Pinterest ajánló: Gondolatok hölgyektől nem csak hölgyeknek

Ebben a hónapban az egyetlen instagram kihívás, amiben érdemben részt veszek, a #BadassWomenChallenge, ahol a korábbi hónaphoz hasonlóan a jelen és múlt belevaló hölgyei adják a témákat. Az értelmezés, megvalósítás teljesen szabad, gyönyörű alkotások, betűképek, portrék is születnek a kihívásra, én azonban csak egy-egy idézetet szoktam választani és azt bemásolom a naplómba. Ezeket láthatják azok, akik követnek instagramon

Az idézet kiválasztásában a Pinterest szokott a segítségemre lenni, de mire megtalálom a választott gondolatot, sokszor két-három-négy idézet is kikerül az inspiráló gondolatokat tartalmazó Pinterest táblámra – ezt ajánlom nektek most böngészésre

Inspiring Words // Gondolatok


Reklámok

Boldogságterv #29 – Amit a korral tanulunk, és az élet Dióhéjban


Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. A rovat bejegyzéseit a boldogságterv címke alatt találjátok.


Az élet előre tart

Nemrég egy beszélgetés során sikerült felszakítani egy régi sebet: annak az emlékét, hogy amikor a testében zajló változásokkal ismerkedő, félszeg és érzékeny kamasz voltam, milyen hatással volt rám az, hogy anyukám ellenezte a lábborotválást, mert egy nőnek nem szabadna ennyire az áldozatául esnie a társadalom elvárasainak – egy nő bizony akkor is nő, ha szőrös lábra húzza fel a szoknyát. Ami bizony egy nagyon fontos üzenet – de amikor áldozattá válásra egyébként is hajlamos kamaszként borotválatlan lábbal jelentem meg az éles nyelvű kortársaim közt, az a legkevésbé sem a pozitív testképemet erősítette, sőt… Jó másfél évtized eltelt már azóta (ha nem több), de még mindig nem tudok fájdalom nélkül visszagondolni ezekre az élményekre. Szilvinél a Pillecukor blogon ismét szembejött velem ez a téma – mi a jobb, kilógni a sorból vagy beállni a sorba –, és úgy döntöttem, jól van, beszéljünk erről. 

Mennyire fogadjuk el önmagunkat, a saját másságainkkal vagy éppen egyformaságainkkal együtt, hogy mennyire vagyunk hajlandóak kilógni a sorból vagy épp felvállalni azt, hogy bizony, mi a sorban szeretünk baktatni – ezek bizony a boldogság keresésének nagyon fontos kérdései, így abszolút van helyük a boldogságtervemben. Azon kívül a hónapom témája a kerek születésnapom, és úgy általában a múló idővel kapcsolatos tapasztalatok, és azt hiszem, ez nagyon szorosan kapcsolódik ide is.

Nemrég volt szerencsém összefutni TED-en Isabel Allende: How to live passionately – No matter your age c. előadásával, ami roppant szórakoztató volt, és valóban inspirálónak tartom minden életkorban – de azért nem hiszem, hogy az élet iránti önfeledt szenvedély ne lenne életkor, vagy legalábbis élettapasztalat kérdése. 

Emlékszem, ahogy egyszer egy idősebb munkatársammal arról beszélgettünk, mennyi kalandja volt az életében “annakidején”, és én magam is megosztottam, hogy “annakidején” (tizen-huszonéves koromban) mennyi kalandom volt – például mielőtt Petivel megismerkedtünk volna, sokat utaztam az eszperantistákkal, középiskolás koromban egy önkéntes ifjúsági csoport tagja voltam és rengeteg mókánk volt, az egyetemen pedig az intézmény diákhagyományainak őrzésébe is aktívan bekapcsolódtam. Mióta Petivel vagyok, sokkal kevésbé keresem a közösségi eseményeket. Amikor erről beszéltem, a munkatársam felsóhajtott, és azt mondta: milyen szomorú, ahogy ezt mondod! Hogy látszik, hogy már neked is elmúlt a fiatalságod – pedig még milyen fiatal vagy! – De én azt feleltem, hogy én egy percig sem bánom, mert az én életem nem egy lefelé tartó ív – épp ellenkezőleg. 

Még ma sem szívesen gondolok vissza a kamasz és kiskamasz éveimre, mert nagyon sok bántás és fájdalom ért. Hálával csodálkozom viszont rá arra, hogy az éveim azóta milyen szép ívet mutat. Az évek és az élettapasztalatok számomra valóban leginkább jót hoztak, ami önmagam ismeretét, elfogadását és szeretetét jelenti. Viszont ez még mindig egy olyan út, amiből nagyon sok előttem áll: húsz-harminc évre még mindenképp szükségem lesz a bőrömben, mire teljesen le tudom vetkőzni a másságom megmutatásának, önmagam felvállalásának félelmeit – ha egyáltalán eljutok valaha is egy olyan pontra, amikor őszintén, nyíltan, különösebb hadakozás, magyarázkodás vagy kétely nélkül vállalok fel mindent, ami én vagyok (legyen az stílus, megjelenés, ízlés, érdeklődés, vélemény, stb.). 

Biztos, hogy van olyan, akinek ez a folyamat könnyebb vagy épp nehezebb, gyorsabb vagy épp még lassabb. De mindenképp úgy gondolom, hogy az évekhez és az élettapasztalatokhoz kötődik. Lehet, hogy valaki – jelleméből és körülményeiből adódóan – már tizenhat évesen eljut oda, ahova más csak negyven vagy ötven évesen. Ettől nem lesz az egyik vagy a másik gyengébb vagy értéktelenebb. (Nem gyengébb az, aki hosszabb idő alatt teszi meg ugyanazt az utat, és nem lebecsülendők az élettapasztalatai annak sem, aki látszólag könnyebben tett meg egy adott utat.) 

