gyereknevelés címkéhez tartozó bejegyzések

Hónap kedvencei #8 – Horgolás, bezzegelés és lányos anyukák

Kategória: Kategória nélkül by

És végre valahára, ezúttal nem maradok adós a hónap kedvenceivel. Horgolás, bezzegelés és lányos anyukák – ezek a bejegyzések voltak a kedvenceim szeptemberben.

A hónap kedvencei – Szeptember

Daily Dorothy – Csináld magad! Horgolt kosár

Dóri ezúttal is megnyert magának egy egyszerű kis témával, a horgolt kosárkája pedig visszahozta a kézimunkás kedvemet. Ugyan egyelőre csak egy bögremelegítőig jutottam (amivel annyira nem vagyok elégedett, hogy nem is mutogatom :P), de hosszú még az ősz és a tél, a kosárka pedig mindig elkél a háztartásban. :)

Mi ez? A hónap kedvencei rovatban az elmúlt időszakban más blogokon talált érdekes olvasmányokból mazsolázok. A rovat korábbi cikkeit a hónap kedvencei címke alatt olvashatjátok.

Love Taza – E and Me

Naomi arról osztott meg bájos képeket, hogyan öltözött össze ő és óvodáskorú kislánya, Eleanor – a bejegyzésben azonban valami (számomra) sokkal érdekesebb dologról írt. Megosztotta ugyanis a gondolatait ezzel a ritka eseménnyel kapcsolatban (azzal, hogy Eleanornak kedve támadt szoknyát venni, holott leginkább slamposan és fiúsan szeret öltözni), és hogy lányos anyukaként mennyit tanul önmagáról, amikor nagy önuralmába kerül nem kritizálni, sőt, támogatni a kislányát abban, hogy úgy legyen lányos, ahogy Eleanornak jólesik, nem pedig úgy, ahogy Naominak a legjobban tetszik.

Eszter’s offtopic – Fals jólmegmondás: az igazi nőnek nincs műkörme, régen a házasságok az égben köttettek, a gyerek meg a szabadban játszott!

Eszter ebben a bejegyzésben egy olyan témáról írt, ami engem is sokszor piszkál (és van is egy millió éve halogatott bejegyzésem talonban a témáról – ami, gondolom, nem fog már elkészülni ennyi idő után), ez pedig a bezzegelés témája. A bezzeg az én időmben az egyik legtipikusabb példája annak, amikor valamit (vagy valakit) lesöprünk és értéktelennek minősítünk – csak azért, mert más, mint ahogy megszoktuk, ahogy mi képzelnénk vagy ahogy nekünk tetszenek.

(A téma egyébként nagyon kellemesen rezonált bennem Taza gondolataival arról, hogy hagynia kell a kislányát a saját módján önmagának lenni – hiszen attól még, hogy nem úgy lányos, ahogy szerinte lányos egy lány, hogy nem pont olyan, ahogy ő elképzelte, hogy milyen lesz, amikor majd kislánya lesz, attól még ugyanúgy értékes és csodálatos. Sőt, épp attól olyan értéks és csodálatos.)

Olvassátok őket szeretettel, és ha van kedvetek, osszátok meg velem a ti kedvenceiteket az elmúlt időszakból!

Hírdetés

A hónap kedvencei #6 

Kategória: Kategória nélkül by

Vajon egy kő alatt töltöttem a júliust? Mintha így lett volna.

Azért egy falatnyi kínálatot sikerült összeállítanom a júliusi kedvenc blogbejegyzéseimből is.

Urban:Eve (angol) – Well, hello there!

Nem is annyira a bejegyzést, mint inkább a tényt szeretném megemlíteni, hogy elindult Via angol nyelvű blogja, az Urban:Eve nagyvilági kistestvére. 

A Viától megszokott, akár a blogján már magyarul is olvasott cikkeket találhatja meg itt a szélesebb közösség, de angol nyelvgyakorlásnak sem lehet rossz terep.

Mi ez? A hónap kedvencei rovatban az elmúlt időszakban más blogokon talált érdekes olvasmányokból mazsolázok. A rovat korábbi cikkeit a hónap kedvencei címke alatt olvashatjátok.

Urban:Eve (magyar) – 15 nyári fotós kihívás

Persze az új blog mellett a régi is marad változatlan, Via ezúttal a nyári emlékek megörökítésére bíztat néhány ötletes fotókihívással, amikhez egyébként címke is tartozik, az #uekihivas tag alatt megoszthatjuk és böngészhetjük az általa ihletett nyári képeket.

  

Love Taza – my budding photographers

És még egy fotós bejegyzés, ezúttal Naomi Davistől.

Taza blogján az első, ami szembetűnik, azok a gyönyörű, profi fotók – pedig aki visszalapoz egészen a kezdetekig, az megláthatja, hogy Naomi egyáltalán nem profi fotósként kezdte. A blogja a családi életük dokumentálására született, és a kezdeti fotók bizony pontosan olyan kétes minőségűek voltak, mint amit bármelyikünk fel tudna mutatni az első digitális kamerája gyűjteményéből. 

