Boldogságterv #23 – Elveszett percek, megtalált kívánságok és egyebek


Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. A rovat bejegyzéseit a boldogságterv címke alatt találjátok.


Hová tűnnek a percek?

A héten érdekes és tanulságos kísérletbe fogtam. Szilvi egyik Napzártájában olvastam a kommentek között azt a (számomra) forradalmi gondolatot, hogy akár hétköznapokon is felkelhetünk annyival korábban munkába indulás előtt, hogy hétvégi hangulatot teremtsünk magunknak. A korán kelés soha nem állt távol tőlem, sőt az, hogy mostanában csak 30-40 percet hagytam magamnak az elkészülésre, kifejezetten idegen, mert egész gyerek- és fiatalkoromban nagyjából egy órát szántam (vagy szántak számomra a szüleim) a reggeli rutinokra. A kényelmes készülődésben abszolút otthon vagyok, és később amikor az egyetemen rá kellett magam vennem plusz egy-két óra koncentrált tanulásra, azt is korán keléssel értem el. Na de hogy ne kifejezetten hasznos dolgokra, hanem lógásra, lötyögésre, pihenésre, ráhangolódásra, szórakozásra, szánjak a reggelemből néhány korán keléssel elkülönített órát? Hát ez teljesen új volt nekem, de borzasztóan felvillanyozott a gondolat, úgyhogy kipróbáltam. 

Nagyon jó élmény volt, úgyhogy ezt a szokást igyekszem is megtartani hosszú távon, de ami miatt bekerült az ehavi boldogságtervembe, az az, hogy hétfőtől péntekig hogyan változott meg az az egy óra reggel, amit a ház csendjében önmagamra szántam, még mielőtt két pohár frissen főzött, habos kávéval visszabújtam volna a férjem mellé, hogy őt is felébresszem. 

A hónap témája az odafigyelés hatása a boldogságra. Hétfőn, amikor először húztam fel az ébresztőmet hajnali hat helyett öt órára, nagyon éberen figyeltem arra, hogy milyen hosszú ez az egy óra, és hogy mire szánhatom. Takarítottam, szépítkeztem, jógáztam, olvastam, ebédet csomagoltam kettőnknek, kávét főztem, és mire elérkezett a hat óra, amikor már Petit is keltenem kellett, csak úgy buzgott bennem az izgatott, derűs energia, hiszen rettentő inspiráló és mozgalmas, hétvége-hangulatú órával sikerült indítanom a munkahetemet. 

Péntekre aztán úgy hozzászoktam ehhez a plusz egy órához, hogy az olvasáson és kávéfőzésen kívül jóformán nem is jutott időm másra (pedig ugyanúgy tizenöt percet olvastam hétfőn és pénteken is) – fogalmam sincs, hogy hová tűnt a többi perc az órából, ami hétfőn még megvolt, de hogy eltűntek, amint nem figyeltem rájuk, ez biztos… 

Ez az élmény drasztikusan megerősítette bennem, hogy oda kell figyelnünk az élményeinkre, tudatában kell lennünk a perceinknek – nem is mindig kell többet tenni velük, nem kell mindegyikbe beleerőltetni valami világrengetőt, hiszen már az is klasszisokat javíthat az időnk minőségén, ha egyszerűen odafigyelünk rá, mi történik a perceinkkel. 

Bosszúságból kívánságlista

Egy másik hasznos aspektusát is felfedeztem a héten az odafigyelésnek. Azt vettem észre, hogy a munkahelyemen azon bosszankodom, hogy nem tudok zenét hallgatni, pedig most, hogy van Spotify előfizetésem, milyen kézenfekvő lenne, hogy a telefonomról hallgassak egész nap olyan zenét, amit szeretek – csakhogy fülhallgatóval ülni az asztalomnál egész nap nem annyira ildomos. 

Ekkor eszembe jutott, hogy ez pont egy olyan tétel, ami felkerülhetne a kívánságlistámra, amim pedig nincs, mert egyszerűen nem vagyok elég éber, hogy feljegyezzem, mit szeretnék. Az ünnepek előtt aztán egy kellemetlen keringőbe kezdünk a szeretteimmel, amikor ők megpróbálnak kierőszakolni belőlem valami jelet, hogy vajon minek örülnék, én pedig görcsösen megpróbálok úgy tenni, mintha lenne kívánságlistám, pedig csak légből kapott dolgokat tudok felsorolni. 

