Életmentő inspirációk

Már sokszor és sok formában megosztottam itt a blogon azt, kik és hogyan inpiráltak az évek során, de a múlt héten úgy alakult, hogy a #PlanWithMeChallenge kihívás “life-saving” témájára elfogott az édes-bús nosztalgia, felidéztem, mennyit változtam az utóbbi évek során és kik voltak rám nagy hatással, és ha már ilyen szépen összegyűjtöttem, megosztom itt a blogon is.

Okay planner community, I know I should share under the #lifesaver prompt of the #planwithmechallenge some life-saving hacks or methods within my planning system, but the truth is, there were no such schedule thunderstorms in my life where any planning system should have come to me and literally save my life. Instead of cool tricks, I'd like to share what really did save my life, at least changed it dramatically. And this is attitude. I'm a maximalist kind of person, and the biggest wormhole of my adult life was when my mom who I idolized in my whole life, died in a hearth attack. This experience and the following months after her death (struggling between grief, work deadlines, college exams and more) really changed me and how I see life. I'm still tending to extreme thinking, drama and whining pessimism sometimes, but I'm constantly learning and changing and working on myself. A few ladies who helped me on my way: Gretchen Rubin @gretchenrubin, the author of The Happiness Project, the amazing Hungarian blogger Lívia Farkas @via_urbaneve, and Marla Cilley @the_flylady. And the gentlemen who are not on the picture but made a huge impact on me: my wonderful husband @kocsisp and Cesar Millan @cesarsway who is officially a dog whisperer, but really, he rather is a human whisperer. Thank you everyone for making my life better!

A post shared by Timi (@timi_kincsesfuzet) on

“Tudom, hogy a ‘life-saving’ témakörben életmentő trükköket kellene megosztanom a tervező-szervező rendszerem berkeiből, de az igazság az, hogy az elmúlt években soha nem volt akkora felfordulás az időbeosztásomban, ami miatt bármilyen tervező rendszernek szó szerint az életem megmentésére kellett volna sietnie. Úgyhogy klassz tippek és praktikák helyett most arról írnék, ami valóban megmentette, vagy legalábbis alapjaiban megváltoztatta az életemet: ez pedig az attitűd. Alapvető beállítottságomat tekintve maximalista vagyok, és a felnőtt életem legnehezebb időszaka az volt, amikor anyukámat, akit egész életemben bálványoztam, elvitte egy szívroham. Ez az élmény és az ezt követő hónapok, szinte vakon hánykódva a gyász, a munkahelyi határidők, a főiskolai vizsgák és annyi más között, megváltoztattak engem és azt, ahogy az életet látom. Még mindig hajlamos vagyok a végletes gondolkodásra, a drámára, a nyavalygásra és a pesszimizmusra, de azóta igyekszem folyamatosan tanulni, változni és dolgozni önmagamon. Íme néhány ember a sorból, akik nagy segítségemre voltak ezen az úton…”

Gretchen Rubin, a Boldogságterv c. könyv szerzője

“Gretchen Rubin családanya, háziasszony és író, aki egy átlagos hétköznapon rádöbben, hogy elszalad mellette az élet, ő pedig nem szentel elég figyelmet azoknak a dolgoknak, amik boldoggá teszik. Gretchen elhatározza, hogy egy évet rászán arra, hogy életét tudatosan boldogabbá tegye. Nem akar elutazni Tibetbe, nem akar meditálni, nem akar megválni világi életétől – ő csupán a “saját konyhájában” szeretne boldog lenni.

A Boldogságterv ennek az egy évnek a története, ami üdítő őszinteséggel, kedves és derűs stílusban meséli el Gretchen tapasztalatait. Nem tesz nagy kinyilatkoztatásokat és nem akarja feltalálni a spanyol viaszt, mégis felvillanyozza, elgondolkodtatja és megmosolyogtatja olvasóit.” (Gretchen Rubin: Boldogságterv)

Farkas Lívia, az Urban:Eve blog szerzője

“Magával ragadó stílusa, nyüzsgő életigenlése, kifogyhatatlan ötlettára, praktikus látásmódja az, ami magához láncolja az olvasó figyelmét. Viával egykorúak vagyunk, mégis a legőszintébben mondhatom, hogy bölcs nővérként tekintek rá sok szempontból, mert nőként akár lelki, akár praktikus kérdésekkel lapoztam fel a blogját vagy fordultam hozzá kérdéssel, nem volt még olyan, amire hihetetlen rálátással, érthetően és hasznosan ne tudott volna választ adni.” (Top 5 blog, amiket olvasok)

Marla Cilley, a FlyLady

“Amikor annak lélektani gyökereit, gyerekkori traumáit és felnőttkori hatásait taglalta, hogy hogyan és miért nem tudja sok ember kézben tartani a háztartását, amikor másoknak ez annyira egyszerűen megy, Marla stílusa annyira pihe-puha, támogató, megnyugtató és erőt adó volt, mint a legszeretőbb ölelés.

Amikor azonban elérkeztünk ahhoz a kérdéskörhöz, hogy mennyire igazságtalan és nehéz az, hogy rendben kell tartanom a háztartást, miközben bezzeg a férjem…, bezzeg a gyerekeim…, akkor Marlából mintha kitört volna az őrmester (…), és ellentmondást nem tűrően, keményen elkezdte szajkózni: nem érdekel. Nem érdekel a nyafogásod. (…) Ne méricskélj. Ne nyafogj. Csak tedd meg, amit meg kell tenni. (…)

Persze nem a FlyLady szeretete és támogatása fogyott el a könyv közepére. Hanem, ahogy Marla írta, túl kell tennünk magunkat azon a hozzáálláson, hogy méricskéljük, mennyit tettünk bele a közös projektbe mi és mennyit a körülöttünk élők, mert ezzel egyrészt pocsékoljuk az energiáinkat, másrészt pedig visszafogjuk magunkat. (…) Ehelyett el kell kezdenünk beletenni a magunk 100%-át, nyafogás, duzzogás és méricskélés nélkül.” (A FlyLady azt mondja: cssst!)