Naomi rengeteg gyakorlással, elszánással, kitartással vált tehetséges amatőr fotóssá, aki lenyűgöző, élettel teli, sugárzó képeket készít arról a témáról, amit a leginkább szeret: a családjáról. 

Az évek során megfigyelhető, hogyan nőnek bele a gyerekei is ebbe a szenvedélybe Naomi mellett. Nem kényszerből, hanem érdeklődésből, hiszen ha valamit anyu ekkora lelkesedéssel csinál, az csak valami csoda lehet! 

Amikor a férjem meglátta az egyik olyan képet, amin az óvodás korú kis Samson ügyeskedett Naomi drága fényképezőjével, elborzadt – én azonban tudtam, hogy ez már egy hosszú út közepe. A kicsik még alig totyogtak, amikor már fából készült játék fényképező volt a kezükben, majd polaroid gépekkel játszhattak, később segítséggel, felügyelettel már használhatták az édesanyjuk nagy fényképezőjét is, mellette pedig saját kis eldobható gépeket kaptak, amikkel önállóan fényképezhettek.

Naomi ebben a bejegyzésében megmutat néhány képet, amiket a két óvodás korú apróság, Eleanor és Samson készített. 

A mezőgazdaságban dolgozva én is gyakran látom, hogy egészen kicsi gyerekek, egészen fiatal fiatalok hogyan nőnek bele elképesztően hamar a szüleik hivatásába, és ennek egy remek példája az is, ahogy Naomi apróságai belenőnek a fotózásba: egy nagyon jó példa arra, hogy tanítani a legkönnyebben és a leghatásosabban őszinte lelkesedéssel és szeretettel lehet.

Papucsok és mamuszok: férfiak és nők a háztartásban

Kategória: Kategória nélkül by

A FlyLady vs. Cesar Millan cikkem kapcsán felvetődött a kommentek között sok érdekes gondolat a férfiak szerepéről a háztartásban. Már akkor tudtam, hogy erről szeretnék még bővebben írni, de a végső motivációt az adta meg, amikor meghallgattam Anne-Marie Slaughter TED beszédét a férfiak és nők közötti munkamegosztásról. Az előadás felhívja a figyelmet arra, hogy nem beszélhetünk a feminizmus, a női egyenjogúság valódi diadaláról addig, amíg csak azoknak a nőknek vívunk ki elismerést, akik klasszikusan férfias terepen próbálnak helytállni (mint például a cégek vagy országok vezetése), de nem állunk ki azért, hogy a klasszikusan női hivatásoknak (mint például az otthonteremtés vagy a gyereknevelés) megfelelő elismertséget harcoljunk ki, és olyan munkává léptessük elő, amit bárki büszkén végezhet akár főállásban is – férfiak és nők egyaránt.

A férjem egyik nagyon kedves aranyköpése jut eszembe erről.

Én: – Beszélgettem ma a munkahelyemen az egyik gazdával arról, hogy milyen sokat segítesz a háztartásban, és azt mondta, hogy jó nagy papucs lehetsz.
Peti: – Na várjunk csak, de ha én is ledolgozom a heti 40+ órámat és kiveszem a részem a háztartásból, meg te is ledolgozod a heti 40+ órádat és te is kiveszed a részed a háztartásból, akkor ha én papucs vagyok, te is az vagy!
Én: – Én is ezt mondtam neki, de azt mondta, a nők nem lehetnek papucsok, csak a férfiak.
Peti: – Akkor jól értem, hogy aki nem akar koszban élni, de a feleségét sem akarja kizsákmányolni, az papucs?
Én: – Aham. Papucs vagy.
Peti: – Oké, ezt bevállalom. De ragaszkodom hozzá, hogy ha én papucs vagyok, akkor te is. Ketten együtt pedig egy nagyon szép pár papucs vagyunk.

Nagyon büszke vagyok a férjemre, hogy ilyen karakánul vállalja, ha papucsnak bélyegzik, és nem vonja ki inkább magát macsó módon a háztartásbeli munkákból. De tegye mindeki a szívére a kezét, amikor felsóhajt és ezután vágyakozik: megteszünk mi, nők, mindent azért, hogy ezt a jellemvonást erősítsük a férfiakban? Ha egy kispapával találkozunk, aki főállásban otthon marad GYES-en, elismerő megjegyzéseket teszünk arról, milyen férfias dolog ez? Ha egy óvóbácsiról hallunk vagy urambocsá’ egy férfi-férfi pár által nevelt gyerekről, keblünkre öleljük a változó tendenciákat, vagy megkondul bennünk valami inkompetenciát, vagy rosszabb esetben aberrációt jelző vészharang? Ha megtudjuk, hogy egy fiú otthon sürög-forog az édesanyja körül, porszívózik és bugyikat tereget, megdobban a szívünk, hogy micsoda parti, vagy elfanyalodunk, hogy nézd csak, anyuci kicsi fia?

Nap mint nap lehetőséget kapunk arra, hogy a reakcióinkkal nyílt platformokon erősítsük vagy támadjuk azt a képet, amikor egy férfi nőies terepen próbál helytállni – más szóval, hogy a társadalom szemében növeljük vagy csökkentsük a klasszikusan női munka értékét.

