Így gyúrj a hálára! – Két módszer, hogy könnyebben adj hálát

Szilvi írta nemrég a Pillecukor blogon, mennyi kritikát kap amiatt, hogy a rendszeres hálalista rovata “mennyire nem eredeti”. Nos, valóban… hála az égnek! Sokan vezetünk rendszeres, általában heti hálalistát a blogunkon, amihez gyakran az olvasók is csatlakoznak, és minél jobban elterjed ez a szokás, annál jobb.

“Legyetek derűsek. Imádkozzatok szüntelenül. Adjatok hálát mindenért.” – írja már a Biblia is. A rendszeres hálaadás nem véletlenül a hittel teli, derűs egyik alapköve – és, nos, valóban nem új találmány.

Adjatok hálát mindenért

Kara (Boho Berry) bullet journal tippjeit és blogját böngészve két jó módját is találtam egy hálalista összeállításának, ezeket most megosztom, hátha a hálás hétfők, hálás csütörtökök, mindennapos apróságok mellett további ihletet kaptok ti is, hogy hálát adjatok.

Napi hálalista

Kara a naplójában minden hónap elején előre felvázolja azokat a hálaoldalakat, amin a hét napjai szerepelnek, és minden napnak három (idén már csak kettő) sor van fenntartva. Tehát már hónap elején előre elhatározza, hogy minden egyes napban találni fog legalább néhány olyan apróságot, amiért hálát adhat. Az esti rutinja részeként aztán minden nap fellapozza itt a naplóját, és megtölti az aznapi üres sorokat apróbb-nagyobb dolgokkal, amiért hálát adhat.

Elmondása szerint a többféleképp is profitál ebből a szokásból:

  • Minden napot pozitív hangulatban, hálás szívvel zárhat.
  • Megváltozott a látásmódja: míg eleinte nagyon nehezen idézett fel olyan dolgokat, amiért hálás lehet, most már nemcsak hogy könnyedén megy ez, hanem már előre kíváncsian várja, milyen örömteli apróságok fognak vele történni aznap.
  • Ha bármikor elfogja a szomorúság vagy a csüggedés, csak vissza kell lapoznia a hálaoldalaira, és azonnali emlékeztetőt kap, mennyi jó történik vele nap mint nap.

(Forrás: How Gratitude Can Shift Your Life’s Perspective)

Fordított bakancslista

Egy nagyobb szabású, izgalmas gyakorlat lehet a fordított bakancslista elkészítése.

Érdekes önismereti gyakorlat elkészíteni a bakancslistánkat – szabadon engedni a képzeletünket és megfogalmazni, mire vágyunk, mire tekintenénk szívesen vissza, mielőtt… nos, mielőtt feldobjuk a bakancsunkat.

Nem kevésbé izgalmas kaland viszont ugyanilyen szemmel visszapillantani az életünk eddigi részére. Milyen nagy kalandokban volt részünk? Milyen helyekre jutottunk el? Mit értünk el, ami valódi izgalommal és büszkeséggel tölt el?

Ahogy Kara írja, nem is olyan könnyű dolog egy fordított bakancslista összeállítása. Az ember óhatatlanul az élményei cenzúrázásába és becsmérlésébe kezd: ugyan már, mégis hol nagy dolog ez? Ez már mindenki elérte, bárki átélheti, na bumm?

Azonban ahogy a mindennapos hálalista teszi a hétköznapjaink jelentéktelennek tűnő apróságaival, úgy tesz a fordított bakancslista is az életünk korábbi eseményeivel: rávesz, hogy visszanyúljunk a múltba és addig kutakodjunk, addig erőltessük a hálaadásra termett, talán most még edzetlen, satnya és erősítésre váró izmainkat, amíg meg nem találjuk az “ugyan már”-ok és “na bumm”-ok közt azokat a dolgokat, amikre visszatekintve eltölthet minket az öröm.

(Forrás: Reverse Bucket List – An Exercise In Gratitude)

Így gyúrj a hálára

Hálát adni nem mindig könnyű

Aki Kara mindennapos hálalistájáról szóló cikkében lejjebb görget, a kommentek közt megtalálhatja egy vallomásomat azzal kapcsolatban, hogyan változtatta meg a kapcsolatomat a férjemmel a hála.

