Mostanság #5 – Mr. Spock, kutyák és gombolyagok a Mennyben

Mostanság nem igazán írtam Mostanság rovatot, de a napokban elkapott egy hullám, ami talán megérdemli a helyet itt.

A héten elhunyt Leonard Nimoy, az eredeti Star Trek sorozat Mr. Spockja, akibe kamaszként szerelmes voltam. A sorozatot kiskamasz koromban mutatta meg nekem anyukám – aki kamaszként szintén szerelmes volt a híres vulkániba. Furcsa dolog ez, nem igaz?

Tudjátok, nem igazán hiszek a Mennyországban. De néha azért elképzelem a szeretteimet, mintha még léteznének valahol, és néha a Mennyországot is elképzelem úgy, mint egy mókás helyet, ahová a kutyák, macskák és tengerimalacok is eljutnak, és ahová az elvesztett léggömbök is kerülnek. És most arra gondolok, milyen izgalmas hely lehet a Mennyország, ahol anyukám végre találkozhat Spockkal.

“Az élet olyan, mint egy kert. Láthatunk tökéletes pillanatokat, de nem őrizhetjük meg őket örökre, csak az emlékezetünkben.” – Leonard Nimoy
“Hosszú és eredményes életet!” – Mr. Spock (vulkáni üdvözlet)

Nemrég elhatároztam magam, hogy végre felhasználjam az anyukámtól örökölt fonalakat, amiket évek óta csak tologatok, mert nem éreztem úgy, hogy megtaláltam volna a helyüket, hogy úgy fel tudtam volna használni őket, hogy ne fájjon utánuk a szívem, ne érezzem őket elpazaroltnak. Most végre elkezdtem belőlük egy takarók horgolni, ami a képességeimet sem haladja meg, és az eredmény is olyasmi lesz, ami nem szórja szét ezeket a gombolyagokba foglalt emlékeket, és amit még nagyon sokáig nem kell kiadnom a kezemből, hanem még sokáig a közelemben lehet. (Akit esetleg érdekel, itt találjátok a mintát, ami alapján készítem.)

Tegnap pedig egy tömött busz utazóközönsége előtt pityeregtem, mert előbb anyukám jutott eszembe, aztán miután felbarangoltam Twitterre, hogy kicsit eltereljem a gondolataimat, megtaláltam ezt a gyerekszáj történetet arról, miért élnek a kutyák olyan rövid ideig (azért, mert míg az embereknek meg kell tanulniuk boldogan élni, jónak lenni és tiszta szívvel szeretni, addig a kutyák már így születnek és így élnek egész életükben, ezért van szükségük kevesebb időre itt a Földön), nem tudtam megálljt parancsolni a könnyeimnek. – De nem is akartam.

Végül pedig az jutott eszembe, mennyi gúnyolódásnak és bántásnak voltam kitéve gyerekként és kamaszként az iskolában, mert olyan könnyen elsírtam magam nyilvánosan. És a helyzet az, hogy most, felnőttként, már büszke vagyok arra, hogy sírni tudok mások előtt.

Reklámok

Blogger házi – így változott meg az életem, mióta blogot írok

Hogyan változott meg az életed, mióta blogot írsz? – Ezt a kérdést megint csak Suz’n tette fel a Magyar Bloggerek és Blogkedvelők Közösségében a Facebookon, és amikor elkezdtem gondolkodni a válaszon, hamar rájöttem, hogy ez talán az egyik legbonyolultabb kérdés, amivel mostanság szembesülnöm kellett.

A Kincsesfüzet története ugyanis egyben a gyászmunkám története is.

Rengeteg szál vezetett el odáig, hogy elkezdtem blogolni itt, a Kincsesfüzeten, és nem kevés jelentősége volt benne annak, hogy az írás már gyerekkorom óta az álmom, vágyam, szenvedélyem, ahogy annak sem, amint már írtam, hogy Szalay Ádám Sikerkód tanfolyama erőteljesen irányba állított és segített visszanyerni a hitemet, hogy lehetek sikeres íróként is. Ezek talán sokkal egyértelműbb, egzaktabb előzményei, okai voltak annak, hogy megszületett a blogom, mint azok az élmények és felismerések, amik a gyászomból születtek. (Vagy csak azokkal nehezebb szembenézni, ezért nem kerültek még fel eddig arra a hivatalos listára, ami a blogom megszületését indukálta.)

