Boldogságterv #16 – Hozzáadom lélegzetem a tiédhez

A januári tervezős boldogságtervem nem épp a tervezettek szerint alakult (hahh! még egy ilyen szóvicc, és lőjetek a Dunába!…), remélem, hogy februárban sikerül majd egy kicsivel több hasznos tartalmat gyűjtenem nektek a rovat keretein belül. Ezért igyekeztem egy talán könnyebben megközelíthető témát keresni, egyben engedve a kísértésnek, hogy a triviálisan aktuális témát válasszam erre a hónapra: a Valentin-nap égisze alatt a házasságot.

Februárban igyekszem tehát azt helyezni a figyelmem és a boldogságterv cikkeim középpontjába, hogy hogyan tesz boldogabbá a házasságom, és persze hogy én hogyan igyekszem boldogabbá tenni a házasságomat.

Hozzáadom lélegzetem a tiédhez

És a hónapra szóló ihletőül, bár tudom, hogy korábban már elhoztam, ismét megmutatnám az esküvői meghívónkon szereplő idézetet:

“Hozzáadom lélegzetem a tiédhez
Hogy életünk hosszú legyen a földön
Hogy népünk sokáig éljen
Hogy egyek lehessünk
Hogy együtt végezhessük be utunkat
Hogy mindent bejárhassunk, míg élünk.”
(Indián ének)

Boldogságterv #15 – Újratervezés nagyban és kicsiben

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok.

Általában nem vagyok az a típus, akinek a nagy volumenű évértékelés, tervezés és újratervezés együtt jár az újévvel, ez nálam inkább spontán módon szokta felütni a fejét a legváratlanabb időszakokban. Micsoda váratlan volt tehát, hogy idén pont újévkor fogott el ez a hangulat!… Úgyhogy ennek örömére úgy gondoltam, a január témája legyen az értékelés és tervezés, és az, hogy az életem szervezése, a tervek készítése hogyan vihet közelebb a boldogsághoz.

Újratervezés!

Mindenkinek ismerős már az a mondat, amikor az autó virtuális navigátora, a GPS felfedezi, hogy valami nem a tervek szerint alakult, és azt mondja: újratervezés! Csak így, egyszerűen. Semmi “megmondtam, hogy balra kellett volna fordulnod, te szerencsétlen!”, semmi “most mi a francot fogunk csinálni?!”, semmi “tudod te egyáltalán, hogy milyen következményei lesznek annak, ha elkésel?!”, semmi “na tessék, már megint ez van!”. Csak ennyi: újratervezés – ami ugyanolyan átlagos része az utazásnak, mint hogy száz méter múlva hajts be a körforgalomba és hajts ki a második kijáraton.

Amikor részt vettem Via és Gigi Kreatív időgazdálkodás tanfolyamán, Via egyik gyakran emlegetett jelmondata ez volt: nem azért tervezel, hogy aztán minden a tervek szerint alakuljon (hiszen az élet nem olvassa a határidőnaplódat), hanem azért, mert ha megtanulsz tervezni, megtanulsz újratervezni is.

Még csak alig több mint egy hét telt el a januáromból (és az évemből), de máris tele volt újratervezéssel. Az államvizsgám és a diplomavédésem érdeklődés hiányában májusra tolódott, a munkába viszont hamarabb vissza kellett dobnom magam, de hogy őszinte legyek, az itthoni aktív pihenésre szánt időszak is (bár végül elég kevés jutott belőle az ünnepek után) egészen máshogy alakult számomra, mint vártam. (Sem olyan aktív, sem olyan pihentető nem volt, mint azt előre elképzeltem.)

Ami viszont engem is meglepetésként ért, hogy (különösen a korábbi önmagamhoz mérve) mennyire jól viseltem ezeket a hirtelen változó szélirányokat, ezeket a drasztikus újratervezéseket. Azt hiszem, egyre inkább kezdem elsajátítani azt a helyes hozzáállást, ami az újratervezést nem világraszóló tragédiának fogja fel, hanem az utazás olyan természetes részének, mint bármelyik előre látott kereszteződést.

2015/01/img_0843.jpg

Tartsd a szemed az iránytűn!

Legutóbb ajánlottam Via évtervező cikkét, amiben leírja, hogy ahhoz, hogy az energiáinkat ne aprózzuk el az indokolatlan mindennapi feladatokkal, előbb tervezzük be a nagy dolgokat, az éves, negyedéves nagy projekteket, majd azokat bontsuk le kisebb feladatokra és határidőkre, és csak az ezután fennmaradó idővel gazdálkodjunk, ha a csip-csup dolgokról van szó – ne pedig fordítva, a csip-csup dolgoknak alárendelve, azokkal kiszorítva a nagy projekteket a terveink közül.

Viszont amint működésbe lépnek a terveink, amik kitűztük a céljainkat, érdemes a másik irányból megközelíteni nemcsak a megvalósítást, de a tervek ellenőrzését is. Érdemes az aprótól haladva időről időre visszajelzést kérni: jó irányba haladok?