Az, hogy egyre szenvedélyesebben, egyre felszabadultabban, őszintébben, bátrabban élhessük az életünket, talán egy egész életre szóló út. De ahelyett, hogy ezen bánkódnánk, legyünk hálásak érte. Én legalábbis azon vagyok. Amíg érzem, hogy még mennyi munka, mennyi leteendő teher, mennyi tanulni való áll előttem, addig egészen biztos lehetek benne, hogy az életem nem lefelé fog tartani, hanem felfelé, az egyre jobb felé. 


Egymondatos napló

Már nagyon régóta kerülgetem egy új rovat ötletét itt a Kincsesfüzeten, párszor már meg is pedzegettem, de még nem jutottam el odáig, hogy valóban útnak is indítsam. Pedig már Szilvitől engedélyt is kértem a koppintáshoz, akinek a Napzárta rovata indította el bennem ezt az igényt, hogy ne csak a nagy témákkal, de a hétköznapi apróságokkal is foglalkozzak, hiszen nála is olyan inspiráló volt minden este egy aprócska kérdéssel feleleveníteni a nap vagy az életünk egy apró részletét, amit ha összegyűjtve elteszünk magunknak, páratlan emlékei lehetnek a mindennapjainknak.

Gretchen Rubin Boldogságterve, amit épp újraolvasok, szintén emlékeztetett erre az ötletre, amikor ezt a részt olvastam benne:

“Elhatároztam, hogy egymondatos naplót fogok vezetni. Tudtam, hogy képtelen lennék minden reggel negyvenöt percen keresztül romantikus prózát írni egy csodaszép jegyzetfüzetbe (és olyan rondán írok, hogy ha mégis megtenném, akkor sem tudnám elolvasni), de talán megoldhatnám, hogy esténként bepötyögjek egy-két mondatot a számítógépembe.”

A végső elhatározást pedig a születésnapi emlékalbumom hozta meg, amit elkezdtem ugyan vezetni és az első oldalakat lelkesen tele is cetliztem, matricáztam és dekoráltam, de hamar eljutottam a tanácstalanságnak egy pontjára, amikor épp nem volt ötletem, milyen izgalmas scrapbook témával tölthetnék meg egy egész oldalt. Akkor elkezdtem feltúrni az internetet naplóötletekért, és amikor millió és egy apró promptot, fickanyi témafelvetést találtam, rájöttem, hogy pontosan ez kell a tervezett új rovatomnak. Apró, hétköznapi kérdések azokra az estékre, amikor épp nem volt más, amiről aznap beszélhettünk volna. 

Fogadjátok hát szeretettel az új rovatot a blogon.

diohejban



A Dióhéjban egy olyan egymondatos napló projekt, ami rövidke kérdésekkel, témaindítókkal segít megragadni és megőrizni a hétköznapok apró emlékeit. A kérdésekre én is válaszolok, és ha van kedvetek, válaszoljatok ti is a kommentek között! A rovat cikkeit a dióhéjban címke alatt olvashatjátok.


Dilettáns amatőr szeretnék lenni

Az az életcélom, hogy dilettáns amatőr legyek. – Hogy miért? – Ami azt illeti, a kérdés inkább az, hogy másoknak miért nem ez a leghőbb vágya.

Nemrég ismét szembejött velem Csíkszentmihályi Mihálynak, a flow, a tökéletés élmény fogalom megalkotójának egy emlékezetes gondolata. 

“Eredetileg az „amatőr”, amely a latin „amare” (= szeretni) szóból ered, arra a személyre utalt, aki szereti csinálni, amit csinál. Ugyanígy a „dilettáns”, amely a latin „delectare” (= örömet lelni valamiben) származéka, olyasvalaki volt, aki élvezett egy bizonyos tevékenységet. (…) Semmi sem illusztrálja jobban, hogy megváltozott a magatartásunk az élmény értékével szemben, mint éppen ennek a két szónak a sorsa. Volt idő, amikor amatőr költőnek vagy dilettáns tudósnak lenni csodálatos volt, hiszen ez azt jelentette, hogy az életet értékesebbé lehetett tenni az ilyen tevékenységekben való elmélyedéssel. (…) lassan kínossá vált, ha valakit dilettánsnak neveznek, annak ellenére, hogy a dilettáns azt éri el, ami a legfontosabb – örömet szereznek neki a saját cselekedetei.”

Azonban ha egészen őszinte akarok lenni magamhoz ezzel az életcéllal kapcsolatban, fel kell jegyeznem Stephen King egy gondolatát is:

“Ezzel kezdődik: told az íróasztalodat a sarokba, és valahányszor leülsz írni, emlékezz rá, hogy miért nem a szoba közepén áll. Az élet nem a művészet támogatására szolgál. Másképp működik.”

Sokszor szembesültem már vele, és valószínűleg még számtalanszor fogok az életem során, hogy ha boldog vagyok és azon dolgozom, hogy még boldogabbá váljak, legyen szó egyszerű hétköznapi derűről vagy arról, hogy olyasmivel foglalkozom, ami érdekel és örömet okoz, nagyon hamar kialakul az a kép, hogy ez az út fájdalomtól és munkától mentes, könnyű, sőt mi több, lusta, léha, komolytalan. 