Akárhogy is, a Kincsesfüzet alig több mint fél évvel édesanyám halála után született meg, és a bloggerként eltöltött időszakomat, a bloggerként megélt változásokat lehetetlen nem úgy vizsgálni, mint a gyászidőszakomban történt változásokat.

Mi motivált a gyászban arra, hogy blogolni kezdjek?

  • Édesanyám is mindig író akart lenni, de nyugdíjas korára tartogatta ezt az álmát – csakhogy a nyugdíjas évei sosem jöttek el. Ez ráébresztett, hogy nem halogathatom az álmaimat, hanem bele kell vágnom, ott, ahol vagyok, úgy, ahogy épp tudok.
  • Rádöbbentem, mennyire az ő árnyékában éltem mindig, és szembesültem vele, hogy ki kell lépnem ebből az árnyékból. El kell hinnem azt, hogy bár nagyszerű asszony volt, de egyszerűen máshogy volt nagyszerű, mint én. Nem mérhetem minden eredményemet, minden célomat, álmomat és tehetségemet hozzá, és nem hihetem azt, hogy ha neki nem sikerült, akkor nekem sem fog, hiszen ő olyan nagyszerű volt.
  • Megtapasztaltam, hogy ha nem is mindig, minden percben és minden helyzetben, de nagyon sokszor lehetőségem van dönteni arról, hogy boldognak akarom-e érezni magam, hogy az örömöt, a hálát, a reménykedést választom-e az elkeseredéssel szemben – és elköteleztem magam, hogy amikor csak tudom, az előbbieket választom.

Blogolás

Miben változtam az elmúlt években?

  • Megtaláltam a saját utamat az írásban, és elkezdtem dolgozni azért az álomért, amit régóta csak tologattam és halogattam.
  • Íróként (bloggerként) kezdtem gondolni magamra, és egyre bátrabban prezentálom magam így, az interneten és személyesen egyaránt.
  • Sokkal tudatosabban foglalkoztam önmagam fejlesztésével.
  • Rengeteget tanultam és tapasztaltam a háláról.
  • Összeszedettebb lettem, és a dolgaim sokkal inkább egy irányba mutatnak: több helyen vagyok jelen az interneten és több mindennel foglalkozok, de van egy vezérfonal, amihez mindent igazítok.
  • Ugyanakkor bátrabban vagyok szétszórt, bátrabban kapok bele dolgokba, megengedőbb vagyok magammal szemben, ha a szeszélyeimről van szó, mert tudom, hogy abból is profitálni fogok, ami csak két hétig érdekel.
  • Éberebb lettem a személyes történeteimre, arra, hogy milyen fontos, hogy meg tudjuk fogalmazni a saját megpróbáltatásaink tanulságát.
  • Megváltozott a viszonyom a boldogsággal is. Már tudom, hogy a boldogság nem valami véletlen dolog, ebből következően pedig nem kell bocsánatkérően rejtegetnem, hanem tudom, hogy munka és odafigyelés eredménye, amit jogom és kötelességem is olyan teljesen megélni, ahogy csak tudom.
  • Megváltozott a viszonyom a kudarcaimmal és a nehéz időszakaimmal is. Elnézőbb és türelmesebb vagyok magammal szemben, lejjebb adtam a maximalizmusomból, már tudom, hogy egy kudarctól nem ér véget a világ, a nehézségek pedig más perspektívába kerültek.

Stephanie Nielson: 100%-os felelősségvállalás a boldogságért

Nemrég a 100%-os felelősségvállalásról is írtam, mint a siker egyik alapelvéről. Aztán azon kezdtem töprengeni, mikor a legnehezebb ez – mikor a legnagyobb kihívás, hogy elfogadjuk, az események tragikumától és volumenétől függetlenül mindig dönthetünk arról, hogyan reagálunk rájuk, így végső soron minden (pozitív vagy negatív) eredmény, amit elérünk, minden végpont, ahova kilyukadunk, a mi felelősségünk is. Ugyanabból a helyzetből, ugyanabból a kiinduló állapotból az egyik ember a döntései függvényében győztesen, a másik vesztesen kerül ki, így nem mismásolhatjuk el: rajtunk múlik a dolog.

