Andy Weir: A marsi

 

Ahogy a januári emlékeim közt láthattátok, nemrég megnéztem Andy Weir: A marsi c. könyve alapján készült filmet (kétszer) – de ami azt illeti, a könyvet is olvastam előtte. Most pedig eljött az ideje, hogy ajánljam is – mindkettőt.

A tinikorom kedvenc regényei alapján már sejthettétek, hogy engem egy jó sci-fivel nem nehéz megvenni.

image

“Hat nappal ezelőtt Mark Watney az elsők között érkezett a Marsra. Most úgy fest, hogy ő lesz az első ember, aki ott is hal meg.

Miután csaknem végez vele egy porvihar, ami evakuációra kényszeríti az őt halottnak gondoló társait, Mark teljesen egyedül a Marson ragad. Még arra is képtelen, hogy üzenetet küldjön a Földre, és tudassa a világgal, hogy életben van – de még ha üzenhetne is, a készletei elfogynának, mielőtt egy mentőakció a segítségére siethetne.

Bár valószínűleg úgysem lesz ideje éhen halni. Sokkal valószínűbb, hogy még azelőtt vesztét okozzák a sérült berendezések, a könyörtelen környezet vagy egyszerűen csak a jó öreg „emberi tényező”.

De Mark nem hajlandó feladni. Találékonyságát, mérnöki képességeit, és az élethez való hajthatatlan, makacs ragaszkodását latba vetve, rendíthetetlenül állja a sarat a látszólag leküzdhetetlen akadályok sorozatával szemben. Vajon elegendőnek bizonyul-e leleményessége a lehetetlen véghezviteléhez?” (Forrás: Moly.hu)

A marsi története izgalmas, feszültséggel és fordulatokkal teli, de ami igazán elragadó benne, az a stílusa. A könyv nagyobbik részében Mark Watney űrhajós naplóbejegyzésein és rögzített beszélgetesein keresztül ismerjük meg a történéseket, Mark pedig… nem tudok mást mondani, hatalmas arc. Fergeteges, a helyzete fölötti végtelenül ironikus humorral kommentálja végig az eseményeket, egyik katasztrofális helyzetet, lélekőrlő nehézséget, életmentő barkácsötletet a másik után. Ezáltal a könyv ezt a nagyon is súlyos témát mindvégig szórakoztatóan mutatja be, anélkül azonban, hogy elviccelné vagy elvenné a komolyságát.

A film is (amit képtelen vagyok Mentőexpedíciónak hívni, úgyhogy úton-útfélen rajta fogtok kapni, hogy A marsi néven emlegetem) hű maradt a könyv hangulatához. Amit pedig még kifejezetten érdekesnek tartottam, azok a filmhez készült kis teaser-ek, amik nem is a filmbe akartak bepillantást nyújtani, hanem általuk úgy érezhetjük, mintha valóban egy űrprogram részesei lennénk.

Hiszen nem pont ugyanez történne, ha az igen-igen közeli jövőben az űrhajósaink elindulnának a Marsra? Tudományos ismertető műsorok szólnának arról, hogyan működik a küldetés, az űrhajósokkal reklámokat forgatnának, a kilövést élő twitter hírfolyam követné… és ha az űrben rekedne egy űrhajós, hashtag kampány indulna érte, hogy hazahozzák.

A marsi ugyan nem fogja megváltani a világot mély filozófiával vagy világrengető mondandóval, de aki szereti a sci-fit, és egy lendületes, izgalmas, szórakoztató élményt keres, annak A marsit – a filmet és a könyvet – egyaránt jó szívvel ajánlom!

Reklámok

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – A Felhőatlasz és az időutazás

Nemrég megnéztük Petivel a Felhőatlasz c. filmet, majd rögtön utána elolvastam az alapjául szolgáló könyvet is.

