házasság címkéhez tartozó bejegyzések

Haul #2 – Mannaszappan és egy kis (üzlet) politika

Kategória: Kategória nélkül by

A héten csomagom érkezett a Mannaszappantól.
A csomag tartalma:

  • Egy kis tégely prémium shea vaj, amit kuponos akcióban kaptam (igazából ez a kis garantált ajándék, amit egy kérdőív kitöltéséért kaptam, ösztönzött a rendelésre)
  • Egy nagy tégely krémdezodor, amit kíváncsiságból már rég ki akartam próbálni
  • Egy fürdőgolyó, ami szintén kíváncsiságból került a kosárba
  • És végül egy apró olivás arctisztító szappan, mert a Szappantündér mindig küld meglepetést

  

 A Manna csomagról mindig már messziről integet az igényes Manna logó, a csomag már a kibontása előtt is illatozik, a dobozban vidám díszes papírra nyomtatott, személyre szóló levél és hasonlóan vidám számla vár. Ó, és a meglepetés! Mert a Szappantündér mindig küld meglepetést. 

Vida Ágnes: Üzletanyu születik c. könyvét olvasom épp, és ott találtam ezt a gondolatot: nem elég jónak lenned, de jónak is kell látszanod. A Mannaszappan nem panaszkodhat erre: ahhoz kétség sem férhet, hogy a tartalom és a megjelenés igényességére egyaránt adnak.

Ezen kívül viszont tökéletesen megjelenítik számomra Jack Canfield egyik sikerelvét is: mindig adj többet, mint amit elvárnak tőled. Az, hogy a Manna színes-szagos papírra nyomtatja még a számláját is és mindig rejt egy kis ingyen meglepetést a csomagba, több, mint amit elvárhatnék. 

Jack Canfield a könyvében sok üzleti életből vett példát is felsorol, hogyan adhat egy vállalkozás többet, mint amit a vevői elvárnak (például egy ingatlanügynök hagyhat meglepetés pezsgőt és éttermi ajándékutalványt az eladott házban, hogy az új lakók felhőtlenül ünnepelhessenek, egy autókereskedő átadás előtt teletankolhatja az eladott autót, stb.). Azonban ahogy ezen gondolkodtam, zárójelbe tettem a címben az “üzlet” szócskát – hiszen az élet minden területén nyújthatunk egy kicsivel többet az elvártnál.

Például elvárható, hogy a férjemet időben ébresszem reggel, ha megígértem neki, de az elváráson felüli, ha ezt csókokkal teszem, cirógatással és azzal a mondattal, hogy “ha kibújsz az ágyból, főzök neked egy kakaót”. Ha menstruációs görcsöktől szenvedve fetrengek a kanapén, elvárható, hogy a férjem gyógyszert hozzon nekem, de elváráson felüli, hogy a gyógyszer, a meleg tea és a takaró mellé még a kutyát is rátegye a hasamra azzal a gyengéd kísérőszöveggel, hogy “hoztam neked egy kis kutyás borogatást, segíteni fog!”. 

Marla Cilley, a FlyLady egyik alapelve, hogy egy házasság nem akkor működik jól, ha mindenki beleteszi a maga 50%-át, hanem ha mindenki beleteszi a maga 100%-át: a legjobbat, amit adni tud. De ez igaz lehet minden kapcsolatra, legyen az személyes vagy üzleti. Ha szívvel-lélekkel, méricskélés nélkül a legjobbat adjuk magunkból, többet az elégségesnél, többet az elvártnál, akkor lesz a kapcsolat igazán gyümölcsöző. 

Ti hogyan tudnátok az elvártnál egy kicsit többet adni a hétköznapokban – családtagként, szomszédként, munkatársként, barátként?

Hírdetés

Mi a baj a mai világgal – szerintem

Kategória: Kategória nélkül by

Az alábbi képet a férjem mutatta meg nekem, azzal a kommentárral, hogy “amikor megláttam, rögtön rád gondoltam és arra, hogy ezen tutira fel fogod húzni magad”. Először így is történt, de aztán rájöttem, hogy valami nagyon érdekes dolgot látok a képen.

  
Nem tudom, mi volt az alkotó szándéka, de én úgy látom, hogy amit ábrázolt, az nem más, mint egyszerűen a változás folyamata. Nem fűzött hozzá pozitív vagy negatív kommentárt, nincs minőségi különbség a két kép között (egyik sem sarkított módon boldog, míg a másik boldogtalan, egyik sem sarkított módon helyénvaló, míg a másik botrányos, stb.). Amit látunk, az egy egyszerű változás – se nem romlás, se nem javulás. Hogy ezek után minek értelmezzük, az már egyéni nézőpont kérdése. 

Én egyértelműen pozitívnak látom a második képet (is), sőt, ha üzenetet akarok keresni mögé, határozottan javulást látok. De biztos vagyok benne, hogy vannak olyanok, akik számára ez egy “mi a baj a mai világgal” típusú kép – ezért szeretném (csak erre a képre korlátozódva) felvázolni, hogy mi a baj a mai világgal szerintem. 

