gyerekkor címkéhez tartozó bejegyzések

Dióhéjban #14

Kategória: Személyes by

A Dióhéjban egy olyan egymondatos napló projekt, ami rövidke kérdésekkel, témaindítókkal segít megragadni és megőrizni a hétköznapok apró emlékeit. A kérdésekre én is válaszolok, és ha van kedvetek, válaszoljatok ti is a kommentek között! A rovat cikkeit a dióhéjban címke alatt olvashatjátok.

diohejban

Az első emlékem…

… az, hogy a nagypapámmal építőkockákból tornyot építünk. Ami egészen pontosan úgy nézett ki, hogy a nagypapám tornyot épített, én pedig ledöntöttem. 

Fogalmam sincs, miért, de valahogy biztos vagyok benne, hogy ez egy igazi emlék (nem olyasmi, amit elmeséltek és én elképzeltem, összeraktam a fényképek és más emlékek alapján), és abban is, hogy ez az első. 


Most ti jöttök! Nektek mi az első emléketek? (Ha nem tudjátok biztosan, akkor megoszthattok egy /vagy több :)/ korai emléket is.)

Hírdetés

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – Az első…

Kategória: Személyes by
A {Vigyázz! Kész! Posztolj!} egy kéthetente jelentkező blogger kihívás, ahol a résztvevők előre meghatározott, egészen a cikkek megjelenéséig titkos témákról írnak blogjukban. Ha csatlakoznál vagy érdekel a kihívás részletes szabályzata, keresd fel a VKP kihívás összefogó bejegyzését. A többi résztvevő írása az inlinkz gyűjtemény gombjára kattintva érhető el. A kihívásra írt korábbi cikkeimet a vkp címke alatt találhatjátok meg.

Vigyázz! Kész! Posztolj!

Az első…

… szó, amit kimondtam…

… nem tudom, hogy mi volt. A húgom első szavai anekdotává váltak a családban (ezek a “nem” és az “edüdül”, azaz “egyedül” voltak, és sokáig csak ezeket használta, miközben jött-ment és mindent elintézett magának – ez sokat elmond róla, milyen makacs és karakán kiskölyök volt), de én az elmondások alapján nagyon hamar megtanultam összefüggően beszélni, és a fenekemen ülve elcsacsogni a családomnak, mit szeretnék (ez meg rólam mond el nagyon sokat :)). 


… plüss állatom…

… egy mackó volt, amit az első karácsonyomra kaptam a nagyszüleimtől. Nagyobb volt nálam!

… szerelmem…

… apukám egyik szobafestő tanonca volt. Ő tizenhat éves volt – én kettő. Azt mondják, olyan ábrándosan bámultam őt a járókából, mint még senkit azelőtt. 

… csók…

… mókás volt. Tizenhat voltam.

… legjobb barát/barátnő…

… Viki és Norbi voltak az óvodában. Hárman voltunk egy csapat. A történelmi hűség kedvéért: Norbi volt a második szerelmem, és rá már emlékszem is. 

… házikedvenc…

… és bébiőr Dolly volt, az óriás snauzer. Sajnos nem volt hosszú élete, így rá csak a családi sztorikból és a fényképalbumokból emlékszem. Ha a keresztpapámtól faluról évente kölcsönkapott húsvéti nyulakat nem számítjuk, akkor az első házikedvencem, akire emlékszem is, Cili volt, a legendás vadászmacska.

… macskajaj…

… az egyetemen ért. A selmeci hagyományoknak és a mézes pálinkának köszönhetem.

… munka…

… telefonkönyv hordás volt diákmunkában. Nem valami szép emlék. Úgyhogy szeretem inkább az első keresetemet emlegetni, amit novellaírással szereztem.