Sokszor hallom azt, hogy egészen biztosan azért érzem magam ilyen derűsnek, mert fogalmam sincs arról, milyen is valójában az élet – de ha majd egyszer felnövök, majd ha egyszer messzebbre fogok látni a kis mesevilágomnál, amiben mindeddig semmi bántódás nem ért (hehh, hát persze, hogy nem…), akkor majd nem leszek ilyen derűs. Azt hiszem, ennél ékesebb példa nincs is arra, hogyan válik a dilettáns szó a gyengeelméjű szinonimájává – hiszen az, ha valaki örömét leli a kialakított életében és a választott tevékenységeiben, nem jelenthet mást, mint hogy olyan gyengeelméjű, hogy fogalma sincs  a világ szörnyűségeiről, amik mindenki más, minden normális és értelmes ember életét megkeserítik. És véletlenül sem olyasvalakiről van szó, aki az adott körülményei között is azon igyekszik, azon dolgozik, hogy minél több olyan tevékenységgel, olyan élménnyel töltse meg az életét, amik örömet okoznak neki.  

Dilettánsnak és amatőrnek lenni tehát nem egy elismert életcél. Boldognak lenni sem egy megbecsült életút. Aki ilyesmire vetemedik, jobb, ha “a sarokba tolja az íróasztalát”, és lélekben felkészül a fogadtatásra. Ez is ezzel a csodálatos pályával jár. 
De úgy gondolom, megéri. Én legalábbis azon vagyok, hogy főállású amatőr, lelkes dilettáns legyek. 

Boldogságterv #27 – Mémek, Máté és a mérhetetlen kicsinység


Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. A rovat bejegyzéseit a boldogságterv címke alatt találjátok.


Az áprilisi boldogságtervem témája Isten keresése a világ apró jelenségeiben.

Mi és a mémek

Nemrég meghallgattam Susan Blackmore beszédét a mémekről, amelyeket tágabban értelmez és magyaráz, mint az interneten terjedő vándortémákat, Richard Dawkins 1976-os elméletéig nyúlva vissza. Eszerint a memetika (aminek rövidült formája a meme [ejtsd: mém]) a görög mimetes szóból ered, amelynek jelentése másoló, imitátor. Az internetes mémek sem mások, mint valami, amit egymásról másolunk. Azonban már a technika kora előtt is rengeteg mém volt: a divat bármelyik eleme tekinthető például mémnek, hiszen ez is olyasmi, ami egyszer csak terjedni kezd, és emberről emberre száll. Susan Blackmore felhívja a figyelmet rá, hogy a mémek a génekhez hasonlóan működnek: adaptálódnak, variálódnak és másolják önmagukat, azonban mindeközben nincsenek tekintettel a következményekre. 

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egészében megértettem a memetika elméletét, vagy akár Susan Blackmore beszédét, de ami igazán megérintett és elgondolkodtatott benne, az az volt, hogy bár azt hisszük, mi teremtjük és irányítjuk mémeket (akár az internetes, akár a tágabb értelemben nézett mémeket), azok azonban a befolyásunkon kívül születnek, terjednek, variálódnak és adaptálódnak (elvégre, gondoljunk csak bele, egy jégvödör kihívást vagy bármely más mém-jelenséget sem tudnánk megfékezni vagy befolyásolni a lefolyását), az emberek pedig egyfajta hordozóközegként állnak a mémek rendelkezésére.

 

Miénk-e a világ?

Susan Blackmore beszéde eszembe juttatott egy régi főiskolai előadást, ahol mélyen megbotránkoztam azon, amit az alkalmazott művészetek professzorunk mondott: ne gondoljuk azt, hogy a természeti erőforrások, például az agyag véletlenül került a földbe és az ember mintegy véletlenül talált rá. Az az agyag szánt szándékkal volt odakészítve, hogy felfogja a vizet a számunkra, előkészítse a talajt a számunkra, és maga az agyag is ott legyen a számunkra, hogy abból edényeket és téglákat készíthessünk, házat építhessünk. 

Ami miatt pedig annyira érzékenyen ért ez a gondolat, az az, hogy a hasonló elméletek véleményem szerint nagyon sok fájdalmat okoznak a világban. Hogy okkal és szándékkal vagyunk-e itt, azt nem tudom, azt viszont igen, hogy ez a hit nagyon sokszor tévútra megy. Ha azt hisszük, hogy a tárgyak, a természeti erőforrások, az alacsonyabb rendű életformák, a növények, az állatok, vagy akár az emberek (akiket Isten előzékenyen eltérő bőrszínnel vagy nemiszervvel jelölt meg, hogy biztosan megismerjük, hogy ők azok a csökkent értékű embertársaink) mind-mind azért vannak idekészítve, hogy mi a felsőbbrendűségünkkel szabadon gazdálkodjunk belőlük, hogy a hasznunkat és kedvteléseinket szolgálják – ez olyan gondolat, ami eddig óhatatlanul is megszületett az emberek fejében újra és újra a történelem során, ahányszor belelovallta magát abba, hogy valamiképp különleges, hogy más okból van itt, mint a mezei virágok, a hegyek vagy a kutyák. 

Épp ezért én sokkal inkább igyekszem arra gondolni, hogy mi is csak ugyanolyan részei vagyunk a világunknak, mint bármelyik másik élő vagy élettelen. 