  • Ha botrányos az, hogy lassan már mindenkinek egyformán joga van ahhoz, hogy szeretve legyen.
  • Ha egészségtelen az, hogy az állatokra érző lényként tekintünk, és egy kutya is lehet már családtag, nem csupán riasztóberendezés és patkánycsapda.
  • Ha aggasztó, hogy egy olyan bolygón, ami szép ütemben tart a termőföldjei és ivóvízkészletei pótolhatatlan feléléséhez és mindenhez, amivel ez jár, egyre többen nem munkálkodnak azon, hogy a bolygó hétmilliárdos lakosságát megkétszerezzék vagy háromszorozzák pár emberöltőn belül. 
  • Ha nem normális, hogy már a nőknek is van joguk ahhoz, amihez korábban csak a férfiaknak volt (választáshoz, kezdeményezéshez, önállósághoz).

Az első képen én egy boldog párt látok, egy szép családot, és egy élettel teli fiatal generációt. A második képen pedig egy boldog párt látok, egy szép családot, és egy élettel teli fiatal generációt. Ennyi az egész.

Ti mit láttok ezen a két képen?

Dióhéjban #11

Kategória: Személyes by

A Dióhéjban egy olyan egymondatos napló projekt, ami rövidke kérdésekkel, témaindítókkal segít megragadni és megőrizni a hétköznapok apró emlékeit. A kérdésekre én is válaszolok, és ha van kedvetek, válaszoljatok ti is a kommentek között! A rovat cikkeit a dióhéjban címke alatt olvashatjátok.

diohejban

Tudom, tudom, szörnyen röstellem, hogy leült mostanában a blog – röpke közvélemény kutatást tartottam magam körül, és mindenki egyetértett abban, hogy ezen a hétvégén zombik gyülekezete voltunk, akik nem alkalmasak semmilyen értelmes tevékenységre… Talán a lehűléssel együtt visszatér majd a produktivitásom is. (Úgy legyen, úgy legyen.)

Addig is egy újabb aprócska kérdést hoztam. 


Velük élek egy fedél alatt: …

… Talán senkinek nem okozok meglepetést: ők Peti, a férjem, és Dió, a kiskutyánk.  

Peti szinte vallásos igyekezettel üldözi a szociális médiát, menekül a fényképezőgép elől és tagadja meg a megjelenéseket, így szerintem még hetvenéves korában is az esküvői fotóival kell őt bemutatnom. Minden esetre itt vannak ők, ők az én csapatom:

Kép

Most ti jöttök!

Miért (nem) slamposabbak a feleségek?

Kategória: Kategória nélkül by

Tumblr-en böngészve néha belekattintok a “10 vicces dolog erről-arról” típusú linkekbe, és néha nevetek, néha nem. Nemrég viszont sikerült találnom egy “15 dolog, amit a lányok titokban tartanak a férfiak elől” című gyűjteménybe, aminek lehet, hogy volt 14 vicces eleme, de rögtön az első úgy kiborított, hogy nem olvastam tovább. Ez pedig így szólt: “A lányok elengedik magukat, amint kapcsolatban élnek. A lányok annyira el vannak foglalva a külsejükkel és azzal, hogy lenyűgözzék a fiúkat, de amint kapcsolatban élnek, elhagyják magukat.” – Nem fogok hazudni, kegyetlenkedni támadt kedvem, amikor ez a kijelentés szembejött velem. (De nem tettem – inkább kivártam, amíg már konstruktívan tudok írni róla.)

A lányok elengedik magukat, amint kapcsolatba kerülnek. – Egyrészt, igen. Másrészt, nem. Harmadrészt, a férfiak is. Negyedrészt, ez így van jól. 

A slamposság csak illúzió

Töprengtem ezen egy darabig, és arra jutottam, hogy leginkább tévképzet az, hogy egy nő (vagy egy férfi) elengedi magát egy kapcsolatban, hogy slamposabbá, igénytelenebbé, lustábbá válik. 

Ami azt illeti, mióta kapcsolatban élek, bizony, a férjemnek együtt kell élnie azzal, hogy hétvégenként néha még délben is pizsamában slattyogok, smink és fésülködés nélkül, együtt kell élnie a mackónadrágjaimmal, és azzal is, hogy (a gyenge idegzetűek forduljanak el) télen hónapokig háborítatlanul burjánzik a szőr a lábamon. 

De ami azt illeti, ez sosem volt másképp. Mindig is imádtam a hétvégi pizsamanapokat, otthon mackónadrágban, szösz-mösz zoknikban és trikóban slattyogtam, és nem borotváltam a lábamat, ha nem volt muszáj. Az alapvető különbség az, hogy akkor a férjem nem volt ott mellettem. 

A randevúkra mindig kicsíptem magam, igen. De a randevúkra most is kicsípem magam, sőt, ami azt illeti, a férjem szelíd támogatása és bíztatása mellett sokkal jobban kicsípem már magam a randevúkra és hétköznapokra egyaránt, mert amióta ismerem, megtanultam sminkelni, magassarkúban járni, merek szoknyát hordani és színeket viselni, levágattam a hajam és ékszereket hordok. 

Tehát nem engedtem el magam a kapacsolatomban, sőt. Ha mégis ez az illúzió keletkezik, annak nem más az oka, mint az a kiváltság, hogy a férjem már nemcsak a randevúkon láthat, hanem velem bújhat ágyba minden nyűgös, nyúzott estén, mellettem ébredhet minden kócos, mosdatlan reggelen, velem töltheti az összes pizsamás és mackónadrágos hétvégét, és télen is láthatja a lábamat. 

