakkor arról is elmélkedtem már, hogy sokkal könnyebb ahhoz imádkozni, aminek arcot tudunk adni – viszont itt esem folyton a racionalitás csapdájába, hiszen egy részről könnyebb egy személyhez címezni az imáimat, de minél többet gondolkodom rajta, létezhet-e valójában ilyen személy, annál kevésbé hiszek benne. Ez egy róka fogta csuka helyzet a számomra.

Teréz anya egyszerű útjának következő lépése viszont elgondolkodtatott ebben az ügyben is. Eszerint “az ima gyümölcse a hit”. – Az ima gyümölcse a hit, nem pedig fordítva. Tehát annak, hogy tovább lépjünk az egyszerű ösvényen (amelynek a végén egyébként nem Isten áll, hanem a béke), nem feltétele a hit. Ha pedig ez így van, akkor az Istenről alkotott véleményemnek tulajdonképpen semmi dolga nincs az imáimmal.

Az imákhoz (és egyben Istenhez) való viszonyomat egyébként sokáig meghatározta, hogy hiába kaptam vallásos oktatást, a családomban nem volt olyan valódi hívő, aki valódi párbeszédet folytatott volna Istennel. Megtanultam, hogy evés előtt magunkban elmormoljuk az Édesjézus-légyvendégünk kezdetű mondókát, elalvás előtt pedig az Énistenem-jóistenem-lecsukódik-máraszemem kezdetűt, és miután kötelező volt a részvétel a vasárnapi miséken, az ott elhangzó verseket is jól ismertem, de ebben ki is merült az imákról szerzett tapasztalatom. Most már tudom, hogy később az évek során másféle imákat is megtanultam, még ha akkor nem is imáknak hívtam őket, hanem meditációnak, de ahogy most látom, szinte mindegy is a terminológia: hogy vizualizációval küldjük el a kéréseinket az Univerzum felé, hogy a tudatalattink megszemélyesített képviselőin keresztül szólítjuk meg a Kollektív Tudattalant, vagy imádkozunk Istenhez. Az egymással helyettesíthető kifejezések végső soron ugyanazt takarják: a személyes mondandónkkal megszólítunk valamit, ami hatalmasabb nálunk.

A terminológia tehát szinte lényegtelen bizonyos szempontból, de lényeges abból a szempontból, hogy nem árt megtalálni azt a formát, ami a legjobban illik hozzánk, ami a leginkább megkönnyíti számunkra ezt a megszólítást. Sok helyen tanultam már sokféle meditációt, és mindegyik nagyon hasznos volt, egyenként és együtt is sokkal messzebbre vittek, mint az, hogy álmomból felriasztva is el tudom mondani a Miatyánkot. Mégis, valahogy egyik sem illett hozzám egészen.

Bár szigorúan véve a mormonok nem keresztények (még ha annak is vallják magukat), a keresztényi gyökerekhez kapcsolódó első igazi imákat tőlük tanultam. Ezek a tört magyarsággal beszélő fiúk voltak az elsők, akik a társaságomban, a fülem hallatára hangosan is kimondva úgy szólították meg Istent, hogy valóban hittek benne, hogy Isten hallgatja őket. Még a hívő keresztény ismerőseim sem mondtak soha személyes imákat a jelenlétemben hangosan, tehát lényegében soha nem hallottam azelőtt senkit Istennel beszélgetni. Ez pedig, a hitvilágomtól függetlenül egy meghatározó élmény volt a számomra. Olyannyira, hogy amíg a tanult meditációs technikák önmagukban továbbra is idegenül hatnak, addig a mormon fiúktól tanult imakezdő és imazáró formulákat egészen természetesen tudom alkalmazni.

Persze, ahogy írtam, sokszor a 22-es csapdájába esek, ha elkezdek töprengeni rajta, helyes-e, szabad-e, értelmes-e valakinek, aki nem hisz Isten személyében, úgy kezdi az imádságait, hogy megszólítja Istent. De amellett, hogy ez sem más, mint bármelyik meditáció-indító technika, amit tanultam (egy formula, egy rituálé, ami segít a megfelelő tudatállapotba helyezkedni), Teréz anya által is igazolva érzem magam: nem a hit gyümölcse az ima, hanem az ima gyümölcse a hit – tehát nem az ima feltétele a hit, hanem a hit feltétele az ima.

Ti mit gondoltok az imáról?

Boldogságterv #4 – Október: Ora et labora!

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

Amikor úgy döntöttem, hogy újraindítom a boldogságtervemet, rögtön tudtam, hogy lesz majd egy hónap, amit az Isten-keresésnek szentelek, és bár eredetileg az adventi időszakra gondoltam, mégis úgy alakult, hogy előrehoztam októberre ezt a missziót.

Nemrég olvastam Teréz anya: Az egyszerű ösvény című könyvét (amit egyébként vegyes érzelmekkel tettem le – az értékelésemet itt olvashatjátok a Molyon), előtte pedig Marla Cilley (“Fly Lady”): Sink Reflections című könyvét (ami már sokkal jobban megmozgatott – nem is tudom, hogy nem írtam még bővebben róla itt a blogon).

Bár két egymástól merőben távol álló könyv, találtam bennük egy-egy idézetet, amik annyira összecsengenek, hogy egyértelmű volt, hogy ezt a gondolatot fogom választani a havi boldogságterv mottójának.

Teréz anya így gondolkodik az imáról:

“Bárhol, bármikor imádkozhatsz. Nem kell elmenned kápolnába vagy templomba. Imádkozhatsz munka közben, hiszen a munka nem állítja le az imát, sem az ima a munkát.”

Marla Cilley, a Fly Lady program szülőanyja pedig így ír a könyvében (az eredeti idézetet az én fordításomban olvashatjátok):

“A reggeli rutinom egyben a reggeli áhitatom idejévé is vált. Felteszem a kedvenc spirituális zenémet, a lelkemet megnyitom a Mennyei Atyám felé, miközben a családomat megáldom azzal, hogy ezzel egyidőben elvégzem a reggeli és a napi rutinjaimat a háztartásban. Ha úgy tekintesz a napi rutinjaidra, mint egy áldásra a családod életében és a sajátodban, akkor valójában Isten akarata szerint cselekszel, és igazán nem hiszem, hogy el lehetne választani egymástól ezt a kettőt.
És ha most fel akarsz csattanni, hogy nem is számít valódi áhitatnak, ha összekeverem az imát és a házimunkát, akkor ne is fáradj, mert úgysem tudsz meggyőzni ezzel kapcsolatban. A lelkemmel és a szívemmel Isten felé fordulni és közben hasznossá tenni magam igenis jó dolog.”

Az igazság az, hogy a boldogságkeresés útján néha elég nagy kerékkötőnek érzem azt a racionális szemléletet, ami a jellememben és a neveltetésemben egyaránt megvan, hiszen nem tudok elfogadni olyat, amit nem tudok megmagyarázni (ami nagyjából a hit ellentett definíciója). A spirituális fejlődésem így meglehetősen poroszka tempóban halad előre az évek folyamán, viszont most, hogy több irányból is rámtalált ez a gyakorlatias, “ora er labora” szemlélet, úgy éreztem, megfelelő vezérfonalat találtam, hogy ismét foglalkozzak egy kicsit a hittel, és azon belül is leginkább annak egy gyakorlatias elemével: az imádsággal, és azzal, hogy ez hogyan vihet közelebb a boldogsághoz.

Ti mit gondoltok az imádkozásról?