2015/01/img_0844.png

De ugyanígy az otthonunkba is nap mint nap lehetőséget kapunk rá, hogy a hozzánk legközelebb állóknak (legyenek férfiak vagy nők, fiúk vagy lányok) meghozzuk a kedvét a házimunkához, vagy elvegyük tőle.

Ahogy a cikkem kommentjei között is írtam, a házimunka azért hálátlan terep, mert csak akkor látszik, ha nem végezzük el – ha elvégezzük, olyan láthatatlan, mintha magától történne. És nem árt észben tartani azt, hogy ez nem a férfiak érzéketlenségéből és vakságából fakad – a házimunka egyszerűen ilyen, különösen akkor, ha nem a mocsokból kell kivakarni a házat egy délután alatt, hanem folyamatos szinten tartást végzünk. Ha a férjünk végezne turbó-törlést a fürdőszobai tükrön minden nap (ahogy egyébként a férjem teszi a monitoron vagy a tévén), vagy törölne fel a mosógép mögötti sarokban, mi sem vennénk észre, akármeddig duzzogna is a másik és puffogna magában, hogy na tessék, még egy jó szót sem kapok, észre sem veszi, hogy mennyit dolgoztam! Nem, ez nem az egyik vagy a másik ember vaksága, nemtörődömsége, gonoszsága, a szeretetének a hiánya – a házimunka egyszerűen ilyen: ha jól végezzük, láthatatlan.

Ezt a jelenséget mi a férjemmel, Petivel úgy trükközzük ki, hogy a háztartásbeli feladatokat hőstetteknek minősítettük. Amikor csak lehetőségünk van rá (este, vagy ha összefutunk nap közben, vagy akár ha csak üzenetet küldünk egymásnak), elbüszkélkedünk vele, milyen hőstettet hajtottunk végre. És itt jön a trükkös rész: a másik nem azt feleli (vagy érzékelteti) erre válaszul, hogy “na, aztán oda ne rohanjak, hogy teljesen magadtól kivitted a szemetet”, vagy “remélem, azért kitüntetést nem vársz azért, hogy végre elmosogattál, miután három napja nincs egy tiszta tányérom”. Hanem úgy reagál rá, mintha egy valódi világrengető hőstettet jelentettünk volna be: “a mindenségit, szuper vagy, drágám, köszönöm, hogy ennyit dolgozol értünk!”…

Meglepő vagy sem: mi sem vagyunk a kapcsolatunk első percétől fogva ilyen “halál cuki páros” (köszönöm a jelzőt Adricának :)). Nagyon sokat torzsalkodtunk és marakodtunk és szenvedtünk mi is a házimunka miatt, mielőtt még átértékeltük volna a viszonyunkat a házimunkához.

Ahogy szintén írtam a kommentek között, a házimunka egy nagyon érzékeny pontja volt a felnőtté válásomnak. Rengeteg fantasztikus dolgot tanultam édesanyámtól, aki két diplomás mérnök volt, nagy koponya, örök gondolkodó – de a házimunka szeretete soha nem tartozott ezek közé. Amikor gyerek voltam, mindig csak azt hallottam, hogy az én munkám a tanulás, a házimunkával nem kell foglalkoznom, miközben néztem, ahogy szalad körülöttünk a ház és anyukám csak nyűglődik a házimunka terhe alatt. Aztán egyszer csak, amikor elértem a kamaszkort és “eladó sorba kerültem”, abból, hogy nem kell törődnöd a háztartással, mert az nem a te munkád, hirtelen ez lett: ennyi idősen már magadtól kellene észrevenned a munkát! Micsoda sokk volt ez a számomra: egyszerre éreztem igazságtalanságnak a dolgot, ugyanakkor állandóan a saját inkompetenciám, a saját hiányosságom terhe gyötört, mert folyamatosan azt éreztem, hogy valami baj van velem, hogy rossz vagyok, lusta és buta. Csak később, utólag jöttem rá, amikor már sikerült kikecmeregnem ebből a róka fogta csuka helyzetből, hogy hogyan is lehettem volna kompetens egy olyan terepen, ahol soha nem volt lehetőségem gyakorlatot szerezni, és motiváció helyett inkább elrettentést láttam magam előtt?

Ezért cserébe viszont mindig megdobban a szívem azokért, akiket lustának bélyegeznek a háztartásban (legyenek semmirekellő férfiak vagy dologtalan nőszemélyek), mert arra gondolok, hogy lehet, hogy egyszerűen hozzám hasonlóan soha nem kapták meg a megfelelő segítséget, hogy kibontakozzanak?

A gyerekek neveléséről olvastam azt az elgondolkodtató tényt, hogy minél idősebb egy gyermek, annál kevesebbet dicsérik a szülei. Amikor még csak pöttöm, minden gügyögése egy csoda, de minél nagyobb lesz, annál több lesz vele szemben az elvárás, a rosszallás, a követelés, a büntetés, a kritika, és annál kevesebb az ünneplés, az éljenzés.

