Mostanság láttam, hallgattam, olvastam — 2019 június

Mariann könyves blogjának havonta visszatérő rovata megihletett, és ugyan nekem nincs akkor étvagyam a könyvek terén, azért arra gondoltam, csak összegyűjtöm, mit olvastam, néztem, hallgattam az elmúlt hónapban.

Könyvek, amiket kiolvastam:

Könyvek, amiket elkezdtem, de félbemaradtam / folyamatban vagyok velük:

 

View this post on Instagram

🇬🇧 I knew I want to read this book when I first saw the title. I had no idea what is it about but I knew it is for me. Now it came to me through a borrowing chain (I was waiting a month to get a word from the original owner that it is okay to pass it forward to me 😅). 💚🌱 @arundhati_roy_official_ig #thegodofsmallthings 🇭🇺 Már akkor tudtam, hogy el akarom olvasni ezt a könyvet, amikor még csak a címét láttam és semmi mást róla. Most “utazó könyvként” elérkezett hozzám. 💚🌱 (És két kihívásra is be tudom húzni Molyon: női író, és még nem volt ázsiai jelöltem a saját Hat könyv, hat kontinens kihívásomhoz. 😅😉) #ArundhatiRoy #AzApróDolgokIstene

A post shared by Timi ☕️ Time (@timi.tea.time) on

Ami a sorozatokat illeti, Petivel megnéztük az HBO Chernobyl sorozatát, John Oliver heti politikai humor műsorát folyamatosan követjük, és elkezdtem nézni A szolgálólány meséjének friss, harmadik évadát is.

Ezen kívül, bár a nyári Vipassana elvonulásra sajnos nem fogadták be a jelentkezésemet, a Vipassana meditációról szóló filmre viszont végre sort kerítettem.

Júniusban jelent meg Elizabeth Gilbert új könyve, a City of Girls, ezt promózva a könyv születésének egyik kulcseleméről, a gyász és a kreativitás kapcsolatáról is nagyon sokat beszél a könyvturnéján. Ezért őt is igyekeztem elcsípni itt-ott, például Oprah podcastjában vagy Marie Forleo Youtube csatornáján.

A számomra kedves Youtube-páros, Conor McMillen és Brittany Tailor babája megszületett május végén (pont a nagymamám születésnapján), így az ő csatornáikon (az alternatív/autentikus kapcsolatokkal foglalkozón és az életmódos/családi csatornájukon egyaránt) elsősorban babás-életmódos videókat néztem.

Youtube-on ezen kívül leginkább az As/Is életmód csatorna, a What If szórakoztató-ismeretterjesztő csatorna és Trevor Noah (Comedy Central) frisseit követtem, valamint Boho Berry is visszatért! Ó és elkezdett foglalkoztatni az IFS (Internal Family Systems) terápia, ezért néztem néhány riportot Dick Schwartz-cal a téma kapcsán.

A podcastok sorában elkezdtem még hallgatni Bill Nye Science Rules! podcastját, de (részben Bill stílusa miatt, amit néha jobb csak apró részletekben fogyasztani, nekem legalábbis) csak lassacskán haladok vele.

A blogok most kicsit háttérbe szorultak nálam, de azért Austin Kleon blogján a fél szememet rajta tartom.

Nos, nagyjából ezeket fogyasztottam júniusban.

Nektek mi volt a kedvenc olvasmányotok, csatornátok, vagy egyéb szellemi táplálékforrásotok az elmúlt hónapban?

Andy Weir: A marsi

 

Ahogy a januári emlékeim közt láthattátok, nemrég megnéztem Andy Weir: A marsi c. könyve alapján készült filmet (kétszer) – de ami azt illeti, a könyvet is olvastam előtte. Most pedig eljött az ideje, hogy ajánljam is – mindkettőt.

A tinikorom kedvenc regényei alapján már sejthettétek, hogy engem egy jó sci-fivel nem nehéz megvenni.

image

“Hat nappal ezelőtt Mark Watney az elsők között érkezett a Marsra. Most úgy fest, hogy ő lesz az első ember, aki ott is hal meg.

