Éhezők viadala könyvkritika #2 – Kell-e gyereket vállalni?

A Valentin-nap apropóján már megosztottam a véleményemet arról, hogy milyen üzenetet közvetít a Hunger Games könyvsorozat befejezése a szerelemről és a házasságról. Nemrég a kétrészes Mockingjay film első részét is megnéztük Petivel, ezért eszembe jutott az a félretett tervem, hogy egy másik témát is megvizsgáljak az Éhezők viadala végkifejletének fényében. Ez pedig nem más, mint a gyermekvállalás.

Azok, akik nem olvasták a könyveket, ne aggódjanak. A korábbi cikkemhez hasonlóan itt is előbb megosztom az általános gondolataimat, a spoilereket pedig csak a cikk további részére kattintva mondom el. 

Kell-e gyereket vállalni?

Idén volt a tizedik évfordulója, hogy együtt vagyunk Petivel, sőt, idén augusztusban már a házasságunk is a harmadik évébe lép. Egyben idén leszek harminc éves, és bár még jópár évem van, mielőtt visszavonhatatlan döntéseket kellene hoznom a gyermekvállalással kapcsolatban, már most is tapasztalom, hogy egyre nagyobb rajtam a nyomás szűkebb és tágabb környezetem részéről, hogy gyermeket vállaljak. Nagy általánosságban elmondhatom, hogy még annak is, aki csak néhány perce találkozott velem először, és egyáltalán semmit nem tud rólam, az életemről, a terveimről vagy az érzéseimről, egészen pontos elképzelése van arról, mihez kellene kezdenem szerinte az életemmel.

Bár borzasztó személyes ügy, de az emberek soha nem haboznak a gyermekvállalásról kérdezni, és ami azt illeti, soha nem kérdezik meg, tervezek-e egyáltalán gyermeket vállalni. A kérdés egyedül az, hogy mikor – és miért nem tettem még meg eddig, mégis mire várok még? Úgy tűnik, a társadalom nem hogy nem fogadja el, de elképzelni sem tudja azt, hogy létező épeszű opció lenne az, hogy egy nő ne akarjon gyermeket szülni. Sőt mi több: egyenesen bűn.

Az egyik legbántóbb vélemény, amit ezzel kapcsolatban kaptam, egy jóindulatúnak szánt kijelentés volt, amit egy kertipartin jegyzett meg mosolyogva, szinte mellékesen apukám egyik kollégája, ez volt: két ilyen egészséges, értelmes, jó gondolkodású fiatalnak kötelessége gyereket vállalnia, hogy javítsa a társadalmi átlagot. 

Ami az érdekes ebben, az az, hogy még soha senkivel nem találkoztam, aki azt mondta volna, hogy nem akart ő igazán gyereket, de ez nem akarat kérdése. Egy valamire való ember befizeti az adót, betartja a KRESZ-t, és gyereket nemz vagy szül, hiszen ez is afféle társadalmi kötelezettség. Hallottam már persze sokféle okot, amiért az emberek gyermeket vállaltak, attól kezdve, hogy támogatást kapjanak a lakáshitelhez, azon át, hogy örömet okozzanak egy súlyosan beteg nagyszülőnek, aki még szeretné megérni az unokája születését, egészen addig, hogy ki akarják cselezni a halált azzal, hogy egy részük továbbéljen akkor is, ha ők már nem lesznek. Van olyan, akit a legtisztább vágyakozás hajt, és van, akinek egyszerűen így alakul az élete. De egyáltalán nem ismerek olyat, aki társadalmi felelősségből vállalt volna gyereket.

Annál is inkább, mert bár ez egy hangzatos érv, valójában elég ingatag lábakon áll. Én úgy vélem, hogy ha a társadalmi felelősségtudat bármekkora részt is jelentene a gyermekvállalásról hozott döntésben a személyes motívumokkal szemben, akkor senki nem ragaszkodna hozzá, hogy szaporítsa az éhes szájakat egy túlnépesedett bolygón, amíg van egyetlen árva gyermek is, akinek otthont adhatna. Az ember azonban nem erre vágyik, ha gyermeket szeretne. Szeretné viszontlátni a halott édesanyja szemét, szeretné látni a saját alakját egy apró testben, amikor a saját teste már elmúlóban van, kötődést és közös élményeket szeretne az első szívdobbanástól. 