Rémítő kicsinység

Épp a héten írtunk a fóbiákról a {Vigyázz! Kész! Posztolj!} kihívás keretein belül a fóbiákról, és egy érdekes fóbiát nem említettem, amibe nekem is volt már alkalmam belekóstolni, ez pedig a kozmikofóbia: az élmény, amikor (például a csillagos ég látványától) elviselhetetlen súlyként zuhan ránk a gondolat, hogy milyen hatalmas a világegyetem és mennyire aprók vagyunk benne mi magunk.

Nem könnyű ezt megélni, és valóban kilógunk a sorból a madarak, kövek és kutyák közül azzal, hogy egyáltalán elmélkedünk ilyesmiről, természetes tehát, hogy az emberi gondolkodással egyidősek a vallások, amelyek megpróbálnak megnyugtató választ adni arra, hogyan ne roppanjunk össze a saját kicsinységünk gondolatának súlya alatt. Amik azt mondják, hogy többek vagyunk, mint térben és időben mérhetetlenül aprócska kiterjedésű porszemek, hogy célunk van, hogy okkal vagyunk itt, hogy egy végtelenül bölcs mindenható számára mindannyian, név szerint és személy szerint roppantul fontosak vagyunk, hogy csak a látszat az, hogy ilyen aprócskák vagyunk és az életünk ilyen tragikusan véges, hiszen valójában mi is örökké fogunk élni, még tovább, mint az égitestek és a galaxisok.

Ha őszinte akarok lenni, jó volna ezt hinni (szeretnék így érezni), de nem hiszem. Érdekes módon viszont a megnyugtatást éppen egy bibliai részletből, Máté evangéliumából merítem, amit nektek is elhoztam. (És igen, önkényesen megvágtam, méghozzá pontosan azért, hogy reményeim szerint ti is ugyanazt az üzenetet olvassátok ki belőle, amit én látok benne – azt, hogy nekünk sincs több vagy jobb helyünk a világban, mint a virágoknak, a köveknek, a madaraknak vagy a kutyáknak, de a boldogulásunk kulcsa épp abban áll, hogy ezt elfogadjuk-e.)

“Azt mondom ezért nektek: Ne aggódjatok életetek miatt, hogy mit esztek vagy mit isztok, sem testetek miatt, hogy mibe öltöztök! (…) Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem gyűjtenek. (…) Ugyan ki toldhatja meg életét csak egy könyöknyivel is, ha aggodalmaskodik? Hát a ruházat miatt miért nyugtalankodtok? Nézzétek a mezők liliomait, hogyan nőnek: nem fáradoznak, nem szőnek-fonnak, mégis, mondom nektek, még Salamon sem volt dicsősége teljében úgy felöltözve, mint egy ezek közül. (…) Ne aggodalmaskodjatok hát, és ne kérdezgessétek: Mit eszünk, mit iszunk? (…) Ne aggódjatok tehát a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról!” (Máté 6:25-34)

Boldogságterv #26 – Eső, gyökerek és a láthatatlan ok-okozat


Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. A rovat bejegyzéseit a boldogságterv címke alatt találjátok.


Az áprilisi boldogságtervem témája az, hogy megpróbáljam felfedezni Istent a világ apró részleteiben, rejtett szabályaiban.

Az eső

Az újévi Don’t Break the Chain fogadalmaim között szerepel, hogy minden nap 15 percet szánok magamra, arra, hogy feltöltődjek, hogy olyasmivel foglalkozzak, amit élvezek. Ezt a 15 percet sokmindenre szántam már: olvasásra, jógára, arcmasszázsra, arcpakolásra, a kutyával birkózásra, blooper videók böngészésére a YouTube-on – mikor mit éreztem olyasminek, ami igazán jót tenne a hangulatomnak. A héten aztán egyik nap, amikor odakint zuhogott az eső, eszembe jutott, hogy mennyire szeretem az esőt, és szánhatnám a napi 15 percemet arra, hogy egyszerűen csak ülök és hallgatom az esőt. Fogtam tehát egy széket és egy takarót, és kiköltöztem a teraszunkra – ami még teljesen új terep a számomra, azon kívül, hogy időnként kiteszem oda a ruhaszárítót, még nem kerültem vele közelebbi kapcsolatba. Tizenöt percen keresztül csak ültem a tető alatt, élveztem az eső kopogását, az esőillatot és a tájat. És arra gondoltam, milyen régóta nem csináltam már ilyet.

Gyerekkoromban a kedvenc helyem a hintám volt. A kert egy védett zugában állították fel, ahol szinte minden kíváncsi szem elől rejtve voltam, viszont tökéletes kilátásom nyílt a kertre és a naplementére. Volt, hogy órákon át csak ültem a hintán, elmerültem a ringatózó ütemben és a látványban, figyeltem a diófák leveleit, az eget, a felhőket, hallgattam a szelet, a madarakat. Különös, meditatív állapot volt ez, és sajnálom, hogy már nem szánok rá időt, hogy egyszerűen csak tétlenül és céltalanul figyeljem a világot magam körül. 

Hogyan működnek a dolgok?

Emlékszem, az agykontroll tanfolyamon az oktatónk mutatott nekünk egy képet a folyóparti fákról, amiknek a gyökere közül kimosta a víz a földet. Ekkor látszott, hogy azok a fák, amik látszólag messze álltak egymástól, teljesen elkülönülve, a felszín alatt összeérnek, szorosan összefonódnak. Azt mondta, ugyanígy van ez az emberi tudatokkal is, és bizonyos jelenségek azért működnek – még ha lehetetlennek is tűnnek –, mert az emberi tudat, az emberi lélek is messzebbre nyúlik, mint ahogy arról tudomásunk van a felszínt látva. 