Áldás és átok, áldás és átok

Peti mindig a bolondoknak tartogatott jóindulatú mosolyával fogadja, ahányszor csak azt mondom neki, hogy tetszik, amikor jóképű, büszke vagyok rá, amikor csinos, de a legeslegjobban akkor szeretem, amikor pizsamában van. Amikor magamhoz ölelhetem az otthonosan puha, meleg és testszagú valóját. Mert nem mindig lehettünk ennyire közel egymáshoz, nem mindig ismertem ennyire, sőt volt, amikor egyáltalán nem ismertem, és amikor még senkivel nem osztozhattam ilyen intimitásban. 

Persze felfoghatnám a romantika halálának azt, amikor széttörik az illúzió és megtudom, hogy nemcsak csinosan tud öltözködni, hanem igenis van, hogy slampos és kényelmes, és hogy a trikója kinyúlt, és a pizsamája testszagú. Én viszont inkább hálás vagyok minden egyes alkalomért, amikor rácsodálkozom, milyen közel is kerültünk egymáshoz, mennyire szoros közelségen osztozunk. 

A szépség is egy közös projekt

Rövid távon nem kis szerepe van a másik megítélésében a kinézetnek – nemcsak a szépségnek, de a megjelenésnek is. Ami nem feltétlenül rossz. Ahogy viszont egyre több időt töltünk együtt, és a kapcsolatunk már nem két független ember tapogatózása egymás irányába, hanem egy kétfős csapat közös projektje, a szépség és a megjelenés is egészen más megítélésbe kerül. 

Ahogy írtam, én nagyon sokat változtam az előnyömre, amióta Petivel vagyok. Soha nem fogom elfelejteni azt, amikor megkaptam tőle az első fülbevalómat, vagy amikor sminkkészletet vett nekem és bíztatott, hogy tanuljak meg sminkelni. Vagy amikor óráknak tűnő percekig álltam sóhajtozva egy meseszép magassarkú szandál előtt, amiről tudtam, hogy nem vehetem meg, mert csak lapossarkú cipőkben tudok járni, ő pedig rávett, hogy megvegyem, majd minden hétvégén elvitt sétálni, először csak az utca végéig és vissza, majd a szomszéd utcáig és vissza, mindig egy kicsit messzebb, miközben olyan görcsösen kapaszkodtam a karjába és úgy bukdácsoltam, mint egy járni tanuló bébizsiráf, egészen addig, míg meg nem tanultam magabiztosan járni magassarkúban is. 

Arra is hallottam már szomorú példát, hogy miután egy férfi már nem látta olyan szépnek a feleségét, egyszerűen felhagyott vele, hogy kedves vagy figyelmes legyen hozzá, sőt még a születésnapját sem köszöntötte, ajándékot sem vett neki, hiszen minek, ha már úgysem tud nőként tekinteni rá? 

Én úgy gondolom, hogy bár, igen, mindenki elsősorban önmagáért felel és nem teheti az életét, a szépségét, az egészségét, a boldogulását valaki mástól függővé, ugyanakkor ha kapcsolatban élünk valakivel, onnantól a boldogulás, a siker, az egészség, a szépség már nem magánügy és egyéni felelősség, hanem egy közös projekt. Úgy gondolom, hogy egy társ azért is társ, hogy a saját érdekein túl a másikért is felelősséget érezzen és érte is hajlandó legyen dolgozni. 

A szépség tehát csak egy pontig olyasmi, amit külső szemlélőként, külső bírálóként elvárhatunk a másiktól. Egy pont után már nem mutogathatunk büntetlenül a másikra, hogy nézzétek csak, hogy elengedte magát, mióta együtt vagyunk! Mert lehet, hogy így van. De ha igen, fel kell tenni a kérdést: megtettem a magamét azért, hogy ez ne így legyen? – Továbbra is elhívom randevúzni, hogy még mindig legyen alkalma kicsípni magát a kedvemért? Bókolok neki, hogy még inkább ragyogjon? Kedveskedek neki? Segítek neki? Ha nyúzott, biztosítok neki egy kis pihenést, leveszek róla egy kis terhet, adok neki egy kis időt, amit önmagával tölthet, hogy egy kicsit kisimuljon, kiviruljon? Ha pénzt vagy időt szán arra, hogy szebb legyen, megdicsérem a bölcs választást, vagy morgok vele, amiért a pénzünket szórja és haszontalanul tölti az időt? Mit tehetnék azért, hogy szebbnek, jobbnak, érdemesebbnek, megbecsültebbnek érezze magát?

A szépség tehát…

… egy olyan illúzió, amit nem kell sajnálni, ha széttörik, mert mögötte olyasmi van, amiért igazán megéri túljutni a felszínen, és ezért nem árt megtanulni hálásnak lenni minden pizsamás estéért, kócos reggelért és kinyúlt trikóért. Ugyanakkor a szépség, az igényesség, a megjelenés is csak ugyanolyan, mint a többi egyéni kompetencia, ami egy kapcsolatban közössé válik: olyasmi, amiért együtt lehet és kell dolgozni. Így nem kell szükségszerűen lemondani róla – életünk végéig élhetünk egy fess, jóképű, jólöltözött férfi mellett vagy egy ragyogó, csinos nő mellett, csak az elvárásaink mellé bele kell tennünk a magunk részét is a projektbe, hogy ez így legyen.

Boldogságterv #19 – Házasság és a varázsszavak

Kategória: Kategória nélkül by

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok.

A február témája a házasság, a hónap első boldogságterv bejegyzésében pedig már írtam a kapcsolaton belüli kommunikácio 1×1-éről, a pozitivitásról. De ezen a héten eszembe jutott, hogy van egy ennél is elemibb kommunikációs szabály, amiről gyakran megfeledkezünk.