„Ügyelj gondolataidra, mert azok szabják meg szavaidat!
Ügyelj szavaidra, mert azok szabják meg a tetteidet!
Ügyelj a tetteidre, mert azok szabják meg szokásaidat!
Ügyelj szokásaidra, mert azok szabják meg jellemedet!
Ügyelj jellemedre, mert az szabja meg sorsodat!”
(Charles Reade)

Steve Jobs, az Apple cég guruja egyszer azt mondta: minden reggel belenézek a tükörbe és megkérdezem magamtól, hogy ha ez volna életem utolsó napja, azzal tölteném-e, amivel a mai napot fogom, és ha a válasz sok napon át egymás után “nem”, akkor tudom, hogy változtatnom kell. Tim Ferriss, a 4 órás munkahét c. könyv szerzője azt javasolja, hogy nap közben időről időre állj meg és kérdezd meg magadtól: most termelékeny vagyok, vagy csak tevékeny? Hatékony vagyok, vagy csak megpróbálok elfoglaltnak tűnni a többiek előtt? hasznos munkát végzek, vagy csak elfoglalom magam?

Ehhez hasonlóan sokféle kérdést feltehetünk magunknak, reggelente, esténként, vagy nap közben meg-megtorpanva, hogy ellenőrizzük magunkat. Boldognak érzem magam most? Élvezem azt, amivel foglalkozom? A kitűzött céljaim valamelyikéért dolgozom éppen? Elégedett vagyok magammal? Pozitívan állok most magamhoz?

Az állandó, apró ellenőrzés segít a jó irányban maradni és még időben korrigálni, időben újratervezni – hogy ne csak akkor próbálkozzunk az újratervezéssel, amikor a GPS-ünk (ha figyeltünk volna rá), már egy tucatszor elmondta: fordulj vissza, amint lehet!

Szokás szerint

Bloggereknek ajánlottam legutóbb Dóri blogtervezőjét is, aminek kapcsán Dórival többek közt arról beszélgettünk, mennyire más képet mutat a blogtervező táblázat már csak attól is, ha egész évre előre beírjuk az állandó rovatokat, amik a hét azonos napjain tűnnek fel. Ez nemcsak a “tevékenynek tűnés” egyik eszköze, de annál sokkal több: egy rálátás a rutinjainkra, a szokásainkra, azok hosszú távú hatásaira.

Ehhez hasonló eszköz most számomra a Don’t Break the Chain Calendar, aminek segítségével biztosan rajta tudom tartani a szemem néhány mindennapos szokáson. Emellett persze több mindennapos szokásom is van, de stratégiai döntés lehet, ha kiválasztjuk, mi az a néhány szokás, amikre a leginkább szeretnénk koncentrálni. Számomra ezek most: az otthonteremtés (napi öt perc hot-spot takarítás reggelente meglepő módon formában tartja a háztartást!), az írás (napi tizenöt perc alatt nem mindig vagyok túl produktív, de edzésben tartja az izmokat), és egy kis minőségi idő magammal (így szakítok időt olyasmire is, amit hajlamos vagyok elbliccelni, ha sokat lógok a neten vagy bambulok a tévé előtt – ezt olyasmivel töltöm ki, mint például az olvasás, jóga, arcmasszázs, vagy inspiráló előadások hallgatása).

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – Sminkes táska

Az eheti {Vigyázz! Kész! Posztolj!} blogger kihívás témája az, hogy belepillantsunk a sminkes táskánkba. Először megriadtam ettől a témától, hiszen mégis mit mondhatnék én a sminkekről? De hát épp erről írtam a hétvégén a Boldogságterv bejegyzésemben: hogy mennyire jót tesz, ha az ember néha elfogadja azokat a kihívásokat, amik kimozdítják a komfortzónájából.

20140713-222359-80639771.jpg

Ha a sminkelésre gondolok, azonnal Via Sminkedd cikksorozata jut eszembe, amihez ugyanolyan hosszú hálálkodó kommentet csatoltam, mint amit Fly Lady bejegyzésekhez írtam. Rengeteg dolgot tanultam a mérnök végzettségű és mérnök beállítottságú édesanyámtól, amik nélkül nem lennék az, aki, de be kell vallani, hogy mivel ő sem volt kifejezetten “nőcis típus”, így az olyan tipikus “nőcis dolgokat”, mint a háziasság vagy a sminkelés, nem tanultam meg tőle. Sokszor éltem már ezt meg hátrányként, de nemrég volt egy beszélgetésem az egyik fiú kollégámmal, amikor vele vitázva és ellene érvelve magamat is sikerült elgondolkodtatnom. Ez a huszonéves fiú arról beszélt, mennyire zavarja, ha egy lány nem házias, bennem pedig rögtön felébredt egy harapós anyatigris (vagy egy kardfogú feminista, nem is tudom igazán), és azt kértem tőle, gondolkozzon el az azon, mennyi terhet rak a társadalom ma egy nőre: egyszerre kell (vagy legalábbis kellene) olyan háziasnak lennünk, mint a nagyanyáinknak vagy a dédanyáink, ugyanakkor legyünk ugyanolyan kenyérkeresők, mint a nagyapáink vagy a dédapáink, álljunk meg a magunk lábán, legyen saját vagyonunk és keresőerőnk, legyünk tanultak, műveltek, tájékozottak, önállók, de a férfiak mellett azért legyünk simulékonyak, jó partnerek, emellett pedig legyünk mindig csinosak és nettek, fittek, illatosak, finomak, nőiesek (és mindez persze nemcsak akkor elvárás, ha még huszonévesek vagyunk, az iskolapadban vagy frissen és fitten kikerülve a munkaerő piacra, hanem akkor is, amikor már mindemellett egy egész háztartásról gondolkodunk, annak összes kisgyerekével és kisállatával együtt).

