Boldogságterv #24 – Húsvét, Einstein, Univerzum


Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. A rovat bejegyzéseit a boldogságterv címke alatt találjátok.


Igen, eltelt a hétvége úgy, hogy nem választottam témát az áprilisi boldogságtervemhez, de nem, nem feledkeztem el róla. A témaválasztásom azonban szorosan összefügg egy húsvéti élménnyel, így – ha már a hosszú hétvége úgyis tart még – áttoltam hétfőre az élmény és a belőle született téma megosztását. 

Nemrég a Habfürdő blogon olvastam Réka elmélkedését arról, mi számára a Húsvét, és mi nem az. Ebben a cikkében arról írt, hogy hiába a dekorálós, tavaszias, nyulas témák tömkelege, hiába akart így készülni az ünnepre, nem vitte rá a lélek, hiszen számára a Húsvét más, inkább “belső ünnep”. 

Hasonló otthontalanságot éltem meg én is a Húsvét körül, csakhogy számomra a Húsvét keresztény része ugyanúgy kicsit idegen, mint az ünnep “pogány fele”. 

Pénteken aztán bejött egy ügyfél az irodámba, és épp egy szalámis szendvics majszolása közben zavart meg – amin felzúdulva (bár nem igazán tudom, milyen jogon) számon kérte rajtam a vallásomat, és megdorgált, amiért nem tartom tiszteletben a Nagypénteket. És az egészben az zavart leginkább, hogy nem tudtam egy olyan válasszal előállni a faggatására, ami biztos tartást adott volna – nem tudtam előtte definiálni magam. 

Aki olvassa egy ideje már a blogot, az tudja, hogy a vallás, a hit, az ima, Isten egy olyan bumerángtéma nálam, ami minduntalan visszatér ilyen vagy olyan formában. És tudom, hogy nem volt még olyan régen, hogy egy egész hónapot szenteltem az ima tanulmányozásának, de igen, megint itt tartunk. 

A pénteki élményem nem hagyott nyugodni, ezért nekiláttam, és szívósan kutatni kezdtem a vallásokat, bevallottan olyan címkére vadászva, amit magamra aggathatok, és jobban mutat rajtam, mint a hitét nem nagyon tartó katolikus – mert van nekem hitem és tartom is… csak az nem katolikus. 

Végül rátaláltam Albert Einstein hitvallására, és úgy éreztem, felnyílt a szemem – gyerekkori és felnőttkori élményeim egyszerre kerültek a helyükre, mint egy varázsképen, amikor az ember hirtelen meglátja a lényeget. 

Herbert S. Goldstein rabbi 1929-ben táviratban kereste meg a nagy tudóst, ami így szólt: “Hisz ön Istenben? Stop. Válasz 50 szóig fizetve.” – Einstein pedig ezzel az üzenettel válaszolt: “Spinoza Istenében hiszek, aki a világ törvényszerű harmóniájában nyilvánul meg, és nem egy olyan Istenben, aki az emberek cselekedeteivel és végzetével foglalkozik.” (Forrás: Wikidézet)

Mohón kutatni kezdtem ezen a szálon elindulva, és arra jutottam, hogy amennyire meg tudom ítélni, panteista vagyok – aki nem tagadja Isten létét, mint az ateisták, de tagadja Isten személyét, és Istent a világ harmóniájában, az eddig feltárt és még meg sem sejtett törvényszerűségekben látja, ami ott van a világ egységében, egészében. (Pán = egység, egész) 

Ezért hiszek például az imák teljesülésében anélkül, hogy Istenben hinnék (ahogy ezt már bevallottam a korábbi boldogságterv cikkeimben). Ezért csodáltam mindig messze jobban a természettudományokat, mint amennyire értettem hozzájuk. (Sokkal kevésbé értek a matematikához, fizikához, kémiához, csillagászathoz, mint azt az emberek gyakran feltételezik rólam, abból kiindulva, ahogy lelkesedem irántuk.) Ezért nem tudtam soha megbékélni a személyes Isten létével, de ezért nem adtam fel soha a keresését: mert hittem, hogy létezik, de minden zsigerem tagadta, hogy úgy létezik, ahogy azt annakidején tanultam. 

Úgyhogy arra jutottam, amíg helytállóbb dolgot nem találok, panteistaként fogom azonosítani magam, ha legközelebb valaki megkérdezi. 

Az áprilisi boldogságtervemet pedig – remélve, hogy időközben visszavonhatatlanul kitör a szépséges tavasz és ez is segíteni fogja az elhatározásomat – arra szánom, hogy kicsit átadjam magam ennek a régi-új felfedezésnek: hogy csodáljam kicsit a világ törvényszerű harmóniáját, megéljem az áhitatomat iránta, és ötleteket kapjak, mit jelent mindez számomra a mindennapokban.

Ti hogyan határozzátok meg Istent?

Reklámok

Mormon péntek: Kapcsold fel a villanyt!

“A lelki világosság ritkán adatik meg azoknak, akik csupán ücsörögnek a sötétben, arra várva, hogy valaki felkapcsolja a villanyt.” (Dieter F. Uchtdorf)

Minél több beszédét hallom, olvasom, annál biztosabb vagyok benne, hogy Dieter F. Uchtdorf elnök szavai azért állnak hozzám mindig annyira közel, mert sokszor szól a “kezdőkhöz és újrakezdőkhöz”, azokhoz, akik csak keresik a hitüket vagy csak vágynak rá, hogy valamilyen lelki bizonyosságot nyerjenek, és sokszor hangsúlyozza, hogy nem baj, ha még csak egy út elején járunk vagy még ott sem, épp csak vágyunk rá, hogy egyszer megtaláljuk majd azt az útjelzőt, ami az ösvény kezdetét mutatja, ez nem tesz minket kevesebbé vagy rosszabbá, nekünk is ugyanúgy van hely, velünk is érdemes foglalkozni. Uchtdorf elnök emellett, annak ellenére, hogy vallási vezetőként beszél, sokszor szól olyan “alapszintű praktikákról”, amik az Istenbe vetett mélyebb (vagy igazából bármiféle) hit nélkül is jól használhatóak a mindennapokban a lelki élet gazdagítására, éppen azért, mert azokhoz szól, akik nem elmélyíteni vagy finomítani, hanem éppen hogy egyáltalán megtalálni, felfedezni szeretnék a hitüket, megkezdeni lelki utazásukat.

