{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – Ha nyernék a lottón…

Nemrég a blogján Via megosztott néhány olyan szólást, amivel az emberek tudat alatt szabotálják magukat, vagy egymást (például “járt utat járatlanért…”). A kommentek közt én az életkorhoz kötődő szabotázsokat osztottam meg, mint például azt a vicceskedő felkiáltást, amivel idősebb urak szoktak szórakoztatni: higgyen nekem, aranyoskám, soha ne akarjon megöregedni! Amire az én félig vicces, félig komoly válaszom (annál is inkább, mert anyukám korai halála miatt meglehetősen személyesen érint a dolog) az szokott lenni, hogy “márpedig pontosan ezt terveztem”.

Hasonló szabotázsmondat lehet a “ha nyugdíjas lennék” is, és édestestvére, a “ha nyernék a lottón”, és ezzel meg is érkeztünk a {Vigyázz! Kész! Posztolj!} blogger kihívás eheti témájához.

20140713-222359-80639771.jpg

De miért is annyira közeli rokonok ezek a kifejezések? Azért, mert olyan álmokat bújtatunk mögéjük, amikre a jelenben vágyunk, de úgy érezzük, a jelenlegi körülményeink között esély sem volna rá, hogy teljesüljenek. A “ha nyugdíjas lennék” falai mögé soroljuk azokat az álmokat, amikre, úgy érezzük, nem jut időnk egészen addig, amígy teljes egészében fel nem szabadítjuk magunkat a heti 40(+) munkaóra alól. A “ha nyernék a lottón” mögé pedig azokat az álmokat temetjük, amikhez megítélésünk szerint esélytelen, hogy meglegyenek az anyagi forrásaink.

Ezek az ábrándok hasznosak, ha arra használjuk őket, hogy a (vélt vagy valós) korlátainktól elszakadva felderítsük, mire vágyunk valójában, mi hajt minket, mi az igazi célunk az életben. (Hogy mást ne mondjak, pontosan így született meg annak idején a Kincsesfüzet.) De ugyanilyen veszélyesek, ha aztán arra használjuk őket, hogy esélytelennek bélyegezzük és örökre elhalasszuk ezeket az álmainkat ahelyett, hogy megvizsgálnánk, mit tehetünk értük most, a jelen körülményeink között, a mostani eszközeinkkel, erőforrásainkkal, tudásunkkal, és hogyan indulhatunk el az irányukba most azonnal.

Ha bármit megtehetnék, mert sem az idő, sem a pénz nem jelentene számomra akadályt, én tanfolyamról tanfolyamra járnék, és írnék. Jelenleg a főiskola mellett az interneten igyekszem előadásokat hallgatni és képezni magam, folyamatosan tanulni és fejlődni, és természetesen írok.

Ti mihez kezdenétek az időtökkel és pénzetekkel, ha mindegyik korlátlanul rendelkezésre állna, akárcsak egy elképzelt lottóötös nyertesnek? És hogyan tudnátok elindulni ebbe az irányba most azonnal, lottóötös nélkül?

(Kihasználnám egyébként az alkalmat, hogy emlékeztesselek rá titeket, hogy a Molyos célteljesítő kihívásom még mindig fut, ami ugyanezzel a szellemiséggel indult: válassz egy célt, mindegy, mi az, és indulj el az irányába most azonnal, egy apró lépéssel – történetesen, egy könyv elolvasásával.)

Reklámok

Boldogságterv #6 – Az ima: az elme, a lélek és a test állapota

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

Az októberi témám a “spiritualitás a gyakorlatban”, pontosabban az ima, mint egy gyakorlatias spirituális tevékenység becsempészése a mindennapjaimba. A hit témakörét eredetileg az adventi időszakra tartogattam, de az ima kérdése két olvasmány nyomán is megihletett a közelmúltban, és más dolgok is közrejátszottak abban, hogy előre hozzam mostanra a témát.