Bizony, bár a hálaizmok ma is és mindig folyamatos tornáztatást igényelnek, az én életemben is voltak olyan időszakok, amikor egészen satnyák voltak. Emlékszem azokra az időkre, amikor annyit, ó, de annyit morogtam, piszkálódtam és zsörtölődtem!

Ahogy emlékszem arra is, hogy amikor elhatároztam, hogy hálásabb leszek a kedvesemért és azokért a dolgokért, amiket tőle kapok, mennyire nehéz volt elkezdeni hálát adni. Hogy mennyi összeszorított fogú, gyatra és hiteltelen “köszönöm”-öt és “hálás vagyok, hogy…”-ot préseltem ki magamból. Egészen addig, míg végül valahogy igaziakká váltak. Míg megtanultam valóban meglátni és értékelni az apró dolgokat, amiket tesz vagy mond, felismerni és átérezni, hogy azok mekkora értéket képviselnek ez az életemben. (És igen, akkor is, ha “na bumm, ezt minden férj megteszi”.)

Egészen addig, míg tavaly az év végi értékeléskor tízből tíz pontot tudtam adni a házasságunkra. – Természetesen ebben két ember sok munkája van benn, de úgy gondolom, elengedhetetlen volt hozzá az is, hogy annakidején olyan nagy izzadsággal és fogcsikorgatással megtanultam gyakrabban hálát és köszönetet mondani az apró dolgokért.

Ti hogy tudnátok tovább edzeni a hálaizmaitokat?

A kedvesség mint hozzáállás

Egy tegnap történt esetet szeretnék megosztani veletek, ami annyira apró dolog volt, de ugyanannyira lélekgyógyító is, és úgy érzem, remekül érzékelteti azt, hogy általában (a jobb napjaimon) hogyan érzek a világgal kapcsolatban, hogyan igyekszem viselkedni (ami persze nem mindig sikerül) és hogy mit gondolok arról, ahogyan a dolgoknak működniük kell, kellene.

Hazafelé tartva szálltam fel az esti buszra, de előre engedtem egy hölgyet, aki egy kisfiúval, talán az unokájával utazott. Jegyet kért kettejüknek, majd amikor elővette a néhány érmét a zsebéből, riadtan bámult a tenyerébe és azt mondta: – Istenem!… Azt hittem, ez egy száz forintos!…
Majd elgyötört arccal hátrafordult hozzám, és nagyon kínosan azt kérdezte: – Kérem, ki tudna segíteni huszonöt forinttal?…
Már kaptam is elő a pénztárcámat és mosolyogva bíztattam, hogy ne aggódjon, ez a legtermészetesebb dolog.
– Nagyon köszönöm! – hálálkodott még mindig, amikor megkapta a jegyeket a buszsofőrtől. – Remélem, hogy találkozunk még, hogy visszaadhassam a pénzt!
– Ugyan már – feleltem, a legmelegebb, legkedvesebb mosolyommal. – Egyszer majd engem is kisegít valaki, és akkor rendben is leszünk.

Legutóbb arról írtam, hogy sajnos önhibáján kívül néha mennyire tévútra viszi az embert a kedvessége, és hogy mennyire fájdalmas tud lenni, ha a kedvességre gorombaság, a szívességre hálátlanság vagy visszaélés a válasz. Ugyanakkor ahogy ott is írtam és ahogy megerősítettetek a kommentek között is (amiért továbbra is hála és nagy ölelés nektek), a kedvesség, a bizalom, a nyíltság olyasmi, amiből mindig csak többet kellene teremteni a világban, nem pedig kevesebbet.

Dieter F. Uchtdorf elnök szavai nyomán, aki szerint a hála egy feltétlen hozzáállás kellene hogy legyen, nem pedig egy reakció, egy válasz, aminek előfeltételei vannak, a kedvességről is ugyanezt mondom. Az embernek nem kellene méricskélnie, számolnia, előfeltételeket szabnia a kedvességhez vagy azonos viszonzást elvárnia érte. Ami persze nem egyenlő azzal, hogy cserébe mindent el kell tűrni – de nem szabadna csalódottnak lenni vagy kiábrándulni a kedvesség intézményéből azért, mert a felelet nem azonnal, nem üzleti tranzakcióként és nem ugyanonnan érkezik vissza hozzánk.