Amikor Petinek és nekem szembe kellett néznünk azzal, hogy a házimunka szempontjából többé-kevésbé “kimaradt a gyerekkorom”, akkor (nem egészen tudatosan) úgy döntöttük, hogy ismét “gyerekcipőbe lépünk”, és azóta is egy kicsit gyerekek vagyunk a háztartásban – ha már nem is vagyunk olyan esetlenek, mint amikor (a FlyLady program kifejezésével élve) a BabyStepjeinket tettük, de legalábbis lélekben: gyermeki módon dicsekszünk a “hőstetteinkkel” és úgy dicsérjük egymást, mint a büszke szülő az első sársütijét elkészítő bébit a homokozóban.

Az életnek egyébként minden területén igyekszünk így bánni egymással: a kelleténél mindig egy kicsivel (vagy jóóó sokkal) több dicséretet, elismerést adva és kérve, olyan nyíltan beszélve egymással (csakis egymással), mint azok a bizonyos gyerekek, akik kikotyogják a szülők összes viselt dolgát az egész utcának, mert nem tudnak titkot tartani, és rengeteget mókázva.

Nekünk mindez bevált: ma már a háztartás egy izgalmas pontgyűjtögető játék, ami lépten-nyomon achievementeket, bónuszokat és plecsniket tartogat a számomra (például szállodába illően bevetett ágyat vagy összehajtogatott készítek oda magamnak “meglepetésül”), a legfontosabb napi rutinomat, a napi öt perc hot-spotozást, tűzoltó takarítást egy csilli-villi pontgyűjtő naptáron pipálom magamnak színes filccel, és folyamatos büszkélkedésre ad okot és minden nap dicséretet kapok érte – ha az önmagában rejlő jutalom nem volna elég.

Épp ezért én erre motiválok mindenkit: ha úgy érzitek, hogy a párotok nem vesz részt elégségesen a házimunkában, ne büntessétek és ne szidalmazzátok, hanem próbáljatok úgy gondolni rá, mint egy olyan gyerekre, akinek ezek az első BabyStepjei, mert lehet, hogy tényleg soha nem volt lehetősége megtanulni azokat a dolgokat, amiket nektek igen – mert mindannyiunknak voltak BabyStepjei, csak akik elég szerencsések, azoknak olyan régen, hogy már nem emlékeznek rájuk.

Emellett pedig ne feledkezzetek el a nagy képről sem: ha lehetőségetek van a férfiasságáról biztosítani egy férfit, aki női terepen próbálja ki magát, akkor ne fukarkodjatok az elismeréssel – legyünk azon, hogy menő legyen “papuccsá” válni!

A világ, amiben szörnyetegek élnek

Kategória: Kategória nélkül by

Eldöntöttem, hogy nem fogok foglalkozni a Conchita Wurst jelenséggel. Leginkább azért nem, mert boldogan lement az Eurovízió úgy, hogy nem is tudtam róla (az Eurovízióról sem, Conchitáról meg főleg nem – most, hogy már a munkahelyemen sem hallgatok rádiót, teljesen el vagyok vágva a napi bulvártól), és csak akkor találkoztam vele, amikor a férjem megdobott a következő mondattal: te, hallottad, hogy az a szakállas nő nyerte meg az Eurovíziót? Na most én úgy gondoltam, hogy attól, hogy egy fura fazon nyerte a versengést, nekem nem kötelességem utólag megnézni egy műsort, ami nem érdekelt, sem képbe helyezni magam és állást foglalni egy vitában, amit kirobbantott. Aztán minél inkább kikerülhetetlenné váltak a véresszájú Conchita-viták, minél többször úsztak be a látóterembe a közösségi oldalakon, akármilyen gyorsan próbáltam is átpörgetni fölöttük, annál makacsabban ragaszkodtam hozzá, hogy csukva tartom a számat és kimaradok ebből. (Na tippeljetek, mennyire sikerült…)

Ami mégis szóra bírt (bár nem Conchitával kapcsolatban, mert az Eurovízió témához továbbra sem szeretnék hozzászólni), azok a “hogyan nevelhetnék gyereket egy olyan világban, ahol ilyen szörnyetegeket engednek élni” típusú kommentek voltak, amik megbirizgáltak bennem két lezáratlan vitát, amikről egyébként is írni akartam már. Ami azt illeti, rossz vitázó vagyok, mert nagyon hamar személyessé teszek egy általános kérdést, nehezen engedem el az álláspontom, és különösen rosszul viselem, ha a helyzetemből adódóan nincs lehetőségem felszólalni a véleményem mellett. Nos, ilyen volt az alábbi két eset, amikor pedagógus hallgatóként nem volt kérdés, hogy csukva kell-e tartanom a számat…

Nem normális, ha…

Egy óvodalátogatás után, a gyakorlatvezető szájából hangzott el hatalmas negatív felhanggal az a mondat, ami azóta sem fordult meg bennem: “nem normális az, ha valakinek két anyukája van”. Természetesen nem maga a mondat, hanem a felhang az, ami évek óta kísért. Hiszen az óvodai nevelés, a toleranciárs nevelés alapelve az, hogy megmutassuk a legkisebbeknek, hogy félelem és gyűlölet nélkül is együtt lehet élni azzal, ami “nem normális”, nem megszokott, nem átlagos.