A hittel kapcsolatos cikkeimben már többször is boncolgattam azt a kérdést, hogy “hogyan kelhetne át a csirke az úton, ha az úton való átkelést oktató intézet az út túloldalán van”, azaz hogy hogyan oldható fel az az ellentmondás, hogy a hithez vezető javasolt út gyakran az, hogy kezdjük el gyakorolni azt a hitet, amivel még nem is rendelkezünk. Uchtdorf elnök egy régebbi konferenciai beszédében most ismét rátaláltam erre a témára, ezért arra gondoltam, megosztom veletek – úgyis kimaradt mostanában a mormon péntek.

Ahogy a beszédből kiemelt fenti idézetben is javasolja Dieter F. Uchtdorf: keresni kell a lelki világosságot, a hitet, különben elég valószínűtlen, hogy magától ránk talál. Ha másnak nem is, legalább egyfajta vágynak, indíttatásnak kell lennie bennünk, hogy lelkileg fejlődjünk, különben nehezen fog jönni a megvilágosodás. A kérdés az: kell-e ezen kívül valami más?

A hálával kapcsolatban már megosztottam Uchtdorf elnök gondolatait, miszerint a hála nemcsak egy válasz reakció kellen hogy legyen valamilyen pozitív eseményre, hanem a hála egy hozzáállás, amit bárki bármikor elkezdhet gyakorolni, nem kell hozzá semmi különösebb eseményre vagy jelre várni. A hittel kapcsolatban pedig ugyanezt üzeni ebben a beszédében: “A tökéletes hely a kezdéshez pontosan az, ahol éppen vagytok.”

A világosság (a hit, egy magasabb szintű lelki élmény, a boldogság, a béke) keresését, ahogy mondja, hajlamosak vagyunk egy “mindent vagy semmit” helyzetnek tekinteni: gyakran úgy érezzük, hogy sötétségben vagyunk (mert kétségeink vannak, félünk, gyászolunk, haragszunk vagy tele vagyunk stresszel és bizonytalansággal), de nem tekintjük fényesnek, világossággal telinek a helyzetünket addig, amíg az ajtó tárva-nyitva nem áll, amíg a fényár teljesen el nem önti a szobát. Pedig a világosság beengedése mindig egy résnyire nyitott ajtóval kezdődik: ha már beszűrödik akár csak egy egészen keskeny résen a fény, van minek örülnünk, van mibe kapaszkodnunk, és tudjuk, hol kell tapogatóznunk, hogy az ajtó még jobban kinyíljon. Más szóval: a lelki világosság keresése is egy folyamat, aminek az első, homályban tapogatózó lépése sem kevésbé értékes vagy tiszteletre méltó, mint az utolsó lépések, amikor már magabiztosan tárjuk szélesre az ajtót, beengedve a fényözönt.

IMG_0754.JPG

A lelki világosság keresésének három lépése, a megvilágosodás “baby step”-jei a következők:

  1. lépés: kezdd ott, ahol most vagy! Fogadd el, hogy nem kell megütnöd semmilyen mércét ahhoz, hogy jogosult legyél elkezdeni keresni a lelki világosság, a hit, a boldogság, a béke állapotát, és hogy azonnal rá is találj az első jeleire az életedben. Nincs szintfelmérő, nincs belépési díj, nem kell hozzá erkölcsi bizonyítvány, orvosi vizsgálat vagy előképzettség. Úgy, ahogy ebben a pillanatban vagy, készen állsz a kezdésre.
  2. lépés: kezdj el keresni! Ha nem is tudod pontosan, hogy kell imádkozni (hogy kinek és mit kellene mondanod egy imában), azért csak imádkozz – más szóval: kérj! Fogalmazd meg, mire vágysz, mi az a lelki állapot, amit el szeretnél érni, az a lelki ajándék, amit el szeretnél nyerni, kérd és hidd el, hogy megkaphatod!
  3. lépés: keress tovább! Fogadd el, hogy nem vagy tökéletes. Fogadd el, hogy hibázni fogsz, hogy a dolgok nem mennek mindig csettintésre, nem minden egyszerre történik. Semmilyen lelki ajándék (a nyugalom, az elengedés képessége, a hálás, békés hozzáállás) nem jön instant csomagban. Lesznek jobb és rosszabb napok, lesznek sikeres pillanatok és olyanok is, amikor nem sikerült a legjobban teljesítened, amikor még gyarlónak, gyengének, haragosnak, keserűnek, félelemmel telinek érezted magad. Ez nem azt jelenti, hogy végleg kudarcot vallottál, hogy le kellene ülnöd és hagyni a pokolba az egészet. Csak menj tovább, keress tovább, és idővel egyre több lesz a sikeres pillanat és egyre kevesebb a balul sikerült dolog.

És ennyi az egész, nem egy atomfizika: kezdd el most és ne hagyd abba a keresést! Így találhatsz rá előbb a kilincsre, aztán nyitnatod résnyire az ajtót, és tárhatod egyre szélesebbre és szélesebbre. Kivéve ha a sarokban ülsz és arra vársz, hogy valaki felkapcsolja a villanyt.

A kedvesség mint hozzáállás

Egy tegnap történt esetet szeretnék megosztani veletek, ami annyira apró dolog volt, de ugyanannyira lélekgyógyító is, és úgy érzem, remekül érzékelteti azt, hogy általában (a jobb napjaimon) hogyan érzek a világgal kapcsolatban, hogyan igyekszem viselkedni (ami persze nem mindig sikerül) és hogy mit gondolok arról, ahogyan a dolgoknak működniük kell, kellene.