Ezzel együtt egyébként nem tagadom, hogy a férfi szerepek is változnak, egy ideális férfinak is meg kell tanulnia már besegíteni a háztartásba, egy kicsit érzekenynek lenni, felfedeznie és kimutatnia a “nőies oldalát”, emellett pedig egyszerre megmaradni férfias férfinak és mégis betölteni kicsit a legjobb barátnő szerepét is, hiszen ma már sokan elvárjuk egy társtól, hogy ne csak az a személy legyen az életünkben, aki gyereket nemz, haza adja a fizetését és mindig megszereli a leszakadt polcokat, hanem lelki társat is keresünk egy férfiban, egy olyan legjobb barátot, akivel megoszthatunk mindet, sokkal inkább, mint ahogy azt a nagyanyáink vagy a dédanyáink tették, amikor férjhez mentek. Csak azt akartam elmondani ezzel, hogy a saját szememben is egész más, sokkal kevésbé tragikus megvilágításba helyeztem azt, hogy én ennek a komplex nőiességnek csak egy szeletét tanultam meg otthon (ahogy valószínűleg a legtöbben csak egy szeletét tanuljuk meg otthon, és szerencsés esetben később, innen vagy onnan hozzátanuljuk a maradékot), és csak huszonévesen, az internetről tanultam meg olyan dolgokat, mint a pirosító vagy a mikroszálas törlőkendő használata.

Ezután a hosszú bevezető után pedig következzen a sminkes táskám, illetve esetemben a sminkes kosaram tartalma, azok a kellékek, amikkel a mindennapi sminkemet összeállítom.

  • Oriflame Skin Dream BB krém Fair árnyalatban (világos bőrre) http://hu.oriflame.com/products/product-detail.jhtml?prodCode=26524 és Oriflame háromszög alakú alapozószivacs http://hu.oriflame.com/products/product-detail.jhtml?prodCode=24860 , amikkel a szem alatti karikáim és az ilyen-bőrhibáim ellen küzdök (tehát nem az egész arcomat alapozom, csak javítok, ahol úgy látom jónak)
  • Oriflame Wonder Lash szempillaspirál http://hu.oriflame.com/products/product-detail.jhtml?prodCode=10784
  • – Ez a két dolog az, amit mindenképpen használok, ha kisminkelem magam.

  • Rossmann Lovely Sunny Blusher pirosító, Cranberry Kiss (rózsaszínes) árnyalatban
  • – Ez az, amit általában szintén használok, méghozzá úgy, hogy a számmal “halpofát” imitálok, oldalt beszippantva az arcomat, és azt a részt pirosítom, ami így megfeszül az arccsontonom (sminkes tipp), és az államra is pöttyintek egy kis pirosítót.

  • A Rossmann Terra Cotta Compact szemhéjpúder 5-ös számú (rózsaszínes, lilás, bronzos és ezüst árnyalatokból összeállított) mini készletét, leginkább a könnyed rózsaszín vagy a diszkrét bronzos árnyalatot az egész szemhéjamon, a szemem sarkába pöttyintve egy kis ezüstöt.
  • Oriflame The One 5 az 1-ben Color Stlyist rúzs Uptown Rose (vidám rózsaszín) árnyalatban http://hu.oriflame.com/products/product-detail.jhtml?prodCode=30653
  • – Ezek a kiegészítők, amiket használva már tényleg egészen csodálatosnak és nőcisnek érzem magam.

  • Ezen kívül az utazó sminkkészletem elengedhetetlen része az Oriflame Giordani Gold Slim kompakt sminktükröm. http://hu.oriflame.com/products/product-detail.jhtml?prodCode=26402

A Trónok Harcás Maisie Williams (Arya Stark) egy érdekes üzenetét kaptam el egyszer egyébként tumblr-en gifset formájában, amiben azt mondja:


“Hadd áruljak el nektek egy kis titkot. Egy ideje nem mostam hajat, és ez ugyanaz a póló, amit tegnap is viseltem. De amint felteszek egy vörös rúzst, senkit nem érdekel. Ez tény.” Pinteresten pedig egy idős hölgy szavait találtam meg, ő pedig, a 99 éves Esther Tuttle így nyilatkozik arról, hogyan lehet megőrizni a magabiztosságunkat idősebb korunkra is: “Minden nap egy órát jógázok és fél órát sétálok, és soha nem hagyom el a házat anélkül, hogy feltennék egy kis rúzst, mert attól mindig csinosnak érzem magam.”