Apró, elszigetelt, az életünknek csak egy kis részét érintő, nem túl súlyos helyzeteknél könnyebb felvállalni a felelősséget, és tenni, lépni, a megoldáson munkálkodni panaszkodás és ujjal mutogatás helyett. De minél hatalmasabb, minél átfogóbb és megrázóbb a tragédia, ami minket ér, annál nagyobb a kísértés, hogy elkezdjük áldozatnak tekinteni magunkat, azt mondva, nem én tehetek róla, hogy így alakult. Hiszen történt az a dolog, és mégis ki hibáztatna engem azért, hogy vesztesen kerülök ki ebből, mégis ki lenne képes győztesen kijönni egy ilyen helyzetből egyáltalán?

Az én életemben eddig a legsúlyosabb tragédia anyukám borzasztóan hirtelen, teljesen váratlan elvesztése volt. Tudom, hogy hálás lehetek – az is vagyok -, hogy ennyi a személyes tragédiáim sora. Mindig volt tető a fejem fölött, soha nem éheztem, nem erőszakoltak meg, nem csonkítottak meg, nem raboltak el és adtak el szexmunkásnak, nem születtem betegen vagy diagnosztizáltak gyógyíthatatlan kórral. De mit mondhatnék, személyes tragédiának megélni ezt is épp elég volt (meg aztán mint tudjuk, attól senki fájdalma nem lesz kisebb, hogy valaki másnak jobban fáj), és másfél év után is jóformán nap mint nap szembesülök olyan helyzetekkel emiatt, amikor döntenem kell, áldozatnak tekintem-e magam vagy sem.

Stephanie Nielsonról, aki egy repülőgépbaleset túlélője, már írtam korábban. Láttam vele egy hosszabb interjút is, aminek témája éppen ez volt: hogyan lesz az egyik ember egy szörnyű baleset örökös áldozata, és hogyan kovácsol előnyt, nyer hitet, talál diadalt egy ugyanolyan borzalmas tragédiában a másik.

Stephanie Nielson nagyjából egykorú volt velem, amikor a teste 85%-a megégett, miután a férje vezette repülőgép lezuhant és lángokba borult. Stephanie-nak, ennek a gyönyörű, energikus fiatal anyának szembe kellett néznie azzal, hogy a teste valószínűleg soha nem fog már tökéletesen működni, akár hosszú hónapokig még a gyermekeit sem ölelheti meg, nem veheti a karjába őket, ha sírnak, nemhogy együtt játsszanak vagy kirándulni menjen velük, állandó fájdalommal kell élnie, a tükörbe nézve pedig csinos arca helyett már mindig egy torz maszkot fog látni. Stephanie férjének, Christannek is roppant súlyos dolgokkal kellett megküzdenie. Saját felépülése mellett sok teher hárult rá a nála súlyosabban sérült Stephanie anyai és háziasszonyi feladataiból is. Ráadásul meg kellett küzdenie a bűntudattal, hogy a gépen, amin ő volt a pilóta, egy barátjuk meghalt, a gyönyörű, egészséges, erővel teli nő pedig, akit szeretett, bizonyos mértékig megsemmisült.

Senki nem hibáztatta volna őket, ha ez a két fiatal összeomlik, a családjuk pedig darabokra hullik, hiszen ki bírna el egy ilyen helyzetet? Ők azonban nem kételkedtek benne, hogy együtt, szerelemben és összetartásban fogják átvészelni mindazt, ami előttük áll. Azóta Stephanie könyvet írt Heaven is Here – A mennyország itt van címmel, férjével együtt Amerika-szerte inspiráló előadásokat tartanak, és blogján Stephanie folyamatosan hálát ad azért, hogy második esélyt kapott az életre, új megvilágításban láthatja, mi az, ami igazán fontos, és megoszthatja másokkal a történetét.

Stephanie Nielson igazán jó példája annak, hogy hogyan léphet túl az ember azokon az eseményeken, amik vele történtek, és vállalhat felelősséget a reakcióiért, amik még a legreménytelenebb, legtragikusabb helyzetből is képesek elvinni a boldogságig.