A varázsszavak

Egy gyereknek hamar megtanítjuk a legelemibb “varázsszavakat”, amikkel boldogulhat a világban, ezek pedig a kérem, a köszönöm és a sajnálom. De vajon alkalmazzuk-e ezeket az egyszerű és alapvető szavakat, kommunikációs eszközöket a házasságunkban, a párkapcsolatunkban?

Ahogy a Valentin-nap kapcsán már írtam róla, egy házasságban is nagyon fontos, sőt, még fontosabb, hogy ne hagyjuk elsikkadni az olyan dolgokat, mint az egymásra való odafigyelés, egymás megörvendeztetése, az apró ünnepnapok megélése. Hasonlóan fontos az, hogy éljünk az olyan elemi varázsszavakkal, mint a kérem, a köszönöm és a sajnálom.

Kérlek!

A húgom egyszer szóvátette a férjemnek, hogy milyen klassz, hogy már olyan régóta együtt vagyunk, hogy már megtanult alkalmazkodni ahhoz, hogy néha rettentő halkan beszélek, és már azt is hallja, amikor alig suttogok.
Amire a férjem azt felelte: – Ennél többről van szó. Nem azt hallom, amit suttog, hanem azt, amit gondol.

Ami néha igaz is – néha viszont nem. És ez így természetes: még a legolajozottabb, legösszeszokottabb kapcsolatban sem szabad azt feltételeznünk, hogy a társunk hallja minden gondolatunkat, és ha nem tesz meg valamit, amire vágyunk, azt csak undokságból, hanyagságból csinálja, azért, mert már nem szeret minket vagy nem figyel ránk.

Nem vagyunk gondolatolvasók – legalábbis nem mindig. Ha szeretnénk valamit, meg kell tanulni a célzások, utalások és a hallgatagon duzzogás helyett egyszerűen azt mondani: kérlek!

Köszönöm!

– Köszönöm, hogy ilyen jó vagy hozzám!
– A férjed vagyok. Ez a munkám.
– Köszönöm, hogy ilyen jól végzed a munkád.

Ez a párbeszéd nagyjából hetente le szokott játszódni köztünk ilyen vagy olyan formában. A gondolatolvasáshoz hasonlóan ugyanis azt sem szabad készpénznek venni, amit a társunk tesz értünk – akkor sem, ha egy rendes férjnek, feleségnek, barátnak, barátnőnek természetesen ez a feladata. Nem alapértelmezett ugyanis, hogy van egy rendes férjünk, feleségünk, barátunk, barátnőnk. Szerencsések vagyunk, hogy így van, és felelősek vagyunk azért, hogy így is maradjon.

Felelősek vagyunk azért, hogy ne két kötelességszerűen robotoló ember legyünk egymás mellett, hanem hogy a társunknak holnap, holnapután és húsz év múlva is ugyanúgy örömet okozzon az, hogy főzhet nekünk egy kávét, kiviheti a szemetet vagy segíthet beszedni a teregetést. Ez pedig igazán nem kerül sokba, csak egy-egy köszönömbe.

Sajnálom!

Legutóbb arról írtam, hogy bármilyen meglepő is, köztünk is szoktak lenni igazán nagy, csapkodós, sértegetős veszekedések, ha nem is túl gyakran. Ezek általában sértett, bosszúálló duzzogásba torkollanak, majd amikor a mosolyszünet és a nembeszélekveled hangulat már elviselhetetlen súllyal telepedik ránk, valakinek ki kell mondania a varázsszót: sajnálom.

Ez nem old meg egy csapásra mindent, de ha ki tudjuk mondani, hogy sajnálom (ha mást nem, akkor sajnálom azt a hangnemet, amit veled szemben használtam – ha a többi pontban kötjük is az ebet a karóhoz), már a legapróbb bocsánatkérés is egy egészen új szintre tudja emelni a kommunikációt és sokkal közelebb visz a megoldáshoz.

Ti használjátok a varázsszavakat a kapcsolatotokban?

Boldogságterv #18 – Házasság és Valentin-nap

Kategória: Személyes by

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok.

A férjemmel már az esküvőnk előtt is többé-kevésbé bojkottáltuk a Valentin-napot, most pedig ifjú házasokként megint felmerült köztünk a téma, hogy mire is való a Valentin-nap, érdemes, nem érdemes, hogyan érdemes ünnepelni.

Kell ünnepelnie a házasoknak a Valentin-napot?

“Kell ünnepelnie a házasoknak a Valentin-napot?” – Ezt a kérdést tegnap tette fel nekem a férjem, az én válaszom pedig az volt rá, hogy egyrészt senkinek sem kell ünnepelnie a Valentin-napot – másrészt viszont semmiképp sem szabadna felhagyni az ünnepléssel csak azért, mert valaki házas… sőt.

Ahogy a tegnapi cikkemben is írtam, a szerelem nem olyasmi, ami egyszer megtörténik, piros plüss-szívek és bonbonok között, és aztán nincs vele már több teendő életünk végéig. Épp ellenkezőleg, a szerelem olyasmi, amit életünk végéig, minden nap ápolni, táplálni, építeni kell.

Éppen ezért, ha a Valentin-nap a szerelmesek ünnepe, a házasoknak méginkább ünnepelniük kellene, mint a randizóknak – hiszen ők már elköteleződtek a feladat mellett, hogy életük végéig fenn fogják tartani egymás közt a szerelmet, míg a randevúzók még csak mérlegelik, hogy megtalálták-e a megfelelő partnert az elköteleződésre.