Cesar Millan, a csodálatos kutyadoki

“Azért mondom mindig azt, hogy Cesar műsorait nemcsak kutyásoknak ajánlom, mert Cesar szerint (ahogy mottója is mondja: segítek a kutyáknak és tanítom az embereket) a problémák zöme nem a kutyák lényében gyökerezik, hiszen ezek a fantasztikus lények nagyon hamar túl tudnak lépni korábbi sérelmeiken, elhagyni rossz szokásaikat. A problémát általában az emberi lélek gondjai okozzák, Cesar pedig ezekre keres megoldást: az embereket tanítja. Az embereknek mutatja meg, hogyan lehet túllépni a korábbi sérelmeinken, a félelmeinken, hogyan lehet magunkban megtalálni az erőt, a határozottságot, a biztonságot, az egyensúlyt (nemtől, kortól, fizikumtól függetlenül), ez pedig olyasmi, ami nemcsak a kutyák, de az emberek életében is hatalmas fordulatokat hozhat.” ({Vigyázz! Kész! Posztolj!} – Kedvenc sorozat / Tv műsor)

Titkos kert – színező és még több

Újra kapható az ország könyvesboltjaiban a Titkos kert színező, ezért megragadom az alkalmat, hogy írjak erről a csodás kis jelenségről.

Amikor először találkoztam ezzel az új divathullámmal, arra gondoltam, ó, én ezt jelentősen olcsóbban is meg tudom oldani az internetről letöltött színezőmintákkal! Aztán volt szerencsém személyesen is találkozni a könyvvel, majd kétségbeesetten letölttettem pár oldalt belőle a férjemmel, pár napon belül pedig már – az országos készlethiány ellenére – kaptam is egy saját példányt az apósomtól. (Hogy hogyan varázsol elő ilyen nemlétező készleteket, nem tudom.)

  

De hogy miért olyan különleges ez a színező, pont ez a színező? – Nem egészen tudom.
A minták gyönyörűek, ez való igaz: színezni vágyó felnőtteknek készült, valódi művészi munka. De nem egyszerűen ez lehet a siker titka világszerte.

Gretchen Rubin története jutott eszembe arról, ahogy évekig ádáz módon titkolta a rajongását a gyermekirodalom és az ifjúsági könyvek iránt, mígnem a szülői munkaközösségben véletlenül elkottyintotta ezt az információt önmagáról – és mire észbe kapott, már olvasókört alapítottak, akik rendszeresen összejártak és tematikus bulikat rendeztek az éppen terítéken lévő gyerekregények köré.

Valahogy így vannak az emberek a színezővel is. A színező gyerekeknek való időtöltés – és mégis, szemmel láthatóan nagyon sok felnőtt is égő lelkesedéssel dobja be magát ebbe a szórakozásba, és csak méginkább fellelkesül, amint látja, hogy nincs egyedül, hogy ez nem ciki, sőt. 

A férjemmel gyakran beszélgetünk róla, legutóbb a webgrafikák kapcsán, de volt már szó a számítógépes játékok szinkronhangjairól, képi és történeti világáról, de a fanfictionökről, fanartokról is, hogy a művészet egyáltalán nem letűnt dolog a mai világban, csak egy kicsit talán máshogy foglalja el a helyét a hétköznapi szórakozásban. 

A Titkos kert színező egy nagyon jó példa arra, hogy egy művészeti alkotás sikerét hogyan sokszorozza meg az, ha nem csak passzív befogadóvá akar tenni, de aktívan bevon az alkotás folyamatába. 

A színező, és az, ahogy a híre terjed az interneten, arra is remek eszköz, hogy egy jellemzően introvertált, magányos tevékenységbe közösségi élményt csempésszen. Ilyen például a Pillecukor blog Szilvijének kezdeményezése, a #szinezzunkegyutt hashtag, ami alá gyűlve egyfajta virtuális színezőklubot alapíthatunk, megosztva egymással az élményeket. 

A Titkos kert színező tehát

  • Gyönyörködtet
  • Alkotásra hív
  • Pihentet
  • Sikerélményt nyújt
  • Közösségi élményt ad

Aki szeretne megismerkedni ezekkel a különleges rajzokkal és a színezés élményével, mielőtt elszalad az első könyvesboltba vásárolni, az töltse le az alkotó, Johanna Basford blogjáról a következő színezője egy oldalát

Boldogságterv #29 – Amit a korral tanulunk, és az élet Dióhéjban


Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. A rovat bejegyzéseit a boldogságterv címke alatt találjátok.


Az élet előre tart

Nemrég egy beszélgetés során sikerült felszakítani egy régi sebet: annak az emlékét, hogy amikor a testében zajló változásokkal ismerkedő, félszeg és érzékeny kamasz voltam, milyen hatással volt rám az, hogy anyukám ellenezte a lábborotválást, mert egy nőnek nem szabadna ennyire az áldozatául esnie a társadalom elvárasainak – egy nő bizony akkor is nő, ha szőrös lábra húzza fel a szoknyát. Ami bizony egy nagyon fontos üzenet – de amikor áldozattá válásra egyébként is hajlamos kamaszként borotválatlan lábbal jelentem meg az éles nyelvű kortársaim közt, az a legkevésbé sem a pozitív testképemet erősítette, sőt… Jó másfél évtized eltelt már azóta (ha nem több), de még mindig nem tudok fájdalom nélkül visszagondolni ezekre az élményekre. Szilvinél a Pillecukor blogon ismét szembejött velem ez a téma – mi a jobb, kilógni a sorból vagy beállni a sorba –, és úgy döntöttem, jól van, beszéljünk erről. 

Mennyire fogadjuk el önmagunkat, a saját másságainkkal vagy éppen egyformaságainkkal együtt, hogy mennyire vagyunk hajlandóak kilógni a sorból vagy épp felvállalni azt, hogy bizony, mi a sorban szeretünk baktatni – ezek bizony a boldogság keresésének nagyon fontos kérdései, így abszolút van helyük a boldogságtervemben. Azon kívül a hónapom témája a kerek születésnapom, és úgy általában a múló idővel kapcsolatos tapasztalatok, és azt hiszem, ez nagyon szorosan kapcsolódik ide is.

Nemrég volt szerencsém összefutni TED-en Isabel Allende: How to live passionately – No matter your age c. előadásával, ami roppant szórakoztató volt, és valóban inspirálónak tartom minden életkorban – de azért nem hiszem, hogy az élet iránti önfeledt szenvedély ne lenne életkor, vagy legalábbis élettapasztalat kérdése. 