A gyermekvállalás roppant személyes ügy. Az ember önmagának szeretne gyermeket, nem a társadalomnak, és éppen ezért azon emberek közel száz százalékának az égvilágon semmi köze ehhez a döntéshez, akik olyan bátran próbálnak beleszólni a döntésbe. És a maradéknak sincs olyan sok. Egy nagyszülőt, egy dédszülőt szomorúan érinthet, ha megszakadni látja a családi vonalat, hogy az örökség, amit a gyermekeikben hagynak, nem száll tovább az unokáikra, dédunokáikra. De ez a döntés leginkább mégis azoknak a legszemélyesebb ügye, akiknek az életére a legtöbb hatással van: ez pedig az a nő és férfi, akik anya és apa lesznek – vagy nem lesznek anya és apa. 

Miután sem szülő, sem nagyszülő vagy reménybeli nagyszülő nem vagyok, annak a nőnek a nézőpontjából rágtam át már nagyon sokszor ezt a kérdéskört, aki még azelőtt a döntés előtt áll, hogy akar-e anya lenni vagy sem. Ez pedig, hogy őszinte legyek, egy rémítő kérdés. De miért is annyira az?

Az egyetlen végleges döntés

Gretchen Rubin írta a Boldogságterv című könyvében, amikor a szülői szerep és a boldogság kapcsolatáról elmélkedett, hogy mielőtt az első gyermeke megszületett volna,  legjobban a szülői lét véglegességétől félt. Attól, hogy míg bármikor választhat új pályát az ember, változtathat munkahelyet, bármikor új házba vagy új városba költözhet, sőt, bár az egyik legfájdalmasabb döntés, de egy házasságból is kiléphet és újat kezdhet, egy gyermekkel kapcsolatban azonban már nem lehet másképp dönteni. Ha egyszer szülővé válik, szülő is marad. A szülői lét olyasmi, ami mellett véglegesen kell dönteni.

És bár Gretchen Rubin anyaként nem tért ki erre, én azoban hozzátenném, hogy a gyermektelenség mellett dönteni is ugyanilyen végleges döntés. Sőt, még egy ördögi fordulat a kérdésben, hogy bár az élet többi dolgában akár hetven, nyolcvan vagy kilencven évesen is válthatunk irányt, addig a gyermekvállalásban – legalábbis nekünk, nőknek – egy elég határozott időkorláta van annak, amíg még önszántunkból meghozhatjuk ezt a döntést. 

A döntés véglegessége tehát már önmagában is elég rémítő, ha az ember egy kicsit belegondol, és egy kicsit is bizonytalan, hogy melyik utat válassza, hiszen bármelyik mellett teszi le a voksát, onnan már egy bizonyos pont után nincs lehetőség a megbánásra, felülvizsgálatra, változtatásra és újrakezdésre. 

Hogy milyen terhekkel, nehézségekkel, lemondásokkal, áldozatokkal, kihívásokkal jár az, ha az ember a gyermekvállalás mellett dönt, arról nem hiszem, hogy írnom kell, ahogy arról sem, milyen jutalmakkal, örömökkel jár ez az út. Mindenki tudja. Mindenkinek vannak olyan szülők a közelében, a saját szülei, a nagyszülei, a barátai szülei, vagy akik annyi idősek, mint én, a barátaik közt is bőven akad olyan, akik tudnak mesélni a szülői hivatás poklairól és gyönyörűségeiről. 

De mi a helyzet a másik úttal? Az sokkal trükkösebb. Sokkal kevesebb hiteles forrást találni, hiszen az emberek többsége szülő akar lenni, vagy egyszerűen az lesz. 

