Stephanie Nielson blogján nemrég olvastam egy megindító bejegyzést a múlttal, a múltbéli önmagunkkal való szembenézésről.

Stephanie férjével együtt egy repülőgépbaleset túlélője, amiben a teste több mint 80%-a megégett, beleértve az arcát is. Így, bizonyos szempontból, teljesen elveszítette önmagát – az aki a tükörből visszanézett rá, sokáig csak egy furcsa, rémítő idegen volt a számára.

Stephanie-éknál családi hagyomány, hogy papírból kivágott sziluetteket készítenek a családtagokról. Ő azonban hosszú évekig nem tudta rávenni magát arra, hogy elkészítse az új sziluettet az új önmagáról.

Bejegyzésében így ír az érzéseiről:

“Néha úgy éreztem, mintha kísértene a baleset előtti sziluettem, ami még mindig ott volt bekeretezve a falon.
Ahogy ránéztem a sziluettre, rajtakaptam magam, hogy úgy gondolok magamra, mintha “őrá” gondolnék. Ő olyan nyugodt és gondtalan. Ő olyan összeszedett és csinos. Ő olyan fiatal és sértetlen.
Az új sziluettem teljesen más. Egy egészen más profilkép.
Annyira más orr és áll van az ő tökéletes vonalai helyén.
Néhány évvel ezelőtt még undor fogott el az arcom láttán. Gyűlöltem az új profilomat, és még csak gondolni sem tudtam arra, hogy új sziluettet készítsek magamról.
De megváltoztam. Már máshogy érzek. És egy másik arcot látok magam előtt.
Őbelőle végre én magam lettem, az én arcom pedig egy túlélő arca, és hálás vagyok azért, hogy láthatom.

(A képek forrása itt)

Régebben Viánál is beszéltünk arról, mit mondanánk a gyermeki önmagunknak, ha találkoznánk vele (sajnos nem találtam a bejegyzést), és bár én nem mentem át olyan szörnyű megpróbáltatásokon, mint Stephanie (…, de soha nem mérjük saját nehézségeinket mások nehézségeihez…), de néha nekem is torokszorító visszagondolni arra a sebzett, szomorú lányra, aki voltam.

Talán ti is voltatok már így. Talán ti is éreztétek már úgy, hogy azok, akik voltatok, mint szellemek, mint idegenek (“ők”), ott kísértenek körülöttetek. Néha nehezebb azzal megbirkózni, akik vagyunk, néha nehezebb azzal, akik voltunk.

Ti hogyan engeditek el… “őket”?