Ez (nemcsak a rúzshasználat, de úgy általában a sminkelés és a többi olyan dolog, amit “nőcisnek” tartunk) olyasmi, amiről egyrészt jó, ha tudjuk és tudatosítjuk magunkban és a környezetünkben nap mint nap, hogy nem kötelező megtennünk (ha nem sminkelünk, nem hordunk szoknyát vagy nem teszünk minden nap meleg vacsorát a szeretett férfi elé az asztalra, attól még nők, sőt nőies nők maradunk és semmit nem veszítünk az értékünkből), másrészről viszont jól jöhet, ha kikísérletezzük, mik azok az apróságok (mint például egy kis rúzs), amitől szebbnek, jobbnak, erősebbnek, nőiesebbnek érezzük magunkat, és hála az internet adta lehetőségeknek, bármikor könnyedén találhatunk hozzájuk segítséget, ha úgy érezzük, hogy szívesen kipróbálnánk valamit ezek közül.

Számotokra mik azok a nőies kellékek (a sminkes táskában vagy azon kívül), amiktől rögtön magabiztosabbnak, ragyogóbbnak, nőiesebbnek érzitek magatokat?

Minden utazás egyszerű, ha már célba értél

A férjemmel hűséges rajongói voltunk az Így jártam anyátokkal (How I Met Your Mother) c. sorozatnak, és azt hiszem, mint minden rajongó, mélységesen csalódtunk az utolsó évadban, a sorozatot lezáró fináléban pedig még annál is inkább. A később nyilvánosságra került alternatív befejezést viszont remeknek tartom, és bár filmtechnikailag nem volt bődületesen nagy pluszmunka (némi narrációt leszámítva összevágott jelenetek összessége volt), viszont az az aprócska bele fektetett munka, az a néhány mondatnyi narráció helyretett mindent, megadta a tisztességes befejezést a sorozatnak, mert összefoglalta azt, amiről az mindvégig szólt: hogy bár út közben nem mindig láthatjuk, merre tartunk, legfeljebb hihetünk benne, mélyen, szenvedélyesen, megbotolva, elcsüggedve, újra visszanyerve a szenvedélyünket, de azt, hogy mik voltak azok a látszólagos kitérők, amikről visszatekintve már látjuk, hogy pontosan jó irányba mutattak, csak utólag láthatjuk, akkor, amikor már megérkeztünk a célhoz. És azt hiszem, ez olyasmi, amit mindannyiunknak érdemes szem előtt tartani, amikor a kitérőink, kudarcaink, elszalasztott lehetőségeink vagy zsákutcáink miatt aggódunk, miközben mások sikertörténetei annyira egyszerűnek tűnnek, mintha az útjuk nyílegyenesen vezetett volna a céljukig (ami persze az ő esetükben sem volt így, közel sem).

Vagy ahogy Steve Jobs mondta a híres stanfordi beszédében: “nem kötheted össze a pontokat előre tekintve, a pontokat csak visszatekintve tudod összekötni”.

Ted Mosby összefoglalója az útjáról, ami során mindvégig a lelki társát kereste, így szól:

“Lily nénéteknek részben igaza volt, amikor azt mondta, hogy ez egy hosszú és nehéz út volt. Hosszú volt? Igen. Talán azt is mondhatnátok, hogy nagyon, nagyon, nagyon hosszú. De hogy nehéz utazás lett volna? Dehogy.
Ez volt az életünk, az életben pedig megesnek dolgok. Van, ami összetörik, és van, ami újra rendbejön. És akárhányszor érzem, mennyire szerencsés vagyok, hogy az édesanyátok mellett ébredhetek minden reggel, egyszerűen nem tudok nem nevetni azon, hogy mennyire könnyen történt meg mindez.
Nem kellett mást tennem, mint hogy néhány órára elhagyom a lakást, hogy Marshall bácsi megkérhesse Lily néni kezét. Lemenni a bárba, találkozni Robin nénétekkel. Meggyőzni Robin nénit, hogy belém szeressen, majd szakítani vele. Megprobálni megnyerni a szakítást, szakítós tetoválást varratni. Leszedetni a szakítós tetoválást, és így megismerkedni Stellával. Meggyőzni Stellát, hogy belém szeressen. Megkérni Stella kezét, majd hoppon maradni az oltárnál. Elveszteni az állásomat, megküzdeni egy kecskével. Elvállani egy tanári állást, órát tartani a rossz osztálynak, randevúzni a rossz lánnyal. Megint randevúzni a rossz lányal. Nos, néhányszor randevúzni a rossz lánnyal. Amikor Barney bácsi beleszeretett Robin nénibe, hagyni, hogy Robin néni is beleszeressen Barney bácsiba. Lefoglalni a bandát az esküvőre, elmenni az esküvőre és gondoskodni róla, hogy az esküvő tényleg meg is történjen. Egy kicsit hamarabb távozni, a jó időben lenni a jó helyen, és valahogy elég tökösnek lenni ahhoz, hogy véghezvigyem a legőrültebb, leglehetetlenebb dolgot a világon: odalépni a sárga esernyős lányhoz és megszólítani őt.
Látjátok, milyen egyszerű? Hát, srácok, így találkoztam anyátokkal.”