Emlékszem, ahogy egyszer egy idősebb munkatársammal arról beszélgettünk, mennyi kalandja volt az életében “annakidején”, és én magam is megosztottam, hogy “annakidején” (tizen-huszonéves koromban) mennyi kalandom volt – például mielőtt Petivel megismerkedtünk volna, sokat utaztam az eszperantistákkal, középiskolás koromban egy önkéntes ifjúsági csoport tagja voltam és rengeteg mókánk volt, az egyetemen pedig az intézmény diákhagyományainak őrzésébe is aktívan bekapcsolódtam. Mióta Petivel vagyok, sokkal kevésbé keresem a közösségi eseményeket. Amikor erről beszéltem, a munkatársam felsóhajtott, és azt mondta: milyen szomorú, ahogy ezt mondod! Hogy látszik, hogy már neked is elmúlt a fiatalságod – pedig még milyen fiatal vagy! – De én azt feleltem, hogy én egy percig sem bánom, mert az én életem nem egy lefelé tartó ív – épp ellenkezőleg. 

Még ma sem szívesen gondolok vissza a kamasz és kiskamasz éveimre, mert nagyon sok bántás és fájdalom ért. Hálával csodálkozom viszont rá arra, hogy az éveim azóta milyen szép ívet mutat. Az évek és az élettapasztalatok számomra valóban leginkább jót hoztak, ami önmagam ismeretét, elfogadását és szeretetét jelenti. Viszont ez még mindig egy olyan út, amiből nagyon sok előttem áll: húsz-harminc évre még mindenképp szükségem lesz a bőrömben, mire teljesen le tudom vetkőzni a másságom megmutatásának, önmagam felvállalásának félelmeit – ha egyáltalán eljutok valaha is egy olyan pontra, amikor őszintén, nyíltan, különösebb hadakozás, magyarázkodás vagy kétely nélkül vállalok fel mindent, ami én vagyok (legyen az stílus, megjelenés, ízlés, érdeklődés, vélemény, stb.). 

Biztos, hogy van olyan, akinek ez a folyamat könnyebb vagy épp nehezebb, gyorsabb vagy épp még lassabb. De mindenképp úgy gondolom, hogy az évekhez és az élettapasztalatokhoz kötődik. Lehet, hogy valaki – jelleméből és körülményeiből adódóan – már tizenhat évesen eljut oda, ahova más csak negyven vagy ötven évesen. Ettől nem lesz az egyik vagy a másik gyengébb vagy értéktelenebb. (Nem gyengébb az, aki hosszabb idő alatt teszi meg ugyanazt az utat, és nem lebecsülendők az élettapasztalatai annak sem, aki látszólag könnyebben tett meg egy adott utat.) 

Az, hogy egyre szenvedélyesebben, egyre felszabadultabban, őszintébben, bátrabban élhessük az életünket, talán egy egész életre szóló út. De ahelyett, hogy ezen bánkódnánk, legyünk hálásak érte. Én legalábbis azon vagyok. Amíg érzem, hogy még mennyi munka, mennyi leteendő teher, mennyi tanulni való áll előttem, addig egészen biztos lehetek benne, hogy az életem nem lefelé fog tartani, hanem felfelé, az egyre jobb felé. 


Egymondatos napló

Már nagyon régóta kerülgetem egy új rovat ötletét itt a Kincsesfüzeten, párszor már meg is pedzegettem, de még nem jutottam el odáig, hogy valóban útnak is indítsam. Pedig már Szilvitől engedélyt is kértem a koppintáshoz, akinek a Napzárta rovata indította el bennem ezt az igényt, hogy ne csak a nagy témákkal, de a hétköznapi apróságokkal is foglalkozzak, hiszen nála is olyan inspiráló volt minden este egy aprócska kérdéssel feleleveníteni a nap vagy az életünk egy apró részletét, amit ha összegyűjtve elteszünk magunknak, páratlan emlékei lehetnek a mindennapjainknak.

Gretchen Rubin Boldogságterve, amit épp újraolvasok, szintén emlékeztetett erre az ötletre, amikor ezt a részt olvastam benne:

“Elhatároztam, hogy egymondatos naplót fogok vezetni. Tudtam, hogy képtelen lennék minden reggel negyvenöt percen keresztül romantikus prózát írni egy csodaszép jegyzetfüzetbe (és olyan rondán írok, hogy ha mégis megtenném, akkor sem tudnám elolvasni), de talán megoldhatnám, hogy esténként bepötyögjek egy-két mondatot a számítógépembe.”

A végső elhatározást pedig a születésnapi emlékalbumom hozta meg, amit elkezdtem ugyan vezetni és az első oldalakat lelkesen tele is cetliztem, matricáztam és dekoráltam, de hamar eljutottam a tanácstalanságnak egy pontjára, amikor épp nem volt ötletem, milyen izgalmas scrapbook témával tölthetnék meg egy egész oldalt. Akkor elkezdtem feltúrni az internetet naplóötletekért, és amikor millió és egy apró promptot, fickanyi témafelvetést találtam, rájöttem, hogy pontosan ez kell a tervezett új rovatomnak. Apró, hétköznapi kérdések azokra az estékre, amikor épp nem volt más, amiről aznap beszélhettünk volna. 

Fogadjátok hát szeretettel az új rovatot a blogon.

diohejban



A Dióhéjban egy olyan egymondatos napló projekt, ami rövidke kérdésekkel, témaindítókkal segít megragadni és megőrizni a hétköznapok apró emlékeit. A kérdésekre én is válaszolok, és ha van kedvetek, válaszoljatok ti is a kommentek között! A rovat cikkeit a dióhéjban címke alatt olvashatjátok.


Boldogságterv #22 – Békák és selfie-k


Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. A rovat bejegyzéseit a boldogságterv címke alatt találjátok.


A megfigyelés befolyásolja a rendszer működését

A márciusi boldogságtervem a rendszer megfigyeléséről szól: arról, hogy pusztán azzal, hogy odafigyelünk, hogy szemmel tartjuk magunkat, hogyan juthatunk előbbre. De vajon hogyan is működik ez? Miért változik meg a rendszer működése a rendszer puszta megfigyelésétől?

A héten írtam a Duolingo alkalmazással kapcsolatos tapasztalataimról, hogy hogyan visz előbbre a nyelvtanulásban az, hogy napról napra szemmel tarthatom az előrehaladásomat, múlt héten pedig arról írtam, hogy támogatja az írói munkásságomat, a háztartásomat és a kapcsolatomat magammal az, hogy megfigyelem és regisztrálom a teljesítményemet. Van még egy terület, ahol nemrég bevezettem a megfigyelés szokását, ez pedig a folyadékfogyasztásom. 

