halál címkéhez tartozó bejegyzések

Egy játék, ami meghosszabbítja az életedet

Kategória: Kategória nélkül by

Tartozom egy vallomással. Egy gamerhez mentem feleségül, aki napi-heti szinten több olyan emberrel tartja a kapcsolatot, akit az online szerepjátékok világában ismert meg és soha nem találkozott vele élőben, mint olyannal, akivel személyesen kötött ismeretséget – de még a gyerekkora óta legjobb barátjának is gyakrabban látja az avatarját, mint az arcát. Nem mintha nem találta volna meg bennem a hozzá illő társat. Hogy mást ne mondjak, a lánybúcsúmra több olyan lányt hívtam meg, akiket az internetről ismerek, mint akit személyesen ismertem meg (viccesen úgy szoktam kategorizálni őket, hogy vannak a három dimenziós barátaim, és vannak azok, akiket egy százszor száz pixeles profilképként ismerek), és nem is egy olyan volt köztük, akivel az volt a második személyes találkozásom, habár évek óta ismerem őket.

Amikor Jane McGonigal játékfejlesztő beszédében kijelentette, hogy ez nem gond, rögtön tudtam, hogy meg fogom kedvelni – de végül az alábbi TED beszéde sokkal többet adott nekem, mint vártam. Amikor elérzékenyülve felálltam a képernyő mellől a beszéd meghallgatása után, az első dolgom volt, hogy lábujjhegyre állva nyújtózzak egyet, beleborzoljak a mókás pofijú kiskutyám bundájába, megöleljem a férjemet, majd leüljek mellé és összeszedve a lényeget elmondjam neki a beszédnek és ennek a bejegyzésnek a vázlatát. Hogy mi késztetett minderre és hogyan hosszabbította ez meg az életemet, azt mindjárt elmondom.

Jane McGonigal, játékfejlesztő és a videojátékok nagy rajongója egy másik arcát mutatta meg, amikor elmondta, hogy betegsége során hogyan nézett szembe az öngyilkosság gondolatával, és hogyan segített neki a túlélésben egy általa kitalált egyszerű játék, amit “Super Better”-nek, “Sokkal Jobban”-nak nevezett el.

A játék szabályai a következők voltak:

  • Találj ki magadnak egy titkos identitást – légy te a szuperhős, aki a főgonosszal (a téged gyötrő betegséggel) és csatlósaival (a tünetekkel) küzd.
  • Keress szövetségeseket – találj néhány embert magad körül, akiket beavathatsz abba a titkos harcba, amit vívsz, és kérd a segítségüket. Neked is sokkal könnyebb segítséget kérni és nekik is könnyebb segítséget nyújtani úgy, ha játszani hívod őket, és nem azt mondod: segítened kell, hogy legyőzzem a betegséget.
  • Keresd meg a rosszfiúkat – járj utána a betegséged tüneteinek, azonosítsd őket és a szövetségeseid segítségével találd meg a módját, hogyan veheted el az erejüket.
  • Gyűjts és aktiválj power-upokat – gyűjtsd össze azokat a dolgokat, amiket a legrosszabb napokon is meg tudsz tenni azért, hogy jobban érezd magad fizikailag vagy lelkileg, és ha fogytán az életerőd, dobd be őket, hogy megmenekülj a szorult helyzetekből.

Miután Jane megosztotta a blogján és terjedni kezdett az interneten, úgy tűnt, más súlyos, gyógyíthatatlan vagy akár halálos beteg embereknek is segített a túlélésben. Jane ezután kutatni kezdte azt, hogyan viszonyul egymáshoz az élet, a halál és a játék – hogyan tehetik jobbá a játékok az életünket, és távolibbá a halálunkat.

