Mormon péntek – NieNie: A mennyország itt van

A mormon péntek rovat (az angol gyakorlással együtt) megsínylette a vizsgaidőszakot. De azért hoztam mára egy inspiráló videót, blog- és könyvajánlót egy fantasztikus mormon anyukától, akinek a blogját most már Tazáéval együtt rendszeresen olvasom. Ő Stephanie Nielson, NieNie, aki 2008-ban túlélt egy repülőgép balesetet, amelyben a teste több mint 80%-a megégett. Az, hogy memoárját négy évvel később “Heaven is Here” (“A mennyország itt van”) címmel adta ki, már önmagában sokat elmond róla, és arról, miért érdemes megismerni őt és olvasni az írásait.

A könyv ajánló videóját elhoztam, és nagy vonalakban lefordítom azok kedvéért, akik nem értenek angolul – elnézést az átugrott vagy elnagyolt részekért, de úgy érzem, a pontos fordításnál fontosabb, hogy megosszam ezt az üzenetet.

“Nagyon-nagyon boldog életem volt, nem is álmodhattam volna jobbat. Négy kicsi gyerekem volt, egy csodálatos férjem, és egy boldog kutyám, Jimmy. Mind boldogok voltunk, egészségesek, áldottak, és nem is vágyhattunk többre. Minden este azzal a gondolattal feküdtem le, hogy olyan áldott vagyok és annyira hálás lehetek az életemért. Én vagyok a legszerencsésebb lány a világon.

Aztán 2008 augusztusában a nagyszülőknél hagytam a gyerekeket, hogy repülőre üljek és a férjemmel egy napra átugorjunk a férjem családjának birtokára. A repülőnk azonban lezuhant és lángokba borult, én pedig kis híján meghaltam a tűzben. Négy hónapig voltam kómában. Azután pedig azt gondoltam, hogy soha nem lesz már olyan boldog az életem, mint volt. Nem hittem, hogy valaha is újra boldog lehetek. Az életem borzalmas volt. A testem több mint 80%-a megégett, beleértve az arcomat is. A gyerekeim féltek tőlem. A fájdalom állandó volt és elviselhetetlen, nem tudtam még csak felülni sem az ágyban, vagy bármihez kezdeni magammal.

De aztán, egy éjjel, amikor a kórházban feküdtem, nyugalom árasztott el. Tudtam, hogy nehéz és fájdalmas lesz, és talán soha többé nem leszek gyönyörű. De élni fogok. Anya lehetek a gyermekeim számára, érezhetem a virágok illatát, a kedvenc ételeimet ehetem, megcsókolhatom a férjemet. Egy nap újra jógázhatok, ebédet készíthetek, a hála és a béke érzésével ébredhetek reggel, akárcsak régen, fájdalom nélkül. Az élet megváltozik, de ugyanolyan csodás lesz.

Úgyhogy megírtam ezt a könyvet. Megírtam, hogy reményt és inspirációt adjak az embereknek. Megírtam, hogy emlékeztessem Jane-t, hogy az élet változik, de ez nem mindig jelent rosszat. Megírtam, hogy emlékeztessem Ollie-t, hogy az édesanyja sosem adta fel, akkor sem, amikor annyira szerette volna, mert ő mindennél fontosabb volt a számomra. Nicholasnak írtam, hogy tudja, Isten egyenként szeret mindannyiunkat és terve van valamennyiünk számára. Claire-nek írtam, hogy tudja, még ha máshogy nézünk is ki, ugyanúgy szerethetünk és szerethetnek minket, mert a család kötelékei fontosabbak, mint az élet dolgai. És azért írtam, hogy elmondjam, léteznek csodák, mert a testünket Isten a képére teremtette.

A nevem Stephanie Nielson, és még mindig én vagyok a legszerencsésebb lány a világon.” (Stephanie Nielson)

Miért félünk a hittől?

A héten kihagytam a mormon pénteket, pedig a héten is voltak értékes beszélgetéseink.