Mormon péntek – Az áldások zápora

Érdekes, hogy amikor elhatároztam, hogy a boldogságtervemben ezt a hónapot a spiritualitásnak szánom, nem is jutott eszembe, hogy ez egyben a Mormon Egyház őszi konferenciájának időszaka is, ami azt jelenti, hogy bőven el vagyok látva aktuális olvasnivalóval a témában.

Korábban már említettem, hogy ha tehetem, mindig Uchtdorf elnök beszédeivel kezdem az olvasást, mert az ő szavaiban mindig találok valamit, ami megszólít. A legutóbb kedvenccé vált szivárványos gondolata után ezúttal egy záporos talált rám. :)

“Halandó életünk egyik kihívása az, hogy úgy gondoljuk, az Úr valamennyi áldása valahol a Mennyekben van elzárva előlünk, és csak akkor juthatunk hozzájuk, ha megfelelünk valamilyen szigorú, magas mércének. […] A valóságban viszont Mennyei Atyánk kezéből megállás nélkül záporoznak ránk az áldások. A saját félelmeink, kétségeink és vétkeink azok, amik ernyőként terpeszkednek fölöttünk, megakadályozva, hogy ezek az áldások elérjeken minket.” (Dieter F. Uchtdorf: Living the Gospel Joyful

Úgy gondolom, ezt a gondolatot nagyon fontos lenne a szívébe zárnia mindenkinek, függetlenül attól, hogy hisz-e abban, hogy az áldások Isten kezéből záporoznak-e, vagy (hozzám hasonlóan) abban, hogy úgy általában záporoznak. Igaz, ugyanígy záporoznak a bosszúságok is. Viszont mindig megvan a választási lehetőségünk, hogy melyik esernyőt vesszük elő reggel vagy a nap folyamán a szekrényből: azt, amelyik félelmekkel, kétségekkel és rossz választásokkal az áldások, örömök, pozitív élmények záporát pergeti le rólunk, vagy a bizakodás és a hála ernyőjét, ami átengedi az áldásokat, de lepergeti a rossz élményeket.

Az utóbbi években (amikor kétségtelenül bőven záporozott rám a gyász, a veszteség, a kétség, a keserűség, a csalódás, a harag), én azt tapasztaltam, hogy egyben roppant nehéz és roppant egyszerű ez a feladat. Roppant nehéz, mert aki rossz beidegződésből cselekszik, az ugyanúgy a rossz esernyő után nyúl minden reggel, mint ahogy félálomban, “robotpilóta módban” végezve a reggeli rutinját, mindig ugyanazért a kávés bögréért és ugyanazért a fogkeféért nyúl. De végtelenül egyszerű is, ha az ember rájön és megtapasztalja, hogy tényleg ennyi az egész, nem bonyolultabb a feladat, mint a megfelelő esernyőt kivenni a szekrényből. Egy kis megtorpanástól, a hála és a bizakodás szándékától máris egészen más fénybe kerülnek a dolgok – döbbenetesen egyszerű és effektív élmény az, amikor az ember leengedi az egyik ernyőt, felhúzza a másikat, és egyik percről a másikra akkorát változik a világ, hogy nem tehet mást, mint elhiszi: az áldásoknak ez a zápora nem most eredt meg, hanem valóban ott volt egészen eddig is, csak én nem engedtem be az ernyőm alá.

Te milyen ernyőt tartasz magad fölé?

Boldogságterv #4 – Október: Ora et labora!

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

Amikor úgy döntöttem, hogy újraindítom a boldogságtervemet, rögtön tudtam, hogy lesz majd egy hónap, amit az Isten-keresésnek szentelek, és bár eredetileg az adventi időszakra gondoltam, mégis úgy alakult, hogy előrehoztam októberre ezt a missziót.

Nemrég olvastam Teréz anya: Az egyszerű ösvény című könyvét (amit egyébként vegyes érzelmekkel tettem le – az értékelésemet itt olvashatjátok a Molyon), előtte pedig Marla Cilley (“Fly Lady”): Sink Reflections című könyvét (ami már sokkal jobban megmozgatott – nem is tudom, hogy nem írtam még bővebben róla itt a blogon).

Bár két egymástól merőben távol álló könyv, találtam bennük egy-egy idézetet, amik annyira összecsengenek, hogy egyértelmű volt, hogy ezt a gondolatot fogom választani a havi boldogságterv mottójának.