A gyermektelenséggel kapcsolatban az egyik legfelemelőbb értekezés, amivel találkoztam, Elizabeth Gilbert Hűség című tanulmánykötetében olvasható. A szintén gyermektelen Elizabeth Gilbert, aki a munkájának szenteli az életét, leírja, hogy bár a társadalom gyakran lenézi, önzőnek, másodrendűnek, hibásnak vagy hiányosnak bélyegzi a gyermektelen nőket, a “gyermektelen nagynénik”azonban, ahogy ő nevezi őket, egy nagyon fontos kötőszövete a társadalomnak, szűk családi és tágabb szinten is. Ők azok, akiket sem anyagilag, sem lelkileg nem köt le teljesen az, hogy a saját gyermekeiknek jelent és jövőt teremtsenek. Ők azok, akik ott vannak a család számára biztonsági hálóként, ha valamilyen tragédia történik, és ők azok, akik a helyi közösség, a társadalom vagy akár az egész emberiség szintjén el tudnak köteleződni olyan ügyek mellett anyagi, szellemi, lelki erőforrásaikkal, amiket a gyermekes szülők csak azokkal a forrásokkal tudnak támogatni, amit a saját gyermekeiktől spórolnak meg.

A társadalom szintjén tehát a gyermektelen nagynénik és nagybácsik legalább olyan fontos munkát végeznek, mint azok, akik gyermeket vállalnak, még ha jelentősen kisebb megbecsüléssel vagy támogatással teszik is. 

Ami az egyén szintjén igazán ijesztő ebben az útban, az az én meglátásom szerint az, hogy míg arra megszámlálhatatlanul sok – jobb vagy rosszabb – példát látunk, hogyan hagyhatunk örökséget a gyermekeinkben és az unokáinkban, hogy hogyan élhetünk tovább az emlékezetükben, addig nagyon kevés olyan emberrel van alkalmunk találkozni, akik úgy döntöttek, örökös nélkül hagynak örökséget, és azokban élnek tovább, akiket tanítanak, akiket inspirálnak, akiknek segítenek. Ez egy olyan életút, aminek arányaiban nagyon kevés képviselője van. Nem születnek hozzá tonnaszám a szakkönyvek, nem épülnek rá intézmények, nem beszélnek róla úton-útfélen. Amíg napestig tudnánk sorolni azokat a szülőket, akiket ismerünk, talán egy kezünk is elég hozzá, hogy megszámoljuk, hány ilyen emberrel beszéltünk. 

Ez a választás sokkal ritkább, és éppen ezért sokkal kevesebb a támogatás vagy a segítség hozzá, sokkal kevesebb a példa és az útjelző. Ezért ijesztőbb. Ezért nehezebb. Ezért van az, hogy aki nem tudatosan és meggyőződéssel teszi le a voksát, az nagyobb valószínűséggel a másik, az ismerősebb úton köt ki. 

Éppen ezért viszont úgy érzem, fontos lenne tudatosítani, hogy sem a társadalom, sem az egyén szintjén nem helyezhető egyik választás értéke a másik fölé egyszerűen azért, mert az egyik ismerős, a másik pedig ismeretlen, mielőtt még több fiatal nőbe, lányba sulykoljuk bele, hogy ha nincs jobb ötleted, akkor vállalj inkább gyereket, az a biztos, az a megszokott. 

És itt következnek a gondolataim az Éhezők viadala könyvsorozat befejezéséről.

Bővebben…

Reklámok

Mire képes egy átlagos gyerek?

Az egyik legkivételesebb asszony, akivel a pedagógiai tanulmányaim során megismerkedtem, Maria Montessori volt. A 19. században született, nem épp a női egyenjogúság korában. Ő volt az első nő Olaszországban, aki diplomát szerzett, méghozzá orvosként – azonban nem könnyű körülmények között: állva kellett végighallgatnia az előadásokat, mivel nőként nem találták méltónak arra, hogy helyet foglaljon a férfiak között.

Orvosként fogyatékos gyermekek fejlesztésével foglalkozott, és pedagógiájának jelmondata: “Segíts nekem, hogy magam tudjam csinálni!” Az ő munkásságának köszönhetjük például a gyerekméretű bútorokat az óvodákban, az olyan “önellenőrző játékokat”, ahol a gyerekeknek több szempont alapján lehetőségük van megállapítani, hogy helyesen hajtották-e végre a feladatot, és nem szorulnak ebben egy felnőtt megerősítésére (mint például azok a gúlás építőjátékok, ahol a szín és a szélesség alapján is megállapítható, hogy helyes sorrendben kerültek-e egymásra az elemek), vagy a cipzárak, gombok, fűzők a mackók és babák ruháin, amiken a gyerekek gyakorolhatják az öltözködés alapműveleteit.