Azzal tisztában voltam, hogy keveset iszom, bár azzal nem, hogy mennyire. Ez a probléma nem újkeletű, a családom már régóta azzal viccelődik, hogy annyit iszom, hogy békák nőnek a hasamban – csak ezek sivatagi békák… Pedig tudom, hogy a folyadékfogyasztás jó a tesnek és a testen belül az agynak, tehát a szellemi teljesítőképességnek is. Ami, valljuk be, elengedhetetlen eszköze valakinek, aki napi három óra utazás és kilenc óra munka után este ér haza azzal a vággyal, hogy az írói karrierjét építse. 

Ezért letöltöttem a telefonomra egy folyadékbevitelt figyelő alkalmazást is (ami akár óránként csipogni is hajlandó, hogy ne felejtsek el inni, és naponta plecsniket osztogatni is, hogy jutalmazza, ha teljesítem a napi kvótát – bár én egyelőre megmaradtam az alapbeállításoknál, amik pusztán megfigyelnek és regisztrálnak). Ezzel nemcsak pontosabb képet kaptam arról, hogy mennyire elégtelenül hidratálom a szervezetemet, de rájöttem arra is, hogy soha nem fogok egészen pontos képet kapni a helyzetről, amíg szándékosan megfigyelem a rendszert. 

Ugyanis azzal, hogy minden reggel elindítom az alkalmazást és regisztrálom az éjszaka elkortyolt folyadékot, és azzal, hogy nap közben folyamatosan az eszemben van, hogy ha kiürítek egy poharat, azt feljegyezzem az alkalmazásban, eleve többet gondolok az ivásra, és többet is iszom. Valamennyivel legalábbis biztosan. 

Az ördög a részletekben rejlik

A megfigyelés nemcsak a nagy képet javíthatja (aktívabb nyelvtanulás, több takarítás, nagyobb folyadékbevitel), de a részleteket is felértékelheti. A figyelemmel a részletek formát kapnak, az alkotóelemek kiugranak a nagy képből. 

Vagy egy egész évet átívelő megfigyelési projektem is idén, méghozzá az Instagramon megosztott, selfie-spammelő Page x of 365 (nem volna kötelező selfie-kkel megosztanom de valahogy így alakult), ahol az év napjaira mint egy könyv lapjaira referálok. Az év első napjaiban még készségesen elfogadtam, hogy még alig jutottunk túl a címoldalakon, nem gond az, ha nem sok tartalom van bennük, csak újévi lötyögés. De mi a helyzet most, amikor már a 80. oldal környékén járunk? 

Két kezem ügyében lévő könyv 80. oldalát lapoztam fel, hogy szemléltessem a dolgot. 

Gretchen Rubin 337-ből a 80. oldalon már túl van a Boldogságterv koncepciójának a bemutatásán, fogadalmakat tett, összegyűjtötte a felnőtté válásának tapasztalatait, alaposan körbejárta az energia és a rend kérdését, elmélkedett a házasságról, a szerelemről és az egyéni felelősségről a család boldogságában, és a 80. oldalon épp azt mutatja be, hogy ez a felelősség néha milyen nehézségekkel és áldozatokkal jár. Farkas Lívia 300-ból a 80. oldalon már túljutott az egyéni motívumok elemi szintű feltérképezésén és arról is elmélkedett, miért maradnak meg az emberek a “pocsolyáikban”, kényelmesen kényelmetlen élethelyzeteikben ahelyett, hogy továbblépnének. Ezzel tízlépéses programjának első két lépésén túl is jutott, és már a harmadikban jár, ahol a nagy kifogáslista összegyűjtésén dolgozik. 

Ha így nézek az évemre, az elgondolkodtat nemcsak azon, hogyan töltöttem fel eddig a lapjaimat, vajon tartalmasan alakul-e a könyvem, de arra is ráirányítja a figyelmemet, hogy az egyes napok önmagukban is fontosak. Nemcsak egy nagy folyam kivehetetlen elemei, de önálló lapok, amiket egyesével is meg kell tölteni tartalommal, értékkel. Lesznek olyanok, amiken elgondolkodtató elméletek szerepelnek, olyanok is, amik gyakorlati dolgokkal, hétköznapi praktikumokkal lesznek tele, és olyanok, amiken könnyfakasztó személyes sztorik vannak, de ha túl sok érdektelen, üres, tartalmatlan, dinamika nélküli oldal következik egymás után, akkor letenném a könyvet – ha könyv volna. Csakhogy ez nem egy könyv, hanem az életem, amit lapról lapra írok, és egy kis odafigyelés, egy kis időnkénti rácsodálkozás segít, hogy jobban jelen legyek benne, egészében és részleteiben egyaránt odafigyeljek rá. 

Boldogságterv #6 – Az ima: az elme, a lélek és a test állapota

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

Az októberi témám a “spiritualitás a gyakorlatban”, pontosabban az ima, mint egy gyakorlatias spirituális tevékenység becsempészése a mindennapjaimba. A hit témakörét eredetileg az adventi időszakra tartogattam, de az ima kérdése két olvasmány nyomán is megihletett a közelmúltban, és más dolgok is közrejátszottak abban, hogy előre hozzam mostanra a témát.

Az ima, mint állapot

Emlékszem, hogy mennyire találónak tartottam Gretchen Rubin leírását arról, ahogy egy teendőktől zsúfolt nap után, amit szinte robotpilóta módban vezetett végig, a csendes lakásban este egyedül a folyosón egyszer csak hirtelen érzi, hogy “megérkezik a testébe” – mintha addig a teste és az elméje két külön úton járt volna, és csak akkor találtak volna egymásra, amikor a mindennapi teendőktől elszakadva akadt egy kis ideje magára figyelni, “egészben lenni“, jelen lenni.

