Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. A rovat bejegyzéseit a boldogságterv címke alatt találjátok.

Hová tűnnek a percek?

A héten érdekes és tanulságos kísérletbe fogtam. Szilvi egyik Napzártájában olvastam a kommentek között azt a (számomra) forradalmi gondolatot, hogy akár hétköznapokon is felkelhetünk annyival korábban munkába indulás előtt, hogy hétvégi hangulatot teremtsünk magunknak. A korán kelés soha nem állt távol tőlem, sőt az, hogy mostanában csak 30-40 percet hagytam magamnak az elkészülésre, kifejezetten idegen, mert egész gyerek- és fiatalkoromban nagyjából egy órát szántam (vagy szántak számomra a szüleim) a reggeli rutinokra. A kényelmes készülődésben abszolút otthon vagyok, és később amikor az egyetemen rá kellett magam vennem plusz egy-két óra koncentrált tanulásra, azt is korán keléssel értem el. Na de hogy ne kifejezetten hasznos dolgokra, hanem lógásra, lötyögésre, pihenésre, ráhangolódásra, szórakozásra, szánjak a reggelemből néhány korán keléssel elkülönített órát? Hát ez teljesen új volt nekem, de borzasztóan felvillanyozott a gondolat, úgyhogy kipróbáltam. 

Nagyon jó élmény volt, úgyhogy ezt a szokást igyekszem is megtartani hosszú távon, de ami miatt bekerült az ehavi boldogságtervembe, az az, hogy hétfőtől péntekig hogyan változott meg az az egy óra reggel, amit a ház csendjében önmagamra szántam, még mielőtt két pohár frissen főzött, habos kávéval visszabújtam volna a férjem mellé, hogy őt is felébresszem. 

A hónap témája az odafigyelés hatása a boldogságra. Hétfőn, amikor először húztam fel az ébresztőmet hajnali hat helyett öt órára, nagyon éberen figyeltem arra, hogy milyen hosszú ez az egy óra, és hogy mire szánhatom. Takarítottam, szépítkeztem, jógáztam, olvastam, ebédet csomagoltam kettőnknek, kávét főztem, és mire elérkezett a hat óra, amikor már Petit is keltenem kellett, csak úgy buzgott bennem az izgatott, derűs energia, hiszen rettentő inspiráló és mozgalmas, hétvége-hangulatú órával sikerült indítanom a munkahetemet. 

Péntekre aztán úgy hozzászoktam ehhez a plusz egy órához, hogy az olvasáson és kávéfőzésen kívül jóformán nem is jutott időm másra (pedig ugyanúgy tizenöt percet olvastam hétfőn és pénteken is) – fogalmam sincs, hogy hová tűnt a többi perc az órából, ami hétfőn még megvolt, de hogy eltűntek, amint nem figyeltem rájuk, ez biztos… 

Ez az élmény drasztikusan megerősítette bennem, hogy oda kell figyelnünk az élményeinkre, tudatában kell lennünk a perceinknek – nem is mindig kell többet tenni velük, nem kell mindegyikbe beleerőltetni valami világrengetőt, hiszen már az is klasszisokat javíthat az időnk minőségén, ha egyszerűen odafigyelünk rá, mi történik a perceinkkel. 

Bosszúságból kívánságlista

Egy másik hasznos aspektusát is felfedeztem a héten az odafigyelésnek. Azt vettem észre, hogy a munkahelyemen azon bosszankodom, hogy nem tudok zenét hallgatni, pedig most, hogy van Spotify előfizetésem, milyen kézenfekvő lenne, hogy a telefonomról hallgassak egész nap olyan zenét, amit szeretek – csakhogy fülhallgatóval ülni az asztalomnál egész nap nem annyira ildomos. 

Ekkor eszembe jutott, hogy ez pont egy olyan tétel, ami felkerülhetne a kívánságlistámra, amim pedig nincs, mert egyszerűen nem vagyok elég éber, hogy feljegyezzem, mit szeretnék. Az ünnepek előtt aztán egy kellemetlen keringőbe kezdünk a szeretteimmel, amikor ők megpróbálnak kierőszakolni belőlem valami jelet, hogy vajon minek örülnék, én pedig görcsösen megpróbálok úgy tenni, mintha lenne kívánságlistám, pedig csak légből kapott dolgokat tudok felsorolni. 

Ha a hétköznapokban egy kicsit éberebb lennék a bosszúságaimra (mint amikor zavar a munkahelyemen a csend, vagy amikor akrobatikába kell kezdenem a kamrában, mert nincs még rendes kamrapolcunk, vagy hogy ugyanazt az egy nadrágot hordom, mert nem szívesen vallom be magamnak, hogy hiába a stílusbeli svédasztal, egyszerűen jobb lenne, ha egy halom egyforma karcsúsított farmerem lenne, mert ezeket szeretem viselni), akkor sokkal könnyebben összeállíthatnék egy kívánságlistát, és akkor sokkal könnyebb lenne megajándékozni engem – a szeretteimnek és nekem is. 

Csak egyszer vagyok harminc éves

Csak egyszer vagyok egy életben harminc éves, és az bizony idén lesz. Még egy kicsit odébb van (és akkora csinnadrattát egyébként sem csapok a kerek évszám körül, mivel már egy jó ideje azt mondom mindenkinek, hogy harminc vagyok, és még egy ideig azt is fogom mondani, nem hiúságból, hanem mert egyszerűen a kerek számmal könnyebb számolni), de mivel a hónap témája a megfigyelés, feljegyzem, hogy azzal terveztem megajándékozni magam a harmincadik születésnapomra, hogy Via adventi scrapbookjának ihletésében egy néhány héten átívelő projektben készítek egy albumot és rögzítem benne a  harmincadik születésnapom környékének mindennapjait. 

Megfigyelni a hétköznapokat

Amikor összeírtam, hogy miben változtam a blogolás miatt, számos dolgot összegyűjtöttem, hogy milyen változásokon mentem át, mióta tudatosan dolgozom a saját boldogságomon. Ezek zömében átfogó, általános dolgok voltak. A héten azonban eszembe jutott, hogy valamikor rá kellene szánnom legalább néhány napot, hogy megfigyeljem a mostani szokásaimat, rutinjaimat, reakcióimat, gondolataimat, hogy a nagy kép mellett az apróságokra is rá tudjak csodálkozni, amikben változtam (és remélhetőleg fejlődtem).

Ez az ötlet, és az, hogy Szilvinél lelkesen válaszolom meg a Napzárta rovat kérdéseit, feldobott bennem egy régóta tologatott ötletet, hogy időről időre apró-cseprő dolgokra vonatkozó kérdéseket és kérdőíveket tegyek fel a blogra – hiszen az emberek szeretnek szavazni, ezt már megtapasztaltam, én pedig szeretek statisztikákat molyolni és összefüggéseket kutatni, ezt is megtapasztaltam, és már előttetek sem titok, hogy hogyan tudok rajongani a grafikonokért. 

Ezért Szilvi ihletésében (és hozzájárulásával – köszönöm! :)) a nagyon közeli jövőben megkezdem majd a blogon ezt a fajta ön- és közvéleménykutató megfigyelési projektet. Remélem, jó fogadtatásra talál majd nálatok!