Hospice dolgozók gyűjtései szerint az öt leggyakoribb dolog, amit a halálos ágyukon megbánnak az emberek, a következők:

  • Túl keményen dolgoztak
  • Nem tartották a kapcsolatot a barátaikkal
  • Nem engedték meg maguknak, hogy boldogok legyenek
  • Nem volt elég bátorságuk kifejezni a valódi énjüket
  • Nem maradtak hűek az álmaikhoz, hanem helyette másoknak akartak megfelelni

Ezek mind olyan dolgok, amiken segítenek a játékok – még az online játékok és a videojátékok is. Hiszen ha játszunk, kikapcsolódunk. Játszhatunk a barátainkkal – legyenek azok “három dimenziós” vagy internetes barátok -, a családtagjainkkal, és idegenekkel is, akik később a barátainkká válhatnak. Ha játszunk, jól érezzük magunkat. Ha játszunk, különösen ha online játszunk, ahol nem leszünk egy pillanat alatt a félszeg megjelenésünk vagy nem túl impresszív külsőnk miatt az előítéletek áldozatai, könnyebben ki tudjuk mutatni, mi rejlik bennünk. Ha játszunk, könnyebben alakítunk ki és tartunk meg magunkban olyan képességeket (például kreativitást, logikát, kezdeményező készséget, kommunikációt, együttműködést, küldetéstudatot), amik segíthetnek céljaink elérésében.

De ami ennél is érdekesebb az élet, a halál és a játék kapcsolatában, hogy azok, akik szembenéztek a halállal és diadalmaskodtak fölötte, az alábbi pozitív változásokról számoltak be, amiket a poszttraumatikus növekedés jelenségének is neveznek:

  • Megváltoztak a prioritásaik
  • Már nem félnek azt csinálni, ami boldoggá teszi őket
  • Közelebb kerültek a családjukhoz és a barátaikhoz
  • Jobban megismerték önmagukat
  • Jobban tudnak az álmaikra és a céljaikra fókuszálni

Ezek a dolgok pontosan az ellentettjei azoknak, amiket a halálos ágyukon megbánnak az emberek – és a jó hír, hogy nemcsak a halállal való szembenézés útján lehet elérni őket.

Hogy a mindennapjainkban is könnyedén játszhassuk azt a játékot, ami meghosszabbítja és tartalmasabbá teszi az életünket, Jane összefoglalta azokat az alapvető ellenállóképességeket is, amik a poszttraumatikus növekedés jelenségéhez vezetnek.

A négy képesség, amit minden nap turbóznunk kell ahhoz, hogy hosszabban és jobban éljünk, a következő:

  • Fizikai ellenállóképesség – néhány perc alatt növelhető azzal, ha például járkálunk kicsit vagy nyújtózunk egyet.
  • Mentális ellenállóképesség – növelhető bármilyen egyszerű logikai feladattal, koncentrációt igénylő szellemi kihívással, keresztrejtvényfejtéssel, stb.
  • Érzelmi ellenállóképesség – növelhető kíváncsisággal vagy pozitív érzelmeket kiváltó élményekkel, például keress egy ablakot, amin kinézhetsz vagy bekukucskálhatsz, vagy üsd be az internetes keresőbe, hogy bébi állatok és mosolyogj egyet. Plusz egy tipp: minden negatív élmény után keress három pozitív élményt, amivel kompenzálhatod!
  • Közösségi ellenállóképesség – növelhető egy hosszú kézszorítással, egy öleléssel, vagy azzal, hogy megírsz egy kedves e-mailt vagy privát üzenetet egy barátodnak vagy családtagodnak.

Ez a négyféle képesség, a négy kategória, amiben folyamatosan gyűjthetjük a pontokat, egy egyszerűen játszható, egész életre szóló játékra ad lehetőséget, ami meghosszabbítja és élvezetesebbé teszi az életünket. Most már azt is tudod, miért nyújtóztam, mosolyogtam egyet a kutyám mókás pofiján, öleltem meg a férjemet és dolgoztattam meg az agyamat a vázlatkészítéssel.

Te hogyan teljesítenéd a mai küldetést?

Hírdetés

Te döntesz: meddig akarsz élni?

Kategória: Kategória nélkül by

“Érdekes módon saját felméréseimből az derült ki, hogy emberek többségének van elképzelése arról, hogy meddig fog élni.”