Teréz anya így gondolkodik az imáról:

“Bárhol, bármikor imádkozhatsz. Nem kell elmenned kápolnába vagy templomba. Imádkozhatsz munka közben, hiszen a munka nem állítja le az imát, sem az ima a munkát.”

Marla Cilley, a Fly Lady program szülőanyja pedig így ír a könyvében (az eredeti idézetet az én fordításomban olvashatjátok):

“A reggeli rutinom egyben a reggeli áhitatom idejévé is vált. Felteszem a kedvenc spirituális zenémet, a lelkemet megnyitom a Mennyei Atyám felé, miközben a családomat megáldom azzal, hogy ezzel egyidőben elvégzem a reggeli és a napi rutinjaimat a háztartásban. Ha úgy tekintesz a napi rutinjaidra, mint egy áldásra a családod életében és a sajátodban, akkor valójában Isten akarata szerint cselekszel, és igazán nem hiszem, hogy el lehetne választani egymástól ezt a kettőt.
És ha most fel akarsz csattanni, hogy nem is számít valódi áhitatnak, ha összekeverem az imát és a házimunkát, akkor ne is fáradj, mert úgysem tudsz meggyőzni ezzel kapcsolatban. A lelkemmel és a szívemmel Isten felé fordulni és közben hasznossá tenni magam igenis jó dolog.”

Az igazság az, hogy a boldogságkeresés útján néha elég nagy kerékkötőnek érzem azt a racionális szemléletet, ami a jellememben és a neveltetésemben egyaránt megvan, hiszen nem tudok elfogadni olyat, amit nem tudok megmagyarázni (ami nagyjából a hit ellentett definíciója). A spirituális fejlődésem így meglehetősen poroszka tempóban halad előre az évek folyamán, viszont most, hogy több irányból is rámtalált ez a gyakorlatias, “ora er labora” szemlélet, úgy éreztem, megfelelő vezérfonalat találtam, hogy ismét foglalkozzak egy kicsit a hittel, és azon belül is leginkább annak egy gyakorlatias elemével: az imádsággal, és azzal, hogy ez hogyan vihet közelebb a boldogsághoz.

Ti mit gondoltok az imádkozásról?

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – Idegesítő szokások

Az eheti {Vigyázz! Kész! Posztolj!} témája az idegesítő szokások. Sokat gondolkodtam rajta, hogyan közelítsem meg a témát anélkül, hogy panaszfalat csinálnék belőle. Végül ez a jótanács ötlött fel bennem, amit korábban kaptam: ha valakiben meglátsz egy tulajdonságot, ami végtelenül bosszant, gondolkozz el rajta, mi a feladatod vele kapcsolatban! Akár ezoterikusan fogjuk fel a dolgot azzal a megközelítéssel, hogy az életben folyamatosan feladatokat kapunk és mindennek célja van, akár tudományosan azzal a megközelítéssel, hogy agyunk válogat az információk között, és ha valamit észrevesz, annak oka van, a lényeg ugyanaz: okkal veszünk észre (és tartunk idegesítőnek) bizonyos tulajdonságokat másokban vagy saját magunkban, miközben más tulajdonságok fölött egyszerűen elsiklunk vagy könnyedén megtanulunk velük együttélni.

A SWOT elemzés (magyarul GYELV – Gyengeséke, Erősségek, Lehetőségek, Veszélyek) kapcsán már írtam róla, mennyire fontos, hogy a saját jó és rossz tulajdonságainkkal egyaránt tisztában legyünk, de állásinterjún is előfordult már velem, hogy nekem szegezték a kérdést: sorolja fel néhány rossz tulajdonságát. Akkor eléggé meglepett a kérdés, és ami azt illeti, az volt életem első állásinterjúja, és annyira gyakorlatlan eleme voltam a munkaerőpiacnak, hogy tulajdonképpen nem is akartam jelentkezni az állásra, csak valahogy odakeveredtem :), de hasznos tanulság volt ez az élmény abból a szempontból, hogy megtapasztaljam, mekkora vakfoltot jelent, ha az ember nincs tisztában a saját rossz tulajdonságaival, szokásaival – más szóval, az is egy rossz tulajdonság, ha nem tudsz magadról egy rossz tulajdonságot mondani.

Ami a szokásokat illeti, nagyon felületes megfogalmazásban a szokás az, amikor az agy robotpilóta módba kapcsol – amikor külön mérlegelés nélkül, megszokásból, reflexből teszünk dolgokat. Ez egy hasznos és nélkülözhetetlen módszere az agyunk tehermentesítésének, és egy jó alapköve a fejlődésünknek (például a rendszeres hálaadás szokásával), de veszélyeket is rejt, ha olyan tulajdonságokat hagyunk cselekvéssé válni és szokássá gyökeresedni, amik a rossz irányba visznek minket, mert ilyenkor előfordulhat, hogy a robotpilótánk egyenesen egy hegynek kormányoz minket.