A hálához hasonlóan a kedvesség, a bizalom is egy olyan csatorna, amit ha megnyitunk, át fog áramlani rajta egy folyam, amit azelőtt elzártunk magunktól. Nem mindig úgy és nem mindig onnan, ahogy és ahonnan várjuk, viszont néha olyankor is, amikor teljesen meglepődünk rajta.

Velem például (ha hiszitek, ha nem) annál, hogy zaklatnak, visszaélve a kedvességemmel, gyakrabban esik meg, hogy idegenek odajönnek az utcán és megköszönik, hogy láthatták a mosolyomat. És ez olyasmi, ami igazán vissza tudja adni az ember hitét önmagában, az emberekben és a világban.

Boldogságterv #6 – Az ima: az elme, a lélek és a test állapota

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

Az októberi témám a “spiritualitás a gyakorlatban”, pontosabban az ima, mint egy gyakorlatias spirituális tevékenység becsempészése a mindennapjaimba. A hit témakörét eredetileg az adventi időszakra tartogattam, de az ima kérdése két olvasmány nyomán is megihletett a közelmúltban, és más dolgok is közrejátszottak abban, hogy előre hozzam mostanra a témát.

Az ima, mint állapot

Emlékszem, hogy mennyire találónak tartottam Gretchen Rubin leírását arról, ahogy egy teendőktől zsúfolt nap után, amit szinte robotpilóta módban vezetett végig, a csendes lakásban este egyedül a folyosón egyszer csak hirtelen érzi, hogy “megérkezik a testébe” – mintha addig a teste és az elméje két külön úton járt volna, és csak akkor találtak volna egymásra, amikor a mindennapi teendőktől elszakadva akadt egy kis ideje magára figyelni, “egészben lenni“, jelen lenni.

Amikor imádkozom – amikor akár csak néhány pillanatra megállok hálát adni és összefoglalni a vágyaimat, a kéréseimet az elkövetkező órákra, napokra, hónapokra, évekre vonatkozóan, akár utazás közben, vagy munka közben megállva egy pillanatra –, én is érzem, hogy ez nemcsak egy gondolatsor, de az elmének, léleknek, testnek is egy bizonyos állapota is. Ilyenkor érzem, hogy a homlokom kisimul, a fejbőröm mintha könnyebb és puhább lenne, és akaratlanul is mélyebben, egyenletesebben lélegzem, mielőtt vagy miközben az ima első, formai bevezető szavait elmondom magamban. Ez arra emlékeztet, amikor a különböző tanfolyamokon a meditációba való elmélyülést tanultuk, és ez egy nagyon jó “tünetegyüttesnek” tűnik, mivel érinti az elmét, lelket, testet egyaránt, így elég az egyik elemre figyelnem – elmondanom az ima bevezető szavait vagy tudatosan ellazítani a homlokom, sóhajtani egy mélyet –, hogy a többi szinte ösztönösen következzen ezután.

Hálakövek

Hogy tovább erősítsem ezt a reflexet, rendeltem magamnak az internetről két gyönyörű hálakövet. (Sajnos még nem érkeztek meg.) A hálakő vagy imakő (angolul worry stone, azaz “aggódókő” vagy palmstone, azaz “marokkő”) arra szolgál, hogy részben a természetes forma és tapintás nyugtató hatásának, részben pedig a vele kialakított rituálénak köszönhetően segítsen elengedni a feszültséget (az aggodalmakat, ahogy az angol neve sejteti), és egy nyugodtabb tudatállapotba vezessen. Ezen kívül eszembe jutott még róla egy gyakorlat, amit a gyermekpszichológusomtól tanultam akkoriban, amikor pánikrohamok gyötörtek: válassz ki egy érdekes tárgyat, és vizsgáld meg minél alaposabban, minél inkább a részletekbe merülve. (Ez a gyakorlat segít lefoglalni az elmét, ami így az apró részletek alapos tanulmányozásával van elfoglalva a pánikroham továbbgörgetése helyett.) Ezért én olyan hálaköveket választottam, amik egyben izgalmas mintázatúak is.