Úgyhogy a válaszom a férjem kérdésére egészen pontosan ez volt: “senkinek nem kell ünnepelnie a Valentin-napot, és nekünk sem kell a Valentin-napot máshogy ünnepelnünk, mint eddig, de most, hogy házasok vagyunk, jobban kell ünnepelnünk”.

Aznap mindenki tud ünnepelni

Ahogy mondtam, jobbára bojkottáltuk a Valentin-napot, amióta csak együtt vagyunk, de azért egészen soha nem hagytuk elmenni magunk mellett. Nem csaptunk körülötte nagy felhajtást, de egy-egy apró figyelmességgel megemlékeztünk róla.

Úgyhogy tegnap hoztam is haza néhány szelet cukrászdai süteményt, de mire hazaértem velük este, már nem igazán kívántuk, hát áttoltuk az ünneplést ma reggelre, amikor az ebédlőasztalunk mellett, lustán és pizsamásan, a reggeli után osztoztunk meg egy szelet tortán.

Amikor egy ölelés kíséretében boldog Valentin-másnapot kívántam a férjemnek, a válasza az volt: “Az úgyis sokkal jobb. Aznap mindenki tud ünnepelni, de másnap már nem mindenki tud.”

És azt hiszem, ezzel dióhéjban össze is foglalta a Valentin-nap (és úgy általában minden ünnepnap) lényegét. Aznap, hivatalosan, nagy csinnadrattával mindenki meg tudja ünnepelni az ünnepet. Az igazán fontos viszont az, hogy egy másnapon vagy egy akármilyen hétköznapon is meg tudjuk-e tartani a szerelem ünnepét, a szeretet ünnepét, az anyák napját, az apák napját, a gyereknapot, a halottainkra emlékezés napját és a többi ünnepet.

Éhezők viadala könyvkritika és az örök szerelem anatómiája

Kategória: Kategória nélkül by

A Valentin-nap tiszteletére, és mivel ezt a hónapot egyébként is a házasságnak szenteltem a boldogságtervem keretében, egy rendhagyó könyvkritikával készültem, ami azóta motoszkál a fejemben, hogy januárban egy szusszra kiolvastam a Hunger Games – Éhezők viadala sorozatot. A cikk első felét mindenki nyugodtan olvashatja, de a “tovább” gombra csak az kattintson, akit nem zavar, ha a sorozat végkifejletét taglalom.

“Ne azért imádkozz, hogy az legyen a társad, akit szeretsz, hanem azért, hogy szeresd a társadat.” (Spencer W. Kimball)

A napokban olvastam egy cikket, aminek hatására hosszan elmélkedtem a boldogságról: hogy mi a boldogság és mi nem az, hogy mi az, amit csak összekeverünk vele. Összetévesztjük az örömöt a boldogsággal, holott a kettő közel sem ugyanaz. Az öröm a boldogság építőköve, de önmagában csak egy pillanatnyi érzés, és ha nem dolgozunk meg azért, hogy ezt az örömöt megtartsuk, megéljük, újra és újra megteremtsük, akkor önmagában még nem tesz minket boldoggá.

A boldogság tehát egy hosszabb távú projekt: döntések, odafigyelés és munka eredménye. A boldogság: építkezés. – És a szeretet is az. A vonzalom, a szenvedély, az egymásban lelt öröm mind pillanatnyi érzések, építőkövek, de folyamatosan oda kell figyelnünk és meg kell dolgoznunk azért, hogy ezekből az építőkövekből felépítsük a szeretetet, a szerelmet.

Vonzalmat, szenvedélyt sokan ébreszthetnek bennünk, de elköteleződni olyasvalaki mellett érdemes, akivel hosszú távú (élethosszig tartó) szövetséget tudunk kötni arra, hogy együtt végezzük azt az építőmunkát, amelynek során folyamatos összefogásban dolgozunk azon, hogy a szerelem, a szeretet köztünk fennmaradjon és mindig megújuljon. Ezért is fontosabb arra törekednünk, arra figyelnünk, hogy hosszú távon szeretni tudjuk a társunkat, ahhoz kérni útmutatást, erőt, ihletet, hogy a szeretet építőmunkáját el tudjuk végezni, mint arra vágyni, hogy egy pillanatnyi szenvedélyt varázsütésre örök életűvé tudjunk tenni.

Most pedig, hogy ezt a gondolatmenetet megosztottam veletek, el is érkeztünk az Éhezők viadalához. Nem szokásom egy könyvet sem túl kritikus, túl elemző szemmel olvasni, mivel viszont az Éhezők viadala egy ifjúsági történet, és a disztópikus világ problémáin túl olyan nagyon is aktuális és korosztály-specifikus kérdésekkel foglalkozik, mint a valóságshow-kból felörő celebek élete vagy a kamaszkori szerelem, párválasztás, a szokásosnál egy kicsit élesebb szemmel figyeltem, milyen üzenetet közvetít a könyvsorozat befejezése ezekben a témákban.

Bővebben… →

Boldogságterv #17 – A stabil házasság titka

Kategória: Kategória nélkül by

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok.

Februárban a Valentin-nap ürügyén a témám a házasság.