Hazafelé tartva szálltam fel az esti buszra, de előre engedtem egy hölgyet, aki egy kisfiúval, talán az unokájával utazott. Jegyet kért kettejüknek, majd amikor elővette a néhány érmét a zsebéből, riadtan bámult a tenyerébe és azt mondta: – Istenem!… Azt hittem, ez egy száz forintos!…
Majd elgyötört arccal hátrafordult hozzám, és nagyon kínosan azt kérdezte: – Kérem, ki tudna segíteni huszonöt forinttal?…
Már kaptam is elő a pénztárcámat és mosolyogva bíztattam, hogy ne aggódjon, ez a legtermészetesebb dolog.
– Nagyon köszönöm! – hálálkodott még mindig, amikor megkapta a jegyeket a buszsofőrtől. – Remélem, hogy találkozunk még, hogy visszaadhassam a pénzt!
– Ugyan már – feleltem, a legmelegebb, legkedvesebb mosolyommal. – Egyszer majd engem is kisegít valaki, és akkor rendben is leszünk.

Legutóbb arról írtam, hogy sajnos önhibáján kívül néha mennyire tévútra viszi az embert a kedvessége, és hogy mennyire fájdalmas tud lenni, ha a kedvességre gorombaság, a szívességre hálátlanság vagy visszaélés a válasz. Ugyanakkor ahogy ott is írtam és ahogy megerősítettetek a kommentek között is (amiért továbbra is hála és nagy ölelés nektek), a kedvesség, a bizalom, a nyíltság olyasmi, amiből mindig csak többet kellene teremteni a világban, nem pedig kevesebbet.

Dieter F. Uchtdorf elnök szavai nyomán, aki szerint a hála egy feltétlen hozzáállás kellene hogy legyen, nem pedig egy reakció, egy válasz, aminek előfeltételei vannak, a kedvességről is ugyanezt mondom. Az embernek nem kellene méricskélnie, számolnia, előfeltételeket szabnia a kedvességhez vagy azonos viszonzást elvárnia érte. Ami persze nem egyenlő azzal, hogy cserébe mindent el kell tűrni – de nem szabadna csalódottnak lenni vagy kiábrándulni a kedvesség intézményéből azért, mert a felelet nem azonnal, nem üzleti tranzakcióként és nem ugyanonnan érkezik vissza hozzánk.

A hálához hasonlóan a kedvesség, a bizalom is egy olyan csatorna, amit ha megnyitunk, át fog áramlani rajta egy folyam, amit azelőtt elzártunk magunktól. Nem mindig úgy és nem mindig onnan, ahogy és ahonnan várjuk, viszont néha olyankor is, amikor teljesen meglepődünk rajta.

Velem például (ha hiszitek, ha nem) annál, hogy zaklatnak, visszaélve a kedvességemmel, gyakrabban esik meg, hogy idegenek odajönnek az utcán és megköszönik, hogy láthatták a mosolyomat. És ez olyasmi, ami igazán vissza tudja adni az ember hitét önmagában, az emberekben és a világban.

Mormon péntek – A hit receptje

A legutóbbi mormon péntek cikkben írtam Dieter F. Uchtdorf elnök “esernyős beszédéről“, ezúttal pedig ismét tőle hoztam néhány gondolatot az őszi konferenciáról, mondjuk úgy, a “csillagász beszédből“. Ez a beszéd is hasznos volt a számomra, és nagyon aktuális a mostani boldogságterv projektemhez, amelynek az ehavi témája a hit és a hit egyik gyakorlati megnyilvánulása (Teréz anya szerint egyben előzménye), az ima. Ugyanakkor nem hiszem, hogy egészen azt a hatást tette rám a beszéd, aminek Uchtdorf elnök szánta: Teréz anya könyvéhez hasonlóan nem közelebb vitt az általa sugallt istenképhez, hanem inkább távolabb tőle.

“Emberi jellemvonásnak látszik, hogy sokszor még akkor is azt hisszük, hogy igazunk van, amikor tévedünk. És ha ez így van, akkor milyen reménye lehetne bármelyikünknek is? Arra vagyunk ítéltetve, hogy céltalanul sodródjunk az egymásnak ellentmondó információk tengerén, megrekedve egy olyan tutajon, amelyet hevenyészetten tákoltunk össze saját előítéleteinkből? Lehetséges-e megtalálni az igazságot?” – kérdezi Uchtdorf elnök a beszédében.

Ami azt illeti, szerintem pontosan ez a helyzet, bár nem ennyire drámai színben. Akárhogy is nézzük, pontosan így éljük az életünket – mindannyian. Előfordulhat, hogy a szüleink, akiktől az első előítéleteinket tanuljuk, meg voltak győződve róla, hogy ismerik az egyetemes igazságot, előfordulhat, hogy nem. Egyébként is, Uchtdorf elnök szavaival (vissza)élve, emberi jellemvonás, hogy sokszor akkor is azt hisszük, hogy igazunk van, amikor tévedünk, tehát attól függetlenül, hogy a szüleink milyen egytemes igazságban hittek vagy nem hittek, vagy igazuk volt, vagy nem. Megkaptuk tőlük (és azoktól, akik velük együtt vagy helyettük neveltek) az első előítéleteinket, az első szűrőinket, amiken át a világ dolgait megítéltük és megéltük, értelmeztük a saját tapasztalatainkat. Később új embereket és új véleményeket ismertünk meg, amik új gondolatokat ébresztettek bennünk, ezekkel pedig áthangoltuk a szűrőinket (akarva vagy akaratlanul), és változott az is, ahogy a tapasztalatainkat megéljük ezek által. És ez így megy, amíg csak élünk. Akkor is, ha volt hitünk (bármiben – Istenben, a sorsban, önmagunkban, a kapitalizmusban vagy akármi másban), akkor is, ha nem, akkor is, ha megerősödtünk benne vagy ha elvesztettük a hitünket, ha rátaláltunk út közben, ha újra felfedeztük vagy egy újat találtunk helyette – mindez nem történik másképp, mint a saját előítéleteinken (a tudatos vagy tudattalan szűrőinken) keresztül megélt tapasztalataink hatására.