Amikor imádkozom – amikor akár csak néhány pillanatra megállok hálát adni és összefoglalni a vágyaimat, a kéréseimet az elkövetkező órákra, napokra, hónapokra, évekre vonatkozóan, akár utazás közben, vagy munka közben megállva egy pillanatra –, én is érzem, hogy ez nemcsak egy gondolatsor, de az elmének, léleknek, testnek is egy bizonyos állapota is. Ilyenkor érzem, hogy a homlokom kisimul, a fejbőröm mintha könnyebb és puhább lenne, és akaratlanul is mélyebben, egyenletesebben lélegzem, mielőtt vagy miközben az ima első, formai bevezető szavait elmondom magamban. Ez arra emlékeztet, amikor a különböző tanfolyamokon a meditációba való elmélyülést tanultuk, és ez egy nagyon jó “tünetegyüttesnek” tűnik, mivel érinti az elmét, lelket, testet egyaránt, így elég az egyik elemre figyelnem – elmondanom az ima bevezető szavait vagy tudatosan ellazítani a homlokom, sóhajtani egy mélyet –, hogy a többi szinte ösztönösen következzen ezután.

Hálakövek

Hogy tovább erősítsem ezt a reflexet, rendeltem magamnak az internetről két gyönyörű hálakövet. (Sajnos még nem érkeztek meg.) A hálakő vagy imakő (angolul worry stone, azaz “aggódókő” vagy palmstone, azaz “marokkő”) arra szolgál, hogy részben a természetes forma és tapintás nyugtató hatásának, részben pedig a vele kialakított rituálénak köszönhetően segítsen elengedni a feszültséget (az aggodalmakat, ahogy az angol neve sejteti), és egy nyugodtabb tudatállapotba vezessen. Ezen kívül eszembe jutott még róla egy gyakorlat, amit a gyermekpszichológusomtól tanultam akkoriban, amikor pánikrohamok gyötörtek: válassz ki egy érdekes tárgyat, és vizsgáld meg minél alaposabban, minél inkább a részletekbe merülve. (Ez a gyakorlat segít lefoglalni az elmét, ami így az apró részletek alapos tanulmányozásával van elfoglalva a pánikroham továbbgörgetése helyett.) Ezért én olyan hálaköveket választottam, amik egyben izgalmas mintázatúak is.

Kutyásoknak, illetve bármilyen nyugodt természetű, kezes háziállattal rendelkezőknek egyébként a figyelmébe ajánlom, hogy mennyire remek “hálakövek” az állatok. Ha nem játszom Dióval, csak egyszerűen letelepszem mellé a földre és simogatom, megfigyelhetem, hogy mennyire jól működik ilyen szerepben is: a bundája tapintása, a testmelege, a lélegzetének természetes, lassú üteme tökéletesen alkalmas arra, hogy megnyugtasson és segítsen lehorgonyozni a jelen pillanatban, azon kívül minél tovább nézi az ember, annál több apró, érdekes részletet fedez fel benne – a bundája színének és állagának apró változásait, a helyenként kivillanó bőrfelületeket, a nedves orr fekete, erezett felületét, a szemet, a mancs kemény, szürke párnáit, stb. –, amik a végtelenségig le tudnák kötni egy csapongó elme figyelmét. Emellett egyszerűen fantasztikus, hogy egy állat milyen könnyedén és teljesen el tudja engedni a feszültséget és az aggodalmat, és milyen sokáig képes egyszerűen csak lenni, mindenféle nyüzsgés, tervezés, tépelődés nélkül, és ha sikerül vele együtt elmerülno ebben az egyszerű és hihetetlenül bölcs állapotban, az könnyedén megnyitja az utat a hétköznapi aggodalmaktól megfosztott ima előtt.

Ti milyen rituálékkal könnyítitek meg magatok számára az imát, a meditációt?

Itt a szeptember: búcsú és újrakezdés a blogon – Boldogságterv #1

Holnap kezdetét veszi a szeptember. Új hónap, új évszak, új iskolaév, új szemeszter (remélem, egy jó időre az utolsó), új félév a kapcsolatunkban (az utolsó egyjegyű év vége felé tartunk – márciusban lesz tíz éve, hogy együtt vagyunk), és egyéb új-ságok is várnak ránk.

Tudom, hogy van, akit melankóliával töltenek el az első csípős reggelek és az útnak induló fecskék, de engem most az új időszak inkább feltölt és lelkesít. Ezért arra gondoltam, ez pont megfelő időszak lenne, hogy a blogolásban is változásokat vezessek be.

Újraindul a boldogságterv!

A tavalyi boldogságtervem nemcsak a blogon volt népszerű rovat, de az elmúlt időszakban sokat gondolkodtam rajta, mennyi mindent köszönhetek a boldogságtervem havi témáinak, mennyit változtam, fejlődtem a hatásukra. Ezért, bár a boldogságterv az egyik legmacerásabb, legmelósabb vállalkozásom volt a blog történetében, mégis arra jutottam, hogy nem halogatom tovább, engedek a hívásnak és nekifogok újra!

Nem egészen követem majd Gretchen Rubin nyomdokait, aki havi témák és havi fogadalmak mentén fejlődött a saját boldogságtervében, hiszen úgy figyeltem meg magamon, hogy a havi fogadalmaimat néha csak kiizzadtam a hónap elején, hogy mégis szerepeljen valami a tervben, de a valódi kincsekre, az igazi értékekre a hónap során, tapasztalatok és tanulságok formájában bukkantam. Ezért én csak havi témákat jelök ki, amiket a figyelmem középpontjába helyezek, ha pedig a hónap során valamilyen fogadalmam születik, arról (és annak betartásáról, gyakorlati próbájáról) ugyanúgy beszámolok majd, mint a megfogalmazott tanulságokról, megélt tapasztalatokról és a fellelt tudásanyagokról is.

Ha van kedvetek, a kommentekben segíthettek ötletelni, milyen témákat helyezzek fókuszba az elkövetkező hónapokban!

Az eddigi témák ezek voltak:
2013. január: És lőn rend (cikkek itt és itt)
2013. február: Légy szerelmes! (cikkek itt, itt, itt és itt)
2013. március: Lendülj munkába! (cikkek itt, itt és itt)
2013. április: Ragyogj! (cikkek itt, itt és itt)
2013. május: Ápold a kapcsolatokat! (cikkek itt, itt, itt és itt)
2013. június: Fő az egészség! (cikkek itt, itt, itt és itt)
2013. szeptember: Kezdés és újrakezdés (cikkek itt, itt és itt)

Bezár a Kincses Timi 🙂 blog

Aki követi, már észrevehette, hogy régóta nem tettem fel bejegyzést a másik blogomra, amit azért indítottam, hogy megosszam azokat a falatnyi személyes gondolataimat, élményeimet, amik szeretném ha fennmaradnának, de nem akartam szétzilálni a Kincsesfüzetet ezekkel a mindennapi morzsákkal. Azonban úgy fest, mégsincs energiám két blogot is vezetni párhuzamosan, a Kincsesfüzetet viszont mindenképp szeretném fenntartani és előrevinni. A férjem is ezzel vigasztalt: nem baj, kicsim, egy embernek egy blog elég. Úgyhogy a Kincsesfüzet marad, a Kincses Timi 🙂 búcsúzik.