1×1 a párbeszédben

Gretchen Rubin szerint “a stabil házasság titka az, ha minden áldott nap legalább három dolgot nem teszünk szóvá” – míg Farkas Lívia azt tanácsolja, hogy minden napot zárjunk azzal, hogy három pozitív élményt megosztunk a házastársunkkal. Úgy gondolom, ez a két tanács nagyon jól összevethető és tulajdonképpen egy irányba mutatnak: hogy ha választhatunk, hogy a házasságunkban pozitívan van vagy negatívan kommunikáljunk egymással, mindenképpen a pozitív utat kell választanunk, nyaggatás, piszkálódás, szurkálódás nélkül.

Stay Positive

Emlékszem, amikor Ditta barátnőm megkérdezte tőlem, hogy mi szoktunk-e veszekedni (úgy igazán, haragból, marakodón veszekedni), és a meglepő válasz az, hogy igen, szoktunk – ha nem is gyakran, de szoktunk. De amit ennél fontosabbnak tartok, az az, ahogy ezek a veszekedések végződni szoktak, miután túlvagyunk a válogatott sértéseken és a tüntetőleges hallgatáson. Mindig eljön ugyanis a pont, amikor rájövünk, hogy ezek a sérelmek is ugyanolyanok, mint az összes többi, ami a hétköznapokban ér: legszívesebben egymásnál keresnénk rájuk a gyógyírt. És ezt is tesszük. – Akármeddig is tart, de elkerülhetetlen, hogy visszatérjünk egy konstruktív párbeszédhez, ami már nem arról szól, hogy mindenki eldurrogtatja a leghalálosabb fegyvereit, hanem arról, hogy megpróbálunk újra utat keresni egymáshoz, aztán pedig együtt egy utat kifelé a kalamajkából, amibe keveredtünk.

Zsák a foltját

Sokáig voltam a foglya annak a tévhitnek, hogy a párom feladata az, hogy megváltoztassa a természetemet. Mindig introvertált típus voltam, aki nehezen mozdult ki a csigaházából, és sokáig azt reméltem, hogy ez párként meg fog változni – majd sokat bosszankodtam rajta, hogy a párom galád módon nem volt hajlandó megfelelni ennek az elvárásnak.

Mígnem lassan szembenéztem a ténnyel, hogy mi egy tökéletes “zsák a foltját” stílusú, introvertált pár vagyunk. Tökéletesen érezzük magunkat a négy fal között, a magunk zárt világában, ahol az életünk a maximális megelégedésünkre zajlik, amint felhagyunk azzal, hogy megpróbáljunk másmilyennek tűnni, mint amilyenek vagyunk.

Először egy embert kell szeretned

Teréz anya szerint addig nem várhatjuk el magunktól, hogy szeretni tudjuk az egész világot, amíg nem tudunk egyetlen embert, méghozzá a hozzánk legközelebb lévő embert igazáb szeretni.

Ami azt illeti, amikor először olvastam, a férjem jutott az eszembe, és teljes szívemből egyetértettem ezzel az üzenettel, mert én magam is érzem, hogy mekkora erőt ad nap mint nap az, hogy a férjemmel olyan a kapcsolatom, amilyen. De aztán ahogy egy kicsit jobban belegondoltam, rájöttem, hogy van egy ember, akit még a társunknál is jobban kell szeretnünk, hiszen még nála is közelebb áll hozzánk, ez az egy ember pedig nem más, mint önmagunk.

Ugyanúgy, ahogy a világ felé irányuló szeretet és az egy ember felé irányuló szeretet nem ellentmondásosak, nem egymást kioltó törekvések, ugyanúgy az sem mond ellent egymásnak, hogy teljes szívünkből szeressük, támogassuk, tiszteljük önmagunkat, és ugyanezt megtegyük a társunkért. Sőt, ezek egymást feltételező és egymást erősítő dolgok.

Amióta egyre inkább elfogadom önmagamat olyannak, amilyen vagyok, azóta sokkal teljesebben tudom szeretni a férjemet is, és boldogabb a kapcsolatunk, mert ahelyett, hogy megpróbálnám rátestálni a problémáimat, inkább mindkettőnket felszabadítom alóluk.

Ti hogyan teszitek boldogabbá a kapcsolatotokat, és a kapcsolatotok hogyan tesz boldogabbá titeket?

Boldogságterv #16 – Hozzáadom lélegzetem a tiédhez

Kategória: Kategória nélkül by

A januári tervezős boldogságtervem nem épp a tervezettek szerint alakult (hahh! még egy ilyen szóvicc, és lőjetek a Dunába!…), remélem, hogy februárban sikerül majd egy kicsivel több hasznos tartalmat gyűjtenem nektek a rovat keretein belül. Ezért igyekeztem egy talán könnyebben megközelíthető témát keresni, egyben engedve a kísértésnek, hogy a triviálisan aktuális témát válasszam erre a hónapra: a Valentin-nap égisze alatt a házasságot.

Februárban igyekszem tehát azt helyezni a figyelmem és a boldogságterv cikkeim középpontjába, hogy hogyan tesz boldogabbá a házasságom, és persze hogy én hogyan igyekszem boldogabbá tenni a házasságomat.

Hozzáadom lélegzetem a tiédhez

És a hónapra szóló ihletőül, bár tudom, hogy korábban már elhoztam, ismét megmutatnám az esküvői meghívónkon szereplő idézetet:

“Hozzáadom lélegzetem a tiédhez
Hogy életünk hosszú legyen a földön
Hogy népünk sokáig éljen
Hogy egyek lehessünk
Hogy együtt végezhessük be utunkat
Hogy mindent bejárhassunk, míg élünk.”
(Indián ének)

A FlyLady azt mondja: cssst!