Arról már írtam, épp a mormon péntek rovat keretében, hogy miért hiszünk. Most arról szeretnék kicsit elmélkedni, miért félünk a hittől.

Hogy miért van például az, hogy a nagynéném, aki nemrég veszítette el az édesanyját – a nagymamámat -, azt mondja nekem: “bárcsak én is igazán el tudnám hinni azt, amit a kisunokáimnak mondok, hogy a dédi ott van Istennel a Mennyben”, ugyanakkor amint megtudja, hogy mormon fiúkkal cimborálok, felkiált: “de nehogy hagyd, hogy megtérítsenek!”. Hogy van az, hogy még az is, aki úgy vágyik a hitre, amint látja, hogy más kapcsolatba kerül vele, rögvest félteni, óvni kezdené, úgy rántaná vissza, mint a szakadék széléről az ugrani készülőt? Hát még az, akiben nem él ez a vágy, csak a józan kétkedés.

Egyik beszélgetésünk során a héten az egyik újdonsült mormon barátom elmésen azt mondta a hitről: bár a hit nyelvtanilag főnév, valójában azonban ige, hiszen nemcsak azt foglalja magában, hogy gondolunk valamit, hanem azt is, hogy aszerint cselekszünk. Valahol itt gyökerezhet többek közt a hittel, és különösképpen az újdonsült hittel kapcsolatban a félelem: hiszen ha elkezdünk hinni valamiben, amiben azelőtt nem hittünk, elkezdünk olyasmiket is tenni, amiket ezelőtt nem tettünk.

A másik fenntartás egy hitközösséghez való csatlakozással kapcsolatban az lehet, hogy a vallás mindig egy “komplett csomag”, hitelvek, szabályok, jutalmak és juttatások összessége. Egyháza válogatja, de szinte mindig van valamiféle, ilyen vagy olyan elvárás, valami, amit oda kell adnunk magunkból azért cserébe, amit kapunk (akárcsak az élet bármely területén, legyen az a család, a barátság, a munkahely, az iskola, az állam, a lakóhelyünk, vagy a pékség, ahol vásárolunk). Azért cserébe, amit kapunk – választ, bizonyosságot, támogatást, segítséget, közösséget, stb. – nyilvánvalóan adnunk kell valamit – az időnket, a pénzünket, a támogatásunkat, a segítségünket, a társaságunkat, az elveink és szokásaink egy részét.

Alapvetően nincs ezzel semmi gond. A pénzünket oda kell adnunk azért is, ha tanulni akarunk vagy ha kenyeret szeretnénk kapni a péknél. Az időnket, az erőnket, gyakran a pénzünket is fel kell ajánlanunk egy családban vagy egy barátságban. Az elveink és szokásaink egy részét le kell tennünk a küszöbön, ha boldogulni szeretnénk a munkahelyünkön. (Akik igazán ismernek, tudják például, hogy milyen csomagokat hagyok az elveimből az intézmény küszöbénél, amikor belépek egy óvodába vagy a főiskolára, ahol pedagógusnak tanulok, és teszem ezt különösebb lelki gyötrődés nélkül, hiszen tudom, hogy egy személyiség sokkal komplexebb, mint hogy egészében illeszthető legyen egy-egy szerepbe, amiben egyébként jól érzi magát, ha hajlandó bizonyos kompromisszumokra. De még olyannal sem találkoztam – csak hogy kevésbé patetikusan fogalmazzak – aki azt mondta, hogy inkább kilép a munkahelyéről, de nem hajlandó letenni a cigarettát a kapuban.)

A kérdés az, hogy egy ilyen alku mennyire fair.