Hiszen nem normális, ha valaki Magyarországon muzulmán. Nem normális, ha valakinek vörös a haja. Nem normális, ha valaki nem lát, nem hall, nem tud beszélni vagy járni. Nem normális, ha valakinek nincs fedél a feje fölött és nem tud rendszeresen tisztálkodni, ahogy az sem, ha kaviárt vacsorázik. Nem normális, ha valaki már négyévesen profin zongorázik vagy több nyelven beszél.

És nem, tényleg nem normális, ha valakinek két anyukája van. Vagy két apukája. Vagy csak egy anyukája, apuka nélkül. Vagy csak egy apukája, anyuka nélkül. Vagy nincsenek szülei. Vagy egy anyukája és két apukája van (egy nevelő és egy hétvégi). Vagy egy apukája és két anyukája. Vagy…

A nevelőknek (szülőknek, pedagógusoknak) nagyon nehéz a dolga, és nagy a felelőssége, mert egyaránt felelnek a gyerekek személyes sorsáért és a gyermekek által épített jövőbeli társadalomért, a “tabula rasa”-ként születő gyerekekben elültetett előítéletek pedig egyaránt válhatnak védelmező pajzzsá, sanyargató bilinccsé és veszélyes fegyverré is. Ezért nagyon érdemes figyelni, hogy mit tanítunk aranyszabályként, és mit említünk meg (vagy tartunk meg magunknak) személyes véleményként.

Gyűlölöm, amikor…

Néhány évvel ezelőtt egy fenntertható fejlődés előadáson egy roppantul abszurd vita közepén találtam magam.

A prezentáció egy diája azokat a dolgokat sorolta fel, amik nem fenntarthatók (meg nem újuló energiaforrások felélése, a termőföldek és az élővilág kizsákmányolása, a fel nem dolgozható szemét hatalmas mennyiségének termelése, túlnépesedés, stb.), a tanárnő pedig azt kérte, beszélgessünk külön valamennyi pontról. A lista alján pedig ott állt ez a szó: gyűlölet. Amikor ideértünk, a harcos környezetvédő előadónkból kitört a következő vitaindító mondat: “gyűlölet, igen, beszéljünk a gyűlöletről – én például gyűlölöm, amikor…” – Egy perc múlva pedig ott találtam magam több tucatnyi reménybeli pedagógus között, akik egymást túllicitálva sorolták, miért gyűlölik az embereket. (Mert kipöccintik a cigarettacsikket az autó ablakán, mert műanyagot dobnak a papírgyűjtő konténerbe, stb.)

Nemcsak a feladat bődületes félreértelmezése zaklatott fel, hanem az is, milyen könnyű átragasztani a gyűlölködés hangulatát még a mosolygós családanyák és reményteljes fiatal nevelők csoportjára is.

Pedig a gyűlölet fenntarthatatlan. És ha már a környezetvédelemnél tartunk, minél kevesebb termőföld, ivóvíz és hely jut egy emberre, annál inkább fenntarthatatlan lesz. A gyűlölet az, ami az egyének szintjén embereket és családokat nyomorít meg, a társadalom szintjén pedig csoportokat vagy akár egész nemzeteket pusztít el.

Nincs olyan ok, amiért jogosnak (vagy célravezetőnek) látnám, hogy gyűlöletre neveljük egymást, és főleg a gyermekeinket. Óvatosságra, megelőzésre, megkülönbözésre, cselekvésre – igen. Gyűlöletre – nem, nem, nem. A gyűlölet végső soron soha nem vezet másra, mint hogy majd mi megmutatjuk, hogy tudunk olyan rosszak lenni, mint az ellenségeink, sőt sokkal rosszabbak is – és vajon hova vezet ez? Tényleg egy olyan világba, ahol nyugodtak lehetünk, mert a gyerekeinket nem veszik körbe “szörnyetegek”?

“Nem tudok még semmit a gyűlöletről, az intoleranciáról, a rasszizmusról, a szexizmusról, a bigottságról, a dogmákról, a homofóbiáról és az előítéletekről.

Még nem tanultam meg a szeretetet, az együttérzést, a tiszteletet, a toleranciát, az emberi méltóságot és az igazságosságot.

Életem legelső és legfontosabb éveiben mindent, amit tudok, TE TANÍTASZ NEKEM.

Válassz helyesen.”

5 tipp, hogyan csendesítsd le, ha túlpörgött

Kategória: Kategória nélkül by

Nemrég egy újabb kutyus érkezett a falkánkba, így tovább emelkedett az egy főre jutó négylábúak száma (9 fő, 7 kutya – már majdnem minden kézre jut egy mancs, ami pacsit tud adni). Ráadásul a sportos és mozgékony sógorom egy hasonlóan sportos és mozgékony kutyát, egy kiskamasz border collie-t választott társul. Ezért az jutott eszembe, hogy megint hozzak néhány Cesar Millan jótanácsot – ezúttal a hiperaktivitásról.

20140515-185947.jpg

[Smart a kuckójában egy mozgalmas nap után. Forrás: http://instagram.com/p/n9kh31MQNR/]

Egyébként ahogy talán említettem már, Cesar Millan tippjeit nem csak kutyásoknak érdemes elolvasniuk, mert nagyon sok közülük jól alkalmazható “emberfalkákban” is – családban, irodában, óvodai csoportban, stb. –, vagy egyszerűen a saját életünkben, önmagunkkal szemben.