“Alig egy évszázada a legtöbb csillagász még azt feltételezte, hogy Tejútrendszerünk a világegyetem egyetlen galaxisa. Úgy vélték, hogy galaxisunkon túl csupán a végtelen semmi található, a vég nélküli űr, amely üres, hideg, és híján van csillagnak, világosságnak és életnek egyaránt.
Amikor a távcsövek egyre kifinomultabbakká váltak – köztük olyan távcsövekkel, amelyek fellőhetők az űrbe –, a csillagászok szeme előtt elkezdett feltárulni egy lenyűgöző, szinte felfoghatatlan igazság: a világegyetem elképesztően nagyobb, mint azt korábban bárki is hitte volna, és az égbolt tele van tőlünk elképzelhetetlenül távol lévő számtalan galaxissal, mindegyikükben száz- és százmilliárdnyi csillaggal.[…]
Napjainkban már láthatjuk e távoli galaxisok némelyikét. Tudjuk, hogy ott vannak. Már nagyon régóta ott vannak. […] A világegyetem roppant kiterjedése nem változott meg hirtelenjében, ezen igazság meglátására és megértésére irányuló képességünk azonban drasztikus változáson ment át. Ezzel a megnövekedett világossággal pedig olyan dicső látvány tárult elénk, amelyről az emberiség mindezidáig még csak nem is álmodhatott.”

Érdekes, hogy bár Uchtdorf elnökkel nem értünk egyet abban, hogy bármelyikünknek is a kezében van-e a helyes távcső (szerinte ő azon át kémleli a világegyetemet, szerintem pedig az emberek sokszor meg vannak győződve az igazukról, akkor is, ha tévednek), úgy fest, mégis egyetértünk abban, hogy a hitünket (bármiféle hit legyen is az) az előítéleteinken és a tapasztalatainkon, élményeinken át nyerjük.

Uchtdorf elnök szerint “a lelki világosság gyűjtése egy egész élet törekvése”, a lépései pedig a következők:

  1. Kutasd Isten Igéjét a szentírásokon, valamint az egykori és a mai próférták szavain keresztül, ne a vitakedv, hanem a tudásvágy indíttatásával.
  2. Elmélkedj mindezen, adj hálát és törekedj a hitre.
  3. Imádkozz útmutatásért és megerősítésért, hogy a szentírások igazak.
  4. Élj az Evangélium szerint, még azelőtt, hogy kinyilatkoztatást kapnál az igazságáról, hogy a tetteid nyomán, a mindennapi élményeid által is megerősítést kapj.

Számomra ez ékes példája annak, ahogy az ember akarva-akaratlanul is az előítéletein át keresi (és kapja meg) a bizonyosságot, hiszen a próféták és szentírások kiválasztása már önmagában is előítéleten alapul (azok értelmezéséről már nem is beszélve), ahogy az is előítélet, előzetes megválogatás dolga, hogy milyen kérdésre keressük a választ, mert ahogy Uchtdorf elnök az “esernyős beszédében” is elmondta: azzal, hogy a hála és az optimizmus vagy a keserűség és a pesszimizmus ernyőjén (szűrőjén, szemüvegén) át fogadjuk az élményeinket, mi magunk határozzuk meg, miről várunk és miről kapunk megerősítést.

Megpróbálva általánosítani Uchtdorf elnök tanácsait (nem mondom, hogy mentesítve az előítéletektől, de kicsit nagyobb teret adva mindenki saját előítéleteinek), a bizonyosság keresésének lépései ezek lehetnek:

  1. Olvass, kutass, hallgass meg előadásokat, amik segíthetnek a lelki fejlődésedben. (Ha ötleted sincs, hol kezdd, akkor keress valakit a környezetedben, akiben megbízol és aki érzésed szerint előbbre van a lelki fejlődés útján nálad – még ha csak néhány lépéssel is –, és kérj tőle hasznos forrásokat.)
  2. Próbáld ki a gyakorlatban is azt, amit megfontolásra érdemesnek találsz.
  3. Mások és önmagad kritizálása, a tévedéstől, kudarctól, csalódástól való félelem helyett derűlátással és hálával fogadj minden élményt (a kutatás és a gyakorlati próba során egyaránt), és hagyd, hogy a sikereid és a jó élményeid legyenek a jelzőfényeid az úton.

Isten arcai

Egy ideje nem jelentkeztem a mormon péntek rovattal és egyéb vallási témákkal, de ahogy említettem, Game of Thrones elvonásban szenvedek a következő évad kezdetéig – ezért arra gondoltam, beszéljünk egy keveset a Trónok harca / A tűz és jég dala világának isteneiről.

Nem elsősorban bennfentes rajongói értekezést szeretnék írni a témáról, hanem általános gondolatokat, remélem, annak is sikerül felvennie a fonalat, aki nem ismeri az alapművet.

Gyorstalpalóul annyit vázolnék fel, hogy George R.R. Martin monumentális történelmi fantasy regényének nyugati világában két nagy vallás él együtt:

  • az ősi, természetközeli hit, arctalan és névtelen isteneivel, akiket a fákba vájt arcok képviselnek és akiket a szent helyként tisztelt erdőkben, az istenerdőkben látogathatnak meg híveik (ők a “régi istenek“) – ezt a hitvilágot nagyjából a keltákkal tudnám párhuzamba állítani,
  • valamint a fiatalabb hitvallás, hét emberarcú istenével (az “új istenekkel“, akik valójában egy isten hét aspektusát személyesítik meg), akik előtt a papok által vezetett gazdag szertartásokkal tiszteleghetnek és akiket a szentélyekben kereshetnek fel a hívők – ezt a vallást a kereszténység vetületének látom.

A Tumblr-t böngészve láttam egy fanartot, ami azt hirdette, hogy akkor tudod, hogy vérbeli Trónok harca rajongó vagy, ha kívántad már valaha, hogy bárcsak lenne egy saját istenerdőd. Valóban én is kívántam már, hogy bárcsak lenne egy hely, ahol biztosan érezhetem a felsőbb hatalmak létét, és ennek nagyon szép szimbóluma az istenerdő. De ezt a (nem kimondottan Trónok harca rajongói) vágyat leszámítva, akármennyire szeretném is rajongóként közel érezni magamhoz a zord északiak ősi isteneit, a fantáziámat az “új istenek” sokkal jobban megmozgatták – talán azért is, mert velük együtt én is keresztény gyökerekkel bírok.