Az ima, mint állapot

Emlékszem, hogy mennyire találónak tartottam Gretchen Rubin leírását arról, ahogy egy teendőktől zsúfolt nap után, amit szinte robotpilóta módban vezetett végig, a csendes lakásban este egyedül a folyosón egyszer csak hirtelen érzi, hogy “megérkezik a testébe” – mintha addig a teste és az elméje két külön úton járt volna, és csak akkor találtak volna egymásra, amikor a mindennapi teendőktől elszakadva akadt egy kis ideje magára figyelni, “egészben lenni“, jelen lenni.

Amikor imádkozom – amikor akár csak néhány pillanatra megállok hálát adni és összefoglalni a vágyaimat, a kéréseimet az elkövetkező órákra, napokra, hónapokra, évekre vonatkozóan, akár utazás közben, vagy munka közben megállva egy pillanatra –, én is érzem, hogy ez nemcsak egy gondolatsor, de az elmének, léleknek, testnek is egy bizonyos állapota is. Ilyenkor érzem, hogy a homlokom kisimul, a fejbőröm mintha könnyebb és puhább lenne, és akaratlanul is mélyebben, egyenletesebben lélegzem, mielőtt vagy miközben az ima első, formai bevezető szavait elmondom magamban. Ez arra emlékeztet, amikor a különböző tanfolyamokon a meditációba való elmélyülést tanultuk, és ez egy nagyon jó “tünetegyüttesnek” tűnik, mivel érinti az elmét, lelket, testet egyaránt, így elég az egyik elemre figyelnem – elmondanom az ima bevezető szavait vagy tudatosan ellazítani a homlokom, sóhajtani egy mélyet –, hogy a többi szinte ösztönösen következzen ezután.

Hálakövek

Hogy tovább erősítsem ezt a reflexet, rendeltem magamnak az internetről két gyönyörű hálakövet. (Sajnos még nem érkeztek meg.) A hálakő vagy imakő (angolul worry stone, azaz “aggódókő” vagy palmstone, azaz “marokkő”) arra szolgál, hogy részben a természetes forma és tapintás nyugtató hatásának, részben pedig a vele kialakított rituálénak köszönhetően segítsen elengedni a feszültséget (az aggodalmakat, ahogy az angol neve sejteti), és egy nyugodtabb tudatállapotba vezessen. Ezen kívül eszembe jutott még róla egy gyakorlat, amit a gyermekpszichológusomtól tanultam akkoriban, amikor pánikrohamok gyötörtek: válassz ki egy érdekes tárgyat, és vizsgáld meg minél alaposabban, minél inkább a részletekbe merülve. (Ez a gyakorlat segít lefoglalni az elmét, ami így az apró részletek alapos tanulmányozásával van elfoglalva a pánikroham továbbgörgetése helyett.) Ezért én olyan hálaköveket választottam, amik egyben izgalmas mintázatúak is.

Kutyásoknak, illetve bármilyen nyugodt természetű, kezes háziállattal rendelkezőknek egyébként a figyelmébe ajánlom, hogy mennyire remek “hálakövek” az állatok. Ha nem játszom Dióval, csak egyszerűen letelepszem mellé a földre és simogatom, megfigyelhetem, hogy mennyire jól működik ilyen szerepben is: a bundája tapintása, a testmelege, a lélegzetének természetes, lassú üteme tökéletesen alkalmas arra, hogy megnyugtasson és segítsen lehorgonyozni a jelen pillanatban, azon kívül minél tovább nézi az ember, annál több apró, érdekes részletet fedez fel benne – a bundája színének és állagának apró változásait, a helyenként kivillanó bőrfelületeket, a nedves orr fekete, erezett felületét, a szemet, a mancs kemény, szürke párnáit, stb. –, amik a végtelenségig le tudnák kötni egy csapongó elme figyelmét. Emellett egyszerűen fantasztikus, hogy egy állat milyen könnyedén és teljesen el tudja engedni a feszültséget és az aggodalmat, és milyen sokáig képes egyszerűen csak lenni, mindenféle nyüzsgés, tervezés, tépelődés nélkül, és ha sikerül vele együtt elmerülno ebben az egyszerű és hihetetlenül bölcs állapotban, az könnyedén megnyitja az utat a hétköznapi aggodalmaktól megfosztott ima előtt.

Ti milyen rituálékkal könnyítitek meg magatok számára az imát, a meditációt?