Miután csaknem végez vele egy porvihar, ami evakuációra kényszeríti az őt halottnak gondoló társait, Mark teljesen egyedül a Marson ragad. Még arra is képtelen, hogy üzenetet küldjön a Földre, és tudassa a világgal, hogy életben van – de még ha üzenhetne is, a készletei elfogynának, mielőtt egy mentőakció a segítségére siethetne.

Bár valószínűleg úgysem lesz ideje éhen halni. Sokkal valószínűbb, hogy még azelőtt vesztét okozzák a sérült berendezések, a könyörtelen környezet vagy egyszerűen csak a jó öreg „emberi tényező”.

De Mark nem hajlandó feladni. Találékonyságát, mérnöki képességeit, és az élethez való hajthatatlan, makacs ragaszkodását latba vetve, rendíthetetlenül állja a sarat a látszólag leküzdhetetlen akadályok sorozatával szemben. Vajon elegendőnek bizonyul-e leleményessége a lehetetlen véghezviteléhez?” (Forrás: Moly.hu)

A marsi története izgalmas, feszültséggel és fordulatokkal teli, de ami igazán elragadó benne, az a stílusa. A könyv nagyobbik részében Mark Watney űrhajós naplóbejegyzésein és rögzített beszélgetesein keresztül ismerjük meg a történéseket, Mark pedig… nem tudok mást mondani, hatalmas arc. Fergeteges, a helyzete fölötti végtelenül ironikus humorral kommentálja végig az eseményeket, egyik katasztrofális helyzetet, lélekőrlő nehézséget, életmentő barkácsötletet a másik után. Ezáltal a könyv ezt a nagyon is súlyos témát mindvégig szórakoztatóan mutatja be, anélkül azonban, hogy elviccelné vagy elvenné a komolyságát.

A film is (amit képtelen vagyok Mentőexpedíciónak hívni, úgyhogy úton-útfélen rajta fogtok kapni, hogy A marsi néven emlegetem) hű maradt a könyv hangulatához. Amit pedig még kifejezetten érdekesnek tartottam, azok a filmhez készült kis teaser-ek, amik nem is a filmbe akartak bepillantást nyújtani, hanem általuk úgy érezhetjük, mintha valóban egy űrprogram részesei lennénk.

Hiszen nem pont ugyanez történne, ha az igen-igen közeli jövőben az űrhajósaink elindulnának a Marsra? Tudományos ismertető műsorok szólnának arról, hogyan működik a küldetés, az űrhajósokkal reklámokat forgatnának, a kilövést élő twitter hírfolyam követné… és ha az űrben rekedne egy űrhajós, hashtag kampány indulna érte, hogy hazahozzák.

A marsi ugyan nem fogja megváltani a világot mély filozófiával vagy világrengető mondandóval, de aki szereti a sci-fit, és egy lendületes, izgalmas, szórakoztató élményt keres, annak A marsit – a filmet és a könyvet – egyaránt jó szívvel ajánlom!

Boldogságterv #25 – Álmok, színek, dimenziók és Murphy törvénye


Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. A rovat bejegyzéseit a boldogságterv címke alatt találjátok.


Az áprilisi boldogságtervem témájául azt a célkitűzést választottam, hogy valahogy megpróbáljam tetten érni Istent a világ apró jelenségeiben.

Ki álmodja az álmaimat?

A héten egyik éjjel a férjem komiszul viselkedett velem álmomban, ezért reggel azzal ugrattam, hogy nem is tudom, haragudjak-e rá emiatt, hiszen nem tudhatom, hogy csak a fantáziám alkotta meg őt, esetleg az agyam olyan pontosan modellezte le a viselkedését, hogy akár ő is lehetett volna, vagy az ő elméje került kapcsolatba az enyémmel, és szó szerint ő maga bánt el velem álmomban. 