Ha a hétköznapokban egy kicsit éberebb lennék a bosszúságaimra (mint amikor zavar a munkahelyemen a csend, vagy amikor akrobatikába kell kezdenem a kamrában, mert nincs még rendes kamrapolcunk, vagy hogy ugyanazt az egy nadrágot hordom, mert nem szívesen vallom be magamnak, hogy hiába a stílusbeli svédasztal, egyszerűen jobb lenne, ha egy halom egyforma karcsúsított farmerem lenne, mert ezeket szeretem viselni), akkor sokkal könnyebben összeállíthatnék egy kívánságlistát, és akkor sokkal könnyebb lenne megajándékozni engem – a szeretteimnek és nekem is. 

Csak egyszer vagyok harminc éves

Csak egyszer vagyok egy életben harminc éves, és az bizony idén lesz. Még egy kicsit odébb van (és akkora csinnadrattát egyébként sem csapok a kerek évszám körül, mivel már egy jó ideje azt mondom mindenkinek, hogy harminc vagyok, és még egy ideig azt is fogom mondani, nem hiúságból, hanem mert egyszerűen a kerek számmal könnyebb számolni), de mivel a hónap témája a megfigyelés, feljegyzem, hogy azzal terveztem megajándékozni magam a harmincadik születésnapomra, hogy Via adventi scrapbookjának ihletésében egy néhány héten átívelő projektben készítek egy albumot és rögzítem benne a  harmincadik születésnapom környékének mindennapjait. 

Megfigyelni a hétköznapokat

Amikor összeírtam, hogy miben változtam a blogolás miatt, számos dolgot összegyűjtöttem, hogy milyen változásokon mentem át, mióta tudatosan dolgozom a saját boldogságomon. Ezek zömében átfogó, általános dolgok voltak. A héten azonban eszembe jutott, hogy valamikor rá kellene szánnom legalább néhány napot, hogy megfigyeljem a mostani szokásaimat, rutinjaimat, reakcióimat, gondolataimat, hogy a nagy kép mellett az apróságokra is rá tudjak csodálkozni, amikben változtam (és remélhetőleg fejlődtem).

Ez az ötlet, és az, hogy Szilvinél lelkesen válaszolom meg a Napzárta rovat kérdéseit, feldobott bennem egy régóta tologatott ötletet, hogy időről időre apró-cseprő dolgokra vonatkozó kérdéseket és kérdőíveket tegyek fel a blogra – hiszen az emberek szeretnek szavazni, ezt már megtapasztaltam, én pedig szeretek statisztikákat molyolni és összefüggéseket kutatni, ezt is megtapasztaltam, és már előttetek sem titok, hogy hogyan tudok rajongani a grafikonokért. 

Ezért Szilvi ihletésében (és hozzájárulásával – köszönöm! :)) a nagyon közeli jövőben megkezdem majd a blogon ezt a fajta ön- és közvéleménykutató megfigyelési projektet. Remélem, jó fogadtatásra talál majd nálatok!

Reklámok

Boldogságterv #21 – Ó, áldott statisztika!


Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. A rovat bejegyzéseit a boldogságterv címke alatt találjátok.


A márciusi boldogságtervem a rendszer megfigyeléséről szól: arról, hogy pusztán azzal, hogy odafigyelünk, hogy szemmel tartjuk magunkat, hogyan juthatunk előbbre.

Diagram, te drága!

Talán nem mindenkinek ugyanez a gyengesége, de én imádom a statisztikát, és főleg a csinos grafikonokat. 

Emlékszem, hogy elsőéves egyetemistaként egy pénzügyi ismeretek órára üzleti tervet kellett készítenünk egy képzelt vállalkozáshoz. Bár a pénzügy egy meglehetős alibi tantárgy volt a szakunkon, én nagyon komolyan vettem a feladatot. Kutattam és számoltam, terveztem, leírtam, prognosztizáltam, táblázatokat készítettem és valószínűségeket számoltam. Nagyon sokat dolgoztam rajta. Majd utolsó simításként eszembe jutott, hogy odadobjak néhány grafikont az üzleti terv végére. Mindössze néhány perc volt elővarázsolni ezeket a diagramokat azokból az adatokból, amikben annyi munkám volt. És mégis, amikor beadtam a dolgozatomat, mind az évfolyamtársaimnak, mind a tanárunknak ugyanaz volt a reakciója – fellapozták a dolgozatot a diagramoknál és azt mondták: tyű, ez aztán komoly munka! Te aztán igazán komolyan vetted ezt a feladatot!

