{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – Megunhatatlan film

Az eheti VKP kihívás témája a legkedvesebb, megunhatatlan filmélményünk – amit balga módon már ellőttem nemrég. De úgy döntöttem, mivel a Macskafogó tényleg messzemenően a legkedvesebb filmem, amit akárhányszor képes vagyok újranézni, ezért nem keresek második helyezetteket, inkább írok róla bővebben.

20140610-185402-68042609.jpg

Gyerekkorom nagy kedvence volt, még akkor is, ha a politikai helyzetről, amiben született, vajmi keveset tudtam. Mégis megfogott és lenyűgözött a két nagyhatalom, a hatalmaskodó, harácsoló és erőszakos macskák, és az örök elnyomott, bujkálni kényszerülő, mindig leleményes és életre való egerek örök harca, ami átitatja a mindennapi életet, és megjelenik a komikusan monumentális összeütközésektől az olyan szívszorító, apró hétköznapi helyzetekig, amikor a kis macskalányt megbüntetik a szülei, mert egerekkel barátkozik.

A rajzfilm, akár gyerekszemmel, akár felnőttként nézzük, egy remekül megírt és képernyőre vitt, izgalmas és rétegelt, akciódús kémsztori, hihetetlenül fantáziadús látványvilággal, megunhatatlan humorral, és szerethető, élettel teli karakterekkel, akik közt megtalálható a magának való hős, az ellenállást vezető fáradt, bölcs veterán, a normák nélküli zsoldosok, akik mindig a pénz oldalán állnak, a kegyetlenkedő kiskirály, a maffiavezér, aki soha nem piszkolja be a kezét, az öreg tudós, aki az életét adja a tudományért, az esetlen másodhegedűs, aki a maga ügyetlen módján is hőssé emelkedik – és még olyan sokan mások, akik olyan remek karakterisztikával bírnak, hogy bármelyik hollywoodi filmremekből előléphettek volna.

Amiben viszont, különösen így, felnőtt fejjel, a film egyik legnagyobb értékét látom, az a végső üzenete (és vigyázat, szemérmetlenül spoilerezni fogok). Ugyanis bár a történet mindvégig a titokzatos, végső megoldást jelentő fegyver megszerzéséért illetve elpusztításáért vívott küzdelemről szól a két nagyhatalom, a macskák és az egerek között, amikor a fegyvert végül bevetik, kiderül, hogy a végső megoldást nem az ellenség elpusztítása jelenti – hanem a szeretet. Ezt az üzenetet még hangsúlyosabbá teszi a film politikai háttere, hiszen az akkor már letűnőben lévő hidegháborús időszakban két egyáltalán nem fiktív nagyhatalom szó szerint kivont atomfegyverekkel állt szemben egymással. De azt hiszem, akkor és azóta is, kortól és korszaktól függetlenül is érdemes befogadni ezt az üzenetet.

Összefoglalva és ismét: a Macskafogó számomra egy megunhatatlan filmklasszikus, amit bármikor képes vagyok újranézni és élvezni, és mindenkinek a legjobb szívvel ajánlom, mert élvezetes, tartalmas és értékes darab.

20140713-222359-80639771.jpg

A többi résztvevő írásait itt olvashatjátok.

Felszólalás a rosszindulatú Facebook megosztások ellen

20130421-064337.jpg

“Azt mondani, hogy valaki nem lehet szomorú, mert valaki más még szomorúbb nála, olyan, mint azt mondani, hogy valaki nem lehet boldog, mert valaki más még boldogabb nála.”

Nem szoktam a haragomat, a bosszúságomat vagy a felháborodásomat megosztani itt, most mégis kikívánkozik belőlem.