Mindez persze csak vicc volt, de attól még igaz az, hogy nagyon keveset tudunk az álmainkról. Persze vannak olyan álmaink, amik egyértelműen felgöngyölíthetők, mert egy friss élményt dolgoznak fel (az esti filmet, az aznapi bosszúságainkat vagy a másnapi munkanaptól való félelmünket), vagy arra reagálnak, ami alvás közben történik körülöttünk vagy bennünk (fázunk, lázasak vagyunk, feszít a hólyagunk, véletlenül leesünk az ágyról). Vannak olyan álmok is, amiknek nehezen tettenérhető a célja vagy az oka – nem is biztos, hogy van. (Nekem például elég gyakran vannak “akciófim álmaim”, én legalábbis így hívom azokat az izgalmas, mozgalmas, kalandos, gyakran üldözéses vagy nyomozós álmaimat, amik egy cseppet sem félelmetesek, inkább szórakoztatóak.)

Vannak viszont álmok, amiknek egyértelmű üzenete van – sőt, kifejezetten kérhetünk is ilyen álmokat. Én úgy gondolom, a tudatalattink az, amit megszólítunk, amikor sugallatot, tanácsot vagy segítséget kérünk elalvás előtt, reggel pedig úgy ébredünk, hogy megálmodtunk egy jó ötletet. Sokan számolnak be olyan álmokról is, amik “jós álomnak” minősülnek, amik olyan üzenetet hordoznak, amit a saját tudatunk – a jelenlegi ismereteink szerint – nem érhetne el önmagától, a jövőben vagy a távolban. Tudatalatti, kollektív tudat, szellemek vagy Isten – akárki vagy akármi is felelős ezekért a jelenségekért, az biztos, hogy az elménkkel messzebbre tudunk elérni, mint azt egészében meg tudnánk magyarázni. 

A világ több, mint amit látunk belőle

Szerencsére ahogy reméletem, beköszöntött a tavasz – így előkerült a téli álmát alvó napszemüvegem is. Ez egy polárszűrős darab, ami azt jelenti, hogy az UV sugarak mellett a tükröződést is szűri. Amikor feltettem a buszon, először azt hittem, rosszul látok. Levettem, újra feltettem, levettem, megint feltettem. Nem akartam hinni a szememnek. Az ablaküveg, amin tökéletesen át lehetett látni szabad szemmel, megtelt sötét foltokkal és szinte teljesen átlátszatlanná vált, amint a napszemüvegem polárszűrőjén át néztem. 

Nemrég láttam egy videó részleteit Tumblr-en, amiben színvak embereknek adtak olyan szemüveget, ami lehetővé teszi, hogy ugyanúgy lássák a színeket, mint az átlagos emberek. Megható volt figyelni az emberek arcát, akik életükben először látták a gyermekeik rajzait, a szivárvány színeit vagy a naplementét úgy, ahogy azt bárki más látja minden nap.

Azok a képek jutottak eszembe, amiket gyerekkoromban az egyik Mi Micsoda könyv oldalain néztem elragadtatással, és amik azt mutatták be, hogyan látják a rovarok a virágmezőt, hogy mennyire másképp érzékelik a színeket azért, mert a fényhullámoknak egy másik sávját látják, mint amit az emberi szem érzékel. 

Ez is elgondolkodtatott – és felidézte azt a gyerekkorom óta bennem élő elragadtatást –, hogy mennyivel több a világ, mint amit érzékelünk belőle. 

Filmajánló – az ismert dimenziókon túl

Ehhez kapcsolódva pedig még egy filmajánlót is hoztam, amit pont tegnap támadt kedve megnézni a férjemnek – ugye, milyen kísérteties néha, ahogy a dolgok összeérnek? Az Interstellar üzenete ugyanis pontosan az, hogy az emberiséget csak az mentheti meg, ha elhiszi, hogy át tudja lépni azokat a dimenziókat, amiket már jól ismer, és megpróbál szembenézni azzal, amit mindezen túl talál.  

“Murphy törvénye nem arról szól, hogy minden elromlik. Hanem arról, hogy ami megtörténhet, az meg is történik.”