Van egy furcsa jelenség, amit már régóta megfigyeltem a blogommal kapcsolatban. Ilyen egyszerű: ha foglalkozom vele, jobban működik. Persze természetes, hogy jobban működik akkor, ha több cikket osztok meg, ha reklámozom a bejegyzéseket Facebookon, stb. De a helyzet az, hogy azt figyeltem meg, hogy pusztán attól, ha többet gondolod rá, többet ötletelek, több vázlatot körmölök le, többször ellenőrzöm a statisztikát, már meglódul a nézettség – anélkül, hogy bármi látványosat, sőt, bármi láthatót tettem volna. Túl sokszor fordult már ez elő lanyhább, elhanyagoltabb időszakok után, hogy amint törődni kezdtem a bloggal, máris meglátszott a hatása az olvasottságban – még mielőtt a munkám hatása ténylegesen megjelent volna a blogon.

Miért? Hogyan? – Fogalmam sincs. De ahogy a múlt héten is írtam, egyszerűen nem hunyhatunk szemet afölött, hogy vannak olyan dolgok, amiknek a működését nem értjük, de attól még működnek.

A fiú és a Biblia

Nemrég vásároltam az interneten egy diák Bibliát, mert valahogy felbuzdult bennem az az érzés, hogy illene, hogy az otthonomban legyen egy Biblia. (Ami azt illeti, van egy, amit még kamasz koromban ajándékba kaptam, de az eszperantó nyelvű.) 

A héten aztán egyik nap, amikor egyedül utaztam a buszon, felszállt egy fiatalember, tőlem néhány sorra ült le, és a táskájából előhúzva olvasni kezdett egy ugyanolyan diák Bibliát, mint az én példányom. Igyekeztem nem illetlenül viselkedni, de valahogy nem tudtam levenni róla a szemem, mosolyt csalt az arcomra és nyugalmas, jó érzéssel töltött el, ahogy az arcát figyeltem, miközben elmerült a Biblia olvasásában. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy magamban érte imádkozom – hogy azt kérem, találjon hasznos gondolatokat az olvasmányában, és találjon benne megnyugvást.

A felszín alatt összeérő gyökerekre gondoltam közben, és arra, hogy nem tudom, milyen kapcsolat van elme és elme, lélek és lélek között azon túl, amit definiálni és magyarázni tudunk, de valaminek csak lennie kell. 

“Egy kisgyermek helyében vagyunk, aki belép egy hatalmas könyvtárba, ami tele van különböző nyelvű könyvekkel. A gyerek tudja, hogy valakinek meg kellett írnia ezeket a könyveket. Nem tudja, hogyan. A gyermek halványan sejt valamilyen titokzatos rendet a könyvek elrendezésében, de nem tudja, hogy mi az. Nekem úgy tűnik, ez a hozzáállása akár a leginteligensebb embernek is Isten irányába.” (Albert Einstein)

Boldogságterv #24 – Húsvét, Einstein, Univerzum


Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. A rovat bejegyzéseit a boldogságterv címke alatt találjátok.


Igen, eltelt a hétvége úgy, hogy nem választottam témát az áprilisi boldogságtervemhez, de nem, nem feledkeztem el róla. A témaválasztásom azonban szorosan összefügg egy húsvéti élménnyel, így – ha már a hosszú hétvége úgyis tart még – áttoltam hétfőre az élmény és a belőle született téma megosztását. 

Nemrég a Habfürdő blogon olvastam Réka elmélkedését arról, mi számára a Húsvét, és mi nem az. Ebben a cikkében arról írt, hogy hiába a dekorálós, tavaszias, nyulas témák tömkelege, hiába akart így készülni az ünnepre, nem vitte rá a lélek, hiszen számára a Húsvét más, inkább “belső ünnep”. 

Hasonló otthontalanságot éltem meg én is a Húsvét körül, csakhogy számomra a Húsvét keresztény része ugyanúgy kicsit idegen, mint az ünnep “pogány fele”. 

Pénteken aztán bejött egy ügyfél az irodámba, és épp egy szalámis szendvics majszolása közben zavart meg – amin felzúdulva (bár nem igazán tudom, milyen jogon) számon kérte rajtam a vallásomat, és megdorgált, amiért nem tartom tiszteletben a Nagypénteket. És az egészben az zavart leginkább, hogy nem tudtam egy olyan válasszal előállni a faggatására, ami biztos tartást adott volna – nem tudtam előtte definiálni magam. 

Aki olvassa egy ideje már a blogot, az tudja, hogy a vallás, a hit, az ima, Isten egy olyan bumerángtéma nálam, ami minduntalan visszatér ilyen vagy olyan formában. És tudom, hogy nem volt még olyan régen, hogy egy egész hónapot szenteltem az ima tanulmányozásának, de igen, megint itt tartunk. 

A pénteki élményem nem hagyott nyugodni, ezért nekiláttam, és szívósan kutatni kezdtem a vallásokat, bevallottan olyan címkére vadászva, amit magamra aggathatok, és jobban mutat rajtam, mint a hitét nem nagyon tartó katolikus – mert van nekem hitem és tartom is… csak az nem katolikus. 

Végül rátaláltam Albert Einstein hitvallására, és úgy éreztem, felnyílt a szemem – gyerekkori és felnőttkori élményeim egyszerre kerültek a helyükre, mint egy varázsképen, amikor az ember hirtelen meglátja a lényeget. 