Glenn Beck műsorvezető az alábbi beszélgetésben a balesetről, és főleg az utána következő folyamatról faggatja Stephanie-t és férjét, amelynek eredményeképp az ő szavaival Stephanie és Christian nem áldozatai, még csak nem is egyszerű túlélői, hanem győztesei lettek az őket ért tragédiának.

Felszólalás a rosszindulatú Facebook megosztások ellen

20130421-064337.jpg

“Azt mondani, hogy valaki nem lehet szomorú, mert valaki más még szomorúbb nála, olyan, mint azt mondani, hogy valaki nem lehet boldog, mert valaki más még boldogabb nála.”

Nem szoktam a haragomat, a bosszúságomat vagy a felháborodásomat megosztani itt, most mégis kikívánkozik belőlem.

Facebookon – amellett, hogy rengeteg kedves, őszinte, megérintő dolgot látok – időről időre találkozom olyan megosztásokkal, amik úgy akarnak rávenni az örömre, hogy előbb felróják, hogy azt valami másra pazaroltam, vagy úgy akarnak részvétet ébreszteni, hogy előbb bűntudatot keltenek, hogy valami más érintett meg. Biztosan ti is láttatok már olyan jellegű megosztásokat, hogy “úgysem lájkolod ezt a kisbabát, mert téged csak a macskák érdekelnek”, vagy “bezzeg az afrikai éhező úgysem érdekel téged, csak a csöves az utcasarkon”, vagy épp fordítva, “fogadjunk, hogy egy néger kiskölyök jobban izgat, mint hogy a szomszédodban valaki nélkülözik”. A múlt hétfőn történt bostoni merénylet kapcsán láttam egy kifejezetten undorító megosztást, ami egy egyébként valóban megérintő háborús képhez csatolt olyan jellegű szöveget, hogy “Bostonban meghal három amerikai, úgyhogy ezzel már nem is törődünk, igaz?”. Ennyi erővel igazán leírhatták volna azt is, hogy “a bostoni kissrác legalább kapott rendes reggelit nyolc éven át, szóval igazán egy szava sem lehet, hogy felrobbantották, sem neki, sem a családjának”.

Nem tudom, az emberek miért érzik úgy, hogy az öröm, a szeretet, a részvét vagy a törődés olyanok, mint a megtakarított pénz vagy a kenyér az asztalon, hogy jól meg kell gondolni, hogyan osztjuk el, mert ha valakinek odaadtuk, másnak már nem jut belőle. De aki így gondolja, nem tudom, átélte-e már az igazi örömöt, ami csak sokszorozódik, ha megosztjuk mással, és nem jut kevesebb a mosolyunkból a szeretteinknek, ha előtte már nevettünk egy aranyos cicás képen, vagy a részvétet, ami nem kopik el, ha ugyanúgy adunk belőle a háború áldozatainak, mint a síró kisgyereknek, aki elesett a rollerjével és lehorzsolta a térdét.

És higgyétek el, amikor azt mondom, hogy a mély fájdalom és a szomorúság sem múlik el attól, ha tudjuk, hogy valakinek jobban fáj. Miután végignéztem az édesanyám halálát, szemernyit sem könnyített volna a lelkemen vagy segített volna feldolgozni a történteket az, ha valaki az orrom alá dörgöli, hogy mások ötévesen egy háborús zónában élik meg ugyanezt, ahogy én sem segítenék senkin, aki elveszíti az idős édesanyját, azzal, hogy gúnyosan azt mondom neki: nagy cucc, én harminc évvel fiatalabb voltam, mint te, amikor ezt átéltem, különben is, az én anyukám még élhetett volna, a tiéd meg már úgyis öreg volt, úgyhogy nekem aztán ne mondd, hogy fáj, mert nem hiszem el.