Kutyásoknak, illetve bármilyen nyugodt természetű, kezes háziállattal rendelkezőknek egyébként a figyelmébe ajánlom, hogy mennyire remek “hálakövek” az állatok. Ha nem játszom Dióval, csak egyszerűen letelepszem mellé a földre és simogatom, megfigyelhetem, hogy mennyire jól működik ilyen szerepben is: a bundája tapintása, a testmelege, a lélegzetének természetes, lassú üteme tökéletesen alkalmas arra, hogy megnyugtasson és segítsen lehorgonyozni a jelen pillanatban, azon kívül minél tovább nézi az ember, annál több apró, érdekes részletet fedez fel benne – a bundája színének és állagának apró változásait, a helyenként kivillanó bőrfelületeket, a nedves orr fekete, erezett felületét, a szemet, a mancs kemény, szürke párnáit, stb. –, amik a végtelenségig le tudnák kötni egy csapongó elme figyelmét. Emellett egyszerűen fantasztikus, hogy egy állat milyen könnyedén és teljesen el tudja engedni a feszültséget és az aggodalmat, és milyen sokáig képes egyszerűen csak lenni, mindenféle nyüzsgés, tervezés, tépelődés nélkül, és ha sikerül vele együtt elmerülno ebben az egyszerű és hihetetlenül bölcs állapotban, az könnyedén megnyitja az utat a hétköznapi aggodalmaktól megfosztott ima előtt.

Ti milyen rituálékkal könnyítitek meg magatok számára az imát, a meditációt?

Mormon péntek – Az áldások zápora

Érdekes, hogy amikor elhatároztam, hogy a boldogságtervemben ezt a hónapot a spiritualitásnak szánom, nem is jutott eszembe, hogy ez egyben a Mormon Egyház őszi konferenciájának időszaka is, ami azt jelenti, hogy bőven el vagyok látva aktuális olvasnivalóval a témában.

Korábban már említettem, hogy ha tehetem, mindig Uchtdorf elnök beszédeivel kezdem az olvasást, mert az ő szavaiban mindig találok valamit, ami megszólít. A legutóbb kedvenccé vált szivárványos gondolata után ezúttal egy záporos talált rám. 🙂

“Halandó életünk egyik kihívása az, hogy úgy gondoljuk, az Úr valamennyi áldása valahol a Mennyekben van elzárva előlünk, és csak akkor juthatunk hozzájuk, ha megfelelünk valamilyen szigorú, magas mércének. […] A valóságban viszont Mennyei Atyánk kezéből megállás nélkül záporoznak ránk az áldások. A saját félelmeink, kétségeink és vétkeink azok, amik ernyőként terpeszkednek fölöttünk, megakadályozva, hogy ezek az áldások elérjeken minket.” (Dieter F. Uchtdorf: Living the Gospel Joyful

Úgy gondolom, ezt a gondolatot nagyon fontos lenne a szívébe zárnia mindenkinek, függetlenül attól, hogy hisz-e abban, hogy az áldások Isten kezéből záporoznak-e, vagy (hozzám hasonlóan) abban, hogy úgy általában záporoznak. Igaz, ugyanígy záporoznak a bosszúságok is. Viszont mindig megvan a választási lehetőségünk, hogy melyik esernyőt vesszük elő reggel vagy a nap folyamán a szekrényből: azt, amelyik félelmekkel, kétségekkel és rossz választásokkal az áldások, örömök, pozitív élmények záporát pergeti le rólunk, vagy a bizakodás és a hála ernyőjét, ami átengedi az áldásokat, de lepergeti a rossz élményeket.

Az utóbbi években (amikor kétségtelenül bőven záporozott rám a gyász, a veszteség, a kétség, a keserűség, a csalódás, a harag), én azt tapasztaltam, hogy egyben roppant nehéz és roppant egyszerű ez a feladat. Roppant nehéz, mert aki rossz beidegződésből cselekszik, az ugyanúgy a rossz esernyő után nyúl minden reggel, mint ahogy félálomban, “robotpilóta módban” végezve a reggeli rutinját, mindig ugyanazért a kávés bögréért és ugyanazért a fogkeféért nyúl. De végtelenül egyszerű is, ha az ember rájön és megtapasztalja, hogy tényleg ennyi az egész, nem bonyolultabb a feladat, mint a megfelelő esernyőt kivenni a szekrényből. Egy kis megtorpanástól, a hála és a bizakodás szándékától máris egészen más fénybe kerülnek a dolgok – döbbenetesen egyszerű és effektív élmény az, amikor az ember leengedi az egyik ernyőt, felhúzza a másikat, és egyik percről a másikra akkorát változik a világ, hogy nem tehet mást, mint elhiszi: az áldásoknak ez a zápora nem most eredt meg, hanem valóban ott volt egészen eddig is, csak én nem engedtem be az ernyőm alá.