Egyszer arról beszélgettem a mormon fiúkkal, hogy milyennek képzelik el Istent, amire válaszul az egyikük elmondta, hogy amikor hozzá imádkozik, az édesapja alakját képzeli el egy tisztább, mennyeibb megjelenésben – hiszen Isten nem más, mint a Mennyei Atya, szó szerint az ő égi édesapja.

Azt hiszem, bármelyik vallást nézzük, egyértelmű, hogy az ember ahhoz tud imádkozni, azt tudja tisztelni, attól tud tanácsot kérni, akit maga elé tud képzelni. Még a Silva-féle agykontrollban is azt tanácsolják, hogy képzeletben alkossunk meg két úgynevezett “segítőt”, egy férfit és egy nőt, akik a tudatalattink “szócsövei”, és akikhez a különböző kérdésekkel, problémákkal és a tudatalattinknak adott feladatokkal fordulhatunk. (A nemeknek akkor van jelentősége, ha kifejezetten férfias vagy nőies problémánk van.)

Ez a nemi bontás azért is érdekes, mert a keresztény Isten, még akkor is, amikor egyarcú istenből háromarcú istenné (a Szentháromsággá) fejlődött, változatlanul férfias maradt – még mindig két férfiarca (az Atya és a Fiú) és egy semleges nemű arca van (a Szentlélek). Ugyanakkor a világon mindenütt imádkoznak a Szűzanyához (aki, vegyük észre, Szűz és Anya is egyben, tehát a női lét sokféle problémájával címezhető meg a különböző életszakaszokban), és bár szigorúan véve nem istenség, de a gyakorlatban, a hozzá imádkozó lányok és asszonyok szemében szinte azzá lépett elő – ugyanúgy Isten egyik arcává vált.

Szerintem ez is jól mutatja azt, hogy az embernek szüksége van rá, hogy arcot adjon Istennek (úgymond a saját képére formázza), viszont az arccal együtt korlátokat is ad neki – hiszen ahogy a földi édesanyjával és édesapjával sem ugyanazokat a kérdéseket vitatja meg, vannak olyan problémák, amikkel egyszerűen szívesebben fordul a Szentanyához, mint a Mennyei Atyához.

És itt kanyarodnék vissza ahhoz, miért tartom nemcsak érdekesnek, de életképesnek a George R.R. Martin által felvázolt hitvilágot. Ebben a kitalált hitvilágban a hittudósok szerint a “hét új isten” valójában egy istenség hét arca, hét aspektusa, de a köznép szemében hét különálló személy, hét önálló isten, akikhez személyüknek megfelelően különböző dolgokért imádkozhatunk. Ez a hét aspektus pedig összességében arcot ad minden emberi imádságnak.

A hét isten, és amiért hozzájuk imádkozhatunk (általam kicsit bővítve a “hivatalos” listát):

  • Apa – Igazságért és igazságosságért, azért, hogy ezt el tudjuk fogadni, és hogy mi is igazságosak tudjunk lenni és ki tudjunk állni az igazságért.
  • Anya – Békéért és béketűrésért, az otthon, a család és a házasság dolgaiért, és a nőiség kérdéseiért.
  • Harcos – Védelemért és a (fizikai és lelki) erőért, hogy meg tudjuk védeni magunkat és a hozzánk tartozókat, hogy meg tudjuk vívni a harcainkat.
  • Vénasszony – Bölcsességért, tisztánlátásért, útmutatásért olyan helyzetekben, amikből nem látjuk a kiutat.
  • Kovács – Munkával és feladatokkal kapcsolatos dolgokért, kitartásért, a kihívásokhoz való (fizikai, lelki, szellemi) erőért, hogy “elvégezzük, amit el kell végezni”.
  • Szűz – (Testi és lelki) ártatlanságért, derűért és az álmok valóra válásáért.
  • Idegen – Mivel az Idegen a halál és az ismeretlen nem is emberi arca, ezért Westeros világában keveset imádkoznak hozzá, pedig meglátásom szerint az elmúlással és az ismeretlenben való újrakezdéssel való megbékélésért kellene a legtöbbet imádkozni, hiszen ez az, ami az életünk minden területén folyamatosan jelen van.

Nick Vujicic: Élet korlátok nélkül

Ahogy már írtam, nemrég olvastam Nick Vujicic motivációs előadó könyvét, és ígértem, hogy írok majd róla bővebben. Mivel már értékeltem a könyvet a Molyon, onnan idézem.

20140719-133019-48619563.jpg

“Nick Vujicic motivációs beszédeiből először csak egy rövid ízelítőt kaptam, amikor egy személyiségfejlesztő tanfolyamon levetítették egy előadásának azt a hihetetlenül erőteljes néhány perces részletét, amiben a karok és lábak nélküli fickó arccal előre eldől a színpadon, és kiszolgáltatott helyzetében azt kérdezi a közönségtől: ha én, aki karok és lábak nélkül, arccal a föld felé fekszem itt, azt mondom, hogy fel tudok állni, elhiszed nekem, hogy te is fel tudsz állni a padlóról, bármilyen kétségbeejtőnek tűnik is a helyzeted?… Majd, a fejére és csonka vállára támaszkodva, küszködve és ügyeskedve, lassan feláll. (A közönség zokog.) – Ezután persze feltúrtam utána a Youtube-ot (és zokogtam, zokogtam), most pedig a könyvét is elolvastam.