„Ügyelj gondolataidra, mert azok szabják meg szavaidat!
Ügyelj szavaidra, mert azok szabják meg a tetteidet!
Ügyelj a tetteidre, mert azok szabják meg szokásaidat!
Ügyelj szokásaidra, mert azok szabják meg jellemedet!
Ügyelj jellemedre, mert az szabja meg sorsodat!” (Charles Reade)

Ti tisztában vagytok a rossz tulajdonságaitokkal, szokásaitokkal?

20140713-222359-80639771.jpg

document.write(”);

Mostanság #2

Mostanság teljesen alkalmatlannak érzem magam egy tartalmas cikk megírására – pedig a feljegyzéseim csak gyűlnek a filofaxom hátuljában –, az alkotó energiáim mintha a nulla felé konvergálnának, úgyhogy elérkezettnek láttam az időt egy újabb just for fun mostanság-cikk megírására. :)

Ilyen semmire sem való, nyűgös napokon egyébként sokat szokott segíteni a kedélyállapotomon, ha a YouTube-on vagy a Tumblr-ön bakiparádékat és egyéb viccességeket böngészek, és ami azt illeti, már a tegnap hálás hétfőben is csak nagyon nehezen tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy megosszam ezt az Amerika kapitányos csodát.

[“Chris Evans has been known to grab people’s left boob, so my question for both of you is have you ever had your left boob grabbed by Chris Evans?”]






Rajongói kérdés: – Chris Evans közismert arról, hogy megfogja más férfiak bal mellét. Szóval a kérdésem mindkettőtökhöz: veletek megtörtént már ez?
Sebastian: – Ó, igen. Veled még soha?
Anthony: – Hol a fenében hallotok ti ilyeneket?!
Rajongó: – Tumblr-ön.
Anthony: – Ki az a Tumblr, és miért engedi, hogy Chris Evans megfogja a mellét?! De mi ez egyáltalán? Egy furcsa ölelés, vagy mi?
Sebastian: – Így indul. Aztán [Chris] izgatott lesz és akkor… Akkor hátradobja a fejét, és… Mutatom lassítva. Te pedig, tudod, csak bámulsz rá…
Anthony: – Jó, de hogyan kerestek rá erre?! Mit írtok be a Google-be? Chris Evans… melleket… fogdos…? Hogyan találjátok meg az ilyesmit?
Rajongó: – Valaki feltett egy gifet.
Anthony: – Valaki feltett egy gimpet arról, hogy megfogják a mellét?!… Én ezt nem értem. Teljesen össze vagyok zavarodva…

Szóval, amellett, hogy az ilyesmi teljesen felvillanyoz, ez a gifset dióhéjban le is írja az átlagos szabadidős tevékenységemet egy esőnapon…

Emellett mostanság ismét éjjel-nappal Placebót hallgatok. (Az önműködő YouTube mix egy szuper fejlesztés.)

Az elmúlt időszakból a kedvenc impresszióm a férfiról, akit szeretek, a következő: ő az az ember, aki inkább a másik kapun megy ki az utcára, mert a kiskapu kilincse mellett a lábazaton ott ül egy csiga, amit ugyan megpróbált eltávolítani, de az nagyon ragaszkodott, ő pedig nem akart erőszakosan bánni vele.

Sokat gondolkodtam rajta, miért dobogtatja meg a szívemet újra és újra, amikor ilyesmin kapom. Arra jutottam, hogy egy ember erejét csak az mutatja meg jobban, mint hogy milyen erős azzal szemben, aki erős, hogy milyen gyengéd azzal szemben, aki gyenge. És valahányszor ehhez hasonló gesztust látok tőle, egyszerűen majd’ szétfeszít belülről az az érzés, hogy mennyire szeretem és mennyire biztonságban vagyok mellette.

Végezetül pedig az aktuális kedvenc idézetem a Bibliából, amit nemrégiben találtam:

“A csüggedőnek mindig rossz napja van, a jókedvűnek pedig mindig ünnepe.”
‭(Példabeszédek‬ ‭15‬:‭15‬)

Veletek mi a helyzet mostanság?

Hálás… kedd #106

Amiért hálás vagyok:

♥ Ritának, hogy emlékeztetett a hálás hétfőre… izé, keddre ♥ a blogszülinapi jókívánságokért, Viának a maratoni kommentekért ♥ a mértéktelen Trónok harca gifset böngészésekért – ha a hálás hétfők (keddek) rendszeres elemei lennének… nos, így kezelem az elvonást ♥ hogy megtettem egy nagy lépést előre a gyászmunkámban – elkezdtem olvasni a Szürkeszakállt: az utolsó könyvet, amit anya kölcsönadott nekem, és mostanáig hánykódott a polcomon úgy, hogy ránézni is nehezen tudtam ♥ hogy beugrott ma a sógorom, és olyan jó látni őket együtt a férjemmel ♥ hogy beszéltem ma Katával, és egyben hírt kaptam afelől, mi lett a régi irodámmal és a régi íróasztalommal ♥ hogy ma két olasz kamionossal is beszéltem (jobbára németül – ami azért volt mókás, mert a nyelvet egyikünk sem beszélte igazán…) ♥ a nyári kis munkatársam sok segítségéért ♥ az esőért, és mindenért, ami vele jár: a lehűlés, a zúgás-csepegés, ami feltölt, és persze a tény, hogy nekem volt igazam az időjárás előrejelzéssel kapcsolatban, és Peti tévedett :) ♥ a rendért, ami a szobánkban fellelhető – nem is kellett kétségbeesett rohamrendrakást csapni, amikor a sógorom szólt, hogy beugrik ♥ Dióért, aki a lábamnál alszik, a polipján, amit varrtam neki, és ami vele egyidős ♥