Te milyen ernyőt tartasz magad fölé?

Ha az életünk egy füzet volna, avagy elmélkedés az élet hosszáról

Nemrég egy furcsa, filozofikus hangulat kapott el, és gondolkodni kezdtem az élet hosszán.

A Sikerkód tanfolyamon kérte Ádám, hogy képzeljük el, hogy a falon lógó havi naptárt gondolatban lekicsinyítjük, amíg már nemcsak egy hónap fér el egy lapon, hanem több hónap, egy egész év, több év, egy évtized, egészen addig, míg már az egész életünk naptárja elfér egy lapon, és vessünk egy pillantást a hétköznapi aggodalmainkra ebből a perspektívából.

Én egy négyzetrácsos füzetként próbáltam elképzelni az életet, amiben minden négyzet egy napot jelent. Ezeket a négyzeteket aztán kedvünkre besatírozhatjuk, mondjuk zöldre, ha jó napunk volt, pirosra, ha rossz.

Mondhatnánk, hogy ez badarság, hogyan lehetne belepaszírozni egy napot, minden pillanatával, élményével és gondolatával egyetlen apró négyzetbe a négyzetrácson? De az igazság az, hogy még évtizedek vagy évek távlata sem kell hozzá: elég, ha hetek telnek el, és már a napokra sem emlékszünk egyesével, csak arra, hogy nagyrészt jó, vagy nagyrészt rossz időszak áll-e mögöttünk.

Mit is jelentene tehát, ha az életünk egy négyzetrácsos füzet volna?

Egy négyzetrácsos oldalon nagyjából 2500 négyzet van (igen, kiszámoltam), ami azt jelenti, hogy egy oldal úgy hét évnek felel meg. Hét évnek! Hát nem hátborzongató, hogy ahogy állítólag a testünk és a szellemünk is hétévente újul meg, ugyanúgy az életünk spirálfüzetében is hétévente kell lapozni?

Ha egy oldalon hét év fér meg, az azt jelenti, hogy egy átlagos élet tíz-tizenegynéhány lapot foglal el. Nem is olyan rossz, meg kell hogy mondjam, nem is olyan lehangoló, mint hittem, hogy az lesz, amikor nekifogtam a számolásnak. Tíz oldalon már elfér egy szívhez szóló, kerek történet. Az első lapra persze nem mi írunk, nem magunknak satírozzuk a mezőket vidám zöldre vagy haragos pirosra, de még így is marad vagy tíz lapunk, ami fölött mi rendelkezünk.

Egy nap, egy négyzet. Végtelen sok pillanat, rengeteg perc és jópár óra van mindegyikben, amikor eldönthetjük, hogy milyen színű legyen az a nap, de szerintem ezekből a legfontosabb az a legutolsó, amikor visszatekintve elhatározzuk, hogy hálával vagy bosszúsággal gondolunk-e vissza a napra. Azt hiszem, végső soron ekkor színezzük ki a négyzetet.

Itt hoznám fel ismét Dieter F. Uchtdorf elnök gondolatait a hálás hozzáállásról: arról, hogy jobban tennénk, ha hálát adnánk az esőért addig is, amíg meg nem látjuk a szivárványt. Mert lehet, hogy egy tucatnyi esős négyzetre jut csak egy szivárványos (ez rendben is van, ez így természetes), de hogy visszatekintve borúsnak vagy derűsnek fogjuk látni azt az időszakot, attól függ, hogy örültünk-e a napjainknak akkor is, amikor több eső volt bennük, mint szivárvány.