Facebookon – amellett, hogy rengeteg kedves, őszinte, megérintő dolgot látok – időről időre találkozom olyan megosztásokkal, amik úgy akarnak rávenni az örömre, hogy előbb felróják, hogy azt valami másra pazaroltam, vagy úgy akarnak részvétet ébreszteni, hogy előbb bűntudatot keltenek, hogy valami más érintett meg. Biztosan ti is láttatok már olyan jellegű megosztásokat, hogy “úgysem lájkolod ezt a kisbabát, mert téged csak a macskák érdekelnek”, vagy “bezzeg az afrikai éhező úgysem érdekel téged, csak a csöves az utcasarkon”, vagy épp fordítva, “fogadjunk, hogy egy néger kiskölyök jobban izgat, mint hogy a szomszédodban valaki nélkülözik”. A múlt hétfőn történt bostoni merénylet kapcsán láttam egy kifejezetten undorító megosztást, ami egy egyébként valóban megérintő háborús képhez csatolt olyan jellegű szöveget, hogy “Bostonban meghal három amerikai, úgyhogy ezzel már nem is törődünk, igaz?”. Ennyi erővel igazán leírhatták volna azt is, hogy “a bostoni kissrác legalább kapott rendes reggelit nyolc éven át, szóval igazán egy szava sem lehet, hogy felrobbantották, sem neki, sem a családjának”.

Nem tudom, az emberek miért érzik úgy, hogy az öröm, a szeretet, a részvét vagy a törődés olyanok, mint a megtakarított pénz vagy a kenyér az asztalon, hogy jól meg kell gondolni, hogyan osztjuk el, mert ha valakinek odaadtuk, másnak már nem jut belőle. De aki így gondolja, nem tudom, átélte-e már az igazi örömöt, ami csak sokszorozódik, ha megosztjuk mással, és nem jut kevesebb a mosolyunkból a szeretteinknek, ha előtte már nevettünk egy aranyos cicás képen, vagy a részvétet, ami nem kopik el, ha ugyanúgy adunk belőle a háború áldozatainak, mint a síró kisgyereknek, aki elesett a rollerjével és lehorzsolta a térdét.

És higgyétek el, amikor azt mondom, hogy a mély fájdalom és a szomorúság sem múlik el attól, ha tudjuk, hogy valakinek jobban fáj. Miután végignéztem az édesanyám halálát, szemernyit sem könnyített volna a lelkemen vagy segített volna feldolgozni a történteket az, ha valaki az orrom alá dörgöli, hogy mások ötévesen egy háborús zónában élik meg ugyanezt, ahogy én sem segítenék senkin, aki elveszíti az idős édesanyját, azzal, hogy gúnyosan azt mondom neki: nagy cucc, én harminc évvel fiatalabb voltam, mint te, amikor ezt átéltem, különben is, az én anyukám még élhetett volna, a tiéd meg már úgyis öreg volt, úgyhogy nekem aztán ne mondd, hogy fáj, mert nem hiszem el.

Nagyon szépen megkérek mindenkit, hogy hagyjunk fel a “bezzegeléssel”. Ne akarjuk elvenni, megtiporni, lekicsinyleni, kigúnyolni bárki szeretetét, örömét, részvétét, bánatát, fájdalmát. Nem számít, hogy az az öröm egy meghajtogatott papírvirágnak vagy egy világrengető találmánynak szól – osztozzunk benne. Nem számít, hogy a bánat egy törött játéknak vagy egy elvesztett családtagnak szól – ismerjük el és próbáljunk könnyíteni rajta. Nem számít, hogy a részvét egy elveszett holminak vagy egy porig égett városnak szól – igyekezzünk csatlakozni és segíteni lehetőségeink szerint.

Mert, lássuk be, mindannyiunknak vannak örömei, sikerei, szomorúságai, fájdalmai, veszteségei, gondjai, és mindig, mindig van valaki, akinek a boldogsága vagy a tragédiája nagyobb, mint a miénk – mégis, mi sem szeretnénk, ha megaláznának és a szőnyeg alá söpörnének azzal, hogy “azt hiszed, ez is valami, amikor más eközben…?”.

Számítunk. Mindannyian. A legkisebbtől a legnagyobbig, a legszomorúbbtól a legboldogabbig. Bánjunk is így egymással.