… koncert…

… amin csápoltam, a Karthago együttes koncertje volt, és meglepő módon huszonéves koromig váratott magára ez az élmény. A komolyzenei koncerteket nem számoltam ide, azokból hallgattam és adtam is jópárat az énekkarral, mivel zenetagozatos általános iskolába jártam, de ebben a műfajban nincs igazi “első” élményem, emlékem.

… sminktermék…

… amit kaptam, egy lányka sminkkészlet volt, amit óvodás korunkban vett nekünk anya egyetemi barátnője, Zita. Anya nem volt nagy rajongója az ajándéknak és a sminkelésnek általában, de mi a húgommal jó kis vállalhatatlan primadonna arcokat festettünk egymásnak.

Ha a többi VKP résztvevő elsőire is kíváncsiak vagytok, kattintsatok ide: 

 

Mondjuk el a történeteket!

Kategória: Személyes by

Meg akartam nézni Stephanie Nielson beszédét a 2014-es RootsTech családtörténeti konferenciáról, de egy váratlan ajándékot is kaptam mellé, méghozzá az eddig számomra ismeretlen Todd Hansen előadását, ami Stephanie előadásával összevonva egy videóban szerepelt, és szintén nagyon megérintett.

Mindannyiunk története értékes

Todd Hansen Story Trek című műsorának jelmondata ez: mindenkinek van története – és mindannyiunk története értékes. Todd a stábjával együtt véletlenszerűen kiválasztott, hétköznapi emberek házába kopog be és arra kéri őket: meséljék el a történetüket. A legtöbben azt felelik: de hát nekem nem igazán van olyan történetem, amit érdemes lenne elmondani. Azonban mindenkiről, aki végül hajlandó beengedni őt az otthonába és elbeszélgetni vele, kiderül, hogy igenis van történte, és a története igenis érdekes és értékes. Ezt az is bizonyítja, hogy Todd nem válogat a történetek között, nem keresi meg a “legjobb sztorikat” – minden történet, amit megosztanak vele, bekerül a műsorába.

Todd az előadásában arra kér mindenkit: segítsük őt a munkájában. Ha megtehetné, bekopogna minden házba és minden egyes embertől kérne néhány órát, hogy elbeszélgethessen velük és bebizonyíthassa, hogy minden ember egyformán értékes, hogy mindenki tud olyat mondani, ami érdekes és értékes, hasznos, megindító, szórakoztató vagy felemelő mások számára. De sajnos Todd élete is véges és az ő napja is csak huszonnégy órából áll. Ezért azt kéri, higyjük el magunkról, hogy mindannyian értékesek vagyunk, mindannyiunknak vannak olyan történetei, amiket el lehet és el is kell mondani. Arra kér minket, hogy váljunk a saját riportereinkké, tegyük fel magunknak azokat a kérdéseket, amiket egy riporter is feltenne (mit, mikor, hol, kivel és miért – de ezek közül is elsősorban azt, hogy miért), és kezdjük el megörökíteni a saját történetünket és azokét, akiket ismerünk.

Mindannyian túléltünk valamit

Stephanie Nielson, akiről nem egyszer írtam már én is itt a blogon, szintén megosztotta saját történetét a hallgatósággal – hogy milyen volt túlélni, hogy milyen volt megélni a legmélyebb mélységeket (például azt, hogy milyen érzés volt neki, aki korábban anya volt, síró gyerekeket ringatott és pelenkákat cserélt, kiszolgáltatottnak lenni, akit mások emelnek fel, ha sír, és mások cserélik az ő pelenkáját), milyen volt visszatérni, milyen volt az összetört testének megküzdeni az olyan hétköznapi kihívásokkal, mint a cipzárok és az uzsonnásdobozok, milyen volt az összetört lelkének megküzdeni azzal, hogy a gyerekei nem akarnak ránézni és kitartóan azt kérdezgetik, mikor fog visszaváltozni azzá az anyukává, aki azelőtt volt. És milyen volt újra blogolni – azzal a tudattal, hogy a blogja már nemcsak a családnak és néhány kósza érdeklődőnek szól, hanem a története hatalmasra duzzadt, és ezrek, tízezrek figyelik és támogatják.