Mormon péntek – Hálásnak lenni minden körülményben

“Mennyi mindent mulasztunk el az életből amiatt, mert várjuk, hogy megpillanthassuk a szivárványt, mielőtt megköszönnénk Istennek az esőt?” (Dieter F. Uchtdorf)

Dieter F. Uchtdorf előadásait mindig igyekszem követni, mert valahogy mindig valami hozzám közel állót találok az üzeneteiben. A legutóbbi általános konferencián az egyik beszédével például ismét rögtön magára vonta a figyelmemet – ennek a címe pedig nem volt más, mint hogy Hálásnak lenni minden körülményben.

Ebben a beszédében több hasznos gondolatot is megfogalmaz a hálával kapcsolatban.

Ahogy mondja, sokan úgy gondolják, csak akkor lehetnek hálásak, ha van valami, amiért hálát adhatnak – ha az életük jól alakul, minden a terveik szerint megy és minden nap tartogat számukra valami örömet, akkor érezhetnek hálát. Uchtdorf elnök azonban rámutat, hogy sokkal jobban tennénk, ha a hálát nem kötnénk feltételekhez, hanem állandó hozzáállásunkká tennénk, függetlenül attól, hogy milyenek épp a körülményeink.

Kihangsúlyozza azt is, ami miatt egyébként nagyon sok támadást kap a mulya strucc-politikának csúfolt hálás hozzáállás: hogy ez nem azt jelenti, hogy mindig elégedettnek kell lennünk a körülményeinkkel vagy hogy nem kell semmit tennünk azért, hogy azok megváltozzanak.

De ahogy a találó fenti idézetében is rámutat: általában úgy éljük az életünket, hogy csendben meghúzzuk magunkat és zsörtölődünk az esőre, de hálát csak akkor adunk, ha már kisütött a nap és megláttuk a szivárványt. Ha azonban rászoktatjuk magunkat az állandó hálás hozzáállásra, akkor elkezdünk a nehézségeink és megpróbáltatásaink mögé nézni, és sok bosszankodástól kíméljük meg magunkat, sok elvesztegetett energiát spórolunk azzal, hogy nem utólag kell beismernünk: rendben, talán mégsem volt olyan haszontalan és rémes az az esős időszak – végső soron akár hálás is lehetek, hogy esett, különben nem látnám a szivárványt.

Röviden tehát, fordítsuk meg a hála irányát. Ne várjunk meg, míg valami jó történik, hogy csak azután adhassunk hálát. Ne a dolgokat tegyük a hála előfeltételévé, hanem a hála legyen az, aminek a fényében minden dolgot látunk.

A te hozzáállásod alapvetően hálás?

Hálás hétfő #80

Amiért hálás vagyok:

♥ a húgomék épségben hazaértek Angliából – köszönjük, Gergő! ♥ nekiveselkedtem a szakdolgozatomnak ♥ a konzulensem nagyon kedves, segítőkész, profi, és csak egy szemöldökemeléssel véleményezte azt a röpke másfél év késést, amivel az első konzultációra jelentkeztem nála… ♥ mormon üzenetek ♥ mindent bele lejátszási listám ♥ lomtalanítás ♥ új esti kuckóm, “gazdira néző kilátással” – az újra munkába állított papasan fotel egy karnyújtásnyira Peti íróasztalától, ahonnan Dióval kucorogva rálátunk a gazdira ♥ Alverde mangós dezodor ♥ Dió új frizurája – több mint egy hete állandó jelleggel nyírom, ahol érem és amikor csak érem, és nagyon elégedett vagyok az eddigi munkámmal ♥ haladnak az ügyeink ♥ most, hogy jobban figyelünk az étrendünkre, hihetetlenül megerősödtek a körmeim ♥ gumicukor – oké, kell egy kis engedmény ♥ éjszakai krém – a szem alatti karikáim is mintha halványulnának ♥ egyre jobban megy a szokásos reggeli pikk-pakk alapsmink ♥ a blogra megérkezett az első valódi trollom – természetesen a minősíthetetlen komment egy pillanatra sem került ki az oldalra (előzetes moderáció), úgyhogy kár is volt a sok munkáért, de azért nagyon köszönöm azt a kilométernyi gusztustalanságot, mert ez egy újabb mérföldkő a felfelé vezető utamon – végre kiérdemeltem egy trollt! 🙂 ♥

Ti miért vagytok hálásak?