Akkor hihetetlennek (sőt, miután annyi munkát fektettem a dolgozat többi részébe, egy kicsit bántónak is) éreztem azt, hogy az embereket milyen könnyű levenni a lábukról egy uk-muk-fuk összedobott grafikonnal. De azóta rájöttem, hogy én is ilyen vagyok.  

Novemberben, a NaNoWriMo regényíró kihívás kapcsán már írtam nektek arról, hogyan tartotta bennem a lelket a napi statisztika, ahogy nemrég az új írói munkamódszeremet is megosztottam veletek, ami ezen az élményen alapul. 

Egy diagram önmagában persze csak egy üres illusztráció. Van, akit elkábít, de ha valaki egy cseppet is mögé néz, az rájön, ha nincs mögötte tartalom. Viszont amikor van – ahogy egy írói kihíváson is a ténylegesen elvégzett munkát mutatja –, akkor nagyon szemléletes tud lenni. Ahogy a munkamódszeremnél írtam róla, néha színtiszta ihletből írok – néha viszont pusztán azért ülök le a billentyűzet mellé (és adom meg az esélyt az ihletnek, hogy rám találjon), mert ha mást nem, legalább annyi sikerélményt ad, hogy meg tudtam mozdítani egy grafikon egy oszlopát.

Minden nap. Min-den-nap.

Jack Canfield ötös szabályát olvasgattam épp a napokban, és az jutott eszembe, hogy bár hangzatos a megfogalmazás, az ötös szabály, miszerint minden nap tegyél öt dolgot a célodért (írj öt oldalt, tornázz öt percet, olvass öt bekezdést, tanulj meg öt új szót, stb.), ennél sokkal fontosabb az, hogy ezt minden nap tedd. Min-den-nap. 

A Don’t Break the Chain naptáram egy nagyon jó eszköznek bizonyult ennek az alapelvnek a támogatására. Az ember azt hinné, hogy az írói siker álma elég motiváló ahhoz, hogy leültessen minden nap tizenöt percre írni. Hogy a boldogság elég hathatós cél ahhoz, hogy minden nap eltöltsek érte tizenöt perc minőségi időt önmagammal. Hogy a rendezett otthon már önmagában megér annyit, hogy napi öt percet (öt percet! mégis mi az?! semmi!) pakolászással töltsek érte. 

De a helyzet az, hogy egy kimerítő, agyzsibbasztó 8-9 órás munkanap és napi 3 óra ingázás után néha igenis csak azért állok neki írni, takarítani, jógázni vagy olvasni alvás, tévézés vagy a kanapén fekve nyöszörgés helyett, mert milyen jól mutatnak már azok a szakadatlanul sorakozó rózsaszín ikszek a hűtő ajtajára ragasztott naptárakon?…

Dont Break the Chain

Plecsnikkel a démonok ellen

Az egyik ismerősöm kislányát nemrégiben diagnosztizálták OCD-vel, kényszerbetegséggel. Sok gyötrelmen mentek át, mire eljutottak a diagnózisig, és az út persze ezzel nem ért véget. Az OCD kezelése, kordában tartása olyasmi, ami egy életen át tartani fog. Szerencsére nagyon jó orvosok kezébe került, és bármilyen meglepőnek is hathat, drámai javulást értek el ennek a rémítő belső képzeteket okozó betegségnek a kezelésében egy olyan viselkedésterápiával, ami akár az édestestvére is lehetne a hűtőajtót díszítő Don’t Break the Chain naptáramnak. 

Az OCD okozta kényszerképzetek hétköznapi helyzetekben lépnek fel, és az olyan legegyszerűbb mindennapos dolgokat is, mint egy kézmosás, pokollá tehetik. Ha azonban sikerül a képzeteket a helyén kezelni és sikerrel, pánikroham nélkül teljesíteni a hétköznapi rutinokat, azért pirospont jár, az összegyűjtött pirospontok pedig jutalmakra válthatók. 