Saját története mellett viszont azt üzente mindenkinek, hogy mások történetei soha ne tartsanak vissza minket attól, hogy elmondjuk a sajátunkat. Szerinte mindannyian valaminek a túlélői vagyunk, még akkor is, ha nem tűnünk annak. Ő nem mondott példát erre, de én hadd tegyem meg. Aki például úgy érzi, hogy az, hogy csúfolták az iskolában, egyáltalán nem nagy dolog, hiszen annyi emberrel megtörtént (velem is), annak jusson eszébe, hogy van, aki öngyilkosságot kísérel meg vagy egyszerűen csak (“csak”) egy életre szóló lelki sérüléseket szenved el emiatt – hát akkor nem olyasmi ez, aminek a túlélői valóban igazi túlélők, akiknek a történetét érdemes meghallgatni és megosztani?

(El kell mondjam egyébként, hogy órákig zokogtam amiatt, amit ez a két előadás elindított bennem – például amiatt, mert azon gondolkodtam, miért nem vagyok még kész rá, hogy én megosszam ezeket a történeteket a saját életemből. Talán azért, mert még nem zártam le őket – igen, lassan betöltöm a harmincat, és még nem zártam le a gyerekkorom történeteit. Önző okokból bízom benne, hogy egyszer majd kész leszek rá, és már el tudom mondani a tanulságokat, amiket most még nem ismerek egészen.)

Ti gondoskodtok róla, hogy a történeteteket fennmaradjon?

Aranyköpések – A cicás mászóka diadala

Kategória: Személyes by

Peti mesélt nekem egy elgondolkodtató történetet az óvodás korából. Érdemes elolvasni, amennyire tudom, igyekszem az ő szavaival megosztani, és azt hiszem, különösebb kommentárt sem igényel majd.

Az óvodában az udvaron volt két mászóka, egy zsiráfos és egy cicás. A zsiráfos sokkal jobb volt, ezért a menők azt lefoglalták, a nem menők, azaz mi pedig a cicásra szorultunk. De tudod, mit csináltunk? Eldöntöttük, hogy a cicás mászóka egy klassz hely, és attól fogva szerettük.

A zsiráfon mindig hatalmas volt a tolongás, és ha valaki odament kuncsorogni, a menők esetleg megengedték, hogy fellépjen az első vagy a második fokra, de nem feljebb. A cicás mászókában meg tudod, mi volt a király? Hogy volt egy hatalmas gömb feje, amibe csak két ember tudott bemászni, és mi megbeszéltük, hogy aki a fejében van, aznap az a főnök. De nem úgy ám, mint a menőknél, hogy aki gyorsabban felmászott! Hanem minden nap megbeszéltük és váltogattuk, ki legyen a cica fejében.

Egy nap aztán valaki kiesett a menők csapatából, mert beteg volt és nem jött oviba, és engem hívtak, hogy átmehetek a zsiráfra, ha akarok. Én meg megmondtam, hogy a francokat megyek a zsiráfos mászókájukra, nekem a cicán tökéletesen jó. Látni kellett volna az arcukat. Egyszerűen nem értették.

Látod, mennyi mindent le lehet szűrni a gyerekek világából?

Aranyköpések – Mégsem félek

Kategória: Személyes by

– Miért nem tekersz bátrabban? – bosszankodott miattam Peti, amikor közösen bicajoztunk.
– Tudod, amikor kicsi voltam, leestem a bicikliről és eltörtem a karom.
– Na és? Amikor kicsi voltam, leestem az ágyról és eltörtem a vállam. Mégsem félek lefeküdni esténként.

Nos, nem egyformák a képességeink az elengedésre, de ez elgondolkodtatott: vajon mennyi sérülést, félelmet, komplexust, tévhitet őrzünk magunkba temetve csak azért, mert nem tudunk megválni egy múltbéli eseménytől?