Hogyan csendesítsd le, ha túlpörgött?

  • Hagyd figyelmen kívül! A hiperaktív viselkedés sokszor figyelemvágyból ered, ha pedig válaszul megadjuk a várt figyelmet, akkor legközelebb is ugyanazzal a módszerrel fogja keresni. Ezért figyelemmel jutalmazni csak a nyugodt viselkedést érdemes, túlpörgött viselkedésre válaszul pedig próbáljuk ki a hármas aranyszabályt: nincs beszéd – nincs érintés – nincs szemkontaktus!
  • Adj neki feladatot! A hiperaktivitást ugyanúgy okozhatják a le nem kötött pszichikai és fizikai energiák. Ha azonban adunk egy olyan feladatot, amire koncentrálhat, lekötjük a szellemi kapacitást, ami enélkül izgatottan elkalandozna. Például adhatunk súlyokkal megrakott hátizsákot a kutyára, hogy a hordozásra figyeljen a kerítések, macskák és mókusok helyett. Húzó kutyák (például huskyk, berni pásztorok) mögé kiskocsival (akár utazó gyerekekkel) vagy görkorcsolyával is besorakozhatunk.
  • Mozogasd meg! Sétáljunk, fussunk, biciklizzünk vele, hogy elégessük a fölös energiákat, amiktől megszabadulva sokkal könnyebben elcsendesedhet, megpihenhet.
  • Vizsgáld meg önmagad! Környezetünk gyakran minket tükröz vissza. Különösen igaz ez a hangulatunkra roppantul érzékeny kutyákra és gyerekekre, de néhány felnőtt társunkra is. Ha hiperaktív viselkedéssel találkozunk, érdemes egy kicsit magunkba nézni, vajon nem a saját nyugtalanságunk, bizonytalanságunk, fel nem oldott feszültségünk visszhangjával találkozunk-e, és ha szükséges, magunkon kezdeni a probléma orvoslását.
  • Alkalmazz aromaterápiát! Az illóolajak jótékony hatása az emberre ismert, a kutyák szaglása pedig sokkal fejlettebb az emberénél, sőt a kutyák elsődleges érzékszerve az orr (nem pedig a szem, mint az emberek esetében). Érdemes állatorvossal konzultálni, hogy milyen illatok és milyen adagolási módszerek segíthetnek a kutyánkon, anélkül, hogy veszélyeztetnénk az egészségét.

(A cikk forrása: Cesar’s Way – How to Calm a Hyper Dog)

Ti hogyan kezelitek a hiperaktivitást? (Kutyásoknak, gyerekeseknek, előadóknak, csoportvezetőknek, stb. egyaránt ér jelentkezni!)

Mit teszel, ha nem lehetsz művész?

Kategória: Kategória nélkül by

Young-ha Kim koreai író humoros (és nagyon-nagyon-nagyon gyorsbeszédű) előadásában arról elmélkedik, miért hagyunk fel a művészetek űzésével, ami természetes elemünk, mi lesz velünk, ha elfojtjuk magunkban az alkotó erőt, és hogyan tudunk visszatalálni az ösztönös művészetünkhöz.

Ő is azt vallja, hogy mindannyian művészeknek születünk. Szeretünk festeni a falra, eszközre sincs szükségünk, elég az ujjunk. Homokba rajzolunk, mert nem számít, ha elmossa a víz vagy a szél, hiszen nem az elismerésért vagy a halhatatlanságért alkotunk, hanem az alkotás öröméért. Bármilyen zenére tudunk táncolni, de akár zene nélkül is, mert a csend megadja a lehetőséget, hogy megalkossuk a saját zenés-mozgásos önkifejező darabunkat, amiben mi vagyunk a kórus és a tánckar egyaránt. Bármiből varázsolunk hangszert és zenét. És amikor kiötöljük az első hazugságunkat, akkor kezdünk történeteket mesélni.

A legtöbb iskolarendszer azonban, aminek az eltökélt szándéka, hogy a “felelősségteljes felnőtt életre” készítsen fel, nem tűri ezeket a fajta művészeti törekvéseket. A falra festeni, magunkban dúdolni, táncikálni, az ujjainkkal dobolni a padon és történeteket találni ki egy bizonyos kor után már nem kívánatos, sőt kifejezetten aggasztó, elítélendő és büntetendő.

De vajon elvesznek ezek a belső hajtóerők, amikkel születtünk? És ha nem, vajon mihez kezdünk velük? Young-ha Kim szerint a bennünk bebörtönözve, megfélemlítve és meggyötörve élő művész az, aki rávesz minket, hogy tehetségkutató műsorokat nézzünk, amatőr írók műveit olvassuk vagy árgus szemekkel figyeljük a befutott sztárokat, és keserűen arról fröcsögjünk, milyen tehetségtelenek, vagy végigtrollkodjuk az internetet – hiszen felébresztik bennünk a fájdalmas féltékenységet: erre én is képes lennék, én miért nem tehetem? Amikor pedig ki akar törni belőlünk a művész, akkor megtalálja magának az utat a kiskapukon át. Az, aki énekes lehetett volna, ha nem fojtják el csírájában, a zuhany alatt vagy karaoke bárokban énekel. Akiben egy táncos van eltemetve, az diszkókban ugrál éjszakánként. Akiben ott szunnyad az író, az hajnalig fennmarad a képernyőt bámulva, hogy kommenteket írogasson.