Emlékszem, hogy gyerekkoromban az egyik tanárom így óvott minket: vigyázzatok azzal, ha valaki látja, hogy szomorúak vagytok, odamegy hozzátok az utcán és azt mondja, ő megoldást kínál a szomorúságotok ellen, mert ezek az emberek ki akarnak használni titeket. Jól tette, hogy minket, gyermekeket ilyen kategorikusan óvott az utcai térítőktől. Felnőttként persze már megvan a rálátásunk, hogy belássuk: vannak, akik jóindulatúan fordulnak hozzánk, amikor elesettek vagyunk, és vannak, akik ki akarják használni a kiszolgáltatott helyzetünket. Megvan a mérlegelési lehetőségünk, jogunk, és saját jól felfogott érdekünkben kötelességünk is, hogy belássuk: ez egy alku, és el kell döntenünk, ahogy tesszük azt nap mint nap az élet számos területén, hogy ez az alku mennyire fair.

Elizabeth Gilbert írja a Hűség c. könyvében, amit épp olvasok, hogy felvilágosult felnőtt emberként, ha a hitünkről van szó, igenis megengedhetjük magunknak, hogy válogatósak legyünk. Hogy egy afféle spirituális és értelmiségi svédasztalon feltálaljuk magunk elé a legkülönbözőbb vallási és világnézeti elveket, és kedvünkre válogassuk össze a saját menünket. Ha úgy tetszik, elköteleződhetünk egy kiválasztott fogás mellett – vannak előnyei és hátrányai is ennek -, vagy a világ keleti sarkától a nyugati csücskéig, a legföldhözragadtabb ponttól a legtisztább szférákig felcsipegessük azt, ami a leginkább tetszik – ugyanúgy ennek a lelki ínyenckedésnek is megvannak a maga előnyei és hátrányai.

Én úgy gondolom, nagyon fontos, hogy az ember, még ha épp elesett, szomorú, tanácstalan, elveszett is, ne csak sodródjon, de tisztában legyen vele, vagy legalább igyekezzen tisztába kerülni vele, hogy mit akar, mire van szüksége, ahogy azzal is, mit nem akar, mire nincs szüksége. Így sokkal kisebb az esélye, hogy egy tisztességtelen alkuba csábítják bele.

Hiszen azok, akik utánunk akarnak nyúlni és visszarántani a szakadék széléről, valójában nem attól féltenek minket, hogy választ kapunk egy kérdésre, amire ők ugyanúgy keresik a választ, vagy boldogabbak leszünk, hiszen valószínűleg arra a nagy féltés és aggodalom, hogy ők is csak boldogabbnak szeretnének látni. Attól tartanak, hogy egy jó reklámkampánnyal vagy egy kedvező kezdőrészlettel belerántanak minket egy üzletbe, aminek a végén rádöbbenünk: ez nem volt fair.

Ti mit gondoltok erről?

Ragyogj! – Az áprilisi boldogságtervem tapasztalatai #2

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy havi témák és fogadalmak segítségével megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem. Boldogságtervem naplóját általában szombatonként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt.

Áprilisi fogadalmam a lelki feltöltődés, a mosoly, a belső ragyogásom visszaszerzése. Ebben a projektben nagyon kegyes hozzám az időjárás, ami – esőkkel és felhős estékkel tarkítva – csak úgy szórja a tavaszi napsütést.

Balinéz meditáció

Elizabeth Gilbert: Eat, Pray, Love – Ízek, imák, szerelmek c. könyvében (amiről most már tényleg hamarosan lesz összefoglaló a blogon) olvasható egy nagyon egyszerű(nek tűnő), szimpatikus kis meditációs módszer: ülj és mosolyogj.

“Feladja az első balinéz meditációs leckét. Elmondja, hogy sokféle út vezet Istenhez, de ezek többsége túlságosan komplikált a nyugati ember számára, így egy egyszerű meditációs gyakorlatot fog megtanítani nekem. Ami, alapjában véve, ennyi: ülj csendesen, és mosolyogj. Óriási! Ketutnak tanítás közben is fülig ér a szája. „Ülj és mosolyogj.” Hát ez csúcs.
– […] Ha meditálni akar, csak mosolyogni kell. Mosolyogjon az arcával, az elméjével, és a jó energia eljön magához, és elmossa a piszkos energiát. Még a májában is mosolyogjon. […] Ne siessen, és ne erőltesse. Túl komoly és megbetegszik. Meghívhatja a jó energiát a mosolyával.”