Dr. Tóth András Ősember a pénztárcámban c. könyvében a fenti mondat az életünkön végigívelő pénzügyi tervünk elkészítése kapcsán fogalmazódott meg, aminek szükséges eleme, hogy az életünket jelképező számegyenesen ne csak a kezdeti ponthoz, de a végponthoz is biggyesszünk egy kis jelzőt. Az író pénzügyi tanácsadóként rengeteg emberrel végezte el ezt a gyakorlatot, és meglepő módon azt tapasztalta, hogy az emberek zömének – akik azt sem tudják, hogyan fog alakulni néhány éven belül az anyagi helyzetük, ami, valljuk be, sokkal beláthatóbb számítás, mint saját haláluk időpontjának megjósolása – egyáltalán nem okoz problémát, hogy néhány évnyi pontossággal behatárolják, mikor terveznek meghalni, mennyi ideig szándékoznak élni.

Eltöprengtem azon, hogy én mire számíthatok, vagy inkább mire akarjak számítani. Be kell vallanom, tényleg nem tartott nagyon sokáig a töprengés, nagyon könnyű volt behúzni a vonalkát a számegyenes végére. Így nem is annyira a várható élettartamomon kezdtem tovább elmélkedni, hanem azon, hogyan lehetek ennyire magabiztos, amikor az örökségem a várható életkor tekintetében nagyon vegyes.

Csak a családom nőtagjait vizsgálva, hiszen az ő biológiájukat tudom leginkább a magaméhoz mérni, nagyon nagy a szórás: anyukám 54, az anyai ági nagymamám 77, az apai ági nagymamám 89 éves volt, amikor elment. Volt viszont bennük valami közös: mindannyian erős befolyással bírtak a halálukkal kapcsolatban.

Az apai ági nagymamám néhány évvel vétette el az időpontot, a kilencvenes évei elején tervezett eltávozni közülünk, a halál módját viszont tökéletesen megteremtette magának: békésen aludt el egy éjjel a saját ágyában, hogy mindig akarta. Anyukám ugyan biztosan nem tervezett ilyen korai időpontot, viszont már évek óta éreztem rajta azt a hangulatot, hogy az ő élete már véget ért – sokszor mondta, hogy “ide ő már úgysem jut el”, hogy “az ő életében már úgysem…”, “ő már ehhez túl öreg”. Lehetetlenül korán írta le magát, és lehetetlenül korán is ment el…

De a legérdekesebb az anyai ági nagymamám esete volt. A nagypapám, akihez nagyon ragaszkodott – nem mondhatnám, hogy szerelemből, de tiszteletből, kötelességtudatból, alázatból -, pontosan öt évvel volt nála idősebb, és pontosan öt évvel korábban halt meg, mint a nagymamám, mindketten 77 évet éltek. 76 éves korában a mamám agyérgörccsel kórházba került, a fél oldala részlegesen lebénult, teljesen elveszítette a beszédképességét. Az orvosok azt mondták, soha nem fog már teljes értékű életet élni, és nem tud már újra beszélni. De a mamám akkor még úgy döntött, neki nem jött el az ideje. Éjszakánként kiszökött a kórházi szoba mosdójába, és amikor senki nem hallotta, gyakorolta a beszédet, akkor is, ha nem jött ki hang a torkán vagy nem tudott értelmes szavakat formálni, csak gyakorolta, gyakorolta – addig, míg aztán néhány héten belül az orvosok legnagyobb döbbenetére újra a régi volt. Egy évvel később aztán egy tályog jelent meg a lábán, és akárhogy húzta-halasztotta, végül nyilvánvalóvá vált: amputálni kell. Mielőtt bevitték a kórházba, elbúcsúzott anyukámtól és meghagyta neki, hogy maradjon erős azután is, hogy ő elmegy – mert hogy nem fog kijönni a kórházból, abban egészen biztos volt. A műtét rendben lezajlott és minden esély megvolt a felépülésre, a műtét után többször beszéltem is vele, mosolygós volt és békés – majd hirtelen elkezdett súlyosbodni az állapota, és néhány napon belül elment.

A nagymamám, ez a csendes, okos, derűs, béketűrő, kicsike asszony, aki a szüleim után talán a legnagyobb hatással volt az életemre és nagyon közel érzem magamhoz, képes volt tudatos döntést hozni arról, hogy egészen pontosan mikor szeretne meghalni. Ettől és a többi nőrokonom példájától úgy érzem, megvan bennem az a spirituális hatalom, hogy döntsek arról, meddig leszek ezen a világon.