Maria Montessori azt vallotta, hogy nem szabad alábecsülni egy gyermek képességeit és kiszolgálni (legyen egészséges vagy fogyatékos gyermekről szó), mert akkor nem adunk neki lehetőséget a fejlődésre. Mire megtaláltam az alábbi listát a Maria Montessori pedagógiájával foglalkozó Facebook oldalon, már ádáz vita alakult ki arról, hogy helyes vagy helytelen-e ezeket a házimunkákat gyerekekre bízni, hogy a gyerekmunka megöli-e a gyerekkort, és így tovább. De fontos tisztázni, hogy ez a lista nem arról szól, hogy ezek közül a feladatok közül valamennyit a gyerekekre kell osztani mindig – hanem arról, hogy legyünk tisztában vele, mire képes egy átlagos gyerek, mielőtt lebecsüljük őket.

20140309-124929.jpg

Mire képes egy átlagos gyerek?

2-3 évesen

  • Beletenni a játékokat a játékos dobozba
  • A polcra rendezni a könyveket
  • A szennyeskosárba rakni a szennyes ruhákat
  • Kidobni a szemetet
  • Tűzifát hordani
  • Összehajtogatni a mosogatórongyokat
  • Megteríteni az asztalt
  • Odahozni a pelenkát és a törlőkendőket

4-5 évesen

  • Megetetni a házikendvenceket
  • Feltörölni a kiömlött folyadékokat
  • Elpakolni a játékokat
  • Megágyazni
  • Rendet tenni a saját szobájában
  • Megöntözni a virágokat
  • Szétválogatni a tiszta evőeszközöket
  • Egyszerű harapnivalókat készíteni
  • Használni a morzsaporszívót
  • Letakarítani a konyhaasztalt
  • Eltörölni és eltenni a tányérokat
  • Lemosni a kilincseket

6-7 évesen

  • Összeszedni a szemetet
  • Összehajtogatni a törülközőket
  • Feltörölni a padlót
  • Kiüríteni a mosogatógépet
  • Összepárosítani a tiszta zoknikat
  • Kertet ültetni
  • Összegereblyézni a leveleket
  • Krumplit és répát pucolni
  • Salátát készíteni
  • Feltölteni a WC-papír tartót

8-9 évesen

  • Bepakolni a mosogatógépet
  • Kicserélni a villanykörtét
  • Mosni
  • Teregetni
  • Port törölni
  • Kipakolni a bevásárlást
  • Rántottát készíteni
  • Süteményt sütni
  • Kutyát sétáltatni
  • Lesöpörni a tornácot
  • Letörölni az asztalt

10-11 évesen

  • Kitakarítani a fürdőszobát
  • Felporszívózni a szőnyegeket
  • Letakarítani a konyhapultot
  • Kitakarítani a konyhát
  • Megfőzni egy egyszerű ételt
  • Füvet nyírni
  • Behozni a leveleket a postaládából
  • Egyszerű javításokat végezni a ruhákon (pl. gombok felvarrása)
  • Kisöpörni a garázst

12 éves kortól

  • Felmosni
  • Égőt cserélni a csillárban
  • Lemosni, kitisztítani az autót
  • Lenyírni a sövényt
  • Falat festeni
  • Listával bevásárolni
  • Megfőzni egy teljes ebédet
  • Kenyeret sütni
  • Egyszerű javításokat végezni a ház körül
  • Ablakot mosni
  • Vasalni
  • Vigyázni a kisebb testvérekre

Ti melyik ponton lepődtetek meg?

(Én azon a képen, ahogy a 2-3 évesek hordják a tűzifát, de aztán eszembe jutott, ahogy a kiscsoportos kishúgom volt a leglelkesebb culáger az építkezésen a házunk körül.)