Rendben, be kell vallanom, hogy én egy “elfoglalt nyugati ember” vagyok, így a balinéz meditációt inkább “zuhanyozz és mosolyogj” formában próbáltam ki.

Könnyűnek tűnik? Nem az. Hogy az ember agya ne kezdjen kattogni, ne kezdjen zsörtölődni, problémákon rágódni. Nem is olyan könnyű, de én úgy érzem, érdemes gyakorolni. Úgyhogy jó szívvel ajánlom, nem kell hozzá guru segítsége vagy lelki vezető, aki elmondja a pontos instrukciókat. Aki úgy érzi, hogy nincs ideje az “ülj és mosolyogj” meditációra, hozzám hasonlóan próbálja ki a “zuhanyozz és mosolyogj” vagy a “mosogass és mosolyogj” meditációt.

Imádkozz érte

Nekem nincs kéznél az életemben egy fogatlan balinéz füvesember, akit kérdezhetek Isten természetéről, vannak viszont mormon misszionárius barátaim, így a héten velük ültem össze és kérdeztem meg őket arról, hogyan tudom letenni a hétköznapi bosszúságaimat.

A témában írtam már a Cesar Millan nyomán alkotott házikedvenc-teóriámról és az Elizabeth Gilbert-féle duzzogó gyerek elméletről, amik úgyszint arról szólnak: hogyan lehet lecsendesíteni a morcos kis gondolatokat, amik megzavarják a lelki békét.

A mormon fiúk a következőt tanácsolták: imádkozz azért, aki a bosszúságodat okozza. Ez nem oldja meg a problémákat, de segít alternatívát adni az elmének, ami már önmagára káros módon nem tud elszakadni a bosszúságoktól, csak rágja-rágja-rágja őket. (Ismertem egyszer egy boxer kutyát, aki a sündisznókhoz viszonyult ekkora önpusztító megszállottsággal, mint ahogy az emberi elme hajlamos a sértettségén rágódni. Ha sünt látott, a szájába kapta, és tépte-tépte-tépte. Nem számított, mekkora fájdalmat vagy milyen sérüléseket okozott magának, nem engedte el. Ne legyünk ilyenek – nem a problémák letagadása és szőnyeg alá söprése az, ha letesszük a sünt, mielőtt még véresre szaggatja a pofánkat.)

Elizabeth Gilbert könyvében találtam ezt a párbeszédet az önmarcangolásra hajlamos Liz és a szókimondó Richard között a szakításról, ami más szavakkal, de ugyanezt javasolja (sőt még kutyás hasonlat is van benne, hogy megerősítsen):

“– Mi húzott fel ennyire? – kérdi az elnyújtott hanghordozásával, szokás szerint egy fogpiszkálóval a szájában.
– Ne is kérdezd – felelem, de aztán kibukik belőlem minden, egészen addig a pontig, hogy: – És az a legszörnyűbb, hogy állandóan Daviden pörgök! Azt hittem, rég lezártam magamban ezt az ügyet, erre tessék, megint itt van!
[…]
– Az a probléma, hogy nem bírod elfogadni, ennek a kapcsolatnak rövid lejáratú volt a szavatossága. Mint egy kóbor kutya a szeméttelepen, csak nyalod az üres konzervdobozt, hátha van még benne egy kis maradék. De ha nem vigyázol, hát beleszorul a nózid, és egész életedben szenvedni fogsz miatta. Hagyd a francba.
– De szeretem.
– Hát szeresd.
– De hiányzik.
– Hát hadd hiányozzon. Valahányszor eszedbe jut, küldj felé némi szeretetet és fényt, aztán ejtsd a témát. “

A jókívánságokkal teli ima vagy a szeretet olyan, mint amikor nemcsak hogy letesszük a sünt vagy kihúzzuk az orrunkat a konzervdobozból (hogy aztán ott álljunk fixáltan felette, bármelyik pillanatban készen arra, hogy újrakezdjük), hanem megyünk és keresünk helyette egy labdát vagy egy botot.