Ez persze nem jelenti azt, hogy ne volna továbbra is igényem rá, hogy a nagy ívű gondolatmeneteim mellett a hétköznapom morzsáit is megosszam és megőrizzem, ezért azon leszek, hogy ezt valamilyen formában áttereljem ide a Kincsesfüzetre.

A szeptember témája: Hagyj nyomot!

A fentiek szellemében az újraindult boldogságtervem első havi témájának azt az igényt jelölöm ki, hogy nyomot hagyjak magam után. Igyekszem majd ezen a téren elmélkedni, fejlődni, kísérletezni és ötletelni, és szívesen fogadok tippeket, véleményeket, gondolatokat is. Azon leszek, hogy hetente hozzak új bejegyzést a rovat keretében, de ez majd még elválik.

Addig is energikus, újdonságokban gazdag, szép szeptembert kívánok mindenkinek!

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – Neki persze könnyű!

Két hete volt a férjem harmincadik születésnapja, amire egyebek közt egy tortával szerettem volna meglepni, amit a kedvenc cukrászdánkban meg is rendeltem jó két héttel előre, biztos ami biztos. A rendelést egy sűrű napon egy laza srác vette fel, és… tadám, elfelejtette továbbítani. Így amikor megjelentem széles mosollyal az arcomon és a tortámat kerestem, hatalmas mozgolódás támadt, majd igyekezett mindenki feltűnés nélkül kislisszanni a pult mögül, míg már csak az a lány maradt, aki fogadta a kérésemet, és hatalmas, rémült szemekkel és sápadtan közölte: nincs torta.

Persze nem tudhatta, hogy én nem az a fajta vagyok, aki ordít és asztalt csapkod, sokkal inkább az, aki kétségbeesik és elsírja magát a zsúfolt nyilvános helyen. Illetve: az voltam. Most azonban, ahogy éreztem, hogy mocorogni kezd a torkomban a kétségbeesés, vettem egy mély levegőt és arra gondoltam: oké, nincs torta. Ez tény. Mit tennék, ha eleve az lett volna a terv, hogy nincs torta? Úgyhogy felöltöttem egy még szélesebb mosolyt, és azt mondtam a riadt eladólánynak: nyugi, megoldjuk tortaszeletből!

Így összeraktam egy ínycsiklandó süteményválasztékot, ami mellé a lány még néhány ingyen szeletet és egy “boldog születésnapot” marcipán üdvözlőtáblát is csempészett kárpótlásul, sőt 30% kedvezményt is ütött a vásárlásom végösszegére, így összességében kevesebből úsztam meg az egész ügyletet, mint az előleg, amit a tortára adtam (és amit természetesen visszakaptam). Még mondja nekem valaki, hogy kedvesnek lenni nem kifizetődő! Arról nem is beszélve, hogy legalább két ember (az eladólány meg én) távolabb került attól, hogy szívrohamban vagy gyomorfekélyben haljon meg. És ami azt illeti, olyan büszke voltam magamra, amiért ilyen jól diadalmaskodtam a helyzet és főleg a saját természetem fölött, sőt még azért is végtelenül hálás voltam, hogy a szegény lányt velem hozta össze a sors és nem egy ordítós ügyféllel, hogy ennek örömére hazáig vigyorogtam, és a pékségben a bucikért olyan borravalót hagytam, hogy az eladó lányok nehezen hittek a szemüknek. (Még így is messze pozitívban voltam a szerencsésen alakult torta-incidens után.)

Amiért pedig ezt az egészet elmeséltem (egészen pontosan amiért mostanáig magamban tartottam), az az, hogy az eheti {Vigyázz! Kész! Posztolj!} témája az ELŐÍTÉLETEK.

20140515-205649.jpg

Az előítélet nem más, mint az az egyszerűsítő képlet, amikor néhány kiragadott részlet alapján úgy gondoljuk, hogy már meg is alkottuk a teljes képet, és máris határozott véleményt alakítunk ki valakiről úgy, hogy igazságként fogadjuk el azokat az általánosításokat, amikkel magunk töltöttük ki a hiányzó részeket.

Ez a jelenség nem kerüli el a vidám természetű, bizakodó embereket sem (akik közé most már én is büszkén sorolom magam), és ezt nagyon jól megfogalmazza a korábban már idézett soraiban kedvenc boldogságkutatóm, Gretchen Rubin:

“Félreértés, hogy a boldogtalanság önzetlen, a boldogság pedig önző. Boldogan viselkedni nagyobb önzetlenség. A rendíthetetlen jókedvhez energia, nagylelkűség és fegyelem kell, egy boldog ember mégis mindenkinek természetes. Senki sem vigyáz az érzéseire, senki nem próbál a kedvében járni. Önállónak tűnik; ő segít másokon. És mert a boldogság természetesnek látszik, az ilyen embernek általában nincs tekintélye. […] Ismerek néhányat a szerencsés kevesek közül, akik – mint az apám – eredendően vidám természetűnek látszanak. Azon töröm a fejem, vajon mekkora erőfeszítés kell ehhez.”

Egy másik történettel folytatnám, ami mindössze néhány hónappal anyukám halála után esett meg, amikor kifejezetten keményen dolgoztam azon, hogy ne adjam fel, ne omoljak össze, hanem továbbra is, sőt egyre inkább a jó dolgokat lássam az életben, azokat, amik felemelnek és erőt adnak.

Az egyik munkatársam a vállam fölött meglátta a cetlit, amit a monitorom mellé ragasztottam ki Peti már szállóigévé vált szavaival: “az élet egyszerű“, és így reagált rá: “akárki írta is ezt ide, biztos, hogy nagyon naiv és nem sokat tud az életről!”. Ez egy nagyon fontos lecke volt a számomra arról, hogy aki derűs (vagy annak tűnik) az adott pillanatban, és a nehézségeivel hadakozás és panasz helyett szelídséggel, bizakodással és hálával igyekszik küzdeni, arra milyen könnyen ráfogják, hogy nincsen semmi gondja – még az is, aki pedig évek óta ismeri és tudja, hogy nem így van, hát még az, aki semmit sem tud róla!