Nick fantasztikus személyisége csak úgy süt az előadásaiból, és a könyvében is sok megindító személyes történetet és megfontolandó gondolatot oszt meg. Ugyanakkor minél tovább haladtam előre a könyvben, annál inkább azt éreztem, hogy túl sok a hézagokat kitöltő közhely-szagú intelem. Természetesen, az ember egészen máshogy fogadja egy karok és lábak nélkül született fickótól az olyan szokásos bíztatásokat, mint hogy mindig talpra tudsz állni, vagy hogy a tökéletes külsőnél többet jelentenek a belső értékek, vagy hogy bármilyen rossz lapokat osztottak neked, mindig tudsz olyat találni, amiért megéri hálásnak lenned. Hiszen csak rá kell nézni, és az ember látja, hogy ez a fickó nem a hasára csapva osztja az észt, tényleg átment dolgokon, tényleg megküzdött sok mindennel. A gond csak az, hogy míg az előadásaiból megjelenésével, jelenlétével, demonstrációival árad ez az állandó megerősítés, a könyvben a személyes történetek kicsit kisebb hangsúlyt kapnak annál, mintsem folyamatosan fenn tudnák tartani azt a légkört író és olvasó között, ami előadó és néző között megvan.

Ettől függetlenül mindenkinek nagyon jó szívvel ajánlom ezt a könyvet (Nick előadásait még inkább), mert hihetetlen erő van abban, ahogy ez a végtelenül szimpatikus kis fickó az életét éli, és ezt meg is osztja másokkal. Nagyon sokat lehet belőle tanulni és meríteni.”

Szervezd ki az aggodalmaidat!

A mormon péntek rovatban már boncolgattam többször is a hit és az ima kérdését. Meg kell állapítanom, hogy nem vagyok túl jó hívő, és főleg nem vagyok túl jó imádkozó. Ugyanis egyrészt nem hiszem igazán, hogy valaki hallgatná az imáimat, másrészt viszont ugyan szoktam imádkozni ennek ellenére is, de leginkább akkor, ha bajban érzem magam, ha valamiért fohászkodom, ha aggódom és szeretném, ha valaki levenné a vállamról az aggodalmaim terhét. Azt hiszem, ez nem a leginkább fair imastílus.

Az imádkozási szokásaimról mókás módon az alábbi részlet jutott eszembe Tim Ferriss: 4 órás munkahét c. könyvéből:

“Nekem nincs vállalatom, de még csak divatos névkártyám se. Író vagyok és szerkesztő, aki otthon dolgozik, rendszerint bokszeralsóban, vagy ha flancolni támad kedvem, a pingvinmintás pizsamaalsómban. De azután azt gondolom magamban, miért csak a Fortune 500-as vállalatoknak jusson minden móka? Miért ne csatlakozhatnék én is az új évszázad legnagyobb üzleti irányzatához? Miért ne szervezhetném ki az alsóbbrendű feladataimat? Miért ne szervezhetném ki az életemet? […]

Pár nappal később kapok egy e-mailt új “távolsági menedzserasszisztensemtől”.

Kedves Jacobs! A nevem Honey T. Balani. Én fogok segédkezni Önnek a szerkesztői és személyes teendői ellátásában… Igyekszem majd alkalmazkodni az elvárásaihoz, hogy ezzel a megkívánt elégedettségét elnyerjem.” […]

Eddig rendben is voltunk, ám mindez korántsem tűnt elegendőnek. Úgy döntöttem, hogy ki kell szerveznem az aggodalmaimat. Az elmúlt néhány hétben a hajamat téptem, mert egy üzleti ügy egyre csak nyúlt, mint a rétestészta. Megkérdeztem Honeyt, mit szólna hozzá, hogy ő tépje a haját helyettem. Csak pár percecskét naponta. Ő úgy találta, hogy ez remek ötlet.

“Aggódni fogok a dolog miatt minden áldott nap — írta. — Ne aggódjon!”

A neurózisaim kiszervezése a hónap egyik legsikeresebb kísérlete volt. Valahányszor rágódni kezdtem, emlékeztettem magam, hogy Honey dolgozik az ügyön, és már el is lazultam. Viccen kívül — már önmagában ez is megérte.” (Timothy Ferriss: 4 órás munkahét – 8. fejezet: Az életed kiszervezése)

Nos, valahogy így imádkozom én is. Nem igazán várom, hogy valaki a “vonal másik végén” konkrétan lépjen az ügyemben, de egy kicsit könnyebbnek érzem magam azáltal, ha arra gondolok, hogy megkértem valakit, “aggódjon helyettem”.

Te kire tudod “kiszervezni az aggodalmaidat”, hogy könnyebb legyen a lelked?

Mormon péntek – hogyan kel át a csirke az úton?

Jack Canfield: A siker alapelvei című könyvében láttam egy nagyon mókás illusztrációt, ami egy széles utat ábrázolt, az úttest egyik oldalán tanácstalan, tanakodó csirkékkel – az úttest másik oldalán pedig egy épülettel, amin ez a felirat áll: Az úton átkelést oktató intézet. Micsoda mókás szituáció, nem igaz? Hogyan tanulhatnának meg átkelni a csirkék az úton, ha ahhoz, hogy az úton átkelést oktató tanárokhoz eljussanak, előbb át kell kelni az úton?

De hogy jön ez ide egyáltalán, amikor ez a mormon péntek rovat?

Ma egy nagyon szórakoztató, és tipikusnak semmiképp sem nevezhető mormon lányt szeretnék nektek bemutatni: Al Foxot (aki valójában már se nem lány, se nem Al Fox, hanem Al Carraway, mióta idén nyáron, szinte velem egyidőben férjhez ment).

20131212-200659.jpg

Al saját elmondása szerint nem úgy vált vallásossá, mint a legtöbb ember: hogy hitben nőtt fel, vagy pedig egy csapás hatására, kétségbeesetten fordult Istenhez. Ő boldog volt, elégedett magával és az életével, amikor megismerkedett két mormon misszionárius fiúval, akikkel először azért kezdett beszélgetni, mert jóképűek voltak és elég jófejek ahhoz, hogy meghívják egy steak ebédre (pedig kifejezetten ezzel szerette volna lerázni őket – hiszen mégis ki fizetne egy steak ebédet egy ismeretlen, vadóc, nyakig tetovált New York-i lánynak, csak azért, hogy Istenről beszélgessen vele?), később pedig, bár nagyon szívesen töltötte velük az idejét, mindent megtett azért, hogy bármiről beszélgethessen velük, csak a hitről nem. Amikor először hallotta a Joseph Smith sztorit, ez volt az első gondolata: teljességgel kizárt, hogy ez tényleg megtörtént.