Úgyszint nem könnyű, akárcsak a balinéz meditáció derűs “ülj és mosolyogj” módszere. De ezt is megéri gyakorolni.

Kérj és megadatik – Az imáról

Emlékszem, nem sokkal az agykontroll tanfolyamom után beszélgettem egy nagyon kedves munkatársammal a tanfolyamon tanultakról, és meséltem neki a kívánságok erejéről. Ő hívő keresztény, így mondta, hogy ő inkább Istenhez szokott imádkozni. Hosszas beszélgetésünk végén arra jutottunk, hogy ha kihagyjuk a vallásvitát a dologból, és nem kezdünk el marakodni, hogy ki milyen, egyik oldalról sem igazán bizonyított vagy cáfolt elméletekkel (a vonzás törvénye, a gondolatok teremtő ereje, Isten kegyelme, stb.) próbálja kitölteni a hézagokat és megfejteni a dolog pontos működési hátterét, a dolog attól még ugyanaz: kérj és megadatik, egészen pontosan kérj, és hidd is el, hogy a kérésed célba ért és választ fogsz kapni rá, és akkor megadatik. (Olvastam egyszer egy gúnyos véleményt arról, hogy baromság ez az egész, este lefekvés előtt kértem, hogy mire felkelek, a tárcám legyen tele tízezresekkel, és nem lett. – Tedd a szíved a kezedre, barátom, tényleg hittél benne, hogy így lesz? Ugye, hogy nem.)

A vallásos munkatársam akkoriban leginkább azért imádkozott, hogy a közelgő átszervezések után is legyen munkája. Nagyon hosszan beszélgettünk a kérésről és az imáról, a hitről, hogy a kéréseink meghallgattatnak, és elmondta, hogy ő hisz benne, hogy Isten meghallgatja az imáit, én pedig azt, hogy ha hittel kért, akkor szerintem teljesen mindegy, kihez címezte vagy hogy én személy szerint hiszek-e abban, akinek címezte, szerintem is teljesülni fog a kérése. Egy órán belül megcsörrent a telefonja és felajánlottak neki egy állást egy másik osztályon.

Mostanában eléggé leszoktam a meditálásról, így a kérésekkel is hadilábon állok, mert meditáció közben szoktam megfogalmazni azokat. Egy hívő barátom tanácsát kértem, majd kibújt belőlem a kisördög és rögtön le is csaptam a hitvita lehetőségére, hogy a válaszában rejlő segítség helyett azon rágódjak, hol támadható az álláspontja.

Ha őszinte akarok lenni, az imádsággal azért is állok hadilábon (ahogy a vallással általában), mert bár vallásos oktatást kaptam, de vallásos nevelést nem, és így soha nem volt részem semmilyen vallásos élményben. Az ima számomra sosem volt más, mint egy reggel, este és étkezés előtt kötelezően elmormolt versike, nem pedig Istennel való kommunikáció, aminek a vallásos ismerőseim szerint állítólag lennie kell.

Mivel a meditációból is kikoptam mostanság, ezért arra gondoltam, csak úgy mókából feladom a hitvitámat, és teszek egy próbát az imádsággal, nem úgy, ahogy ismerem, hanem ahogy a hívő barátaim elbeszélései utalnak rá, és ahogy már nem is áll olyan távol attól a kívánság-gyakorlattól, amiben én is hinni tudok.

Mivel tudom, hogy mormon barátaim kifejezetten baráti kapcsolatot ápolnak Istennel, kíváncsiságból rákerestem az interneten, mi náluk az ima fogalma, milyen az ima formája.

Hogyan imádkozzunk a mormonok szerint:

  1. Szólítsuk meg Istent!
  2. Mondjunk köszönetet azért, amit eddig kaptunk!
  3. Mondjuk el a kérésünket, vagy kérdésünket, amivel hozzá fordulunk!
  4. Zárjuk az imát Jézus Krisztus nevében, és az “ámen” (“úgy legyen”) kifejezéssel, amely kifejezi, hogy valóban egyetértünk az ima tartalmával, komolyan gondoljuk azt.