Egyébként kilencven éves koromig tervezek élni, mindvégig tökéletes szellemi és jó fizikai egészségben, színesen és élménydúsan, és semmivel sem kerül többe erre gondolni, mint arra, hogy ötven évesen már véget ér az életem és onnantól már csak lefelé vezet az út.

Nem kell elárulnotok a választ, de tegyetek ti is egy próbát: mennyi ideig fogtok élni? Ha túl kevésnek tűnik, még bőven időben van egy nagyobb számot jósolni!

Felszólalás a rosszindulatú Facebook megosztások ellen

Kategória: Kategória nélkül by

20130421-064337.jpg

“Azt mondani, hogy valaki nem lehet szomorú, mert valaki más még szomorúbb nála, olyan, mint azt mondani, hogy valaki nem lehet boldog, mert valaki más még boldogabb nála.”

Nem szoktam a haragomat, a bosszúságomat vagy a felháborodásomat megosztani itt, most mégis kikívánkozik belőlem.

Facebookon – amellett, hogy rengeteg kedves, őszinte, megérintő dolgot látok – időről időre találkozom olyan megosztásokkal, amik úgy akarnak rávenni az örömre, hogy előbb felróják, hogy azt valami másra pazaroltam, vagy úgy akarnak részvétet ébreszteni, hogy előbb bűntudatot keltenek, hogy valami más érintett meg. Biztosan ti is láttatok már olyan jellegű megosztásokat, hogy “úgysem lájkolod ezt a kisbabát, mert téged csak a macskák érdekelnek”, vagy “bezzeg az afrikai éhező úgysem érdekel téged, csak a csöves az utcasarkon”, vagy épp fordítva, “fogadjunk, hogy egy néger kiskölyök jobban izgat, mint hogy a szomszédodban valaki nélkülözik”. A múlt hétfőn történt bostoni merénylet kapcsán láttam egy kifejezetten undorító megosztást, ami egy egyébként valóban megérintő háborús képhez csatolt olyan jellegű szöveget, hogy “Bostonban meghal három amerikai, úgyhogy ezzel már nem is törődünk, igaz?”. Ennyi erővel igazán leírhatták volna azt is, hogy “a bostoni kissrác legalább kapott rendes reggelit nyolc éven át, szóval igazán egy szava sem lehet, hogy felrobbantották, sem neki, sem a családjának”.

Nem tudom, az emberek miért érzik úgy, hogy az öröm, a szeretet, a részvét vagy a törődés olyanok, mint a megtakarított pénz vagy a kenyér az asztalon, hogy jól meg kell gondolni, hogyan osztjuk el, mert ha valakinek odaadtuk, másnak már nem jut belőle. De aki így gondolja, nem tudom, átélte-e már az igazi örömöt, ami csak sokszorozódik, ha megosztjuk mással, és nem jut kevesebb a mosolyunkból a szeretteinknek, ha előtte már nevettünk egy aranyos cicás képen, vagy a részvétet, ami nem kopik el, ha ugyanúgy adunk belőle a háború áldozatainak, mint a síró kisgyereknek, aki elesett a rollerjével és lehorzsolta a térdét.

És higgyétek el, amikor azt mondom, hogy a mély fájdalom és a szomorúság sem múlik el attól, ha tudjuk, hogy valakinek jobban fáj. Miután végignéztem az édesanyám halálát, szemernyit sem könnyített volna a lelkemen vagy segített volna feldolgozni a történteket az, ha valaki az orrom alá dörgöli, hogy mások ötévesen egy háborús zónában élik meg ugyanezt, ahogy én sem segítenék senkin, aki elveszíti az idős édesanyját, azzal, hogy gúnyosan azt mondom neki: nagy cucc, én harminc évvel fiatalabb voltam, mint te, amikor ezt átéltem, különben is, az én anyukám még élhetett volna, a tiéd meg már úgyis öreg volt, úgyhogy nekem aztán ne mondd, hogy fáj, mert nem hiszem el.