Kategória: Kategória nélkül by

Marla Cilley, az eredeti FlyLady Sink Reflections c. könyvét olvasom most újra, de már az első olvasásnál is elérkezett egy heuréka pillanatom, amikor eldöntöttem, hogy meg fogom osztani a felfedezésemet veletek. Egy ponton a könyvben ugyanis felfigyeltem arra, hogy miközben Marla sorait olvasom, Cesar Millan hangját hallom a fejemben, ahogy határozottan és ellentmondást nem tűrően azt mondja: cssst!

Cssst! Elég a nyafogásból!

Hogy mikor volt ez? A FlyLady a könyvében egy egész fejezetet szentel annak a kérdésnek, hogy “hogyan vehetném rá a családomat, hogy többet segítsenek a házimunkában”, a könyörtelen válasz pedig ez: sehogy. Bevallom (bár nekem nincsenek ilyen problémáim – az ég áldja érte a férjemet /és az anyósomat/!) kicsit meghökkentő volt ezt olvasni azok után, hogy a könyv megelőző fejezeteiben, amikor annak lélektani gyökereit, gyerekkori traumáit és felnőttkori hatásait taglalta, hogy hogyan és miért nem tudja sok ember kézben tartani a háztartását, amikor másoknak ez annyira egyszerűen megy, Marla stílusa annyira pihe-puha, támogató, megnyugtató és erőt adó volt, mint a legszeretőbb ölelés.

Amikor azonban elérkeztünk ahhoz a kérdéskörhöz, hogy mennyire igazságtalan és nehéz az, hogy rendben kell tartanom a háztartást, miközben bezzeg a férjem…, bezzeg a gyerekeim…, akkor Marlából mintha kitört volna az őrmester (vagy, mint később rájöttem: Cesar Millan), és ellentmondást nem tűrően, keményen elkezdte szajkózni: nem érdekel. Nem érdekel a nyafogásod. Nem érdekel, mivel magyarázod, nem érdekel, ha duzzogsz, nem érdekel, ha vannak érveid és azokat el akarod mondani. Nem hallgatom meg. Hagyd abba a nyafogást és állj neki takarítani. Igen, akkor is, ha eközben bezzeg a férjed és bezzeg a gyerekeid. Nem érdekel. Ne méricskélj. Ne nyafogj. Csak tedd meg, amit meg kell tenni. (Én pedig eközben egyre hangosabban hallottam a fejemben Cesar Millan hangját: cssssst!)

Persze nem a FlyLady szeretete és támogatása fogyott el a könyv közepére. Hanem, ahogy Marla írta, túl kell tennünk magunkat azon a hozzáálláson, hogy méricskéljük, mennyit tettünk bele a közös projektbe mi és mennyit a körülöttünk élők, mert ezzel egyrészt pocsékoljuk az energiáinkat, másrészt pedig visszafogjuk magunkat. Pedig, ahogy írja, egy házasságban a fair-share nem arról szól, hogy mindenki beleteszi a maga 50%-át, hanem arról, hogy mindenki beleteszi a maga 100%-át, a lehető legjobbat, legtöbbet adva abból, amire képes. Ha tehát arra törekszünk, hogy semmiképp se adjunk magunkból 50%-nál többet, miközben kritikus szemmel méregetjük, vajon a másik fél hozzájárulása eléri-e az 50%-ot, akkor alaposan félreértelmeztük a feladatot és nem is várhatjuk el, hogy a másik felünk helyesen értelmezze. Ehelyett el kell kezdenünk beletenni a magunk 100%-át, nyafogás, duzzogás és méricskélés nélkül, jó példát állítva. És csak amikor ennek a hozzáállásnak a konzekvens alkalmazása megmutatkozik az életünkben, akkor van jogunk elkezdeni kérni és nagyobb részvételre bíztatni a hozzánk tartozókat (ha egyáltalán szükség van rá és nem csatlakoznak be maguktól).

De hogy hogyan jön ide Cesar Millan?

Ahogy Marla ellenkezést nem tűrő, mindenféle lázadozást azonnal letörő szavait olvastam, Cesar Millan jelent meg a lelki szemeim előtt. Ahogy a belső szörnyetegünk tiltakozik azellen, hogy dudorászva, boldog és könnyű szívvel takarítsunk és mosogassunk, miközben a férjünk már megint a kanapén henyélve nézi a meccset, a FlyLady pedig ránk mordul, hogy “cssst, nem érdekel, engedd el és tedd a dolgod”, ugyanúgy viszonyul Cesar Millan is a kutyákhoz, ha azok helytelenül viselkednek. Számára a szeretet, a kutyánk lénye iránt táplált gyengéd érzelmek és a helytelen viselkedéssel szembeni maximális intolerancia nem ellentétes fogalmak – sőt.

Ha egy kutya helytelenül viselkedik, az egyetlen elfogadható, azonnali reakció rá (nem az agresszió!) a kizökkentés. Amikor azt mondjuk a kutyának, “cssst!”, egyben azt is mondjuk: elég, nem érdekel! Nem érdekel, hogy azt hiszed, az a kutya furcsán nézett rád. Nem érdekel, ha szerinted a postásnak semmi joga belenyúlni a postaládába. Nem érdekel, ha szerinted a gyerekeknek nem szabadna zörgő műanyag motorokkal közlekedni a kerítésed előtt. Nem érdekel, hogy felbosszantottad magad. Nem érdekel, ha meg akarod kóstolni, át akarod ugrani, ki akarod kaparni, meg akarod ugatni vagy szét akarod tépni. Cssst. Nem. Nem érdekel. Amikor azt mondjuk a kutyának, “cssst!”, akkor nem kérjük ki a véleményét, nem hallgatjuk meg az érveit, nem keressük a motívumait, nem simogatjuk meg a buksiját és nem öleljük magunkhoz. Csak elvárjuk, hogy visszatérjen a helyes viselkedéshez, a helyes lelkiállpothoz. Marla Cilley szavaival élve: hagyd abba a nyafogást és tedd meg, amit meg kell tenni!