Nem feltétlen akarja mindenki Istenhez címezni a kéréseit, kérdéseit, de úgy gondolom, a fenti forma bárkinek hasznos mankó lehet. Az ima ilyen formában valóban egy praktikus, személyes monológ: szólítsuk meg azt, akihez vagy amihez szavainkat címezzük és akitől vagy amitől válaszokat vagy segítséget várunk (legyen az a Jóisten, az Univerzum, az égi szellemek, őseink lelke, belső istenségünk, a tudatalattink, stb.), adjunk hálát (ami pozitív gondolatokat ébreszt és erős alapot ad szavainknak), fogalmazzuk meg, mit várunk, mint akarunk, és zárjuk gondolatainkat azzal a hittel, hogy szavaink célba értek és a hatásuk nem marad el.

Ami pedig a választ illeti… Elizabeth Gilbert: Ízek, imák, szerelmek c. könyve szerint, amit nemrég olvastam, az ima és a meditáció közötti alapvető különbség, hogy az imában megkérdezzük Istent, a meditációban pedig meghallgatjuk a válaszát. Kérésünkre, kérdésünkre a válasz érkezhet eseményként, lehetőségként, vagy ötletként, sugallatként, ami elcsendesedés közben, vagy teljesen váratlan időpontban (például mosogatás vagy kertészkedés közben) ér minket.

Te milyen formában fogalmazod meg kéréseid a felsőbb erő vagy erők felé?

Mormon péntek – A hitről

Az eheti mormon angolt kihagytam, de azért arra gondoltam, megtartom a mormon péntek rovatot.

Különösen mióta ismerem a mormon fiúkat és ismerkedek a vallásukkal, elkezdett foglalkoztatni a hit kérdése, ami olyasmi, ami hiányzik az életemből – nemcsak olyan értelemben, hogy nincs, hanem olyan értelemben is, hogy hiányolom.

Egyszer arról beszélgettünk a mormon fiúkkal, hogy miért hisznek Istenben, mit ad nekik a vallásuk. Azt felelték, hogy nagyon sok minden miatt nem kell így aggódniuk, például sosem tépelődnek azon, mi lesz a szeretteikkel vagy velük, ha meghalnak, de az is nagy segítség, hogy mindig van olyan forrás, amihez nyúlhatnak vagy akihez fordulhatnak, ha a hétköznapokban elbizonytalanodnak, ha válaszra vagy megerősítésre várnak.

Anélkül, hogy bírálni akarnám bárki hitét – hiszen épp arról van szó, hogy én is hinni vágyom -, az egyistenhit nem áll hozzám túl közel, egyszerűen nem tudok megbékélni egy mindenható tudat, személy voltának gondolatával. Amire viszont én is vágyom, az az, hogy megtaláljam azt a forrást, ami felé mindig fordulhatok, ha kétségem van, és ami megadja nekem azt a bizonyosságot, hogy jó úton járok, ami pontosan tudatja velem, mit kell tennem ahhoz, hogy biztonságban tudjam magamat és a szeretteimet, most és a jövőben.

Ti hisztek valamiben?

Miért keresünk kiskapukat?

Decemberben elkezdtem a mormon misszionáriusok által tartott ingyenes angolórákra járni. A nyelvtanulás mellett azért szeretem ezeket az alkalmakat, mert nagyon érdekes a kulturájukkal, a mentalitásukkal ismerkedni. Ha a hitükkel nem is tudok azonosulni, de nagyon sokat tanulhatok abból, ahogy a világot látják.