Vajon késő, hogy kilépjünk mindebből? Válhatunk művészekké most? Young-ha Kim elmesélte saját élményét a festéssel, amikor egy műhelyfoglalkozáson a gyermekek céltudatosságával esett neki, hogy megfessen nem mást, mint egy egész lapot kitöltő fekete négyzetet. A foglalkozás vezetője nem volt elragadtatva az eredménytől és tehetségtelennek bélyegezte – annál is inkább meglepődött a fiatalember, amikor világhírű modern művészek kiállításain látta viszont az övéhez hasonló “színes négyzet” típusú festményeket. Pedig ő még többet fel tudott mutatni, mint a hírnévvel bíró művésztársai, akik “címtelen” képeket állítottak ki, az ő fekete négyzetének pedig története volt: “egy tollászkodó holló a sötét éjszakában”. A tanároknak, szülőknek és úgy általában minden bíráskodásra alkalmas felnőttnek nagy a felelőssége abban, hogy amikor döntést hozhat, hogy letörje vagy bátorítsa ezeket a próbálkozásokat, helyesen döntsön. De ha nem volt szerencsénk a bátorító közeg tekintetében – ahogy a legtöbb embernek nem volt –, akkor sincs késő soha elkezdeni.

Újrakezdő felnőttként ott a nehézség, hogy leküzdjük a belénk nevelt hatalmas gátlásokat, túlkiabáljuk a hangokat, amik belül azt súgják vagy épp ordítják, hogy ez badarság, haszontalan, értelmetlen, különben sem ér a lyukas fityinget sem a tehetséged, nőj már fel és viselkedj felnőttként! Ugyanakkor felnőttként ott a tudatosságunk és a döntési lehetőségünk, hogy szembenézhetünk és megküzdhetünk ezekkel a fantomokkal.

Amiért különösen hozzám szólónak találtam ezt az előadást így, NaNoWriMo idején, az az volt, hogy Young-ha Kim elmondta, írói kurzusain azzal ösztönzi a félelmeik és komplexusaik legyőzésére diákjait, hogy kegyetlen rabszolgahajcsárként arra ösztönzi őket, hogy írjanak-írjanak-írjanak, szakadatlanul, gyorsan, olyan eszeveszett tempóban, ahogy csak képesek rá, két órán át. Ezzel a megfeszített hajrával – ami nagyon hasonlíthat arra, amit a napi 1667 szavas őrült penzum mellett produkálhat az ember – megtanulják elhallgattatni az okoskodó énjüket, ami valójában nem más, mint azoknak a felnőtteknek a hangja, akik azt szajkózzák, hogy ennek nincs értelme.

Pedig, ami azt illeti, van. Ha kiengedjük magunkból a művészt, ha hagyjuk játszani a bennünk élő gyermeket, a játék összes gyógyító hatását megtapasztalhatjuk – letehetjük a terheinket, arcot adhatunk a démonainknak, szembenézhetünk velük és lerombolhatjuk őket, átélhetjük az örömöt és a büszkeséget, amit a művészetünk kiélése ad.

Young-ha Kim egy történettel zárta történetekben egyébként is bővelkedő beszédét. Arra, hogy vajon mi a teendőnk, hogyan kezdjünk neki a művészetünk kiélésének, Martha Graham, legendás modern táncos szavaival adja meg a választ. Amikor az idős asszony Koreába látogatott és megkérdezték tőle, mit tanácsol a fiatal koreai táncosoknak, az asszony mindössze ennyir válaszolt: “Just do it. – Csak csináld!

7 ok, amiért áldani fogod a kutyádat, ha baba érkezik a házhoz

Kategória: Kategória nélkül by

Cesar Millan honlapján olvastam egy kedves cikket arról, milyen hasznos lehet egy baba érkezésekor, ha egy kutya is van a háznál. Bár nálunk még odébb van a kis manó tervezett érkezése (mindenféle társadalmi nyomásgyakorlás ellenére is), de a kutyusunk már most családtag, úgyhogy az ő kedvéért megosztom az alábbi listát.

Az eredeti cikket itt találjátok, a cikk szerzője Juliana Weiss-Roessler.

