Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

Ebben a hónapban a boldogságterv programom és cikkeim keretében azzal foglalkozom, hogy a NaNoWriMo, az egy hónapos (regény)írói kihívás hogyan tesz boldogabbá, mit tanít nekem a boldogságról.

Csak tedd a dolgod, ennyi az egész!

Még a NaNoWriMo előtt megosztottam veletek Elizabeth Gilbert beszédét a kreativitásról és annak forrásáról, de most ismét vissza szeretnék térni ehhez a beszédhez, mert volt benne még valami (amellett, hogy mennyit könnyíthet az életünkön nekünk, mint alkotóknak az a gondolat, hogy sem a sikereink, sem a kudarcaink nem száz százalékosan tőlünk erednek), amit aktuálisnak és fontosnak tartok megosztani így, NaNoWriMo idején. Liz Gilbert rávilágít arra, hogy csak az írókkal és más művészekkel kapcsolatban merül fel, hogy alkotói válságba kerülnének: senki nem kérdezi meg egy mérnöktől, egy könyvelőtől, egy mesterembertől vagy egy gyártósori munkástól, hogy be tud-e menni ma a munkahelyére vagy dolgozói válságba került? Elfogadjuk, ha valakinek problémája van a főnökével, a munkatársaival vagy akár a munkája természetével, de az alkotókon kívül senkiről nem tudjuk elképzelni, hogy egy munkát, amit szeret, amihez a hivatástudat és a szakma szeretete fűzi, egyszer csak egy nap képtelen lenne elvégezni, mert rájön a görcs.

Ezért Liz Gilbert azt javasolja, hogy írókként, alkotókként is próbáljuk meg elengedni azt a maximalizmust, arra a (felsőbb hatalomnak is tulajdonítható) ihletre, géniuszra való törekvést, ami egy egyszeri ajándék lehet, de egyáltalán nem biztos, hogy sokszor sőt minden alkalommal meg fog jelenni a munkánkban. Liz Gilbert igazán tudja, milyen az, amikor valakit megérint ez a fajta siker (hiszen az Eat, Pray, Love – Ízek, imák, szerelmek című alkotása a saját elvárásait is messze meghaladva, önmagát is meglepve lett világszenzáció), és az előadásában arról is beszél, milyen érzés szembesülni valakinek azzal, hogy tegnap még egy ihletett művész volt, akinek a munkáját ünnepelték, ma pedig csak egy egyszerű munkás, akinek elvégzendő feladatai vannak, amik talán soha nem lesznek megint sikeresek, és talán az egész életét úgy kell leélnie és végigdolgoznia a választott hivatásában, hogy nem tudja ismét megcsillogtatni azt a géniuszt, ami egyszer megadatott neki.

Ezért Liz azt javasolja: csak dolgozz. Végezd el a munka rád eső részét, tekints úgy az írói (művészi) hivatásra, mint bármelyik másik szakmára. Mintha mérnök, vagy könyvelő, vagy gyári munkás lennél, csak ülj le minden nap az asztalodhoz, és végezd el a munkád, akkor is, ha ezzel nem teszel semmi világrengetőt.

És tulajdonképpen erről szól a NaNoWriMo is.

Múlt héten a csalásról írtam, ami tulajdonképpen nem létezik ebben a versenyben, hiszen semmi másról nem szól, mint a szószám gyarapításáról. Ha úgy vesszük, az egyetlen célja az, hogy az írót leültesse az íróasztala mellé és rávegye, hogy dolgozzon, kitartóan, minden nap, a tökéletesség, a világsiker, az ihletett géniusz illúziója nélkül, csak végezze el a munkáját és tapasztalja meg az ebben rejlő jutalmat.

A NaNoWriMo, ha ilyen szemmel nézzük, azt a tévhitet hivatott eloszlatni, hogy egy író csak akkor érezheti sikeresnek magát, ha valami korszakalkotót, valami rendhagyót hozott létre. Ezzel szemben a NaNoWriMo plecsnit, a nyerteseknek kijáró címet és vállveregetést ad minden írónak, aki egy hónapon keresztül ráveszi magát arra, hogy egyszerűen csak elvégezze a munkáját: minden nap leírja a napi adagját, hozzátegyen átlagosan 1667 szót a szószámhoz, és ennyi az egész, ennyi az elvárás, semmi több.

Annyira kevésnek, szinte csalásnak tűnik, ha arra gondolok, hogy milyen értéktelen szutyokkal töltöm fel rosszabb napokon ezt a szószámot, de amint az eszembe ötlenek Liz Gilbert szavai arról, hogy mekkora kihívás egy írónak (vagy bármely művésznek) az, hogy egyszerűen csak írjon, írjon, írjon, hogy merjen értéktelen szutykokkal is foglalkozni, hiszen ez a munkája, akkor rájövök, hogy mennyire nehéz kihívás is ez és mennyivel több mindenre tanít annál, mint hogy mindig belefér az ember napjába még 1667 szó.