Ilyen egyszerű? Nem, természetesen nem ilyen egyszerű. A pirospontok és a plecsnik még önmagukban nem tüntetik el a démonokat, ugyanúgy, ahogy egy naptár kiragasztásától sem lesz tiszta és rendezett egy háztartás. De segít. Van, hogy ez az utolsó józan szál, amibe kapaszkodni lehet, és van, hogy maga a probléma olyan rémítően nagy, átláthatatlan vagy legyűrhetetlen, hogy nem is lehet megcélozni a legyőzését. Egy diagramot, egy ikszet, egy plecsnit vagy egy pirospontot viszont meg lehet célozni, és így meg lehet tenni azt az egyszerű, aprócska lépést, ami kivezet egy reménytelenül nyomasztó helyzetből.

Téged motivált már a teljesítésre a statisztika?

Boldogságterv #20 – Figyelj oda!


Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. A rovat bejegyzéseit a boldogságterv címke alatt találjátok.


Múlt hétvégén elblicceltem és nem választottam havi témát a márciusi boldogságtervemhez, de hét közben valahogy ez is kialakult. A márciusom választott témája pedig ez: figyelj oda!

Schrödinger macskája

Valószínűleg sokan hallották már a Schrödinger macskája kifejezést, de azért hadd mutassam be nagy vonalakban, mit is jelent.

Erwin Schrödinger Nobel-díjas osztrák fizikus a kvantumfizika egy alapjelenségét szerette volna szemléltetni a híressé vált gondolatkísérlettel, ami (nagy vonalakban) abból állt, hogy egy képzeletbeli macskát elhelyezett egy képzeletbeli dobozban, egy törékeny fiolával együtt, ami halálos anyaggal volt megtöltve, majd lezárta a dobozt, amibe semmilyen módon nem láthatunk bele. Innentől kezdve nem lehetünk biztosak benne, hogy a macska odabent még él-e vagy halott, csak ha kinyitjuk a dobozt. Azonban a nyitószerkezet összeköttetésben áll a fiolával, ezért ha kinyitjuk, azzal egészen biztosan megöljük a macskát. Tehát amíg nem figyeljük meg a macskát, nem tudhatjuk, milyen állpotban van (a kvantumfizika szemlélete szerint nem él vagy halott, hanem egyszerre él és halott), azonban ha megfigyeljük, azzal eldöntjük az állapotát.

Azaz: a megfigyelés minden esetben befolyásolja a rendszer működését.



Figyelj oda!

A kvantumfizika mindig elvarázsolt (még ha édeskeveset konyítok is hozzá), de a megfigyelésre vonatkozó alapelv szerencsére nemcsak kvantum-szinten ér valamit, hanem a hétköznapokban is. A megfigyelés, az odafigyelés ugyanis gyakran már egyéb különös beavatkozás nélkül is befolyásolja a működésünket. Nem mindig jó irányba persze – de tehetünk azért, hogy a javunkra használjuk fel ezt a jelenséget.

Márciusban igyekezni fogok jobban figyelni arra, hogy milyen területeken és milyen módokon jön jól egy kis odafigyelés, ami előbbre vihet.

Keresd a pirosat! – A figyelem irányítása

“Az ember sok mindent lát, de csak a számára fontos dolgokat veszi észre. Például, ha valaki elhatározza, hogy vesz egy Harley Davidson motort, akkor hirtelen az utcák megtelnek Harley Davidson motorokkal. Miért? A motorok ugyanúgy eddig is ott voltak, csak éppen nem figyeltek rájuk, nem vették őket észre. Azzal, hogy elhatároztuk, milyen motort veszünk, hirtelen fontosak lettek a Harley Davidsonok – ezért mindenütt nem csak látjuk, hanem észre is vesszük.”

A fenti idézetet Dr. Tóth András: Ősember a pénztárcámban c. könyvének bevezetőjében olvashatjuk. Az agykontroll tanfolyam egyik élménye jut eszembe, ami megmutatja ezt a jelenséget, és egy különleges velejáróját is.