Herbert S. Goldstein rabbi 1929-ben táviratban kereste meg a nagy tudóst, ami így szólt: “Hisz ön Istenben? Stop. Válasz 50 szóig fizetve.” – Einstein pedig ezzel az üzenettel válaszolt: “Spinoza Istenében hiszek, aki a világ törvényszerű harmóniájában nyilvánul meg, és nem egy olyan Istenben, aki az emberek cselekedeteivel és végzetével foglalkozik.” (Forrás: Wikidézet)

Mohón kutatni kezdtem ezen a szálon elindulva, és arra jutottam, hogy amennyire meg tudom ítélni, panteista vagyok – aki nem tagadja Isten létét, mint az ateisták, de tagadja Isten személyét, és Istent a világ harmóniájában, az eddig feltárt és még meg sem sejtett törvényszerűségekben látja, ami ott van a világ egységében, egészében. (Pán = egység, egész) 

Ezért hiszek például az imák teljesülésében anélkül, hogy Istenben hinnék (ahogy ezt már bevallottam a korábbi boldogságterv cikkeimben). Ezért csodáltam mindig messze jobban a természettudományokat, mint amennyire értettem hozzájuk. (Sokkal kevésbé értek a matematikához, fizikához, kémiához, csillagászathoz, mint azt az emberek gyakran feltételezik rólam, abból kiindulva, ahogy lelkesedem irántuk.) Ezért nem tudtam soha megbékélni a személyes Isten létével, de ezért nem adtam fel soha a keresését: mert hittem, hogy létezik, de minden zsigerem tagadta, hogy úgy létezik, ahogy azt annakidején tanultam. 

Úgyhogy arra jutottam, amíg helytállóbb dolgot nem találok, panteistaként fogom azonosítani magam, ha legközelebb valaki megkérdezi. 

Az áprilisi boldogságtervemet pedig – remélve, hogy időközben visszavonhatatlanul kitör a szépséges tavasz és ez is segíteni fogja az elhatározásomat – arra szánom, hogy kicsit átadjam magam ennek a régi-új felfedezésnek: hogy csodáljam kicsit a világ törvényszerű harmóniáját, megéljem az áhitatomat iránta, és ötleteket kapjak, mit jelent mindez számomra a mindennapokban.

Ti hogyan határozzátok meg Istent?

Mostanság #5 – Mr. Spock, kutyák és gombolyagok a Mennyben

Mostanság nem igazán írtam Mostanság rovatot, de a napokban elkapott egy hullám, ami talán megérdemli a helyet itt.

A héten elhunyt Leonard Nimoy, az eredeti Star Trek sorozat Mr. Spockja, akibe kamaszként szerelmes voltam. A sorozatot kiskamasz koromban mutatta meg nekem anyukám – aki kamaszként szintén szerelmes volt a híres vulkániba. Furcsa dolog ez, nem igaz?

Tudjátok, nem igazán hiszek a Mennyországban. De néha azért elképzelem a szeretteimet, mintha még léteznének valahol, és néha a Mennyországot is elképzelem úgy, mint egy mókás helyet, ahová a kutyák, macskák és tengerimalacok is eljutnak, és ahová az elvesztett léggömbök is kerülnek. És most arra gondolok, milyen izgalmas hely lehet a Mennyország, ahol anyukám végre találkozhat Spockkal.

“Az élet olyan, mint egy kert. Láthatunk tökéletes pillanatokat, de nem őrizhetjük meg őket örökre, csak az emlékezetünkben.” – Leonard Nimoy
“Hosszú és eredményes életet!” – Mr. Spock (vulkáni üdvözlet)

Nemrég elhatároztam magam, hogy végre felhasználjam az anyukámtól örökölt fonalakat, amiket évek óta csak tologatok, mert nem éreztem úgy, hogy megtaláltam volna a helyüket, hogy úgy fel tudtam volna használni őket, hogy ne fájjon utánuk a szívem, ne érezzem őket elpazaroltnak. Most végre elkezdtem belőlük egy takarók horgolni, ami a képességeimet sem haladja meg, és az eredmény is olyasmi lesz, ami nem szórja szét ezeket a gombolyagokba foglalt emlékeket, és amit még nagyon sokáig nem kell kiadnom a kezemből, hanem még sokáig a közelemben lehet. (Akit esetleg érdekel, itt találjátok a mintát, ami alapján készítem.)

Tegnap pedig egy tömött busz utazóközönsége előtt pityeregtem, mert előbb anyukám jutott eszembe, aztán miután felbarangoltam Twitterre, hogy kicsit eltereljem a gondolataimat, megtaláltam ezt a gyerekszáj történetet arról, miért élnek a kutyák olyan rövid ideig (azért, mert míg az embereknek meg kell tanulniuk boldogan élni, jónak lenni és tiszta szívvel szeretni, addig a kutyák már így születnek és így élnek egész életükben, ezért van szükségük kevesebb időre itt a Földön), nem tudtam megálljt parancsolni a könnyeimnek. – De nem is akartam.

Végül pedig az jutott eszembe, mennyi gúnyolódásnak és bántásnak voltam kitéve gyerekként és kamaszként az iskolában, mert olyan könnyen elsírtam magam nyilvánosan. És a helyzet az, hogy most, felnőttként, már büszke vagyok arra, hogy sírni tudok mások előtt.

Éhezők viadala könyvkritika és az örök szerelem anatómiája

A Valentin-nap tiszteletére, és mivel ezt a hónapot egyébként is a házasságnak szenteltem a boldogságtervem keretében, egy rendhagyó könyvkritikával készültem, ami azóta motoszkál a fejemben, hogy januárban egy szusszra kiolvastam a Hunger Games – Éhezők viadala sorozatot. A cikk első felét mindenki nyugodtan olvashatja, de a “tovább” gombra csak az kattintson, akit nem zavar, ha a sorozat végkifejletét taglalom.