Hogyan tért meg mégis Al?

A misszionárusai valahogy rávették, hogy imádkozni kezdjen. Kezdetben nem állt ez másból, mint hogy a misszionáriusok mondták az imát, ő pedig utánuk ismételte, hiszen sohasem imádkozott, azt sem tudta, hogyan kezdjen hozzá, de később is butaságnak tartotta, hiszen olyan volt, mintha csak magában beszélne. Egyszer csak azonban elmondása szerint rádöbbent, hogy nem magában beszél – hogy a dolgokat, amiket az imáiban kér, valakitől megkapja. Hát valahogy így kezdődött Al Fox, a tetovált mormon kapcsolata Istennel.

(Forrás: The Amazing Al Fox, Al Fox on finding faith)

“A hit nem a dolgok tökéletes ismerete; tehát ha hitetek van, akkor olyan dolgokat reméltek, melyek nem láthatók, de igazak.” (Alma 32:21)

Azon gondolkodtam, mennyi mindennel vagyunk így: tökéletes ismeretet követelünk, látni akarjuk nemcsak a végeredményt, de az oda vezető utat is teljes hosszában, különben nem is vagyunk hajlandóak nekivágni, nem merünk elindulni, nem merünk bízni abban, hogy a dolgok majd kialakulnak. Pedig lehet, hogy az úton átkelést oktató intézet ott van az út túloldalán, és csak valahogy, akármilyen botladozva is, de meg kell tennünk az első lépéseinket abba az irányba, különben soha nem érünk oda.

“De íme, ha felébrednétek és felserkentenétek a képességeiteket, olyannyira, hogy kísérletet tennétek a szavaimmal, és egy cseppnyi hitet gyakorolnátok, igen, még ha nem is vagytok képesek annál többre, mint hogy vágyjatok arra, hogy higgyetek, engedjétek, hogy ez a vágy mindaddig dolgozzon bennetek, míg oly módon nem hisztek, hogy helyet tudtok adni szavaim egy részének.” (Alma 32:27)

A fenti idézet, ami a hit elsajátítását szorgalmazza, is csak ennyit kér: tégy egy próbát. Al Fox sem vállalkozott többre, mint hogy két jóképű fiú és egy steak ebéd kedvéért tett egy próbát.

Vajon neked van olyan célod, olyan vágyad, ami érdekében megéri tenni egy próbát? Mi lenne az az első tökéletlen, tapogatózó lépés, amit próbaképp meg tudnál tenni abba az irányba?

Mormon péntek – Mit várnak el tőlünk?

Csaknem egy évvel azután, hogy egy decemberi napon, karácsony előtt, amikor a fiúk karácsonyi papírba csomagolva ajándékozták az érdeklődőknek a Mormon könyvét, megjelentem angol órán és elhoztam azt a piros-zöld-arany papírba csomagolt könyvet, amit nem nagyon forgattam azóta sem, múlt héten elmentem egy mormon istentiszteletre.

Nagyon sok érdekes beszédet hallottam és beszélgetésbe csöppentem bele, de amit meg szeretnék osztani veletek, az a következő részlet (igyekszem felidézni, amennyire tudom, és sajnálom, hogy nem emlékszem az úriember nevére, aki a beszédet mondta).

“Azt mondjuk, várjuk Jézus visszatértét, de vajon valóban fel vagyunk készülve rá? Mit tennénk, ha most betoppanna ide? És vajon mit várna ő, mit tegyünk? – Én úgy gondolom, nem azt várná, hogy essünk térdre, sírjunk és könyörögjünk, hanem azt, hogy öleljük meg őt, mint egy rég nem látott barátot, és beszélgessünk el vele azokról a dolgokról, amik foglalkoztatnak minket, amik fontosak a számunkra. Addig pedig megtehetjük ezt azokkal, akik mellettünk ülnek – megölelhetjük őket és elbeszélgethetünk velük azokról a dolgokról, amik foglalkoztatnak minket.”

Azt hiszem, a rengeteg dolog – trend, minta, dogma – között, ami körbevesz minket, nagyon nehéz eldönteni: vajon mit várnak el tőlünk?

Nagyon kevés tanításra emlékszem gyerekkorom miséiből, de arra igen, amikor az egyik szent beszéd alkalmával az atya ezt mondta:

“Egy fiatal lánynak semmi más kötelessége nincs Istennel szemben, mint hogy sétáljon az utcán és mosolyogjon az emberekre.”

Őszintén szólva, nagyon irigylem azokat az embereket, akik ki tudnak állni és bizonyosságot tenni arról, hogy hisznek valamiben, tudnak valamit, megtapasztaltak valamit, ami működik az életükben. De ha valamiről, hát erről én is bizonyságot tudok tenni, amiben hiszek: hogy az a célunk az életünkkel, hogy azt boldogan éljük, vidáman, a magunk és mások örömére, hogy ne szomorkodjunk és ne aggódjunk túl sokat. Ez olyasmi, amit tudok, de sokszor nagy erőfeszítésembe kerül gyakorolni – ami egyáltalán nem azt jelenti, hogy nem hiszek benne teljes szívemből.


[Légy jó magadhoz!]

Ti mit gondoltok, mi a dolgunk?

Mormon péntek – Praktikus tanácsok

Peti egyszer csípősen megjegyezte, hogy a mormon egyház legnagyobb előnye, hogy modern. Erről az jutott eszembe, amikor a barátaimmal arról beszélgettünk, hogy a Biblia állítólag még mindig a leghasznosabb dolog, amit az ember a sivatagba magával vihet túlélő kézikönyvként, hiszen az Ószövetség élvetviteli tanácsai a sivatagi vándorlásban való boldogulásra íródtak. A mormonok kiáltványai, ajánlásai és kézikönyvei között pedig valóban sok hasznos tanácsot találunk a mai hétköznapokra, amik az egészséges, nyugodt, boldog életet támogatják, ezekből igyekeztem készíteni egy kis gyűjteményt.