A tanfolyamon, ahol egy nagy teremben sűrű sorokban ültünk, az oktató arra kért minket, nézzünk körül, és próbáljuk megszámolni, hány piros felsőt látunk magunk körül. A figyelmem kiéleződött, pásztáztam a sorokat, és csak úgy ugráltak elő a tömegből azok az emberek, a piros ruhások, akikre azelőtt egy pillanatnyi figyelmet sem fordítottam. Majd miután az oktatónk jelzett, hogy vége a feladatnak, megkérdete: na most anélkül, hogy újra körbepillantanánk, meg tudnánk mondani, hány olyan felső van a teremben, ami zöld? Zöld?! Meg mertem volna esküdni, hogy senki nem jött zöld felsőben erre a tanfolyamra, csak pirosban, vagy szürkében, feketében, hiszen minden más szín jelentéktelenné mosódott össze a szemem előtt, amikor a pirosat kerestem.

A piros felsők keresése egy ártalmatlan, apró és tudatos gyakorlat volt, de segített tudatába kerülni annak, hogyan dolgozik az agyunk: ha kiadunk neki egy feladatot (tudatosan vagy akaratlanul), arra koncentrál, a többi lehetőséget pedig hagyja elsikkadni. Ez különösen akkor veszélyes, ha a bosszankodást tűzzük elé feladatul, ha azt mondjuk neki, “én mindig csak veszítek”, “nekem nem jönnek össze a dolgok”, “én közepes tanuló vagyok”, “az életemet ebben a rohadt irodában töltöm”, “nálunk családi betegség a szívroham”, stb.

Írtam már arról, anyukám halála után hogyan változtatta meg szó szerint a körülöttem lévő világ színét borús feketéből derűs napsütésesre, a távolságtartó embereket parkban összebújó szerelmesekre az a puszta döntés, hogy mire fogok figyelni.

A mindennapokban a figyelem persze sokkal szerteágazóbb, bonyolultabb dolog, mint hogy kiszűrjön minden mást. A boldogságra, sikerre való koncentrálás nem zárja ki automatikusan a bántást, az aggodalmat, a félelmet, a negatív gondolatokat – de segít a jó irányba húzni a dolgokat.

Pihentető figyelem, avagy kaland egy mazsolával

“A figyelem lazít. Amikor figyelsz a jelen pillanatra, az agyad is pihen, mert nem kell gondolkodnia, elemeznie, döntéseket hoznia, cselekvéseket előkészítenie. Bármikor szánhatsz egy percet a figyelemre, ha úgy érzed, hogy túl sok impulzus ér, és egy kis nyugalomra van szükséged.” (Farkas Lívia)

A fenti idézetet Via Ennél zöldebb nem lesz! c. könyvében olvastam. Via különböző gyakorlatokat is ajánl a figyelem gyakorlására: figyelj arra, amit látsz, amit hallasz, amit érzel. A jelen pillanat megélése nem hangzik bonyolult dolognak – nem is az -, de annyira elszoktunk tőle, hogy valóban igényel némi gyakorlást az, hogy visszataláljunk hozzá.

Tavasszal a Rebarbara Egészségház nyíltnapján részt vettem egy előadáson, ami a tudatosságról szólt. Ott elvégeztünk egy nagyon érdekes és szórakoztató “jelen pillanat gyakorlatot”. Ez abból állt, hogy elfogyasztottunk egyetlen szem mazsolát, szinte rituálisan. A mazsolát kézbe fogtuk, megtapintottunk, megéreztük a felszínét, a belső rugalmasságát, súlyát. Majd megszagoltuk, és alaposan, lassan megvizsgáltuk, megnéztük minden ráncát. Lehunyt szemmel emeltük a szánkhoz, és végigkövettünk minden apró érzetet attól fogva, hogy a mazsolaszem az ajkunkhoz ért, a rágás lassú folyamatán át egészen addig, míg a mazsola lecsúszott a torkunkon át a gyomrunkba, és mi nehezebbek lettünk egy mazsola súlyával. Tehát, nehány percen át a teljes, osztatlan, kiélezett figyelmünket a mazsola apró pontjába, a jelen pillanat apró és ráncos megtestesülésébe fókuszáltuk. Nagyon jó szemléltető volt ez a gyakorlat.

Próbáljátok ki ti is, mazsolával, vagy bármilyen apró dologgal, és gyakoroljátok a pihentető figyelem állapotát!