“Ne azért imádkozz, hogy az legyen a társad, akit szeretsz, hanem azért, hogy szeresd a társadat.” (Spencer W. Kimball)

A napokban olvastam egy cikket, aminek hatására hosszan elmélkedtem a boldogságról: hogy mi a boldogság és mi nem az, hogy mi az, amit csak összekeverünk vele. Összetévesztjük az örömöt a boldogsággal, holott a kettő közel sem ugyanaz. Az öröm a boldogság építőköve, de önmagában csak egy pillanatnyi érzés, és ha nem dolgozunk meg azért, hogy ezt az örömöt megtartsuk, megéljük, újra és újra megteremtsük, akkor önmagában még nem tesz minket boldoggá.

A boldogság tehát egy hosszabb távú projekt: döntések, odafigyelés és munka eredménye. A boldogság: építkezés. – És a szeretet is az. A vonzalom, a szenvedély, az egymásban lelt öröm mind pillanatnyi érzések, építőkövek, de folyamatosan oda kell figyelnünk és meg kell dolgoznunk azért, hogy ezekből az építőkövekből felépítsük a szeretetet, a szerelmet.

Vonzalmat, szenvedélyt sokan ébreszthetnek bennünk, de elköteleződni olyasvalaki mellett érdemes, akivel hosszú távú (élethosszig tartó) szövetséget tudunk kötni arra, hogy együtt végezzük azt az építőmunkát, amelynek során folyamatos összefogásban dolgozunk azon, hogy a szerelem, a szeretet köztünk fennmaradjon és mindig megújuljon. Ezért is fontosabb arra törekednünk, arra figyelnünk, hogy hosszú távon szeretni tudjuk a társunkat, ahhoz kérni útmutatást, erőt, ihletet, hogy a szeretet építőmunkáját el tudjuk végezni, mint arra vágyni, hogy egy pillanatnyi szenvedélyt varázsütésre örök életűvé tudjunk tenni.

Most pedig, hogy ezt a gondolatmenetet megosztottam veletek, el is érkeztünk az Éhezők viadalához. Nem szokásom egy könyvet sem túl kritikus, túl elemző szemmel olvasni, mivel viszont az Éhezők viadala egy ifjúsági történet, és a disztópikus világ problémáin túl olyan nagyon is aktuális és korosztály-specifikus kérdésekkel foglalkozik, mint a valóságshow-kból felörő celebek élete vagy a kamaszkori szerelem, párválasztás, a szokásosnál egy kicsit élesebb szemmel figyeltem, milyen üzenetet közvetít a könyvsorozat befejezése ezekben a témákban.

Bővebben…

Boldogságterv #16 – Hozzáadom lélegzetem a tiédhez

A januári tervezős boldogságtervem nem épp a tervezettek szerint alakult (hahh! még egy ilyen szóvicc, és lőjetek a Dunába!…), remélem, hogy februárban sikerül majd egy kicsivel több hasznos tartalmat gyűjtenem nektek a rovat keretein belül. Ezért igyekeztem egy talán könnyebben megközelíthető témát keresni, egyben engedve a kísértésnek, hogy a triviálisan aktuális témát válasszam erre a hónapra: a Valentin-nap égisze alatt a házasságot.

Februárban igyekszem tehát azt helyezni a figyelmem és a boldogságterv cikkeim középpontjába, hogy hogyan tesz boldogabbá a házasságom, és persze hogy én hogyan igyekszem boldogabbá tenni a házasságomat.

Hozzáadom lélegzetem a tiédhez

És a hónapra szóló ihletőül, bár tudom, hogy korábban már elhoztam, ismét megmutatnám az esküvői meghívónkon szereplő idézetet:

“Hozzáadom lélegzetem a tiédhez
Hogy életünk hosszú legyen a földön
Hogy népünk sokáig éljen
Hogy egyek lehessünk
Hogy együtt végezhessük be utunkat
Hogy mindent bejárhassunk, míg élünk.”
(Indián ének)

Boldogságterv #15 – Újratervezés nagyban és kicsiben

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok.

Általában nem vagyok az a típus, akinek a nagy volumenű évértékelés, tervezés és újratervezés együtt jár az újévvel, ez nálam inkább spontán módon szokta felütni a fejét a legváratlanabb időszakokban. Micsoda váratlan volt tehát, hogy idén pont újévkor fogott el ez a hangulat!… Úgyhogy ennek örömére úgy gondoltam, a január témája legyen az értékelés és tervezés, és az, hogy az életem szervezése, a tervek készítése hogyan vihet közelebb a boldogsághoz.

Újratervezés!

Mindenkinek ismerős már az a mondat, amikor az autó virtuális navigátora, a GPS felfedezi, hogy valami nem a tervek szerint alakult, és azt mondja: újratervezés! Csak így, egyszerűen. Semmi “megmondtam, hogy balra kellett volna fordulnod, te szerencsétlen!”, semmi “most mi a francot fogunk csinálni?!”, semmi “tudod te egyáltalán, hogy milyen következményei lesznek annak, ha elkésel?!”, semmi “na tessék, már megint ez van!”. Csak ennyi: újratervezés – ami ugyanolyan átlagos része az utazásnak, mint hogy száz méter múlva hajts be a körforgalomba és hajts ki a második kijáraton.