És a csodálatos az egészben, hogy még különösebb jutalmazásra sincs szükség, hiszen mindkét esetben önmagában foglalja a jutalmát az, ha felhagyunk a nyafogással és a helyes dolgokra összpontosítunk.

/home/wpcom/public_html/wp-content/blogs.dir/632/38546006/files/2015/01/img_0828.jpg

Csak magaddal foglalkozz, ne mással!

“Senki mást nem tudsz megváltoztatni, csakis önmagadat” – mondja a FlyLady. Akárhányszor és akármilyen formában teszik fel neki a kérdés, hogy “hogyan változtathatnám meg a férjem hozzáállását a házimunkához”, a válasz egyszerű és mindig ugyanaz: sehogy. Megváltoztathatod a saját hozzáállásodat és remélheted, hogy az önmagában foglalt jutalom mellett bónuszként sikerül másokat is megfertőznöd a jó példával, de nem foglalkozhatsz azzal, hogy vajon hogyan tudnád szánt szándékkal megváltoztatni, manipulálni, befolyásolni a szeretteidet.

Ahogy Marla Cilley könyörtelenül következetes sorait olvastam arról, hogy hagyj fel a méricskéléssel, hagyj fel mások bírálatával és fordítsd a figyelmedet saját magad felé, mert az a te ügyed, hogy te mit teszel és nem más, szintén Cesar Millan képe jelent meg előttem.

Amikor Cesar a problémás kutyák gazdáinak oktatja a helyes sétatechnikát, gyakran találkoznak azzal a jelenséggel, hogy a kutyák figyelmét elvonják a más pórázok végén vagy a kerítések mögött csaholó, őrjöngő, támadó kutyák, és az agresszív érzelmek rájuk is átragadnak. Cesar hozzáállása ehhez egyszerű: nem a te falkád – nem a te dolgod. Arra bíztatja a póráz másik végén álló gazdákat, hogy úgy tekintsenek a kerítés vagy az utca túloldalán lázongó kutyákra, mintha ott sem lennének, és határozottan zökkentsék ki kutyáikat is az átvett haragos lelkiállapotból, egészen addig, míg már a megfelelő helyre figyelnek és a megfelelő helyről veszik át az érzelmeket: a nyugodt gazdájuktól.

Más szóval: nem tudod megváltoztatni azt, aki a kerítés vagy az utca másik oldalán őrjöng. Nem tudod rávenni, hogy máshogy viselkedjen, de ez nem is a te dolgod. A te dolgod az, hogy helyesen viselkedj, hozd a legjobb formád, hiszen neked is így a legjobb, és ne bosszankodj más helytelen viselkedése miatt, ne kövess mást, ne versengj mással a rosszaságban – ne akarj megváltoztatni mást, csak önmagadat.

Légy a saját falkavezéred!

Többször írtam már, hogy mennyi mindent tanulhat az ember Cesar Millan módszereiből, nemcsak akkor, ha kutyája van, de akkor is, ha egy emberfalkát kell összetartania, és akkor is, ha önmagával szeretne jobban tisztába kerülni. Az, hogy megtaláltam ezt a szórakoztató analógiát Marla Cilley (a FlyLady) és Cesar Millan módszerei között, ismét egy ékes példája volt ennek a számomra.

Ahogy a férjem szokta mondani (és ami egyébként Cesar Millan egyik mottója is, mint azt nemrégiben megtudtam az instagram fiókjából): az élet egyszerű, ha nem bonyolítjuk túl magunknak. Cesar Millan kutyapszichológiai sorozatának (amelynek mottója, hogy segítsen a kutyáknak és tanítsa az embereket) egyik legmeghatóbb visszatérő momentuma az, amikor az emberek hirtelen rádöbbennek, milyen hamar megoldódik a kutyáik legtöbb problémája, ha a gazdáik felhagynak azzal, hogy túlbonyolítsák az életüket (hogy következetlen, elletmondó utasításokat adjanak nekik, hogy ne szabjanak nekik korlátokat és szabályokat, stb.). Ha a kutyák megkapják az olyan egyszerű, hétköznapi ajándékokat, mint azt, hogy mindig tudják, mit kell tenniük, vagy hogy mindig van valaki, aki kizökkenti őket a helytelen lelkiállapotból, a gondjaik szertefoszlanak, és ezek a csodálatos kis (és nagy) állatok eltelnek szeretettel, nyugalommal, békével.

Erre emlékeztettek Marla Cilley sorai, amik azt sugallták nekem, mennyire bölcs dolog lenne, ha felvállalnánk azt a felelősséget, hogy a saját fakavezéreinkké váljunk. Ha megtanulnánk kizökkenteni magunkat az olyan helytelen lelkiállapotokból, mint a nyafogás, a duzzogás, az agresszió, a harag, és a helyes dolgokra irányítanánk a figyelmünket: a feladatainkra, a céljainkra, az előttünk lévő apró, mindennapos örömökre, és megtalálnánk az ebben rejlő békét.