Ti miért vagytok hálásak?

Nem vagyok optimista, csak realista

Nick Vujicic: Élet korlátok nélkül c. könyvét olvasom épp (pityergős olvasmány, majd biztosan írok róla külön is, addig is elárasztom vele a Molyt), és azt hiszem, a könyvnek sikerült eldöntenie köztünk egy régi vitát a férjemmel.

Peti a legerőteljesebb pozitív erő az életemben, aki minden gödörből ki tud húzni, és minden szorult helyzetből megtalálja a kivezető utat, soha nem hagyja, hogy csüggedjek vagy a padlón kucorogva sajnáltassam magam. Ezért is bosszant fel mindig, ha makacsul ellenkezik, amikor optimistának nevezem. “Nem vagyok optimista, csak realista” – mondja mindig.

Számára az optimista, azt hiszem, egy lenvászon inges, mezítlábas, ködös tekintetű, fura fazont jelent, akinek semmi kapcsolata a valós világgal. Persze az is igaz, hogy azért akarom mindenképpen letörölni róla a realista jelzőt, mert az számomra pedig inkább pesszimistát jelent. Hiszen ha az ember hangot ad a hitének, hogy több lehetősége van az éltben, mint amennyi most látszik, az egyik tipikus mondat, amivel a bizakodást el szokás söpörni, a “pff, légy realista!”.

Nick Vujicic, a menthetetlen optimista, aki karok és lábak nélkül született, és mégis hihetetlenül felszabadult életet él és a világot járva előadásaival erre bíztat másokat is, így ír a realista hozzáállásról:

“Ne felejtsd el, hogy a bánat is szolgál valamilyen célt! Teljesen természetes, ha átéled ezt az érzelmet, de nem szabad hagynod, hogy éjjel-nappal uralja a gondolataidat. […]

Mivel én intenzív lelki életet élek, ilyen időkben a hitemhez fordulok. Ám (talán meglepő módon) a könyvelői jártasságom egy gyakorlatiasabb megközelítést is lehetővé tesz. Ha azt mondod, hogy nincs benned remény, akkor az azt jelenti, hogy úgy gondolod, annak az esélye, hogy bármi jó történhet még veled az életben: zéró.

Zéró? Azért ez elég durva, nem gondolod? A jobb napokba vetett hit azonban oly elvitathatatlan, hogy számomra sokkal valószínűtlenebbnek tűnik abban hinni, hogy a napjaid soha nem fognak jobbra fordulni.”

Egy gyors guglizással azért utánanéztem a pontos definíciónak, ami szerint a realista ember úgy fogadja el a valóságot, ahogy van, és nem táplál felőle illúziókat. – Csakhogy a valóság sokkal tágabb keretek közt mozoghat, mint azt egy leszegett fejű pesszimista látja. Így a pesszimista sem realista, ha a valóság egy részét, a jó kilátásokat és a szép reményeket tagadja.

Nick Vujicic például valóban nem volt realista, amikor kisgyerekként azért imádkozott, hogy egy reggel csodák csodájára ép testben, karokkal és lábakkal ébredjen. De azok is nagyot tévednek, akik azt mondják, hogy pff, légy realista, egy ilyen fickó sohasem fog úszni, szörfözni, golfozni vagy feleségül venni egy gyönyörű nőt. (Kattints, ha nem hiszed. :))

20140619-185030-67830801.jpg

[Nick Vujicic a Healthy Living magazinban – Forrás]

Szóval, legyen, elismerem – a realizmus nem maga az ördög, hanem egy semleges valami, és attól még, hogy a pesszimisták előszeretettel használják fegyverként, ugyanúgy lehet az optimisták eszköze is, hogy azt mondhassák: hé, légy realista! Ahogy rosszra, ugyanúgy jóra is fordulhatnak a dolgaid! (Amellett ha inkább az utóbbira gondolsz, növeled az esélyeidet, és addig is jobban elvagy a bőrödben.)

Vagy ahogy a férjem szokta mondani:

“Nem vagyok optimista, csak realista. Látom, milyen lehetőségek vannak előttem, és vannak közte jók is. Látom, mit tudok tenni, és megteszem, ahelyett, hogy nyavalyognék.”