David Mitchell könyve hat egymástól távoli korban játszódik, és történetei közt úgy vándorolnak a lelkek, az emberi sors fordulatai, az emberi jellem alapmotívumai, az emberiség történetének refrénjei, mint az égen a felhők: feloszlanak majd újra összeállnak, különböző formákat vesznek fel, de mindig újjászületnek, és végső soron, ugyanabból az anyagból születnek újjá, így a rabszolgaság korától a jelenünkön és a jóléti társadalom még fényesebb jövőjén át egészen a posztapokaliptikus törzsi létig nem is változnak olyan sokat.

A Felhőatlasz egy tanulságos időutazás – épp ezért ragadtam meg az alkalmat, hogy az eheti {Vigyázz! Kész! Posztolj!} kihívásra, aminek témája az időutazás, erről a könyvről írjak, egészen pontosan az általa ébresztett gondolatokról az idővel kapcsolatban.


Mi ez? A {Vigyázz! Kész! Posztolj!} egy kéthetente jelentkező blogger kihívás, ahol a résztvevők előre meghatározott, egészen a cikkek megjelenéséig titkos témákról írnak blogjukban. Ha csatlakoznál vagy érdekel a kihívás részletes szabályzata, keresd fel a VKP kihívás összefogó bejegyzését. A többi résztvevő írása az inlinkz gyűjtemény gombjára kattintva érhető el. A kihívásra írt korábbi cikkeimet a vkp címke alatt találhatjátok meg.


A könyv egyik szereplője az időnek egy következő elméletét vázolja fel (kiegészítve a saját gondolataimmal):

  • A múlt valódi és virtuális formában létezik. A valódi múlt az, ami valóban megtörtént, azonban minél távolabb van tőlünk, annál töredezettebbek róla az emlékeink, a nyomaink, a bizonyítékaink, és a róla alkotott képet annál több fantáziával, magyarázattal és értelmezéssel töltjük ki. Így születik meg a virtuális múlt, az a múlt, amit mi ismerünk – a múlt, ahogy mi látjuk. A virtuális múlt lassan bekebelezi a valódi múltat, ahogy a múlt emlékek híján már csak a sokszor átíródott történetekben él.
  • A jövő valódi és virtuális formában létezik. A valódi jövő az, ami ténylegesen meg fog történni, de amíg jelenné nem válik, csak jóslataink, elképzeléseink, prognózisaink, reményeink és félelmeink vannak arról, hogy milyen lesz – ez a virtuális jövő, az, amit a jelenben a jövőből látunk. A valódi jövő kiszorítja a virtuális jövőt, amikor valósággá válik, vagy magába olvasztja, hiszen vannak önbeteljesítő jóslatok is, és a jövőről alkotott remények és félelmek befolyásolják a jövő alakulását.
  • A jelen valódi és virtuális formában létezik. (Ez már az én hozzáfűzésem a könyvbéli tudós gondolataihoz.) Azt hihetnénk, hogy legalább a jelen csak egy verzióban létezik, csak a valódi jelen az, amit magunk körül látunk, de ez közel sem igaz. Valójában semmi mást nem érzékelünk, mint a virtuális jelent: egy olyan képet a jelen valóságról, amit a saját korábbi tapasztalatainkon (a virtuális múltunkon) és a jövőhöz fűződő reményeinken, félelmeinken, elképzeléseinken (a virtuális jövőnkön) át látunk, és ami mintha egy szűrőn át jutnak el hozzánk, azon keresztül érzékeljük és értelmezzük.

A történet foglalkozik a születés és újjászületés (reinkarnáció) kérdéseivel, azzal, hogyan gyakorolnak hatást a tetteink a saját jelenünkre és másokéra, valamint a saját és mások jelenére a jövőben, következő életeinkben.

