Hónap kedvencei #8 – Horgolás, bezzegelés és lányos anyukák

És végre valahára, ezúttal nem maradok adós a hónap kedvenceivel. Horgolás, bezzegelés és lányos anyukák – ezek a bejegyzések voltak a kedvenceim szeptemberben.

A hónap kedvencei – Szeptember

Daily Dorothy – Csináld magad! Horgolt kosár

Dóri ezúttal is megnyert magának egy egyszerű kis témával, a horgolt kosárkája pedig visszahozta a kézimunkás kedvemet. Ugyan egyelőre csak egy bögremelegítőig jutottam (amivel annyira nem vagyok elégedett, hogy nem is mutogatom :P), de hosszú még az ősz és a tél, a kosárka pedig mindig elkél a háztartásban. :)


Mi ez? A hónap kedvencei rovatban az elmúlt időszakban más blogokon talált érdekes olvasmányokból mazsolázok. A rovat korábbi cikkeit a hónap kedvencei címke alatt olvashatjátok.


Love Taza – E and Me

Naomi arról osztott meg bájos képeket, hogyan öltözött össze ő és óvodáskorú kislánya, Eleanor – a bejegyzésben azonban valami (számomra) sokkal érdekesebb dologról írt. Megosztotta ugyanis a gondolatait ezzel a ritka eseménnyel kapcsolatban (azzal, hogy Eleanornak kedve támadt szoknyát venni, holott leginkább slamposan és fiúsan szeret öltözni), és hogy lányos anyukaként mennyit tanul önmagáról, amikor nagy önuralmába kerül nem kritizálni, sőt, támogatni a kislányát abban, hogy úgy legyen lányos, ahogy Eleanornak jólesik, nem pedig úgy, ahogy Naominak a legjobban tetszik.

Eszter’s offtopic – Fals jólmegmondás: az igazi nőnek nincs műkörme, régen a házasságok az égben köttettek, a gyerek meg a szabadban játszott!

Eszter ebben a bejegyzésben egy olyan témáról írt, ami engem is sokszor piszkál (és van is egy millió éve halogatott bejegyzésem talonban a témáról – ami, gondolom, nem fog már elkészülni ennyi idő után), ez pedig a bezzegelés témája. A bezzeg az én időmben az egyik legtipikusabb példája annak, amikor valamit (vagy valakit) lesöprünk és értéktelennek minősítünk – csak azért, mert más, mint ahogy megszoktuk, ahogy mi képzelnénk vagy ahogy nekünk tetszenek.

(A téma egyébként nagyon kellemesen rezonált bennem Taza gondolataival arról, hogy hagynia kell a kislányát a saját módján önmagának lenni – hiszen attól még, hogy nem úgy lányos, ahogy szerinte lányos egy lány, hogy nem pont olyan, ahogy ő elképzelte, hogy milyen lesz, amikor majd kislánya lesz, attól még ugyanúgy értékes és csodálatos. Sőt, épp attól olyan értéks és csodálatos.)

Olvassátok őket szeretettel, és ha van kedvetek, osszátok meg velem a ti kedvenceiteket az elmúlt időszakból!

Mostanság #5 – Mr. Spock, kutyák és gombolyagok a Mennyben

Mostanság nem igazán írtam Mostanság rovatot, de a napokban elkapott egy hullám, ami talán megérdemli a helyet itt.

A héten elhunyt Leonard Nimoy, az eredeti Star Trek sorozat Mr. Spockja, akibe kamaszként szerelmes voltam. A sorozatot kiskamasz koromban mutatta meg nekem anyukám – aki kamaszként szintén szerelmes volt a híres vulkániba. Furcsa dolog ez, nem igaz?

Tudjátok, nem igazán hiszek a Mennyországban. De néha azért elképzelem a szeretteimet, mintha még léteznének valahol, és néha a Mennyországot is elképzelem úgy, mint egy mókás helyet, ahová a kutyák, macskák és tengerimalacok is eljutnak, és ahová az elvesztett léggömbök is kerülnek. És most arra gondolok, milyen izgalmas hely lehet a Mennyország, ahol anyukám végre találkozhat Spockkal.

“Az élet olyan, mint egy kert. Láthatunk tökéletes pillanatokat, de nem őrizhetjük meg őket örökre, csak az emlékezetünkben.” – Leonard Nimoy
“Hosszú és eredményes életet!” – Mr. Spock (vulkáni üdvözlet)

Nemrég elhatároztam magam, hogy végre felhasználjam az anyukámtól örökölt fonalakat, amiket évek óta csak tologatok, mert nem éreztem úgy, hogy megtaláltam volna a helyüket, hogy úgy fel tudtam volna használni őket, hogy ne fájjon utánuk a szívem, ne érezzem őket elpazaroltnak. Most végre elkezdtem belőlük egy takarók horgolni, ami a képességeimet sem haladja meg, és az eredmény is olyasmi lesz, ami nem szórja szét ezeket a gombolyagokba foglalt emlékeket, és amit még nagyon sokáig nem kell kiadnom a kezemből, hanem még sokáig a közelemben lehet. (Akit esetleg érdekel, itt találjátok a mintát, ami alapján készítem.)

Tegnap pedig egy tömött busz utazóközönsége előtt pityeregtem, mert előbb anyukám jutott eszembe, aztán miután felbarangoltam Twitterre, hogy kicsit eltereljem a gondolataimat, megtaláltam ezt a gyerekszáj történetet arról, miért élnek a kutyák olyan rövid ideig (azért, mert míg az embereknek meg kell tanulniuk boldogan élni, jónak lenni és tiszta szívvel szeretni, addig a kutyák már így születnek és így élnek egész életükben, ezért van szükségük kevesebb időre itt a Földön), nem tudtam megálljt parancsolni a könnyeimnek. – De nem is akartam.

Végül pedig az jutott eszembe, mennyi gúnyolódásnak és bántásnak voltam kitéve gyerekként és kamaszként az iskolában, mert olyan könnyen elsírtam magam nyilvánosan. És a helyzet az, hogy most, felnőttként, már büszke vagyok arra, hogy sírni tudok mások előtt.