Igen, tudom, ez a könnyebb előítéletek közé tartozik azok közül, amikkel együtt kell élni. De ez nem azt jelenti, hogy nem is szabadna foglalkozni vele, amíg vannak súlyosabb terhek is a világon. Sőt! Ez egy olyan teher, amit ha megtanulunk letenni, azzal magunkon is segítünk, mert szinte biztos, hogy mi is gyötörjük magunkat néha olyan felkiáltásokkal, hogy “pff, könnyű neki, hiszen ő…!”. De tegyünk egy szívességet magunknak és a világnak, amiben élünk, és legközelebb vegyünk egy mély levegőt, mielőtt kimondjuk, hogy könnyű neki, hiszen… [fiatal, csinos, van partnere, tehetősek a szülei, jól keres, ismert, sikeres, stb.]! Annál is inkább, mert ezek egyike sem teszi magától értetődően könnyebbé az életet, sőt – valamennyi lehet problémák forrása ugyanúgy. (Csak hogy magammal példálózzak. “Neked könnyű, te fiatal vagy.” – Hát persze, de minél kevésbé vagyok fiatal, annál könnyebb, mert eddig csak erősödtem az évekkel, és sehol nincs már az a “gondtalan kisgyerek”, aki tele volt szorongással, félelemmel, és képtelen volt megvédeni magát. “Neked könnyű, neked ott van a férjed.” – Igen, itt van, nekem pedig sok munkám van benne, hogy itt legyen, ahogyan neki is sok munkája van abban, hogy én itt legyek neki. És így tovább.)

Ezért ha úgy látjuk, hogy “bezzeg ő boldogul”, próbáljuk meg félretenni azt az előítéletet, hogy ha valaki boldog, akkor annak biztosan könnyű is az útja, és megnézni olyan szemmel, hogy hátha tud valamit, amit érdemes megtanulnunk tőle, hogy mi is könnyebb tudjuk venni az akadályokat.

Te szoktad hallani, hogy neked persze milyen könnyű? Szerinted mit taníthatnál annak, aki ugyanazokat az akadályokat nem veszi olyan könnyen?

Chicklit: meseterápia nőknek

Anyukám nagy könyvmoly volt, a könyvtára még úgy is betölti a fél házat, hogy egy jó része már dobozokban van, és a legutóbbi festéskor nem került vissza a polcokra. Gyerekkorában tíz évesen iratkozott át a gyerekkönyvtárból a felnőtt részlegre, mert addigra már nem maradt semmi a gyermekirodalomban, amit még elolvashatott volna. Ha pedig visszagondolok az én gyerekkoromra, sosem ebédeltem úgy, hogy a konyhaasztalon ne lett volna az orrom előtt egy könyv, amit anyukám hagyott ott.

Ahogy az életem sok más területére, az olvasásra is anyukám árnyéka vetül. Így amikor azon kaptam magam, hogy chicklit könyveket olvasok (megtagadom a libairodalom kifejezést – a csajos könyvekig vagyok hajlandó elmenni a magyarításban), egy kicsit elszégyelltem magam: mit szólna anya?

De aztán eszembe jutott Gretchen Rubin, a kedvenc boldogságkutatóm esete a gyermekirodalommal. Gretchen a Boldogságterv és a Happier at Home c. könyveiben is leírja saját történetét arról, hogy az egyik fogadalmát követve, amely így szólt: Légy Gretchen!, azaz légy önmagad, engedett a titkos vágynak, hogy a vele szemben támasztott (vagy képzelt) elvárásokkal ellentétben belevesse magát a gyermekirodalomba, és gyerekeknek szóló regényeket olvasson. Egyébként amint megbékélt ezzel a “furcsaságával”, mintegy varázsütésre kiderült, hogy nem is egy ember van a közelében, aki ugyanezzel a titkos érdeklődéssel él, és hipp-hopp könyvklubot alakítottak.

Ez lett volna a hosszas bevezetője annak, hogy eszembe jutott, hogy ajánljam nektek egyik új szerelmemet: Milly Johnson könyveit. A szerelem egyébként azzal kezdődött, hogy könnyed, csajos olvasmányt kerestem a nászutamra, a lánybúcsús hétvégémről hazafelé tartva pedig a vonaton megláttam Rita barátnőm kezében Milly Johnson Yorkshire Puding Klubját, belelapoztam, megtetszett, kivettem a könyvtárból és magammal vittem a nászútra – olvasás közben pedig felváltva pityeregtem, dőltem a kacagástól és hibáztattam az újdonsült férjemet a férfinem összes karakterizált hibájáért.

Szóval, bár ez a férjemről nem mondható el, de nekem Milly Johnson rögtön belopta magát a szívembe. Igazi meseterápia – felnőtteknek szóló köntösben. A történeteiben megvan minden, amiért a gyermekek lelkét is mesékkel gyógyítjuk: a jó és a rossz között éles a határ, tudjuk, kik a szeretetre szánt és kik az utálatra számító karakterek, a jó elnyeri jutalmát, a rossz büntetését. És mégis! Hiába kellemesen sematikusak a karakterek és a fordulatok, a történetei mégis élők és nyüzsgők, a stílusa csípős és olvasmányos, és valóban megmozgatja azokat az érzelmeket, amiket megcéloz – nemcsak a felszínen, de egészen mélyre hatolva. Velem legalábbis így történt.

Bátran ajánlom tehát mindenkinek, aki felnőttként is egy kis meseterápiára vágyik – aki nem bánja, ha végig kell mennie az érzelmek sötét bugyrain, ha tudja, hogy a végén, talán egy kiadós, taknyos bőgés után, de garantáltan megkapja a megnyugvás puha és jóleső érzését.

Az én ajánlásom (nos, ezeket a könyveket olvastam tőle eddig):

Yorkshire Puding Klub

“Három, a negyvenes éveihez közeledő dél-yorkshire-i barátnő egyszerre esik teherbe, miután elzarándokoltak egy ősi termékenységi szoborhoz.