Néhány kiragadott központi gondolat a történetből:

  • “A történelem emberi tapasztalatok egész tárházát vonultatja fel”, amik támaszt nyújthatnak számunkra a jelenben. (idézet a könyvből)
  • “Az életünk nem csupán a miénk. Kötődünk másokhoz, a múltban és a jelenben. És minden egyes bűntettel vagy kedves gesztussal jövőnk keletkezéséhez járulunk hozzá.” (idézet a filmből)
  • “Hiszem, hogy vár ránk egy másik világ. Egy jobb világ. És én ott fogok várni rád. Hiszem, hogy nem soká maradunk halottak.” (idézet a filmből)

A történet szerint tehát így utazhatunk az időben:

  • Visszautazhatunk az időben, vagy legalábbis belepillanthatunk a múltba, hogy mások tapasztalataiból tanuljunk, választ kapjunk a kérdéseinkre, segítséget és támogatást kapjunk a jelen helyzeteinkhez.
  • Előreutazhatunk az időben azáltal, hogy a gondolataink és tetteink hatása, mindaz, amit a múltból merítettünk, amit a jövőről elképzeltünk és amit ennek hatására cselekedtünk a jelenben, továbbgyűrűzik és túlél minket.
  • Más korokban, új és új testekben újjászülethetünk, és így nemcsak az “árnyékunk”, de mi magunk is több korban élhetünk.

Az eheti VKP kihívás többi írását itt olvashatjátok:

Boldogságterv #25 – Álmok, színek, dimenziók és Murphy törvénye


Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. A rovat bejegyzéseit a boldogságterv címke alatt találjátok.


Az áprilisi boldogságtervem témájául azt a célkitűzést választottam, hogy valahogy megpróbáljam tetten érni Istent a világ apró jelenségeiben.

Ki álmodja az álmaimat?

A héten egyik éjjel a férjem komiszul viselkedett velem álmomban, ezért reggel azzal ugrattam, hogy nem is tudom, haragudjak-e rá emiatt, hiszen nem tudhatom, hogy csak a fantáziám alkotta meg őt, esetleg az agyam olyan pontosan modellezte le a viselkedését, hogy akár ő is lehetett volna, vagy az ő elméje került kapcsolatba az enyémmel, és szó szerint ő maga bánt el velem álmomban. 

Mindez persze csak vicc volt, de attól még igaz az, hogy nagyon keveset tudunk az álmainkról. Persze vannak olyan álmaink, amik egyértelműen felgöngyölíthetők, mert egy friss élményt dolgoznak fel (az esti filmet, az aznapi bosszúságainkat vagy a másnapi munkanaptól való félelmünket), vagy arra reagálnak, ami alvás közben történik körülöttünk vagy bennünk (fázunk, lázasak vagyunk, feszít a hólyagunk, véletlenül leesünk az ágyról). Vannak olyan álmok is, amiknek nehezen tettenérhető a célja vagy az oka – nem is biztos, hogy van. (Nekem például elég gyakran vannak “akciófim álmaim”, én legalábbis így hívom azokat az izgalmas, mozgalmas, kalandos, gyakran üldözéses vagy nyomozós álmaimat, amik egy cseppet sem félelmetesek, inkább szórakoztatóak.)

Vannak viszont álmok, amiknek egyértelmű üzenete van – sőt, kifejezetten kérhetünk is ilyen álmokat. Én úgy gondolom, a tudatalattink az, amit megszólítunk, amikor sugallatot, tanácsot vagy segítséget kérünk elalvás előtt, reggel pedig úgy ébredünk, hogy megálmodtunk egy jó ötletet. Sokan számolnak be olyan álmokról is, amik “jós álomnak” minősülnek, amik olyan üzenetet hordoznak, amit a saját tudatunk – a jelenlegi ismereteink szerint – nem érhetne el önmagától, a jövőben vagy a távolban. Tudatalatti, kollektív tudat, szellemek vagy Isten – akárki vagy akármi is felelős ezekért a jelenségekért, az biztos, hogy az elménkkel messzebbre tudunk elérni, mint azt egészében meg tudnánk magyarázni. 

A világ több, mint amit látunk belőle

Szerencsére ahogy reméletem, beköszöntött a tavasz – így előkerült a téli álmát alvó napszemüvegem is. Ez egy polárszűrős darab, ami azt jelenti, hogy az UV sugarak mellett a tükröződést is szűri. Amikor feltettem a buszon, először azt hittem, rosszul látok. Levettem, újra feltettem, levettem, megint feltettem. Nem akartam hinni a szememnek. Az ablaküveg, amin tökéletesen át lehetett látni szabad szemmel, megtelt sötét foltokkal és szinte teljesen átlátszatlanná vált, amint a napszemüvegem polárszűrőjén át néztem. 