Nagyon szépen megkérek mindenkit, hogy hagyjunk fel a “bezzegeléssel”. Ne akarjuk elvenni, megtiporni, lekicsinyleni, kigúnyolni bárki szeretetét, örömét, részvétét, bánatát, fájdalmát. Nem számít, hogy az az öröm egy meghajtogatott papírvirágnak vagy egy világrengető találmánynak szól – osztozzunk benne. Nem számít, hogy a bánat egy törött játéknak vagy egy elvesztett családtagnak szól – ismerjük el és próbáljunk könnyíteni rajta. Nem számít, hogy a részvét egy elveszett holminak vagy egy porig égett városnak szól – igyekezzünk csatlakozni és segíteni lehetőségeink szerint.

Mert, lássuk be, mindannyiunknak vannak örömei, sikerei, szomorúságai, fájdalmai, veszteségei, gondjai, és mindig, mindig van valaki, akinek a boldogsága vagy a tragédiája nagyobb, mint a miénk – mégis, mi sem szeretnénk, ha megaláznának és a szőnyeg alá söpörnének azzal, hogy “azt hiszed, ez is valami, amikor más eközben…?”.

Számítunk. Mindannyian. A legkisebbtől a legnagyobbig, a legszomorúbbtól a legboldogabbig. Bánjunk is így egymással.

Mormon péntek – Kicsiségek és közösségek

“Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket!” (Máté evangéliuma)

“A sötétség nem tudja kiűzni a sötétséget – csak a fényesség képes erre. A gyűlölet sem tud gyűlöletet kiűzni – csak a szeretet képes rá.” (Martin Luther King)

Ez a két idézet és a hozzájuk kapcsolódó gondolatok voltak a tegnapi mormon angol óra lelki üzenetei, én mégsem az ellenségekről szeretnék most írni, hanem azokról az emberekről, akik jók hozzánk.

A Blog Action Day alkalmából, szintén a gyász kapcsán írtam arról, hogy milyen súlyuk van az apró jótetteknek. Ezekhez hasonló csekélység volt az is, hogy tegnap, miután tudattam a mormon fiúkkal, hogy szomorú vagyok, és nem is tudok végig maradni az órán, rám bízták a döntést, hogy a szokásostól eltérően az óra elején tartsák-e a lelki üzenetet, hogy én is meghallgathassam. Ez nagyon kedves volt tőlük, és megerősített abban, hogy jól tettem, hogy még ha csak az óra felén-harmadán tudtam is ott lenni, elmentem hozzájuk egy kicsit feltöltődni lelkileg.

Azt mondtam, azokról az emberekről akarok írni, akik jók hozzánk. Nem barátot írtam.

Ami a barátokat illeti, kevés közeli barátom van, és még kevesebb olyan barátom, aki fizikailag is közel van hozzám, mondjuk egy régióban. Én a családnak nem arra az ágára ütöttem, apukám családjára, akik könnyen kötnek új ismeretségeket, remekül ápolják vagy könnyedén melegítik fel újra a barátságaikat. Néha aggodalommal vagy szomorúsággal tölt el, hogy én sokkal inkább magamnak való vagyok, hogy kevés ember áll hozzám igazán közel, a távolabbi ismerősökkel pedig nem tudom olyan könnyeden kezelni a kapcsolatomat, ahogy például a húgom elhív szórakozni egy hónapok-évek óta nem látott ismerőst.

Időről időre mégis elsodródok egy-egy találkozóra vagy közösségbe, ahová nem kötődöm mély gyökerekkel – mint egy baráthoz -, mégis otthon lehetek köztük.

Talán vannak az olvasóim közt olyanok, akik nem is igazán értik ezt – a húgom például, ha olvas, egészen biztosan értetlenül néz most. De azokat, akik velem járnak egy cipőben, arra bíztatom, hogy adjuk fel a maximalizmusunkat a barátságokkal szemben is, és adjunk több megbecsülést azoknak az ad-hoc, laza kapcsolatoknak, amelyekben egyszerűen jó emberek vesznek körbe minket, akik mély barátság nélkül is azon vannak, hogy egy picit jobbá, egy picit mosolygósabbá tegyék a napunkat.

Ez úton is köszönöm a mormon fiúknak, hogy mindig megnevettetnek, és köszönöm mindenkinek, aki hozzájárul egy-egy mosollyal vagy mosolyogtatással a lelkem épségéhez.

Téged ki mosolyogtatott meg ma?