Amikor részt vettem Via és Gigi Kreatív időgazdálkodás tanfolyamán, Via egyik gyakran emlegetett jelmondata ez volt: nem azért tervezel, hogy aztán minden a tervek szerint alakuljon (hiszen az élet nem olvassa a határidőnaplódat), hanem azért, mert ha megtanulsz tervezni, megtanulsz újratervezni is.

Még csak alig több mint egy hét telt el a januáromból (és az évemből), de máris tele volt újratervezéssel. Az államvizsgám és a diplomavédésem érdeklődés hiányában májusra tolódott, a munkába viszont hamarabb vissza kellett dobnom magam, de hogy őszinte legyek, az itthoni aktív pihenésre szánt időszak is (bár végül elég kevés jutott belőle az ünnepek után) egészen máshogy alakult számomra, mint vártam. (Sem olyan aktív, sem olyan pihentető nem volt, mint azt előre elképzeltem.)

Ami viszont engem is meglepetésként ért, hogy (különösen a korábbi önmagamhoz mérve) mennyire jól viseltem ezeket a hirtelen változó szélirányokat, ezeket a drasztikus újratervezéseket. Azt hiszem, egyre inkább kezdem elsajátítani azt a helyes hozzáállást, ami az újratervezést nem világraszóló tragédiának fogja fel, hanem az utazás olyan természetes részének, mint bármelyik előre látott kereszteződést.

2015/01/img_0843.jpg

Tartsd a szemed az iránytűn!

Legutóbb ajánlottam Via évtervező cikkét, amiben leírja, hogy ahhoz, hogy az energiáinkat ne aprózzuk el az indokolatlan mindennapi feladatokkal, előbb tervezzük be a nagy dolgokat, az éves, negyedéves nagy projekteket, majd azokat bontsuk le kisebb feladatokra és határidőkre, és csak az ezután fennmaradó idővel gazdálkodjunk, ha a csip-csup dolgokról van szó – ne pedig fordítva, a csip-csup dolgoknak alárendelve, azokkal kiszorítva a nagy projekteket a terveink közül.

Viszont amint működésbe lépnek a terveink, amik kitűztük a céljainkat, érdemes a másik irányból megközelíteni nemcsak a megvalósítást, de a tervek ellenőrzését is. Érdemes az aprótól haladva időről időre visszajelzést kérni: jó irányba haladok?

„Ügyelj gondolataidra, mert azok szabják meg szavaidat!
Ügyelj szavaidra, mert azok szabják meg a tetteidet!
Ügyelj a tetteidre, mert azok szabják meg szokásaidat!
Ügyelj szokásaidra, mert azok szabják meg jellemedet!
Ügyelj jellemedre, mert az szabja meg sorsodat!”
(Charles Reade)

Steve Jobs, az Apple cég guruja egyszer azt mondta: minden reggel belenézek a tükörbe és megkérdezem magamtól, hogy ha ez volna életem utolsó napja, azzal tölteném-e, amivel a mai napot fogom, és ha a válasz sok napon át egymás után “nem”, akkor tudom, hogy változtatnom kell. Tim Ferriss, a 4 órás munkahét c. könyv szerzője azt javasolja, hogy nap közben időről időre állj meg és kérdezd meg magadtól: most termelékeny vagyok, vagy csak tevékeny? Hatékony vagyok, vagy csak megpróbálok elfoglaltnak tűnni a többiek előtt? hasznos munkát végzek, vagy csak elfoglalom magam?

Ehhez hasonlóan sokféle kérdést feltehetünk magunknak, reggelente, esténként, vagy nap közben meg-megtorpanva, hogy ellenőrizzük magunkat. Boldognak érzem magam most? Élvezem azt, amivel foglalkozom? A kitűzött céljaim valamelyikéért dolgozom éppen? Elégedett vagyok magammal? Pozitívan állok most magamhoz?

Az állandó, apró ellenőrzés segít a jó irányban maradni és még időben korrigálni, időben újratervezni – hogy ne csak akkor próbálkozzunk az újratervezéssel, amikor a GPS-ünk (ha figyeltünk volna rá), már egy tucatszor elmondta: fordulj vissza, amint lehet!

Szokás szerint

Bloggereknek ajánlottam legutóbb Dóri blogtervezőjét is, aminek kapcsán Dórival többek közt arról beszélgettünk, mennyire más képet mutat a blogtervező táblázat már csak attól is, ha egész évre előre beírjuk az állandó rovatokat, amik a hét azonos napjain tűnnek fel. Ez nemcsak a “tevékenynek tűnés” egyik eszköze, de annál sokkal több: egy rálátás a rutinjainkra, a szokásainkra, azok hosszú távú hatásaira.

Ehhez hasonló eszköz most számomra a Don’t Break the Chain Calendar, aminek segítségével biztosan rajta tudom tartani a szemem néhány mindennapos szokáson. Emellett persze több mindennapos szokásom is van, de stratégiai döntés lehet, ha kiválasztjuk, mi az a néhány szokás, amikre a leginkább szeretnénk koncentrálni. Számomra ezek most: az otthonteremtés (napi öt perc hot-spot takarítás reggelente meglepő módon formában tartja a háztartást!), az írás (napi tizenöt perc alatt nem mindig vagyok túl produktív, de edzésben tartja az izmokat), és egy kis minőségi idő magammal (így szakítok időt olyasmire is, amit hajlamos vagyok elbliccelni, ha sokat lógok a neten vagy bambulok a tévé előtt – ezt olyasmivel töltöm ki, mint például az olvasás, jóga, arcmasszázs, vagy inspiráló előadások hallgatása).