Hinta-palinta – Gyermekkorom meditációja

Kategória: Személyes by

Via könyvének gyerekkor-idéző gyakorlatait olvasva rájöttem, hogy soha nem tudtam jobban meditálni, mint gyerekkoromban, amikor a kertünkben a hintán ülve órákon át csak lengtem, lengtem, figyeltem a nap ívét, a fák lombját, hallgattam a természet és a kertváros hangjait magam körül, és nem tettem mást, mint lustán hagytam a gondolataimat áramlani.

Nektek volt gyerekkorotokban meditációs helyetek? És most?

Aranyköpések – Egészen a Mennyországig

Kategória: Személyes by

A barátnőm lánybúcsújáról egy héliumos lufival jöttem haza, ami napokig ott lebegett a szobánk ajtaja előtt a fogashoz rögzítve. Peti egyik reggel megállt előtte, nézte egy darabig, majd játszott kisfiúsan bánatos hangon közölte:
– Nekem is volt egyszer egy héliumos lufim, ami elszökött a kezemből.
Elnevettem magam és belementem a játékba, magamhoz öleltem és megsimogattam a haját.
– Szaladtunk utána, de persze nem értük el – folytatta. Ahogy az arcát a vállam hajlatába temette, ölelt és hagyta, hogy öleljem, éreztem, hogy egyszerre mulat a helyzeten, ahogy vigasztalósat játszunk, de közben egy kicsit valóban elszomorodik az emléktől. – De nem pukkant ki, amíg láttuk. Úgyhogy felszállhatott egészen… a Mennyországig – mondta halkan.

Ez az emlék és ahogy megosztotta velem, egyszerre nevettetett meg és érintett meg mélyen. Úgy gondolom, nagyon fontos, és főleg egy férfitől látni nagyon különleges is, hogy felnőttként is így át tudjuk magunkat adni a gyerekkori emlékeinknek és ki tudjuk fejezni az érzelmeinket. A gyermeki elme világa egy olyan csodavilág, ahova érdemes felnőttként is elbarangolni vagy meghívni az életünkbe. Nem gyengébb, de erősebb és gazdagabb emberek leszünk ettől, miközben magunk, a szeretteink, a barátaink és a gyermekeink számára olyan világot teremtünk, ahol a Mennyországban a nagymamák mellett boldog cicák napoznak a Jóisten kertjében és boldog kutyák kergetik az égbe szökött héliumos lufikat. Úgy gondolom, csodás ember az, aki akár csak egy percre is ilyen világot tud teremteni azzal, hogy lefesti a szavaival és megtölti az érzéseivel.

Tégy úgy, mintha!

Kategória: Kategória nélkül by

Ha valakinek gondja van azzal, hogy egy pozitív jövőképet teremtsen, abba belehelyezkedjen és átélje úgy, mintha az a jelen valóság lenne, annak itt egy tanács. A “tégy úgy, mintha” játékot a legjobban egy óvodáskorú gyermek taníthatja meg nekünk, aki a szimbolikus játék csodás korszakában van. Figyeljük meg a játékukat! A gyerekek “mintha”-játékait (mintha tűzoltó lenne, mintha orvos lenne, mintha szuperhős lenne) egyebek közt a játék komolysága és a játék-tudat jellemzi. Ez azt jelenti, hogy a gyermek nem vágja el magát a valóságtól, pontosan tisztában van vele, mi a valóság és mi a játék, könnyedén jár a két világ közt – ugyanakkor a legnagyobb komolysággal és hittel éli meg a játékát, nem csak mímel, de valóban megteremti a vágyott valóságot. Ezt a tudatos, mégis mély hittel átitatott, könnyed és természetes játékképességet kell újból felfedeznünk magunkban, hogy valóban elemi pozitív erővel megteremtsük képzeletben (és aztán hagyjuk realizálódni) vágyott valóságunkat.