Nemrég láttam egy videó részleteit Tumblr-en, amiben színvak embereknek adtak olyan szemüveget, ami lehetővé teszi, hogy ugyanúgy lássák a színeket, mint az átlagos emberek. Megható volt figyelni az emberek arcát, akik életükben először látták a gyermekeik rajzait, a szivárvány színeit vagy a naplementét úgy, ahogy azt bárki más látja minden nap.

Azok a képek jutottak eszembe, amiket gyerekkoromban az egyik Mi Micsoda könyv oldalain néztem elragadtatással, és amik azt mutatták be, hogyan látják a rovarok a virágmezőt, hogy mennyire másképp érzékelik a színeket azért, mert a fényhullámoknak egy másik sávját látják, mint amit az emberi szem érzékel. 

Ez is elgondolkodtatott – és felidézte azt a gyerekkorom óta bennem élő elragadtatást –, hogy mennyivel több a világ, mint amit érzékelünk belőle. 

Filmajánló – az ismert dimenziókon túl

Ehhez kapcsolódva pedig még egy filmajánlót is hoztam, amit pont tegnap támadt kedve megnézni a férjemnek – ugye, milyen kísérteties néha, ahogy a dolgok összeérnek? Az Interstellar üzenete ugyanis pontosan az, hogy az emberiséget csak az mentheti meg, ha elhiszi, hogy át tudja lépni azokat a dimenziókat, amiket már jól ismer, és megpróbál szembenézni azzal, amit mindezen túl talál.  

“Murphy törvénye nem arról szól, hogy minden elromlik. Hanem arról, hogy ami megtörténhet, az meg is történik.”

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – Megunhatatlan film

Az eheti VKP kihívás témája a legkedvesebb, megunhatatlan filmélményünk – amit balga módon már ellőttem nemrég. De úgy döntöttem, mivel a Macskafogó tényleg messzemenően a legkedvesebb filmem, amit akárhányszor képes vagyok újranézni, ezért nem keresek második helyezetteket, inkább írok róla bővebben.

20140610-185402-68042609.jpg

Gyerekkorom nagy kedvence volt, még akkor is, ha a politikai helyzetről, amiben született, vajmi keveset tudtam. Mégis megfogott és lenyűgözött a két nagyhatalom, a hatalmaskodó, harácsoló és erőszakos macskák, és az örök elnyomott, bujkálni kényszerülő, mindig leleményes és életre való egerek örök harca, ami átitatja a mindennapi életet, és megjelenik a komikusan monumentális összeütközésektől az olyan szívszorító, apró hétköznapi helyzetekig, amikor a kis macskalányt megbüntetik a szülei, mert egerekkel barátkozik.

A rajzfilm, akár gyerekszemmel, akár felnőttként nézzük, egy remekül megírt és képernyőre vitt, izgalmas és rétegelt, akciódús kémsztori, hihetetlenül fantáziadús látványvilággal, megunhatatlan humorral, és szerethető, élettel teli karakterekkel, akik közt megtalálható a magának való hős, az ellenállást vezető fáradt, bölcs veterán, a normák nélküli zsoldosok, akik mindig a pénz oldalán állnak, a kegyetlenkedő kiskirály, a maffiavezér, aki soha nem piszkolja be a kezét, az öreg tudós, aki az életét adja a tudományért, az esetlen másodhegedűs, aki a maga ügyetlen módján is hőssé emelkedik – és még olyan sokan mások, akik olyan remek karakterisztikával bírnak, hogy bármelyik hollywoodi filmremekből előléphettek volna.