Hálás hétfő #19

Ha még nem mondtam volna elégszer: a rendszeres hálanap ereje abban van, hogy ráveszi az embert, hogy akkor is hálás legyen, amikor a legtöbb oka volna a keserűségre.

Szóval terápiás céllal…

20121126-001316.jpg20121126-001324.jpg20121126-001329.jpg20121126-001338.jpg

… amiért hálás vagyok:

♥ apukám ♥ Peti ♥ a húgom ♥ a kedvese és hogy ő sincs ma egyedül ♥ a nagymamám ♥ a keresztanyukám ♥ a kedves családja ♥ minden családtagom, a nagyok, az aprók és a még apróbbak ♥ a barátaim ♥ a munkatársaim ♥ Dió ♥

♥ az iskola ♥ az ebéd és a sok nyüzsi Esztivel ♥ a leadott dolgozatok ♥ a jó jegyek ♥ az érdekes előadás ♥ a hűtőtakarítás és a kedves segítsége ♥ az időpont ♥ a telefonom ♥ hogy teljesülnek a tervek ♥ hogy Peti hagy itthon ebédet nekem ♥ az enyhülő idő ♥ hogy van hova bemennem dolgozni hétfőnként ♥ ébren lenni ♥ az emlékek ♥

Ti miért vagytok hálásak?

Is love alive?

Egy kedves barátom küldte nekem ezt a dalt a gyászidőszakomban, ami mindig segített sírni.

De eltelt egy év. Egy év kevés ahhoz, hogy a sebek egészében begyógyuljanak, minden szép legyen és mosolygós.

De ha meghallom ezt a dalt, már nem buzog fel bennem a szomorúság és a fájdalom, hanem nyugalom tölt el, és érzem a dalnak azt az üzenetét, amibe akkoriban csak görcsösen kapaszkodni próbáltam.

Ez az én téli dalom.
December nem volt még ilyen nehéz,
Mert nem vagy ott, ahová tartozol:
A karjaim között.

De én még hiszek a nyári napokban.
Az évszakok forognak,
És az élet megtalálja az útját.

Emlékezésben gazdag, nyugalmas telet kívánok mindenkinek!

WINTER SONG – SARA BAREILLES & INGRID MICAELSON

This is my winter song to you.
The storm is coming soon,
it rolls in from the sea.

My voice a beacon in the night.
My words will be your light,
to carry you to me.

Is love alive?
Is love alive?
Is love…

They say that things just cannot grow
beneath the winter snow,
or so I have been told.

They say we’re buried far,
just like a distant star
I simply cannot hold.

Is love alive?
Is love alive?
Is love alive?

This is my winter song.
December never felt so wrong,
cause you’re not where you belong;
inside my arms.

I still believe in summer days.
The seasons always change
and life will find a way.

Ill be your harvester of light
and send it out tonight
so we can start again.

Is love alive?
Is love alive?
Is love alive?

This is my winter song.
December never felt so wrong,
cause you’re not where you belong;
inside my arms.

This is my winter song to you.
The storm is coming soon
it rolls in from the sea.

My love a beacon in the night.
My words will be your light
to carry you to me.

Is love alive?

Felnőttségem titkai

November 26-a van. Pontosan egy évvel ezelőtt halt meg az anyukám.

Sokat töprengtem rajta, milyen építő gondolatot fogalmazzak meg ide magamnak mára. Hogy írjak-e a halandóságról, a pillanatok kihasználásáról, vagy a sírás fontosságáról. Valahogy egyik sem akart menni.

Egy éve az egyik munkatársam úgy kívánt részvétet: sajnálom, hogy ilyen hamar fel kellett nőnöd. Elgondolkodtatott ez a mondat, akkoriban sokat beszélgettünk a barátaimmal arról, hogy vajon tényleg így van-e, vajon egy szülő haláláig tényleg gyerek valaki, utána viszont valóban felnőtté válik? Nem jutottunk dűlőre akkor sem, azóta sem.

Viszont eszembe jutott Gretchen Rubin Boldogságtervéből a “felnőttségem titkai” rész, ahol az írónő azokat a kisebb-nagyobb tanulságokat gyűjti össze, amikre felnőtté válása során jött rá.