Nagyon szépen megkérek mindenkit, hogy hagyjunk fel a “bezzegeléssel”. Ne akarjuk elvenni, megtiporni, lekicsinyleni, kigúnyolni bárki szeretetét, örömét, részvétét, bánatát, fájdalmát. Nem számít, hogy az az öröm egy meghajtogatott papírvirágnak vagy egy világrengető találmánynak szól – osztozzunk benne. Nem számít, hogy a bánat egy törött játéknak vagy egy elvesztett családtagnak szól – ismerjük el és próbáljunk könnyíteni rajta. Nem számít, hogy a részvét egy elveszett holminak vagy egy porig égett városnak szól – igyekezzünk csatlakozni és segíteni lehetőségeink szerint.

Mert, lássuk be, mindannyiunknak vannak örömei, sikerei, szomorúságai, fájdalmai, veszteségei, gondjai, és mindig, mindig van valaki, akinek a boldogsága vagy a tragédiája nagyobb, mint a miénk – mégis, mi sem szeretnénk, ha megaláznának és a szőnyeg alá söpörnének azzal, hogy “azt hiszed, ez is valami, amikor más eközben…?”.

Számítunk. Mindannyian. A legkisebbtől a legnagyobbig, a legszomorúbbtól a legboldogabbig. Bánjunk is így egymással.

A boldogság döntés kérdése

Kategória: Kategória nélkül by

A blog indítása óta várakozik ez a bejegyzés befejezetlenül a vázlataim között, és mi lehetne megfelelőbb alkalom a közzétételére, mint a mai nap? Ma lenne 55 éves az anyukám, és hamarosan itt az első halottak napja, amikor már rá is emlékezünk. Ez egy olyan időszak, amikor igencsak szükségem van rá, hogy emlékeztessem magam arra, amiért ezt a bejegyzést hónapokkal ezelőtt írni kezdtem.

Ez pedig nem más, mint az, hogy a boldogság döntés kérdése.

Sok olyan esemény volt az anyukám halála körül, amikre mindig emlékezni fogok, mert az emberek jósága nagyon sokrétűen megmutatkozik egy ilyen helyzetben. De most nem erről szeretnék írni. Hanem egy olyan egészen hétköznapi pillanatról, amit magamban éltem meg egy egészen prózai helyzetben, a munkahelyem folyosóján, a nyomtatók felé tartva.

Néhány héttel anya halála után történt. Már visszamentem dolgozni, de még mindenki nagy tapintattal viseltetett irántam. Még gyászruhában jártam, és általában véve is körbelengett a gyász láthatatlan légköre, valami sötét, sűrű energia, ami olyan volt körülöttem, mint egy erős, fekete fal. Bizonyos szempontból jóleső érzés volt. Az, ahogy belülről feltöltött és körbevett a harag. Mintha hirtelen páncélt, pajzsot és kardot kaptam volna.

Aztán abban a pillanatban, ahogy sétáltam a folyosón, körülöttem láthatatlanul és feketén hömpölygött a harag aurája, hirtelen belém hasított a gondolat: én nem akarom ezt csinálni. Nem akarok ilyen lenni. Nem akarok az a lány lenni, aki olyan kedves és bájos volt egészen addig, amíg. Én az a lány akarok lenni, aki olyan kedves és bájos, annak ellenére is, hogy.

Akkor született meg bennem a gondolat: a boldogság döntés kérdése.

Aznap láttam meg először hazafelé menet, hogy süt a nap, és a pakrban szerelmesek ülnek a padokra terített kabátokon. És ez nagyobb diadallal töltött el, mint ha páncélban, pajzzsal és karddal hadakoznék a világ ellenében.

Nem mondom, hogy ez a döntés minden felhőt elfújt és minden gondot megoldott. Néha még mindig olyan erővel vág földhöz a bánat, aminek nem lehet, nem is szabad ellenállni. A mai napig ébredek rettegve olyan rémálmokból, amikben egy pillanatra elfordulok és mire visszanézek, azok, akiket szerettem, köddé válnak – pontosan úgy, ahogy anyát is elveszítettem. Lassan egy év telt el, és úgy gondolom, még soknak el kell telnie, hogy ezek a dolgok elkopjanak.

De igyekszem nap mint nap visszatérni ahhoz a pillanathoz és emlékeztetni magam, hogy az embernek igenis hatalma van dönteni arról, boldogtalan akar-e lenni vagy boldog.