Elizabeth Gilbert: Hűség

Elizabeth Gilbert: Eat, Pray, Love – Ízek, imák, szerelmek c. könyvében az írónő leírja annak az évnek a történetét, amikor nekivág a világnak, hogy megtalálja önmagát és Isten – útja végén pedig rátalál a szerelem is. A könyv utolsó lapjain Liz és Felipe elhatározzák, hogy megpróbálnak együtt nekivágni további életüknek.

Az írónő Hűség c. könyvének első lapjain megtudhatjuk az örömhírt, hogy ez sikerült is nekik. Az elvált Liz és a nála idősebb, szintén elvált Felipe boldogan élnek fogadalmuk szerint, hogy soha nem hagyják el egymást és soha-soha-soha nem fognak összeházasodni. Azonban úgy tűnik, meg kell szegniük ígéretüket, amikor a férfit váratlanul kitoloncolják az országból, és csak akkor térhet vissza, ha házasságot kötnek.

A bevándorlási procedúra hónapjait hontalan világjárással töltik, és ezalatt a házasság intézménye által egyszer már mélységesen meggyötört írónő szinte mániákus alapossággal kutatja a házasság témakörét, korokon, országokon, kultúrákon, elméleteken, saját élete és családja történetein át, hogy minden szempontból biztos lehessen benne, ezúttal nem hoz elhamarkodott, elhibázott döntést. Ennek a hatalmas kutatómunkának, elmélkedésnek és önvizsgálatnak a humorral és anekdotákkal átszőtt, izgalmas és elgondolkodtató eredménye a Hűség.

A könyv segítségével nemcsak abba pillanthatunk bele, milyen volt a házasság megítélése vagy a nők helyzete a különböző korokban, hogy milyen érdekes házassági rituálék léteznek ma is világszerte, vagy hogy milyen okokra vezethető vissza a megcsalás, de még olyan témákba is belekóstolhatunk, mint hogy miért tesz jót a házasság intézményének az azonos neműek házassága, hogyan pótolja a laoszi bankrendszert a nászajándék, vagy hogy hány százalékos a válások aránya a sirályok között. Az írónő kendőzetlen őszinteséggel veszi nagyító alá érzéseit a leendő és az elmúlt házassága kapcsán, de a szülei és nagyszülei házasságát ugyanolyan állhatatosan kutatja, és megmosolyogtató vagy épp szívet szorongató képekben tárja fel előttünk.

Bámulatosan átfogó, sokszínű és olvasmányos könyv a házasságról, amit mindenki figyelmébe jó szívvel ajánlok.

Miért félünk a hittől?

A héten kihagytam a mormon pénteket, pedig a héten is voltak értékes beszélgetéseink.

Arról már írtam, épp a mormon péntek rovat keretében, hogy miért hiszünk. Most arról szeretnék kicsit elmélkedni, miért félünk a hittől.

Hogy miért van például az, hogy a nagynéném, aki nemrég veszítette el az édesanyját – a nagymamámat -, azt mondja nekem: “bárcsak én is igazán el tudnám hinni azt, amit a kisunokáimnak mondok, hogy a dédi ott van Istennel a Mennyben”, ugyanakkor amint megtudja, hogy mormon fiúkkal cimborálok, felkiált: “de nehogy hagyd, hogy megtérítsenek!”. Hogy van az, hogy még az is, aki úgy vágyik a hitre, amint látja, hogy más kapcsolatba kerül vele, rögvest félteni, óvni kezdené, úgy rántaná vissza, mint a szakadék széléről az ugrani készülőt? Hát még az, akiben nem él ez a vágy, csak a józan kétkedés.

Egyik beszélgetésünk során a héten az egyik újdonsült mormon barátom elmésen azt mondta a hitről: bár a hit nyelvtanilag főnév, valójában azonban ige, hiszen nemcsak azt foglalja magában, hogy gondolunk valamit, hanem azt is, hogy aszerint cselekszünk. Valahol itt gyökerezhet többek közt a hittel, és különösképpen az újdonsült hittel kapcsolatban a félelem: hiszen ha elkezdünk hinni valamiben, amiben azelőtt nem hittünk, elkezdünk olyasmiket is tenni, amiket ezelőtt nem tettünk.

A másik fenntartás egy hitközösséghez való csatlakozással kapcsolatban az lehet, hogy a vallás mindig egy “komplett csomag”, hitelvek, szabályok, jutalmak és juttatások összessége. Egyháza válogatja, de szinte mindig van valamiféle, ilyen vagy olyan elvárás, valami, amit oda kell adnunk magunkból azért cserébe, amit kapunk (akárcsak az élet bármely területén, legyen az a család, a barátság, a munkahely, az iskola, az állam, a lakóhelyünk, vagy a pékség, ahol vásárolunk). Azért cserébe, amit kapunk – választ, bizonyosságot, támogatást, segítséget, közösséget, stb. – nyilvánvalóan adnunk kell valamit – az időnket, a pénzünket, a támogatásunkat, a segítségünket, a társaságunkat, az elveink és szokásaink egy részét.