A terhességgel Helen legszebb álma válik valóra, bár cseppet sem rózsás a helyzete. Nemcsak múltjának démonjaival kell megküzdenie, hanem a látszólag tökéletes házassága is épp most jut válságba.
Janey kész katasztrófaként éli meg ezt az állapotot, attól fél, örökre búcsút mondhat a karrierjének. Nem is érti, hogyan történhetett, hiszen férjével, a babavárástól teljesen felvillanyozódott George-dzsal mindig nagyon vigyáztak.
Elizabeth megnyomorított gyermekkora és érzelmi bizonytalansága miatt úgy gondolja, hogy soha nem lenne szabad gyereket vállalnia. Gyötri a kétség, hogy képes lesz-e szeretni a születendő babát.”

(Forrás: Milly Johnson – Yorkshire Puding Klub @ Moly.hu)

Tavaszi affér

“Amikor Lou Winter, hogy a fogorvosi rendelő várójában elviselhetővé tegye a várakozást, felkap egy szamárfüles magazint, és felfedez benne egy tavaszi nagytakarításról szóló cikket, még nem is sejti, hogy az írás gyökeresen megváltoztatja az életét. Az, ami egyszerű és nagyon időszerű rendrakásnak indul, hamarosan mániává duzzad, és kicsúszik a keze közül.
Minél több szeméttől szabadítja meg Lou az otthonát, és minél több szekrényt és fiókot rak rendbe, annál több fényhez és levegőhöz jutnak az agyában és szívében szorosan bezárt, rejtett zugok is. Ettől kezdve új megvilágításban kezdi látni önmagát és a környezetét, és képes szembenézni azokkal az érzésekkel, amelyeket a soha meg nem született gyermeke iránti vágyakozás, a férje hűtlensége és a legjobb barátnőjének a hiánya váltott ki belőle.
Lázas ténykedése közepette egyre gyakrabban körvonalazódik emlékezetében annak a merész, félelmet nem ismerő lánynak az alakja, aki valaha ő maga volt.”

(Forrás: Milly Johnson – Yorkshire Puding Klub @ Moly.hu)

Mormon péntek – Al Fox mondja: mosolyogj!

Al Fox, akiről már írtam nemrég, úgy maradt meg bennem, mint a lány, aki mindig vigyorog, mint a tejbetök. Akiről csak úgy sugárzik a boldogság, akinek nehéz negatív érzelmeket elképzelni az arcán.

Találtam a blogján egy beszámolót arról az időszakról, amikor New Yorkból Utah-ba, a mormon vallás központjába költözött, nem sokkal a megkeresztelkedése után.

“Három éve történt, az első napomon Utah-ban. Egy hosszú, kényelmetlen és rémisztő utat tettem meg keresztül az országon, egyes egyedül, hogy egy olyan helyre költözzek, ahol senkit nem ismertem. […] Rémült voltam, és nemcsak azért, mert minden annyira új volt, hanem mert mindenki azt mondogatta nekem: Al, ne menj, senki nem fog kedvelni ott, ki fogsz lógni a sorból. Nem volt könnyű hallani, és mindent megtettem, hogy figyelmen kívül hagyjam ezeket a figyelmeztetéseket. […] Mégis itt voltam, és fogalmam sem volt, mihez kezdjek magammal. Egy kávézóban kötöttem ki. […] Beálltam a hosszan kígyózó sorba, és egy egyházi könyvet fogtam a kezemben, míg arra vártam, hogy sorra kerüljek. […] Éreztem magamon az emberek tekintetét. Minden irányból, olyan intenzíven, hogy nem tudtam figyelmen kívül hagyni azt, ahogy bámulnak. Végül egy srác odalépett hozzám, megérintette a karomat, és azt mondta: – Tudod, elég ironikus azt a könyvet a te kezedben látni.
A szívem mintha megszakadt volna. A gyomrom csomóba ugrott, a szemem pedig megtelt könnyekkel. […] Rengeteg érzelem zuhant rám. Zokogni akartam, és az arcába kiabálni annak a srácnak minden fájdalmamat. Azt, hogy fogalma sincs, hogy miken mentem keresztül. Hogy milyen nehéz. Hogy mennyi áldozattal jár, hogy mit és kit hagytam hátra, hogy eljussak idáig. Úgy akartam ordítani, hogy meghallja mindenki, aki addig engem bámult, hogy végre elfordítsák a tekintetüket. […]
Olyan könnyű lett volna. […] De végül nem így döntöttem.
Szembefordultam azzal a férfival, bemutatkoztam, megráztam a kezét, felöltöttem a legszélesebb mosolyomat, és egyszerűen azt mondtam: csak most keresztelkedtem meg, ez az első napom itt.
Boldogsággal telve, büszkén és magabiztosan mondtam ki ezt.
Mennyire másképp alakultak volna a dolgok, ha nem így teszek!
De hoznom kellett egy döntést. És ez egy olyan döntés, amit minden nap meg kell hoznom. Amit neked is meg kell hoznod minden nap. Napjában többször is.”

(A teljes cikket elolvashatjátok itt: Tattooed Mormon)

Gretchen Rubin szavai jutottak eszembe arról, hogy mennyi erőfeszítést kíván a boldogság, és az is, hogy a boldogság döntés kérdése.

De most leginkább azt jelentik számomra Al szavai, hogy teljesen rendben van az, ha az ember néha belül ordít, fröcsög és szitkozódik. Még a legboldogabb emberek is éreznek így, azok is, akik mindig vigyorognak, mint a tejbetök. Ettől még nem leszek sem rosszindulatú, sem negatív, sem boldogtalan. Csak emberi.

Aztán utána még mindig meg lehet hozni a döntést, hogy nyomorultak leszünk-e vagy “mindig mosolygók“.

Nagy januári akció az Édesvíz Kiadónál

A grafológusom hívta fel a figyelmemet, én pedig továbbadom nektek, hogy az Édesvíz Kiadónál nagy januári leárazás van, 40-50%-os akciókkal, de szépséghibás könyvekhez akár 60% kedvezménnyel is hozzá lehet jutni.

Az Édesvíz Kiadó főleg ezoterikus könyveket forgalmaz, de a kínálatukban van például Gretchen Rubin Boldogságterve is. Tudom, hogy tavaly többen érdeklődtetek iránta, amikor sokat cikkeztem róla, és ennél jobb alkalmat nem tudok elképzelni, hogy lecsapjatok rá.

Jó böngészést!

20140114-182734.jpg