  • Tiszteld a tested! – A test a lélek temploma, és ehhez illő tisztelet jár neki. Tartsd fitten, tápláld, öltöztesd méltó módon, ne becstelenítsd meg.
  • Étkezz egészségesen! – Étkezz kiegyensúlyozottan (fogyassz bőven gyümölcsöt, zöldséget, gabonákat, tejtermékeket, tojást, mértékkel húst), ne igyál alkoholt, ne dohányozz, kerüld a koffeint, és mindent, ami káros a szervezetedre.
  • Böjtölj! – A böjt valamilyen formában ma is szinte minden életmód programban felbukkan, például gyümölcsnap vagy léböjt formájában. A mormon hagyományban többes szerepe van: a két étkezés idejére tartott teljes böjtöt (sem étel, sem ital) mindig valamilyen céllal tartják (például egy beteg gyógyulásáért, egyfajta felajánlott meditációként), a böjt ideje a lelki elvonulás ideje is (így célszerűen egy szabadnapon tartják, és különböző programok szervezése helyett olvasással, lelki elmélyedéssel, elmélkedéssel töltik), a kihagyott étkezésekkel megspórolt pénzt pedig jótékony célokra ajánlják fel. Tehát a “böjtölj” tanács egyszerre foglalja magában, hogy tarts tisztítókúrát, szakíts időt a lelki elvonulásra, és jótékonykodj, adakozz.
  • Teljesítsd ki a képességeidet! – A tehetségedet, az adottságaidat, a képességeidet azért kaptad, hogy élj velük. Keresd meg, miben vagy jó, és ne hagyd veszendőbe menni!
  • Kerüld az adósságot! – Ha teheted, ne keveredj adósságba, ha pedig már megtörtént a baj, törleszd olyan hamar, amilyen hamar csak lehet. Ne vegyél fel másra hitelt, mint egy szerény otthonra, a tanulmányaidra, vagy létfontosságú szükséglet fedezésére, ha máshogy nem megoldható. Minden mást előtakarékossággal finanszírozz.
  • Töltsd fel a kamrát! – Kicsi, ésszerű lépésekben, minden bevásárlásnál egy kicsit megtoldva a bevásárlólistát, apránként építs fel egy olyan élelmiszer tartalékot, amiből legalább három hónapig élhet a családod, ha valami váratlan esemény történik: például tartós betegség vagy a munkahely elvesztése.
  • Tervezz előre! – A napi feladataidtól a hosszú távú tervekig mindig legyen áttekintett, leírt céllistád és terved.
  • Tarts családi esteket! – Hetente szervezz családi esteket (ha nincs gyereked, akkor a pároddal, ha nincs párod, akkor a barátaiddal), amik közös programokkal segítenek növelni az összetartást a családban, csoportban. A családi estek témája lehet közös elmélkedés, tervezés (a pénzügyek, a heti menü, a közelgő ünnep, a családi nyaralás, vagy bármilyen családi téma közös megtervezése), játék, szórakozás, bemutató (pl. egy iskolai projekt bemutatója), közös zenélés, barkácsolás, vagy bármilyen közös tevékenység.
  • Adj mindenkinek egyenként is minőségi időt! – Amikor először olvastam, hogy “minden gyermekkel készítsen rendszeres interjút az egyik szülője”, elborzadtam a tervezett szülői vallatás gondolatára. De aztán felfedeztem, hogy egyik kedvenc mormon mami bloggerem, Naomi a bölcsődés korú gyerekeivel is rendszeresen szervez anya-lánya és anya-fia esteket, amikor csak kettesben mennek fagyizni, sütizni, rájöttem, hogy ez a megalapozása annak, hogy a későbbi években Naomi rendszeresen összeüljön a kamasz Eleanorral és Samsonnal, és egy süti, tea, kávé mellett elbeszélgessen velük arról, mi újság velük, mi bántja, aggasztja, foglalkoztatja őket mostanában. Ilyen személyre szóló minőségi idő például a randiest is a párunkkal.
  • Adj hálát és kérj! – Imádkozz, egyedül és a családoddal egyaránt! – A mormon ima felépítéséről már írtam: megszólítás, hála, kérés, lezárás. Attól függetlenül, hogy hiszünk-e Istenben, vagy hogy kinek címezzük pontosan a kéréseinket, hasznos szokás, ha mind egyedül, mind családilag szánunk egy kis időt arra rendszeresen, hogy hálát adjunk és kifejezzük a reményeinket, vágyainkat, kívánságainkat. Mostanában Petivel is egyre gyakrabban fordítunk rá figyelmet, hogy este a paplan alatt összebújva felsoroljunk néhány dolgot, ami jó volt aznap, és elmondjuk, miben reménykedünk, mit szeretnénk másnap vagy az elkövetkező időszakban.
  • Légy önellátó! – Minél inkább törekedj arra, hogy gondoskodj a saját szükségleteidről. Manapság a teljes önellátás elég valószínűtlen, de bárki megteheti, hogy kiskertet vagy balkonkertet ültet, megtermeli az ételei egy részét, megvarrja ruhái egy részét, maga újítja fel a bútorait vagy a lakását. Az újrahasznosítás és a természetközeli dolgok a reneszánszukat élik – a csináld magad tisztítószer, házi lekvár, otthoni csíráztatás, használt farmerből varrott ridikül nemcsak parktikus, de “trendi” is.
  • Tanulj! – A tudás az egyik legnagyobb érték, ezért soha ne hagyj fel a tanulással, művelődéssel, új ismeretek és képességek megszerzésével.
  • Tedd jobbá mások életét is! – Adj szeretetet, ne pletykálj, légy türelmes, önzetlen és nyíltszívű. És ha úgy érzed, valami működik az életedben (megtaláltad a hited, találtál egy jó módszert, trükköt, praktikát, egy jó receptet, vagy tudsz valamit, ami másnak hasznára lehet), azt oszd meg másokkal!

Hasznos kiadványok:
Családi kalauz
Készítsetek elő minden szükséges dolgot! – A családi pénzügyek
Készítsetek elő minden szükséges dolgot! – Házi raktározás