Az életben nincsenek szabályok

A férjemmel, Petivel is beszélgettünk egyik nap arról, hogy hogyan éltem meg azt, hogy látszólag csalással viszem végig az idei NaNoWriMót, de végül elengedtem az ezzel kapcsolatos aggodalmaimat, hiszen valójában nincsenek szabályok ebben a versenyben, így bármilyen szabály, amihez mégis ragaszkodunk, csak egy önkényes szabályalkotás önmagunktól, önmagunk számára.

– Jól teszed, szívem – mondta a férjem. – Ha belegondolsz, az életben sincsenek szabályok.

Ami persze egy borzasztó nagy általánosítás, egy bődületes túlzás, amire zsigerből rávágjuk: már hogyne lennének szabályok! De ahogy elgondolkodtam Petinek, a házi gurumnak a szavain, rájöttem, hogy igaza van, hiszen az életünk tele van olyan önkényes szabályokkal, amiket mi magunk hozunk önmagunk korlátozására: amiket semmilyen világi, vallási, jogi vagy erkölcsi kódex szerint sem lenne kötelességünk betartani, és mi mégis elvárásként támasztjuk magunkkal szemben.

Ahogy a NaNoWriMo esetében, úgy az életben is jó lenne, ha megtanulnék, megtanulnánk különbséget tenni aközött, hogy mik a valódi szabályok (amikből kevesebb van, mint hinnénk), és mik azok, amikkel csak önmagunkat korlátozzuk vagy terheljük. Pedig ebben a versenyben is csak egy célkitűzés van: itt és most legalább egy kicsit túltenni önmagunkon.

Egy sör mindig belefér!

Biztosan sokan ismeritek azt az anekdotát, amiben egy professzor egy ibrikkel, kövekkel és homokkal szemlélteti a diákjainak, hogy ha nem megfelelően priorizálják a dolgaikat, hamar feltöltik az idejüket a kevésbé fontos dolgok, kiszorítva a fontos dolgokat (azaz ha a homokot töltik először az üvegbe, nem jut hely a köveknek), míg ha megfelelően helyezik el az életükben a dolgokat, előbb a legfontosabb elemeket (a köveket) és később a kevésbé fontosakat, akkor ugyanúgy, ahogy a homok kitölti a kövek közti réseket, úgy az életükben is marad hely a fontos és kevésbé fontos dolgoknak egyaránt, az életük pedig így válik teljessé. Miután végez a demonstrációval, az egyik diákja felemeli a kezét és megkérdezi a professzort, hogy most, hogy az élet fontos és kevésbé fontos dolgait jelképező kövek és homok helyet kapott benne, valóban tele van az üveg? A professzor azt feleli: igen, most már valóban tele van. Erre a diák egy üveg sörrel a pulpitushoz sétál, felpattintja és az ibrikbe önti a tartalmát, a folyadék pedig kitölti a homokszemek között szinte láthatatlan űrt. – Látja, professzor úr – mondja a diák –, bármennyire is azt hinnénk, hogy az életünk teljes, egy sör azért mindig belefér.

Na, erre az anekdotára gondolok én, amikor azt mondom, hogy napi 1667 szó azért mindig belefér.

Ahogy a NaNoWriMóról szóló cikksorozatomban is írtam, a kihívás előtti egyik “házi feladat” az, hogy az ember megtalálja azokat a lehetséges réseket az időbeosztásában, azokat a potenciális lefaragható tevékenységeket, amikkel elég idő szabadítható fel egy hónap erejéig ahhoz, hogy valóban beleférjen az a napi 1667 szó. Nos, én az idén semmi ilyesmivel nem foglalkoztam. Nem kerestem lyukakat vagy felesleges tevéknységemet az időbeosztásomban, hiszen lényegében véve nem is volt időbeosztásom: azt leszámítva, hogy napi 8-9 órát munkával és 3 órát utazással töltök, annyira változékony most körülöttem minden, hogy nincsenek fix rutinjaim, megszokott tevékenységeim, amiket át tudtam volna fésülni és rájuk mutatni azzal, hogy na, téged hanyagolni foglak egy hónapig. Idén egyszerűen fejest ugrottam a kalandba, lesz ami lesz alapon.

Az első hétvégén rengeteget nyüzsögtem a chaten és a fórumon, és nagyon jól is éreztem magam, de aztán azon vettem észre magam, hogy azóta szinte be sem léptem egyik helyre sem. Először elszomorodtam, hogy a NaNoWriMónak ezt a jellegzetes erejét, a közösség támogatását, a nagy össznépi banzáj hangulatát nem használom ki, de aztán rájöttem: idén talán ez volt az én lefaragható tevékenységem, aminek a helyére elfért az a napi 1667 szó, ahova befért a mindennapi írás robotja.

Úgy tűnik, ha valaminek helyet szeretnénk szorítani, annak helyet fogunk – még ha akaratlanul is tesszük, és felfedezzük neki a helyet az éltünkben akkor is, ha látszólag nincs ott már semmi tér. Mert, bizony, egy sör azért mindig belefér!