Tegnap például felmerült egy nagyon érdekes helyzet, ami elgondolkodtatott a kiskapukkal kapcsolatban. Arról beszélgettünk, hogyan élnek a mormon misszionárius fiúk – azok a húsz év körüli fiatalok, akik két évig önkénteskednek, tanítanak és a hitüket hirdetik más országokban -, például hogyan tartják a kapcsolatot a családjukkal. A fiúk elmondták, hogy mindössze hetente egy alkalommal e-mailezhetnek a családjuknak, hétfőnként, a szabadnapjukon, hiszen a többi napon csak a missziós teendőiknek élnek. Az óra egyik hallgatója, egy hölgy rájuk csodálkozott: mégis hogyan ellenőrzi az egyház, hogy hét közben nem interneteznek? Mire a misszionárius fiú némi értetlenséggel csak annyit válaszolt: nem ellenőrzik – ez a szabály, és mi betartjuk.

Elkezdtem azon gondolkodni, vajon miért keresünk folyton kiskapukat és kibúvókat. Arra jutottam, hogy akkor tesszük ezt, ha nem vagyunk biztosak benne, hogy helyes úton járunk, ha nem végezzük szívvel-lélekkel azt, amit választottunk.

Vizsgáljuk csak meg kicsit, milyen helyzetben van egy misszionárius fiú. Kamasz kora óta éveken át készül a kiküldetésére (mind lélekben, mind munkával, hogy összegyűjtse az itt tartózkodáshoz szükséges pénzt), mindent hátrahagy – családot, tanulást, karriert, szerelmet – arra a két évre, amit egészében arra szán, hogy az egyházát szolgálhassa, és amíg ezt teszi, alárendeli magát egy olyan irányításnak, amit feltétlenül tisztel, és aminek helyességében feltétlenül hisz és megbízik.

Vajon mi így érzünk jelenlegi élethelyzetünkkel kapcsolatban? Ott vagyunk, ahol lenni szeretnénk? Ide készültünk, vagy csak ide sodródtunk? Értékesnek tartjuk azt, amit csinálunk? Hisszük, hogy az elvek, amik alapján a döntéseinket hozzuk, helyesek? Vagy menekülnénk, húzódoznánk, a kötelező minimumra szorítkoznánk, és keresnénk a kiskapukat, amiken keresztül ki lehet kacsintani onnan, ahol vagyunk, arra, amerre vágyunk?

Mint mondtam, a konkrét hitelveiket nem tudom, nem is szeretném befogadni. De egyszerűen üdítő látni azt, hogy ezek a nálam majd’ tíz évvel fiatalabb fiúk mennyire stabilan érzik a helyüket a világban, mennyire eltökéltek, és mennyire boldogok. Azt a belső bizonyosságot, a hitet, hogy egy felsőbb hatalom vigyáz ránk, nem lehet akarattal megszerezni. Az viszont, hogy kitűzünk-e magunk elé egy olyan célt, ami felé eltökélten el tudunk indulni, hogy odaadással dolgozunk-e a célunkért, hogy hiszünk-e abban, amit csinálunk és szívvel-lélekkel végezzük-e azt, mindez döntés kérdése, amit meg tudunk hozni a saját életünkben, hitünktől függetlenül. És az, hogy vágyunk-e a kiskapuk keresésére, egy jó visszajelzés lehet számunkra.

Te mivel szemben keresel kiskapukat?

A Tron filmek üzenete

Az egyik kedves barátom azt a feladatot állította elém, hogy ha már olyan ügyesen becsempésztem a blogba a Kelly Family iránti rajongásomat, próbáljam ki, vajon a Tron filmekről tudok-e a blog témájába illő cikket írni. Én pedig nem mondhatok erre mást, mint Barney Stinson, a legcéltudatosabb sorozathős, akit ismerek: eeeeeelfogadom a kihívást!

Szögezzük le rögtön az elején, hogy ez nem egy teljességre törekvő filmajánló vagy filmkritika, és mivel nem számítok sem kifejezett szakértőnek, sem ínyencnek a filmek területén, nem is vállalom, hogy egy hihetetlen mély értelmű művészfilmet tárok a publikum elé. Az 1982-es Tron és a 2010-es Tron Legacy filmek olyan szórakoztató mozik, amik nekem tetszettek, már csak sci-fi voltuk miatt is, és megpróbálok kiragadni belőlük néhány elgondolkodtató momentumot.

Bővebben…