Nos, felnőttségem titkai-e vagy sem, minden esetre ha már a nagy gondolatokkal nem boldogultam, megpróbáltam összegyűjteni néhány kisebb tanulságot, amikre zömmel az elmúlt egy évben jöttem rá.

♥ Sírni márpedig szabad.
♥ Hibázni márpedig szabad.
A boldogság döntés kérdése.
♥ Az adóbevallást jobb szakemberre bízni.
♥ Én nem vagyok anya, én én vagyok.
♥ A rövid haj jól áll.
♥ A smink jól áll.
♥ A legapróbb rendrakás is rendrakás.
♥ Viselhetek kéket.
♥ Szeretem a halat.
♥ A blogolás is írás.
Hálásnak lenni jó.

Ne jöjj el sírva síromig

Do not stand at my grave and weep,
I am not there; I do not sleep.
I am a thousand winds that blow,
I am the diamond glints on snow,
I am the sun on ripened grain,
I am the gentle autumn rain.
When you awaken in the morning’s hush
I am the swift uplifting rush
Of quiet birds in circling flight.
I am the soft star-shine at night.
Do not stand at my grave and cry,
I am not there; I did not die.

Bővebben…

A boldogság döntés kérdése

A blog indítása óta várakozik ez a bejegyzés befejezetlenül a vázlataim között, és mi lehetne megfelelőbb alkalom a közzétételére, mint a mai nap? Ma lenne 55 éves az anyukám, és hamarosan itt az első halottak napja, amikor már rá is emlékezünk. Ez egy olyan időszak, amikor igencsak szükségem van rá, hogy emlékeztessem magam arra, amiért ezt a bejegyzést hónapokkal ezelőtt írni kezdtem.

Ez pedig nem más, mint az, hogy a boldogság döntés kérdése.

Sok olyan esemény volt az anyukám halála körül, amikre mindig emlékezni fogok, mert az emberek jósága nagyon sokrétűen megmutatkozik egy ilyen helyzetben. De most nem erről szeretnék írni. Hanem egy olyan egészen hétköznapi pillanatról, amit magamban éltem meg egy egészen prózai helyzetben, a munkahelyem folyosóján, a nyomtatók felé tartva.

Néhány héttel anya halála után történt. Már visszamentem dolgozni, de még mindenki nagy tapintattal viseltetett irántam. Még gyászruhában jártam, és általában véve is körbelengett a gyász láthatatlan légköre, valami sötét, sűrű energia, ami olyan volt körülöttem, mint egy erős, fekete fal. Bizonyos szempontból jóleső érzés volt. Az, ahogy belülről feltöltött és körbevett a harag. Mintha hirtelen páncélt, pajzsot és kardot kaptam volna.

Aztán abban a pillanatban, ahogy sétáltam a folyosón, körülöttem láthatatlanul és feketén hömpölygött a harag aurája, hirtelen belém hasított a gondolat: én nem akarom ezt csinálni. Nem akarok ilyen lenni. Nem akarok az a lány lenni, aki olyan kedves és bájos volt egészen addig, amíg. Én az a lány akarok lenni, aki olyan kedves és bájos, annak ellenére is, hogy.

Akkor született meg bennem a gondolat: a boldogság döntés kérdése.

Aznap láttam meg először hazafelé menet, hogy süt a nap, és a pakrban szerelmesek ülnek a padokra terített kabátokon. És ez nagyobb diadallal töltött el, mint ha páncélban, pajzzsal és karddal hadakoznék a világ ellenében.

Nem mondom, hogy ez a döntés minden felhőt elfújt és minden gondot megoldott. Néha még mindig olyan erővel vág földhöz a bánat, aminek nem lehet, nem is szabad ellenállni. A mai napig ébredek rettegve olyan rémálmokból, amikben egy pillanatra elfordulok és mire visszanézek, azok, akiket szerettem, köddé válnak – pontosan úgy, ahogy anyát is elveszítettem. Lassan egy év telt el, és úgy gondolom, még soknak el kell telnie, hogy ezek a dolgok elkopjanak.

De igyekszem nap mint nap visszatérni ahhoz a pillanathoz és emlékeztetni magam, hogy az embernek igenis hatalma van dönteni arról, boldogtalan akar-e lenni vagy boldog.