Alapvetően nincs ezzel semmi gond. A pénzünket oda kell adnunk azért is, ha tanulni akarunk vagy ha kenyeret szeretnénk kapni a péknél. Az időnket, az erőnket, gyakran a pénzünket is fel kell ajánlanunk egy családban vagy egy barátságban. Az elveink és szokásaink egy részét le kell tennünk a küszöbön, ha boldogulni szeretnénk a munkahelyünkön. (Akik igazán ismernek, tudják például, hogy milyen csomagokat hagyok az elveimből az intézmény küszöbénél, amikor belépek egy óvodába vagy a főiskolára, ahol pedagógusnak tanulok, és teszem ezt különösebb lelki gyötrődés nélkül, hiszen tudom, hogy egy személyiség sokkal komplexebb, mint hogy egészében illeszthető legyen egy-egy szerepbe, amiben egyébként jól érzi magát, ha hajlandó bizonyos kompromisszumokra. De még olyannal sem találkoztam – csak hogy kevésbé patetikusan fogalmazzak – aki azt mondta, hogy inkább kilép a munkahelyéről, de nem hajlandó letenni a cigarettát a kapuban.)

A kérdés az, hogy egy ilyen alku mennyire fair.

Emlékszem, hogy gyerekkoromban az egyik tanárom így óvott minket: vigyázzatok azzal, ha valaki látja, hogy szomorúak vagytok, odamegy hozzátok az utcán és azt mondja, ő megoldást kínál a szomorúságotok ellen, mert ezek az emberek ki akarnak használni titeket. Jól tette, hogy minket, gyermekeket ilyen kategorikusan óvott az utcai térítőktől. Felnőttként persze már megvan a rálátásunk, hogy belássuk: vannak, akik jóindulatúan fordulnak hozzánk, amikor elesettek vagyunk, és vannak, akik ki akarják használni a kiszolgáltatott helyzetünket. Megvan a mérlegelési lehetőségünk, jogunk, és saját jól felfogott érdekünkben kötelességünk is, hogy belássuk: ez egy alku, és el kell döntenünk, ahogy tesszük azt nap mint nap az élet számos területén, hogy ez az alku mennyire fair.

Elizabeth Gilbert írja a Hűség c. könyvében, amit épp olvasok, hogy felvilágosult felnőtt emberként, ha a hitünkről van szó, igenis megengedhetjük magunknak, hogy válogatósak legyünk. Hogy egy afféle spirituális és értelmiségi svédasztalon feltálaljuk magunk elé a legkülönbözőbb vallási és világnézeti elveket, és kedvünkre válogassuk össze a saját menünket. Ha úgy tetszik, elköteleződhetünk egy kiválasztott fogás mellett – vannak előnyei és hátrányai is ennek -, vagy a világ keleti sarkától a nyugati csücskéig, a legföldhözragadtabb ponttól a legtisztább szférákig felcsipegessük azt, ami a leginkább tetszik – ugyanúgy ennek a lelki ínyenckedésnek is megvannak a maga előnyei és hátrányai.

Én úgy gondolom, nagyon fontos, hogy az ember, még ha épp elesett, szomorú, tanácstalan, elveszett is, ne csak sodródjon, de tisztában legyen vele, vagy legalább igyekezzen tisztába kerülni vele, hogy mit akar, mire van szüksége, ahogy azzal is, mit nem akar, mire nincs szüksége. Így sokkal kisebb az esélye, hogy egy tisztességtelen alkuba csábítják bele.

Hiszen azok, akik utánunk akarnak nyúlni és visszarántani a szakadék széléről, valójában nem attól féltenek minket, hogy választ kapunk egy kérdésre, amire ők ugyanúgy keresik a választ, vagy boldogabbak leszünk, hiszen valószínűleg arra a nagy féltés és aggodalom, hogy ők is csak boldogabbnak szeretnének látni. Attól tartanak, hogy egy jó reklámkampánnyal vagy egy kedvező kezdőrészlettel belerántanak minket egy üzletbe, aminek a végén rádöbbenünk: ez nem volt fair.

Ti mit gondoltok erről?

A Tron filmek üzenete

Az egyik kedves barátom azt a feladatot állította elém, hogy ha már olyan ügyesen becsempésztem a blogba a Kelly Family iránti rajongásomat, próbáljam ki, vajon a Tron filmekről tudok-e a blog témájába illő cikket írni. Én pedig nem mondhatok erre mást, mint Barney Stinson, a legcéltudatosabb sorozathős, akit ismerek: eeeeeelfogadom a kihívást!

Szögezzük le rögtön az elején, hogy ez nem egy teljességre törekvő filmajánló vagy filmkritika, és mivel nem számítok sem kifejezett szakértőnek, sem ínyencnek a filmek területén, nem is vállalom, hogy egy hihetetlen mély értelmű művészfilmet tárok a publikum elé. Az 1982-es Tron és a 2010-es Tron Legacy filmek olyan szórakoztató mozik, amik nekem tetszettek, már csak sci-fi voltuk miatt is, és megpróbálok kiragadni belőlük néhány elgondolkodtató momentumot.

Bővebben…