Amiben viszont, különösen így, felnőtt fejjel, a film egyik legnagyobb értékét látom, az a végső üzenete (és vigyázat, szemérmetlenül spoilerezni fogok). Ugyanis bár a történet mindvégig a titokzatos, végső megoldást jelentő fegyver megszerzéséért illetve elpusztításáért vívott küzdelemről szól a két nagyhatalom, a macskák és az egerek között, amikor a fegyvert végül bevetik, kiderül, hogy a végső megoldást nem az ellenség elpusztítása jelenti – hanem a szeretet. Ezt az üzenetet még hangsúlyosabbá teszi a film politikai háttere, hiszen az akkor már letűnőben lévő hidegháborús időszakban két egyáltalán nem fiktív nagyhatalom szó szerint kivont atomfegyverekkel állt szemben egymással. De azt hiszem, akkor és azóta is, kortól és korszaktól függetlenül is érdemes befogadni ezt az üzenetet.

Összefoglalva és ismét: a Macskafogó számomra egy megunhatatlan filmklasszikus, amit bármikor képes vagyok újranézni és élvezni, és mindenkinek a legjobb szívvel ajánlom, mert élvezetes, tartalmas és értékes darab.

20140713-222359-80639771.jpg

A többi résztvevő írásait itt olvashatjátok.

Múlhatatlan rajzfilm klasszikusok

Néhány hete szerencsétlenségemre ottragadtam egy rajzfilm csatorna műsora előtt, és teljesen felzaklatott, milyen igénytelen, fantáziátlan, bugyuta rágógumikat gyártanak manapság… Már majdnem belemerültem a “bezzeg az én időmben” puffogásba, amikor aztán a hétvégén gurgulázósra nevettem magam a Jégkorszak ezredik ismétlésén is, úgyhogy nem, nem csak “bezzeg az én időmben” voltak jó rajzfilmek.

Aztán mindennek a tetejében a hétvégén sikerült nosztalgia-maratont is tartanom, ezért arra gondoltam, hogy megosztom veletek gyerekkorom két kedvenc meséjét.

Nem vagyok jó filmkritikus, úgyhogy a szakértő vélemény helyett legyen elég annyi, hogy talán azért szeretem annyira ezt a két klasszikust, mert formabontóak, merészek, fantasztikus saját világot alkotnak (ahogy a gyerekek is a játék során), és olyannyira nem becsülik alá apró nézőközönségüket, hogy (számomra legalábbis) felnőtt fejjel is teljesen élvezhetőek.

A két múlhatatlan kedvencem pedig:

Macskafogó

20140610-185402-68042609.jpg

Egy futurisztikus világban két “nagyhatalom”, a macskák és az egerek életre-halálra menő harcát mutatja be egy hihetetlenül forgatagos, izgalmas történetben, egy olyan végső megoldással, amiből mindenkinek-mindenkinek-mindenkinek tanulnia kellene. (Van még egyáltalán, akit kímélnem kell a spoilerektől, vagy nincs élő ember az országban, aki nem tudja, hogy ér véget a Macskafogó?…)

Egyszer volt, hol nem volt… az élet

20140610-185516-68116904.jpg

A francia sorozat az emberi test belsejébe kalauzol el minket, ahol fantáziadús képekkel, tudományos igényességgel és elszánt őszinteséggel mutat be egy szintén gigászi harcot: az emberi szervezet mindennapos küzdelmét és munkáját. Merészségét szerintem jól behatárolja, hogy az 1987-ben készült, gyerekeknek szóló rajzfilm sorozat főcímének első három másodpercében szexjelenetet ábrázolnak – hiszen mi mással kezdődhetne az emberi élet története, mint a fogantatással?

Te milyen mesefilmet, rajzfilm sorozatot élvezel még ma is?

Cause I’m Country Strong

Nos, csak egy filmbetétdal, ráadásul a filmet még csak nem is igazán a mélyebb mondandójáért, hanem Garrett Hedlundért néztem meg… De ez a dal valahogy mégis megtalált engem, mindig ad egy jó adag hitet és lendületet a dolgokhoz, amik nehézséget okoznak, hát gondoltam, megosztom.

