November 26-a van. Pontosan egy évvel ezelőtt halt meg az anyukám.

Sokat töprengtem rajta, milyen építő gondolatot fogalmazzak meg ide magamnak mára. Hogy írjak-e a halandóságról, a pillanatok kihasználásáról, vagy a sírás fontosságáról. Valahogy egyik sem akart menni.

Egy éve az egyik munkatársam úgy kívánt részvétet: sajnálom, hogy ilyen hamar fel kellett nőnöd. Elgondolkodtatott ez a mondat, akkoriban sokat beszélgettünk a barátaimmal arról, hogy vajon tényleg így van-e, vajon egy szülő haláláig tényleg gyerek valaki, utána viszont valóban felnőtté válik? Nem jutottunk dűlőre akkor sem, azóta sem.

Viszont eszembe jutott Gretchen Rubin Boldogságtervéből a “felnőttségem titkai” rész, ahol az írónő azokat a kisebb-nagyobb tanulságokat gyűjti össze, amikre felnőtté válása során jött rá.

Nos, felnőttségem titkai-e vagy sem, minden esetre ha már a nagy gondolatokkal nem boldogultam, megpróbáltam összegyűjteni néhány kisebb tanulságot, amikre zömmel az elmúlt egy évben jöttem rá.

♥ Sírni márpedig szabad.
♥ Hibázni márpedig szabad.
♥ A boldogság döntés kérdése.
♥ Az adóbevallást jobb szakemberre bízni.
♥ Én nem vagyok anya, én én vagyok.
♥ A rövid haj jól áll.
♥ A smink jól áll.
♥ A legapróbb rendrakás is rendrakás.
♥ Viselhetek kéket.
♥ Szeretem a halat.
♥ A blogolás is írás.
♥ Hálásnak lenni jó.