7 ok, amiért áldani fogod a kutyádat, ha baba érkezik a házhoz

  1. Babafigyelő. Ha aggódsz, hogy nem fogod észrevenni, amikor a kisbabád felébred éjszaka vagy a délutáni alvásnál, ne tedd. A kutyád nálad is éberebben figyel, és bízhatsz benne, hogy a saját nyüszítésével csatlakozik, ha a kisbabád sírni kezd.
  2. Takarítóbrigád. Te nem leszel olyan szülő, akinek vesződnie kell a romok eltakarításával az etetőszék körül, amikor a kisbabád enni tanul, hiszen ott van egy lelkes segítő, aki tisztára nyalja helyetted a padlót.
  3. Immunerősítő. A kutyanyál, akár hiszed, akár nem, immunerősítő hatású. Ahelyett, hogy a kisgyermeked steril környezetben nőne fel és a szervezete nem tanulna meg védekezni, a kutyád megosztja vele a mikroorganizmusait, és kis korától fogva ellenállóbbá teszi. A tanulmányok szerint a kutyák mellett felnövő gyerekeknél csökken a fülbetegségek, az asztma és az allergia kockázata is.
  4. Edzőpartner. Ha kutyád van, nem fenyeget a veszély, hogy annyira elmerülsz a kisbaba körüli feladatokban, hogy napokig elfelejted elhagyni a házat. Ha kutyád van, a rendszeres testmozgás nem opció, hanem kötelesség.
  5. Szórakoztató központ. Ha kiszállnál és szeretnéd, ha legalább egy kicsikét nem neked kellene állandó gügyögéssel és lovacskázással lekötni a kisbabád figyelmét, számíthatsz rá, hogy mindig lesz melletted egy önkéntes, aki átveszi egy kis időre, hogy együtt mókázzanak és birkózzanak a szőnyegen. Garantált szórakozás a babának, garantált szusszanás a mamának.
  6. Gyakorlási lehetőség. Semmi nem mérhető ahhoz, hogy 24/7-ben a szülői hivatásnak szenteled magad, bár ha örökbe fogadsz egy problémákkal küszködő menhelyi kutyát vagy egy újszülött kutyust, aki elvesztette az anyját és neked kell életben tartanod, az elég nagy kihívás lehet. De ha csak egy átlagos kutyát nevelsz, az is felkészít bizonyos dolgokra, amiknek hasznát veszed majd, ha kisbabád lesz. Például:
    • Résen lenni, hogy nem vett-e valami veszélyeset a szájába, és készenlétben állni, hogy bármikor kikapd onnan, aminek nem ott a helye.
    • Gyógyszert beadni valakinek, aki nem akarja.
    • Egyértelmű határokat szabni, betartatni a szabályokat, szigort mutatni, akkor is, ha ez nem könnyű.
    • A pillanatban élni. Ha azon kapod magad, hogy már a diplomaosztóját és az esküvőjét tervezed a kisbabádnak, a kutyád mindig ott lesz, hogy emlékeztessen, hogy éld meg és élvezd ki a jelen pillanatot.
  7. Páratlan szeretetforrás. A legfontosabb, amit a kisbabánknak adni akarunk, az a szeretet. Egy boldog, kiegyensúlyozott kutya a szeretet és odaadás kimeríthetetlen forrása, ami pótolhatatlan kincs egy kisgyermek életében.

Hogy miben lesz hasznunkra a mi kis szeretetgombócunk, amikor kisbabánk lesz, még nem tudom, de azt igen, hogy ezen kívül még mi mindenre felkészít – biztonságossá tenni egy lakást, felkelni az éjszaka közepén, ha sír, bébihányást, bébipisit és bébikakit takarítani, tejfogat kihúzni, orvoshoz rohanni és feldolgozni, hogy akárhogy kérdezem, nem tudja megmondani, mi a baj, megküzdeni azokkal, akik szerint egészen máshogyan kellene nevelni… És tudni, hogy mindez megéri, büszkének lenni, szeretetet kapni, elfeledkezni mindenről és a leghosszabb nap után, a legrosszabb hangulatban is mindent elfelejtve lekucorodni a padlóra játszani egyet.

Szerintetek miért áldás egy kutya egy kisgyerek, egy kisgyerekes felnőtt, vagy bármelyik felnőtt életében?

Aranyköpések – Akárhogy öltöznek is

Kategória: Személyes by

Aki ismeri az én Petimet, szívem választottját, az tudja, milyen diszkréten és csinosan öltözködő, fess fiú. Nem is csoda, hiszen az anyukája is egy mindig csinos és divatos, örökifjú nő, akinek egyébként nagy része volt a rút kiskacsából szép és elégedett nővé válásomban, és apukája is mindig fess, komoly férfi, sportos ingnél lezserebben nem nagyon látni.

Nemrégiben arról beszélgettünk, hogyan fogjuk fogadni, ha a majdani gyerekeink valami olyan vad, felháborító és ízlésficamos tini divattal állítanak haza, amit mai szemmel-ésszel még el sem tudunk képzelni.

Ez a drága ember pedig, akinek nem ok nélkül helyezem a kezébe az életem meg a leendő gyermekeim életét, ezt felelte:

“Nézd, amikor én kamasz voltam, az én apukám pedig vezető beosztásban dolgozott, minden alkalommal, amikor Pestre utazott tárgyalásra, elment a heavy metal szaküzletbe. Bement oda a jólfésült frizurájával, az öltönyével meg a nyakkendőjével, ahol a bőrszerkós, kigyúrt fickók már előre köszöntek neki, mert a törzsvásárlójuk volt, és hordta nekem haza a halálmetálos, koponyás pólókat. Én is ugyanígy fogom támogatni a gyerekeimet, akárhogy öltöznek is. Majd kinövik, ahogy én is kinőttem.”

♥ ♥ ♥

Az ég áldja őt is, meg a szüleit is, akik valószínűleg egyszer sem mondták azt neki, hogy “bezzeg az én időmben!”.