Hálás hétfő #78

Amiért hálás vagyok:

♥ Peti, az én Mr. Right-om ♥ BBC Sherlock harmadik évad, awww ♥ NeoCitran, C vitamin és minden egyéb csoda ♥ ma már nem lázasan mentem dolgozni, hallelujah! ♥ leszedtem a karácsonyfát – semmi tüske, semmi gyanta, semmi szomorúság, a kicsike a dobozában várja a jövő karácsonyt ♥ megtaláltam a régi filofaxomat, amit Petitől kaptam egy régi karácsonyra – határidőnaplónak túl nagy, de arra gondoltam, kontrollmappa lesz belőle ♥ a konyha újra csinos ♥

Ti miért vagytok hálásak?

Hálás hétfő #77

Amiért hálás vagyok:

♥ a hálás hétfőkért, és mert így akkor is ráveszem magam a hálára, ha nem vagyok jó hangulatban ♥ azért, hogy együtt vagyunk betegek Petivel ♥ Petiért, aki még göthesen is azon van, hogy hogyan vidíthatna fel ♥ Dióért, aki annyira de annyira nem intuitív, hogy magasról tesz rá, hogy magam alatt vagyok, ezzel pedig megnevettet és kimozdít ♥ Milly Johnsonért ♥ a karácsonyfánkért ♥ az illatos csodabalzsamért ♥ azért, hogy Peti tudott szabadságot kérni, így legalább egyikünk kifekszi ezt a nyavalyát ♥ újra munkában az ételkiszállítónk ♥

Ti miért vagytok hálásak?

Boldog Karácsonyt kíván a Kincsesfüzet

Kedves kicsi olvasóim, akárhogy nyűgösködtem végig mindenkit mostanában, akit értem, arról, hogy mennyire nincs karácsonyi hangulatom, meglepő vagy sem, a Karácsony a hozzájárulásom nélkül is megérkezett. 🙂

Előző este kimerülten zuhantunk álomba (a férjem a kereskedelemben dolgozik, nem kell ecsetelnem, hogy az Advent mennyire nem az elcsendesedés és a megnyugvás időszaka a számára), reggel pedig borongós, semmilyen időre ébredtünk. A fánknak pedig nincs fenyőillata, merthogy műanyag. Tettük-vettük a karácsonyi dolgainkat, de karácsonyi hangulatom… estére sem lett.

Viszont.

♥ narancsillatú a lakás ♥ a fácskánk gyönyörű, öröm volt elrendezni és díszíteni is ♥ az ajándékcsomagolás mókás volt ♥ egyre profibb masnikat kötök ♥ a férjem már délelőtt odacsempészett a fa alá egy naaaaagy dobozt, amiben az ajándékom volt, és egész nap találgathattam, mi van benne ♥ jól sikerült a karácsonyi menüm, és még annyi gondom sem volt vele, mint vártam, mert Peti kérdés nélkül kivette a kezemből a köretkészítést ♥ az egész napunk nyugalmasan és lustán telt, pont ahogy szeretem ♥ szuper ajándékokat adtam és kaptam ♥ nagyokat nevettünk apával ♥ skype-oltunk a húgommal ♥ sokat nyüzsögtünk Dióval ♥ Peti is megállapította tegnap, ami már nekem is eszembe jutott: a nászutunk óta nem voltunk ilyen sokat együtt, mint most leszünk a napokban ♥ Petivel arra jutottunk, hogy nagyon szeretjük egymást, mert nálunk sosem torkollik idegeskedésbe vagy veszekedésbe a készülődés ♥

(Ez a satnya hálás hétfő utáni karácsonyi különkiadás volt. :))

Végül pedig az egyik kedvenc karácsonyi dalommal, ami most kifejezetten aktuálisnak tűnik, szeretnék boldog karácsonyt, szép ünnepeket kívánni minden kedves olvasómnak! Ünnepi hangulat ide vagy oda, hóval vagy anélkül, teljen békésen és örömtelin ez a kis év végi időszak!

(A dal szövege, amit eredetileg Greg Lake szerzett és énekelt, lent olvasható.)

Bővebben…