Gwyneth Paltrow – Country Strong

I know you see me
Like some wide eyed dreamer
That just rolled in off a dusty mid west bus
Yeah, on the outside I look fragile
But on the inside is something you can’t crush

Cause I’m country strong
Hard to break
Like the ground I grew up on
You may fool me
And I’ll fall
But I won’t stay down long
Cause I’m country strong

I have weathered
Colder winters; Longer summers
Without a drop of rain
Push me in a corner
And I’ll come out fighting
I may lose but I ‘ll always keep my faith

Cause I’m country strong
Hard to break
Like the ground I grew up on
You may fool me
And I’ll fall
But I won’t stay down long
Cause I’m country strong

(A film elvileg magyarul is megjelent Reflektorfény címen, én angolul láttam, de ha valaki rátalálna a dalszöveg magyar fordítására – én nem találtam -, azt szívesen veszem.)

Elizabeth Gilbert – Eat, Pray, Love – Ízek, imák, szerelmek

Gyors egymásutánban elolvastam Elizabeth Gilbert: Eat, Pray, Love – Ízek, imák, szerelmek c. könyvét és megnéztem a belőle készült filmet.

A könyv az írónő memoárja, aki egy gyötrelmes válás és az azt követő viharos szerelem után ott találja magát lesújtva a felismeréstől, hogy kamaszkora óta mindig egy férfihoz kötötte az életét, hozzájuk igazodott, sőt hozzájuk hasonult, és soha nem volt önmaga kedvéért önmaga. Ezért egy éves világkörüli útra indul, hogy három különböző helyszínen – Itália patinás városában a kulináris élvezetekbe merülve, Indiában egy guru asramjában meditálva, végül pedig Indonézia paradicsomi harmóniájába kóstolva – keresse önmagát és Istent. Utazása végén aztán a szerelem is rátalál.

A könyv az írónőt is meglepve világsikerre tett szert. Későbbi könyve, a Hűség bevezetőjében írja, hogy soha nem tartotta magát olyan csajosan könnyed stílusú írónak, amilyennek az Ízek, imák, szerelmek sikere után titulálták – csupán érezte, hogy élményeit ki kell írnia magából, remélve, hogy elnézik neki ezt a kitérőt. Nos, akár akarta, akár nem, Elizabeth Gilbert könyve valóban szórakoztató, olvasmányos, “csajos” írás lett, ami ugyanakkor spirituális mélységekbe és magasságokba is vezet, nyíltan és részletesen írja le az elveszett és megtört nő önazonosság-keresését és Isten felé vezető útját, egészen a megvilágosodásig.

A könyvből készült film egész becsületesen hű marad a könyvhöz, ugyanakkor ez már valóban egy könnyed, szórakoztató, csajos mozi. Hiányzik belőle a könyv spirituális mélysége, értékeltem viszont benne az egységes, magával ragadó stílusát, amit a könyvben helyenként kicsit döcögősnek éreztem.

Összességében mindkettőt jó szívvel ajánlom.

A Tron filmek üzenete

Az egyik kedves barátom azt a feladatot állította elém, hogy ha már olyan ügyesen becsempésztem a blogba a Kelly Family iránti rajongásomat, próbáljam ki, vajon a Tron filmekről tudok-e a blog témájába illő cikket írni. Én pedig nem mondhatok erre mást, mint Barney Stinson, a legcéltudatosabb sorozathős, akit ismerek: eeeeeelfogadom a kihívást!

Szögezzük le rögtön az elején, hogy ez nem egy teljességre törekvő filmajánló vagy filmkritika, és mivel nem számítok sem kifejezett szakértőnek, sem ínyencnek a filmek területén, nem is vállalom, hogy egy hihetetlen mély értelmű művészfilmet tárok a publikum elé. Az 1982-es Tron és a 2010-es Tron Legacy filmek olyan szórakoztató mozik, amik nekem tetszettek, már csak sci-fi voltuk miatt is, és megpróbálok kiragadni belőlük néhány elgondolkodtató momentumot.

Bővebben…